Mottóm

Csak egy gyors bejegyzés, mert a most következőket már egy ideje szeretném leírni, ellenben ténylegesen "szabad" időm csak nagyon sokára lesz...
Tehát a mottóm: "Nem tudok." Ebben az egy mondatban szoktam a magam számára összegezni a világnézetemet - mindazt, amit a világról gondolok, aminek a jegyében élek. Amikor a most jelzett célra ezt a rövid formulát használom, azt két okból teszem:
1. Hogy kifejezzem azt, hogy úgy érzem, egyáltalán semmit sem tudok, nem rendelkezem tudással.
2. A formula leírásakor vagy kimondásakor egy olyan mondatban, ahol tárgyas igeragozást kellene használnom, szándékosan alanyi ragozást alkalmazok. A nyelvtani szerkezet így ugyan torzul, de nem véletlenül. Azt akarom ezzel kifejezni, hogy a nem-tudásomat nem vagyok képes tárgyhoz kötni; nem tudom, mi az, amit tudnom lehetne; nem tudom, mit nem tudok. Így lesz a
"nem tudom (azt)"-ból "nem tudok". A tárgyas ragozás "m"-jét tanácstalanságomban váltom "k"-ra, miközben a tárgyasan ragozhatóság hiánya kiáltó űrt hagy maga után.
Mindezt összegezve tehát még egyszer: NEM TUDOK.
(És ez tényleg csak egy gyors bejegyzés volt:))

Agnoszticizmus szimbólumokban

Az alábbi ábra két fő jellegzetességgel bír: egyrészt a létrehozásakor a különböző vallások szimbólumhasználatát irigyeltem el; másrészt gyakorlatilag csak negatív megállapításokat közöl - arról szól, mi mindent nem tudunk.



A középen lévő kérdés az, ami engem magamat is egész életemben foglalkoztat: mi lehet az "igazság?". Az "igazság" szó idézőjelbe tételének az oka az, hogy jelen esetben kifejezetten annak logikai jelentését szeretném felhasználni, mindenfajta értékítéletet mellőzve.
A három elágazás a lehetséges válaszok általam elképzelhetőnek tartott három csoportját jelölik.
Fordított irányból kezdve az értelmezést, a jobb alsó sarokban lévő áthúzott nulla az "üres világmindenséget", lényegében a materializmus álláspontjának helyességét jelképezi. Eszerint az univerzum nem tartalmaz mást, mint azt az anyagból, energiából vagy más fizikai entitásból összeálló kavargást, amit mi magunk is érzékelünk. Egy ilyen világegyetem természetesen önmagában is érdekes lehet, pszichésen viszont éppen "lelketlen" - szó szerint lélek nélküli - volta miatt talán ezt a lehetőséget a legnehezebb elfogadni. (Az ide sorolható lehetőségek további fejtegetésébe elégséges fizikai ismeretek hiányában nem mennék bele. Ismeretbővítés folyamatban...)
A bal alsó sarokban elhelyezkedő nagy X-szel a világ lehetséges magyarázatainak azokat a lehetőségeit jelölöm, amelyeket itt összefoglalóan "megnevezhető ismeretlenségeknek" fogok nevezni. Azokat a világmagyarázatokat sorolom ide, amelyeket, ha pontosan definiálni nem is, de legalább megnevezni képesek vagyunk - gondoljunk csak Isten fogalmára! Az előző, áthúzott nullával jelölt csoporttól ezek a lehetőségek abban különböznek, hogy a puszta "anyagon" kívül valami mást is tartalmaznak; ennek leggyakoribb formája a valamilyen abszolútumra vonatkozó elképzelés, de vannak másféle, szintén idesorolható alternatívák is (annak, aki ilyenekről szeretne olvasni, javaslom Paul Davies "A megbundázott világegyetem" című munkáját).
A harmadik, az ábra tetején elhelyezett kérdőjellel jelzett csoportot "megnevezhetetlen ismeretlenségeknek" nevezem. Ezek azok az alternatívák, amelyekhez egyszerűen semmilyen hozzáférésünk nincs; mindazonáltal a logika megkívánja, hogy a két előző, gondolkodásunkban gyakran megjelenő lehetőségcsoport számbavétele mellett ne zárjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy létezhetnek még senki által meg nem közelített világmagyarázatok is.
A gond az, hogy a három felsorolt lehetőség egyszerre kétszeres bizonytalanságot is képvisel. Egyrészt nehéz lenne teljesen őszintén letennünk a voksunkat bármelyik alternatíva mellett is - én legalábbis jelenleg képtelen vagyok erre. Másrészt mindhárom megoldás közös vonása, hogy ezek tartalma egyelőre külön-külön sem tisztázott. Az utoljára tárgyalt "megnevezhetetlen ismeretlenségek" csoportjában ez nem meglepő; a másik két esetben viszont már esetleg vitákra adhat okot a előbb tett megállapításom. Mindazonáltal sem a "megnevezhető ismeretlenségek", sem az "üres világmindenség" körébe sorolható magyarázatok közül nem tudnék egyetlen egyet sem megnevezni, amely teljesen önellentmondásmentes és megcáfolhatatlan magyarázatot adna a mindenség működésére. Ha lenne ilyen, valószínűleg már mindannyian ezt az elképzelést vallanánk a magunkénak.
A bejegyzés zárásaként még egy apró észrevétel: a fenti ábra "ijesztően" hasonlít a kereszténység Szentháromság-tanának ábrázolásához. Ezt annyiban érzékelem bajnak, amennyiben újabb példáját adja az emberi gondolkodási folyamatok kultúrához kötöttségének: ha egyszer a nyugati zsidó-keresztény kultúrkörben a hármassághoz szokás alkalmazkodni, akkor ez bizony még az elvileg ilyen hatásoktól függetlennek szánt gondolatmenetekben is meg fog jelenni. Ennyit a gondolkodás szabadságáról... De erről még szeretnék bővebben is írni.:)

