2012. december 30., vasárnap

Dimenziók



A fenti ábrát egy mostanában olvasott, kifejezetten az agnoszticizmusról szóló könyvem ihlette. A kérdésem, mint már annyiszor, ennek az írásnak a kapcsán is az: miért kényszerítjük magunkra az "Isten vagy (spirituális értelemben vett) semmi"-jellegű duális gondolkodást? Ez, legalábbis szerintem, a kérdés durva leegyszerűsítése, noha kétségkívül kényelmes. Sajnos az említett könyv - amiről talán a közeljövőben írni is fogok - szerzője is ezzel a leegyszerűsítéssel él. Pedig felismerni, hogy a világ nem csak az általunk természetesnek vett elképzelések körül foroghat, olyan szemléletváltást jelent, mint amikor a kétdimenziós tér helyett a háromdimenziósat kezdjük vizsgálni. Ezt hivatott megmutatni a mostani ábrám is.

2012. december 27., csütörtök

Variációk agnoszticizmusra

Biztos páran észrevettétek már, hogy kifejezett hajlamom van élvezni a nagyjából zéró gyakorlati jelentőséggel bíró bejegyzések elkészítését. Most is egy ilyen következik, aki nem bírja, itt még abbahagyhatja az olvasást.:)

A gyakorlatiatlanságon túl a perverzióim egy szűkebb csoportját a nyelvi játékok alkotják. Időnként, ha végiggondolom, hogy mit is sikerült eddig ezen a blogon közzétennem, rájövök, hogy gyakran használok saját magam alkotta kifejezéseket. Ennek az oka egyszerűen az, hogy nem mindig találok a gondolataimhoz tökéletesen illő nyelvi formulát, ez azonban némi agyalással az esetek egy jelentős részében megoldható...:) A blog témáját összefoglaló "agnosztikus" szót már többször alávetettem ennek a félig-meddig játékos alkotó tevékenységnek. A napokban ismét ilyesmire vetemedtem, aminek az eredménye egy rakás olyan szókapcsolat lett, amelyekkel az agnoszticizmus általam vallott fajtája a korábbi kifejezéseknél jobban megragadható. Ezeket az ötleteimet fogom most felsorolni, jelezve azt is, hogy melyik változat lett az aktuális kedvencem:

  •  Abszolút agnoszticizmus: Az "abszolút" kifejezést itt nem metafizikai értelemben használom, hanem a "relatív" szó ellenpontjaként. Relatív agnoszticizmuson azt a nézetet értem, amikor valaki "csupán" valamihez képest, valamivel kapcsolatban tudatosítja magában a tudáshiányt. Ezzel szemben az itt leírt abszolút agnoszticizmus egy általános, mindenre kiterjedő nemtudást jelöl.
  • Teljes agnoszticizmus: Az alapgondolat ugyanaz, mint az előző változatnál; a különbséget pusztán a szóhasználat jelenti, amennyiben itt a teljes agnoszticizmus a részleges agnoszticizmus ellentéteként jelenik meg. Első ránézésre ez a megnevezéspár egyszerű tautológia az előző után, a finom mellékjelentések figyelembevétele azonban (szerintem) indokolttá teszi az abszolút/relatív ill. teljes/részleges agnoszticizmus külön pontba szedését.
  • Tárgyatlan agnoszticizmus: Korábban írtam már arról, hogy véleményem szerint az agnoszticizmus lényege nem az, hogy valamit nem tudunk, hanem, hogy semmit sem tudunk, még azt sem, hogy mit nem tudunk. Ennek egy egyszerű nyelvi kifejezése az egy másik bejegyzésben már ismertetett "nem tudok" formula, ahol a "tudni" szó alanyi igeragozását a tárgyas ragozhatóság ("nem tudom azt, hogy...") hiánya teszi szükségessé. Az "-m" helyett álló "-k" tehát egy égető hiány eredményezte kényszermegoldás - olyan helyen ragozunk alanyi módon a tárgyas helyett, ahol az utóbbira lenne szükség. A tárgyatlan agnoszticizmus elnevezés erre a gondolatmenetre épül: a tudáshiány annyira áthatolhatatlan, hogy még azt sem tudjuk, hogy mire kellene vonatkoznia, még tárgya sincs.
  • Alanyi agnoszticizmus: Az első két, egymáshoz közel álló megnevezés mintájára a "tárgyatlan agnoszitcizmus" módosítása, amit ebben az esetben is az árnyalat- és hangsúlybeli különbségek tesznek indokolttá. Az előző pontban tárgyalt gondolatmenetből kiindulva az "alanyi" szó egyrészt az alanyi ragozhatóság kényszerű kizárólagosságáról szóló megállapításokat tükrözi; másrészt pedig utal arra is, hogy az agnosztikus egyén a teljes tudáshiány állapotában végső soron semmire sem támaszkodhat, biztos pont híján még mindig a saját létezésének az élménye tűnik a legbiztosabbnak, amivel rendelkezik. A most kiötlött elnevezések közül számomra ez a legkedvesebb.