Törekedjünk pontosságra! - a "gyenge ignoszticizmus"

Nos, ha netán valakit még nem rémisztett volna el a bejegyzés címe, elárulom, hogy semmi másról nem lesz itt szó, mint az agnoszticizmus általam (is) képviselt típusáról, aminek végre sikerült nevet is találnom. A név - hát, olyan, amilyen; nehezen érthető, de legalább pontos. Így hangzik: "gyenge ignoszticizmus". Nézzük, mi fán is terem ez a fura elnevezés:
A szókapcsolatot a "gyenge agnosztikus" és az "ignosztikus" szavakból sikerült összeraknom, mely szavak, bár az angol weben (és, gondolom, az angolszász filozófiában) elterjedtek, a magyaron sajnos nagyon kevéssé. A kifejezés elemei közül a "gyenge agnosztikus" olyan emberre utal, aki a metafizikai jellegű tudás hiányát időlegesen és csak önmagára mondja ki, tehát aki elképzelhetőnek tartja, hogy lehetnek olyan emberek és/vagy korok, akik előtt és/vagy amelyekben a világ titkai feltárulkoznak. A második elem, az "ignosztikus" még egzotikusabban hangzik, de tartalmilag ez sem jelent nagy kihívást. Olyan emberre utal, aki szerint Isten létezéséről - ill. az én értelmezésemben: a világ mint olyan természetéről - bármilyen nyilatkozatot tenni azért eleve lehetetlen, mert nem áll rendelkezésünkre az ehhez szükséges fogalmi keret; tehát, ahogy már korábban is írtam, azt sem tudjuk, hogy mivel kapcsolatban szeretnénk állításokat tenni.
Összességében tehát a "gyenge ignosztikus" kifejezés körülbelül ezt jelenti: "Jelenleg nem tudom, hogy hogyan működik a világ, különösen, mivel még a megfelelő fogalmak sem állnak a rendelkezésemre." Hm, ez azért a korábbi firkálmányaim tükrében nem tűnik olyan nagy újdonságnak, mint ahogy nem is az. Örömöt számomra mindennek leírása azért jelentett, mert végre találtam egy filozófiai szempontból is elfogadható nevet az eddig megnevezhetetlen világnézetemnek. Éljen-éljen!:)

Egy kis adag Camus

"Reménytelenül továbbra is egymás ellen feszül az ember kérdése és a világ hallgatása." - De én azért folytatom a faggatózást.