(A bejegyzés külalakjáért elnézést, a blog szerkesztőfelülete időnként megmakacsolja magát, különösen, ami a formázási műveleteket illeti...)

2012. december 24., hétfő

A nihilizmus bűvölete

Van valami vonzó a(z ismeretelméleti) nihilizmusban. Valami, ami bűvöletbe ejt.

Egyrészt elbűvöl a nézet intuitív helyessége. Noha nincs okom feltételezni, hogy az intuíció önmagában képes lenne egy ilyen súlyú kérdésben igazságot tenni, a racionalitással csak köszönőviszonyban álló megérzés rábólint a nihilizmus álláspontjára.

Másrészt lebilincselő a nihilista válasz könnyűsége: vergődj csak, szerencsétlen állat, úgysem jutsz sehova, akkor hát minek? Ne küzdj, engedd át magad a teljes nemtudásnak!

Harmadrészt csábító a nihilizmus nyújtotta szellemi (és egyéb) szabadság. Minden, amit kigondolsz, merő fantáziajáték lehet csupán, melynek az igaz vagy hamis voltáról sosem győződhetsz meg. A semmi, a vákuum szabadsága ez - végtelen és kilátástalan. Mámorító és tragikus. Azt gondolsz, sőt, azt is teszel, amit akarsz. Sosem tudod meg, hogy igazad volt-e, hogy helyesen cselekedtél-e.


Mégis, ha kérdezik: agnosztikus vagyok. Nincs gnózisom, nincs tudásom, de egyszerre kötelez le és tölt el reménnyel a lehetőség, hogy van valami, ami "tudható." A(z ismeretelméleti) nihilizmus iránti vonzódásom pusztán intuitív-érzelmi jellegű. Az agnoszticizmus választásában, noha az intuíció szerepe itt is döntő, ott áll már a racionalitás is. Miért vet(het)néd el a lehetőséget, hogy valaha, valamit megtudj a világról? Miért veted el a tudás lehetőségének reményét és felelősségét? A nihilizmus passzív magatartás, az agnoszticizmus aktív. A nihilista beletörődik, az agnosztikus keres. Az alapélmény - a tudáshiányé - azonos, az arra adott válaszok különbözőek.

2012. december 22., szombat

Platón álma

Esteledik. A szokásos - többször imádott, kevesebbszer utált - magányomban hasalok a számítógépem előtt. A képernyőn furcsa, hosszú képletek várnak arra, hogy a papírról a fejembe vándoroljanak. Egy pillanatra lankad a figyelmem, elnézek. Az asztalon néhány könyv és egy kiürült gyógyszeres doboz. Téglatestek. Kék, bordó, sárga. Színüket a tőlük alig pár araszra álló olvasólámpa teszi láthatóvá - egy eltorzított gömb fénye szökik ki a köré épített henger alján és tetején. Felsóhajtok, lenézek magam elé. A könyököm alatt színes csíkok gyűrődnek furcsa formákba a kanapéra terített takarón. Ha úgy veszem, egyenesek egy elgörbült térben. A testem alatt haladnak át a végtelenbe vezető útjuk során...

Platón szerint az ideák után a tökéletesség következő fokozatát a matematikai (geometriai?) objektumok adják. Az ideákban - különösen a legmagasabb rendűekben: szépség, jóság - nagyon nehéz (lenne) hinni. De vajon ezek a néma matematikai jelenségek a maguk megfoghatatlan kézzelfoghatóságában mi a csodát keresnek körülöttem?!

2012. december 21., péntek

Babits, ómega, alfa

Finoman szólva nem a legjobb időszakomat élem mostanában, ami a blogírásra is kihat: írnék, mert tudom, hogy megkönnyebbülést okoz, de nehezemre esik az érzéseimet szavakba önteni. Ezért nyúlok most is egy vershez; ezt legalább megfogalmaznom nem kell, csak értelmeznem.