Az idézet Albert Camus-től származik (ha minden igaz, a Sziszüphosz mítoszából, de ebben már nem vagyok biztos). Róla valószínűleg lesz még szó a későbbiekben:)

"Ne ölj!"

Furcsa dolog az emberi élet védelmének a kérdése. Jóllehet, ez sokak erkölcsi érzékének ellentmondhat, a magam részéről logikailag egyáltalán nem vagyok képes érveket felhozni az emberi élet kioltása ellen. Onnantól kezdve, hogy kinyilvánítottam saját "nem-tudásomat" a világ egészével kapcsolatban, nincs semmi, amibe ezen - vagy bármely más - kérdésben kapaszkodhatnék. De álljunk meg itt egy pillanatra.
Ahhoz, hogy az élet elvétele elleni - hangsúlyozottan erkölcsi jellegű - érveimnek hangot adhassak, először az állatok megöléséről kell szólnom néhány szót. Nem állítom, hogy a példám követendő, de évek óta nem fogyasztok semmit, ami valaha élt állatokból készült. Ennek oka - az ízlésbeli sajátosságok mellett - a következő: úgy gondolom, hogy még egy állati élet kioltása során is olyan határokat lépünk át, amelyeknek legalábbis elgondolkodásra kellene késztetniük bennünket. Egyszerűen szólva: nem tudjuk, hogy mit teszünk egy állat megölésével. Mondhatni, persze, hogy azzal kapcsolatban sem igazán lehetnek feltételezéseink, hogy milyen következményekkel jár az adott állat életben hagyása, de az utóbbi azért mégis csak "hazai pályán" hagyja az adott élőlényt, tehát nagyjából tudjuk, hogy amíg él, mi történik vele. Ha meghal - mert, mondjuk, megöljük -, ez már nem lesz igaz. Újabb érv lehet a fent írtak ellen, hogy az efféle gondolatmenetek csak a felelősség elhárítására szolgálnak, és ebben, bevallom, kétségtelenül van is valami igazság. Mindenesetre jobb szeretek nem áttuszkolni nálam gyengébb lényeket egy általam sem ismert határon.
Az emberi élet elvételének kérdése azonban már jóval kevesebb szubjektív elemet tartalmaz. Egy általam nagyon kedvelt, egyébként mélyen vallásos professzorom mondta egyszer, hogy az ember és az állat között a fő különbség a reflexivitás (öntudat, én-tudat) megléte ill. hiánya. Az ember onnantól számít embernek, hogy tud magáról és a világról, és a felmerülő jelenségekre, ezen túlmenően pedig az egész világra, reagálni képes. A kérdés egyébként az abortusz kérdésével kapcsolatban hangzott el, és én magam is tisztában vagyok vele, hogy az itt írtak magukba foglalják az élet korai (nem csak születés előtti, hanem ugyanúgy újszülöttkori) elvételének a jóváhagyását is. Ez engem azonban cseppet sem zavar, sőt. Amíg egy ember-szerű élőlényben nem alakul ki az emberi tudat, addig igenis úgy gondolom, hogy nekünk, tudatos lényeknek jogunk van rendelkezni felette. Az emberi élet - éppen a csak fajunkra jellemző gondolkodási képesség miatt - számos, sokkal nagyobb kellemetlenséggel jár, mint az állatoké, így alapos mérlegelés után a fentebb írtak ellenében is dönthetünk úgy, hogy elutasítjuk, felesleges szenvedéseket előzve meg ezzel. Attól a pillanattól fogva azonban, hogy egy ember meg tudja fogalmazni saját élni akarását (bármi legyen is ennek az érzésnek az oka), többé nincs jogunk elvenni tőle az életét, tehát nincs jogunk megölni őt. Ettől a perctől kezdve az ember léte két dolgon kellene, hogy múljon: az élet személytelen sodrásán (nem jó, hogy így van, de ez kivédhetetlen) és a saját akaratán. Azzal, hogy az embernek joga van lemondani a saját életéről, a legmélyebben egyetértek. De mások ezt a jogot nem bitorolhatják.

"Színház az egész világ"?

A szokásosnál kissé kevésbé elvont fejtegetés következik. Előrebocsátom, hogy az alább írtak - sajnos - valós eseménysoron alapulnak, ezért talán nem érdektelen elgondolkodni rajtuk.
Hol volt, hol nem volt, egy világvégi kis falu szélén élt egyszer egy Úriember. Úriember - tudta ezt az egész falu - a semmirekellő ember mintapéldánya volt: "lopott, csalt, hazudott", ahogy mondani szokás. Meg ivott is, de azt sokat. Az ismerősök sokszor - gyakran Úriember feleségével együtt - napokig nem tudták átlépni emberünk kis házának ajtaját, mivel Úriember az alkoholmámor elmúltáig nem volt hajlandó látogatókat fogadni. A házhoz tartozó hatalmas kertet felvetette a fű, az elvadult növényzet: Úriember sajnos nehezen viselte a munka terheit. Nem is próbálkozott vele sokat, sem otthon, sem máshol. Hogy a falu népe mennyire tisztában volt mindezzel, mi sem bizonyítja jobban, minthogy többen nyakkitekerést és egyéb kezeléseket ígértek neki arra az esetre, ha netán egyes ténykedései a környéken élők ellen irányulnának.
Aztán egy napon Úriembert elvitte a májzsugor. Kínos halál, a falu népének szíve rögtön meg is esett rajta. Noha az utóbbi időben már egyre kevesebben szóltak Úriemberhez, a búcsúztatón bizony csapatostul jelentek meg a falubeliek. A búcsúbeszédet, mely egy élet idő előtti és értelmetlen kihunyásáról szólt, meghatódva hallgatták végig. A szertartás végén az emberek mély együttérzésükről biztosították Úriember özvegyét, hogy nem lesz többé ki miatt két műszakban dolgoznia, és az éjszakát a szomszédban töltenie. Szomorú dolgok ezek.
Engem csak egy dolog érdekel: hogy lehet az, hogy a halál ilyen mértékben megváltoztat mindent?! Mondjuk, egy ember megítélését. Két lehetőség van:
1. A halál valami csoda folytán valóban eltöröl minden bűnt, minden rossz cselekedet semmissé válik a nyomában. Ezzel három probléma van: egyrészt senkinek nincs bizonyítéka rá, hogy így lenne (akinek netán mégis van, kérem, hogy velem is ossza meg). Másrészt, ha netán tényleg így lenne, nem sokat kellene törődnünk azzal, hogy mit is teszünk az életben, mert halálunk után tetteink negatív következményei számunkra és mások számára is teljes mértékben megsemmisülnének, megjavulnának. Harmadrészt, ha így állnának a dolgok, nyugodt lelkiismerettel megölhetnénk bárkit, aki megítélésünk szerint mások kárára van - hiszen mennyivel egyszerűbb és hatásosabb módja lenne ez a problémamegoldásnak, mint a meggyőzés, a nehézségek közös enyhítése és egyéb, kevés sikerrel kecsegtető próbálkozások.
2. Sokan rendkívüli hajlandóságot mutatnak a képmutatásra, szebben mondva a színjátékra. Bár mi is tisztában vagyunk a helyzettel, a szokás azt diktálja, hogy a halottakról csak jó véleményt alkothassunk. "Halottról vagy jót, vagy semmit" - hangzik a mondás is.  Mi ennek az alapja? Semmi, ha csak nem az, hogy ők már átléptek egy olyan határt, amit mi még nem. Ez azonban mit sem változtat az életnek nevezett furcsa állapot tapasztalatain: kissé durván szólva, aki életében sz*rházi volt, annak az emlékét nem szépíti meg a halál. Ha mégis hajlamosak vagyunk valakit csupán azon az alapon jobban megítélni, hogy már nincs köztünk - nos, azzal saját, jelenlegi erkölcsi szabályainkat ássuk alá. Hogyan állítsunk magunk elé normákat, ha mi magunk sem hiszünk bennük? Ha pusztán egy olyan történés miatt, amit előbb-utóbb valamennyiünk elszenved, hajlandóak vagyunk megváltoztatni az embertársainkról és tetteikről alkotott véleményünket, mihez viszonyítsunk mi magunk, akik egyelőre még életben vagyunk?
Úgy gondolom, az elmúlás nem mentség arra, amit életünkben tettünk. Hogy hova leszünk, miután meghalunk, nem tudom: lehet, hogy valaki elbírálja a tetteinket, lehet, hogy nem. Ez azonban az evilági etika szempontjából talán nem is annyira érdekes. Nem azért kell "jónak" lennünk, mert a túlvilágon majd megjárjuk, ha nem így teszünk. A "jóság" azért követelmény, mert a többiek - feltételezhetően - ugyanolyan éntudattal rendelkeznek, mint mi. Azért, mert ezzel tisztában vagyunk, és ennek tudatában él bennünk valami, amit úgy hívnak: lelkiismeret. Ezt pedig nem szabad becsapnunk azzal, hogy az elmúlás nyomán elfelejthetőnek, megbocsáthatónak tartjuk mások - és saját magunk - bűneit. A halál kétségkívül határkő, sok szempontból - de erkölcsileg nem az.