Jó dolog-e vagy sem, a gimnáziumi éveimet humán tagozaton vészeltem át (tényleg szörnyűek voltak, bár persze nem a magyartanulás miatt), így a mai napig rengeteg mindenről eszembe jutnak kósza verssorok vagy másféle irodalmi művek töredékei. A helyzeten csak ront, hogy néhanapján még olvasni is szoktam.:) A lenti vers egy tegnap véletlenül újra a kezembe került könyv, John Barrow "A semmi könyve" című munkája hatására ugrott be. A kötet maga, címéhez hűen, a semmi fogalmát járja körül, filozófiai, kultúrtörténeti és természettudományi szempontokból is. Érdekesség, hogy ugyanezen szerző korábban már egy másik, hasonló koncepciójú, a most említettnek mintegy ellenpontját képező művet is kiadott, ez "A végtelen könyve" címet viseli.

A kötetek lapozgatása során elgondolkodtam, hogy vajon milyen hasonló témájú könyveket tudnék még elképzelni. Készülhetne például egy "Az abszolútum könyve", "Istenek könyve" és még hihetetlen számú egyéb írás is. Az induktív gondolkodás (és a koncepciótlanság) mintapéldájaként csak mindezek végiggondolása után kérdeztem meg magamtól, hogy vajon mi is a közös mindezekben a valós és elképzelt címekben. A válasz egyszerű: olyan írások viselik/viselnék őket, amelyeknek célja a saját magunk alkotta fogalmak mélyére ásni. Nem ellentmondásos ez kissé?! Fogalmakat alkotunk, amelyek aztán igen hamar önálló életre kelnek, és végül mi magunk sem leszünk tisztában a mibenlétükkel, jelentésükkel, jelentőségükkel? Abszurd, de számomra (és rengeteg, nálam a témához sokkal jobban értő személy számára) úgy tűnik, hogy csakugyan ez a helyzet. Talán páran ismeritek Clifford Geertz amerikai antropológus viszonylag híressé vált megállapítását, miszerint  "az ember a jelentések maga szőtte hálójában függő állat." Pontosan erről van szó. A végtelen, a semmi, az abszolútum, az isten(ek) stb. mind emberi konstrukciók, amikről ontológiai tartalmú állításokat (léteznek-e? ha igen, hogyan, hol, mikor? stb.), legalábbis szerintem, nemigen lehet tenni, ennek ellenére egy életet is rá lehet áldozni arra, hogy a titkaikat kutassuk. A magunk alkotta fogalmak titkait. Van ebben valami tragikomikus, nem?!

Miután előzetes szándékaim ellenére sikerült a mondanivalómat kissé bő lére ereszteni, végre közölném, hogy melyik vers is adja a bejegyzés lelkét. Babits Mihály "A lirikus epilógja" című művéről van szó, ami az általam fent kifejtettekhez nagyon hasonló tapasztalatokat foglal verses formába. Babitsról annyit, hogy míg (mint talán észrevettétek) bizonyos szerzőkért (elsősorban Camus-ért és Adyért) szinte szenvedélyesen tudok rajongani, addig Babits személye és legtöbb műve csupán távolságtartó tiszteletet ébreszt bennem. Camus-höz és Adyhoz képest Babits igazi "jófiú" volt, számomra azonban ez utóbbi tulajdonság képtelen olyan vonzerőt jelenteni, mint a másik két szerző (műveikben is visszatükröződő) "életművészete". Így van ez.:) Az alább idézett Babits-verset azonban a szerzővel kapcsolatos fenntartásaim ellenére is igazi remekműnek tartom, mely érzésemet jelen esetben csak fokozza, hogy igen nagy mértékben illik a saját fentebb fejtegetett gondolataimhoz. Lássuk tehát:

Babits Mihály: A lírikus epilógja

 

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

2012. december 20., csütörtök

"Minden egész eltörött"...