Kognitív disszonancia

A kognitív disszonancia annál elviselhetetlenebb, minél közelebbi a forrása. Ez egyrészt jó, mert segít fejlődni a gondolkodás terén. Másrészt rossz, mert lehetetlenné teszi a megnyugvást.

A látszat ellenére tudom, hogy a fentiek leírása nem segít azon, hogy aktívan elcs*szem az életem.

Amikor fáj a magány...

Mert ilyen is van. Különösen, ha nem magányos magányról van szó, hanem társas magányról. Az az előbbinél is pokolibban tud fájni.
Félreértés ne essék, nem vagyok egy szociálisan függő típus. Remekül bírom, sőt, nagyon sokszor igénylem is az egyedüllétet, ugyanakkor gond nélkül képes vagyok a másokkal való személyközi kommunikációra is. Külső szemlélő számára közelítőleg "normális" életet élek, legalábbis nem olyat, ami bármilyen szempontból is súlyosabban kifogásolható lenne.
Ahogy a dolgok egy jelentős részéről, a társas kapcsolatokról is "sikerült" kialakítanom egy meglehetősen markáns és egyedi véleményt. Azt gondolom, hogy az embernek képesnek kell lennie a függetlenségre: először a környezetét, majd saját magát is meg kell tanulnia a kemény valóságnak megfelelően kezelni. A "másik" lelkébe, bárkiről is legyen szó, sosem láthatunk bele igazán, ezért nem várhatjuk, hogy az mindig a várakozásainknak, vágyainknak megfelelően viselkedjen. Az úgynevezett "szeretet" nem több, mint a másik birtoklására, a vele való valamilyen egybeolvadásra irányuló vágy (vagy a másikat szeretnénk magunkba, vagy magunkat a másikba olvasztani), és mint ilyen, eleve hibás képleten alapul. Ettől függetlenül még persze valamennyien fogunk szeretni, de jobb, ha tisztában vagyunk vele, hogy érzésünk, ha jobban és nagyobb távlatban megnézzük, puszta illúzió. Ideális, valóban emberhez méltó esetben képesnek kellene lennünk belülről függetlenné válni mindenki mástól, és helyén kezelni a "szeretet" kérdését. Talán új szeretet-fogalomra lenne szükségünk.
És, bár kellemetlen, hasonló gondolatokat fogalmazhatunk meg a saját magukkal való viszonyukkal kapcsolatban is. Az az "én", ami érzésünk szerint kizárólagos tulajdonunk, még egy "valakié": az időé. Az én, amíg fennáll, nem változik. De egyszer csak nem áll fenn tovább. És akkor nem tudni, mi történik vele. Éppen ezért függetlenné kell tudnunk válni a saját lényünkhöz való ragaszkodástól, önmagunk "szeretetétől" is. Éreznünk kell, hogy énünk nem több, mint egy homokba rajzolt kép, amit egyszer egy nagy vihar szele szerteszét fúj, és nem tudni, mivé rak össze újra, vagy egyáltalán összerak-e valamivé. Nem szabad ragaszkodnunk önmagunkhoz. Ahogy másokhoz sem.
Meg kell mondanom, a fentieket leírni sem könnyű, megélni azonban még annál is nehezebb. Önmagamtól függetlenné válni: ez valahol a halálfélelem leküzdésének és azon törekvés sikerességének a kérdése, hogy megtanuljam saját megsemmisülésemet nem mint helyrehozhatatlan veszteséget kezelni. Ez egy magányos játszma. De ez előző?! A másoktól való függetlenség elérése valahogy még nehezebbnek tűnik, talán mert az ember alapvetően csoportban élő állat (vagy az volt). Pedig el kellene érnem; legalábbis, ha nem akarom, hogy az állandó megértetlenség - a társas magány - folyamatos fájdalmat okozzon.

Az a bizonyos bögre...

"Alig" nárcisztikus módon, de kicsit megtetszett az az egyik korábbi bejegyzés írása során megfogalmazott gondolatom, miszerint a világ lényege akár az asztal sarkán hagyott teásbörge is lehet... Na most: bár úgy tűnik, mintha ezt a pár szót csak a fricska kedvéért írtam volna le, a bennük rejlő tartalom nem is olyan értelmetlen, mint amilyennek elsőre tűnhet. A valószínűség-számítás nyelvén úgy mondhatnánk, hogy annak, hogy a mindenség csakugyan egy teásbörge kedvéért létezzen, jelenlegi tudásunk alapján a 0 és 1 közötti tartományban helyezhetjük el a valószínűségét, a két szélső értéket kihagyva. Nem lehetünk biztosak abban, hogy így van (ezt jelentené az 1-es valószínűség), ugyanakkor abban sem, hogy nem így van (ilyenkor lenne a valószínűség 0). Ez a nagy helyzet - bármilyen abszurdnak tűnjön is. Mivel egyetlen válaszalternatívával kapcsolatban sem rendelkezünk megcáfolhatatlan bizonyítékkal, a mindenségre vonatkozó kérdés megoldása továbbra is a rejtélyek rejtélye marad.
Ebből kiindulva azonban a világ lényege a szó legszorosabb értelmében bármi lehet. Még egy teásbörge is. Ez azért ijesztő.

...

A kimondott szó torzít. A leírt túl egyszerű. Az őszinte kommunikáció puszta utópia. Nincs, nem lehetséges a híd két lélek között.

Az élet értelme?

Nem tudom, más is érzi-e úgy, mintha az élete már nagyon régóta egy bizonyos vezérmotívum körül forogna. Talán nem teljesen szokványos, ha ez így van, nem tudom - nálam mindenesetre éppen ez a helyzet.
Fogok még írni erről, de gyakorlatilag onnantól kezdve, hogy képessé váltam a gondolkodásra, szenvedélyem a valóság keresése. Talán - nem túlzok - négy éves lehettem, amikor beférkőzött az elmémbe a végtelenség és a halál gondolata - azoké a dolgoké, amelyeknél ijesztőbbet azóta sem igen tudok elképzelni. Nem sokkal ezután már egyrészt elkezdtem remélni, hogy Isten létezik, másrészt ettől a reménytől félig-meddig függetlenül nekiláttam az igazság keresésének is. A két kérdés közül az elsőnek mára már nem tudok kiemelt jelentőséget tulajdonítani - a második azonban azóta is változatlan erővel él bennem és hat rám. Nincs nap - sőt, valószínűleg óra sem - hogy ne gondolnék a valóság kérdésére. Amikor csak lehetőségem van, olvasással, beszélgetéssel, önálló elmélkedéssel próbálom kitapogatni az általam keresett válaszokat. Ha dolgozom, azért teszem, hogy biztosítani tudjam a magam számára a keresés nyugodt perceit; néha pedig a munkám szemléletében is az állandó kutatás egy fejezetét élem át. Tudok szeretni, tudok örülni, de mindez semmivé törpül ahhoz a vágyhoz képest, hogy megismerjem a világ magyarázatát. Jó dolognak tartom a kényelmet, az anyagi biztonságot - de egy minimális szinten túl valójában nem számít, hogy ezek biztosítottak-e vagy sem. A megismerés vágya éltet, irányít, önmagam fölé emel. És valahol értelmet is ad annak, hogy élnem kell. Ha nem élne bennem az az eleve haldokolva született remény, hogy egyszer, talán, egyelőre számomra ismeretlen módon mégiscsak közelebb kerülhetek a valóság megismeréséhez, meglehet, hogy már megkerestem volna azt a bizonyos "kijáratot". (Bár az is igaz, hogy biztosnak lenni abban, hogy a tudás lehetetlen, már önmagában is tudást jelent - akkor talán mégsem lenne olyan kilátástalan a helyzet?!) Így viszont élek, küzdök, szenvedek, szeretek - mindezt azonban őszintébben ajánlom az Ismeretlennek, mint ahogy bármi mást képes vagyok megtenni.

Szenvedhet-e Isten?

Van egy (sok:) kérdés, ami időről időre felmerül bennem: ha, teszem azt, létezik Isten, vajon milyen érzései lehetnek?

Sokszor elképzelem, milyen lenne, ha én magam lennék Isten. Az igazat megvallva, ilyenkor nem egy meglehetősen elszomorító lehetőség is felmerül bennem: lehet, hogy szomorúság, szenvedés, magány lenne az osztályrészem? Igen, Isten magányának a gondolata az, ami a legjobban megérint. Gondoljunk csak bele: sokak szerint Isten a maga képére teremtett bennünket, ahhoz pedig, hogy mi, emberek, képesek vagyunk a szenvedésre, kétség sem fér. Lehetséges, hogy Ő a mi szenvedéseink abszolút formáját hordozza?! Lehetséges, hogy a végtelenség iszonyata, a lét általános negativitása (nincs jobb szavam erre) csak az ő vállát nyomja - most és mindig, minden ok nélkül, "csak"? Önmagát nem változtathatja meg (már ha valóban mindentudó és mindenható, ezeket a tulajdonságait ugyanis nem adhatja fel anélkül, hogy a létezése önellentmondásossá ne válna), nem szűnhet meg létezni (mivel öngyilkossága az örökkévalóság tulajdonságának feladását jelentené), és mindezen terheket teljesen egyedül viseli. Nincs senki, akivel megoszthatná a fájdalmát; senki, aki hozzá hasonló. A mindenség nem más, mint az Ő unalmas játékszere, esetleg az egész világ Ő maga. Rajta kívül nincs abszolút létező. Abszolút lét - abszolút magány - abszolút fájdalom. Ez "jutott" Istennek.
Ne legyen igazam. Nem is állítom, hogy így lenne, ennek ellenére hangot szerettem volna adni ezeknek az aggodalmaimnak. Ugyanakkor arra az esetre, ha a gondolatmenetemnek netán mégis köze lenne a valósághoz, azt kell mondanom: nem akarom, hogy Isten létezzen. Ha a fent írtak igazak lennének, Isten szenvedéseit nem lehetne szavakba önteni, Ő pedig maga lenne a legszerencsétlenebb létező a világon - akinek a fájdalmához képest a mieink egyszerűen eltörpülnének.

Mit gondoltok? Képes lehet Isten a szenvedésre?