Ülök az íróasztalnál. Előttem a számítógép és a mai sokadik bögre kávé. Alkoholt néhány kortynál többet soha nem iszom, elvből - különben is jobb, ha az ember a gyomrát barmolja szét, mint ha az agyát meg a máját. Úgyhogy maradnak a koffeines löttyök. Sok. Az ereimben szétáramló serkentőszer már-már erőszakosan lüktet a tagjaimban. A fejemben egy verssor visszhangzik. Adyé. Újra Ő vigasztal a közel száz éve ráborult semmiből. Fáj megmozdulni, fáj levegőt venni - csak egy verset tudok most világgá kiáltani. Hátha nemcsak nekem gyógyír.

Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában

Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

"Minden egész eltörött." Igen...

2012. december 16., vasárnap

Tudásszerzés: erotika vagy vallás?

Még egy rövid kis bejegyzés mára, mert a vizsgaidőszak közeledtével ki tudja, mikor lesz legközelebb blogírásra szánható szabad estém...

Nemrég egy ismerősöm megjegyezte, hogy számára a tudás megszerzése mintegy erotikus élményt jelent. A kijelentés Freud-ot juttatta eszembe, aki szerint a tudományos, művészeti és hasonló kreatív tevékenységeink mind az elfojtott szexuális energiák levezetésére szolgálnak. Számomra ez a gondolat legalább annyira megragadó, mint amennyire megalázó - visszásnak érzem, amikor az emberi tevékenységeket, a magunk teremtette kulturális univerzumot figyelmen kívül hagyva, pusztán biológiai okokra vezetjük vissza. (Megjegyzés: a szeretetet, a szerelmet [amennyiben a kettő megkülönböztethető - szerintem nem azok] stb. én sem tartom többnek/többre, mint átesztétizált biológiai késztetéseknek/-et. Az esztétikum mint közvetítő közeg figyelembevételét azonban elengedhetetlennek tartom ezen jelenségek vizsgálatakor.) Ennek ellenére az idézett ismerős gondolatát igen érdekesnek tartom: a tudás megszerzése mintha csakugyan felfogható lenne a világgal való szenvedélyes incselkedésként.

A fentiek végiggondolása során ugyanakkor nekem is eszembe jutott egy már többször használt metaforám a tudásszerzés folyamatára vonatkozóan: számomra a világ megismerésére való törekvés nem erotikus, hanem kvázi vallásos tevékenység. Áldozat az ismeretlen oltárán. Agnosztikus tisztelgés a hallgató világ előtt.

2012. december 15., szombat

Gondolatok hitről és meggyőződésről

A napokban egy beszélgetés hatására elgondolkodtam azon, hogy vajon mi a különbség a címben szereplő két fogalom között.

A téma, ami miatt a kérdés felmerült, a vallásosság volt. Miután a kikerekedett szemű évfolyamtárssal megosztottam a "szektás" éveim néhány részletét (amit egyébként érdekes módon egyre kevésbé érzek kompromittálónak, talán az azóta eltelt idő miatt), a szó a szellemi szabadság fontosságára terelődött. A saját tapasztalatom ezzel kapcsolatban, amit a beszélgetés során közöltem is, a vallásosság megszűnése utáni szellemi szabadság csodás érzése - immáron évek óta, folyamatosan.

Ez az öröm valószínűleg nem  jutna osztályrészemül, ha nincs, ami legitimálja a magam számára engedélyezett szabadságot. A legitimáció egy hit megszűnésére és egy meggyőződés kialakulására épül. Alapvetően egyre inkább azt gondolom, hogy mind a hit, mind a meggyőződés végső soron intuitív jellegű (és egyébként éppen ezért mind a két megnevezés kissé megtévesztő is); a kettő mégis különbözik egymástól, mégpedig szubjektív szempontból. Az én hajdanvolt istenhitemet a vágyaim táplálták: akartam, hogy Isten létezzen, mert magát a létet láttam kilátástalannak az Ő hiányában. Hogy ez utóbbi sejtés mindenképpen hamis, ma sem állítom - de elfogadtam, beletörődtem, hogy a világ ilyen is lehet. A hit hiánya és ennek a hiánynak a helyeslése ugyanakkor új távlatokat nyitott előttem: a meggyőződését.

Aki ismeri Hegelt (meg Marxot;)), annak lehetnek fogalmai arról, hogy hogyan juthatunk el a tézistől az antitézisen át a szintézisig (azért sem írom le, hogy ezek micsodák - nem, mintha nem tudnám, de tessék szépen utánaolvasni :D). Valami hasonló történik olyankor is, amikor az ember a hittől a hit tárgyának tagadásán keresztül végül kialakít magában egy meggyőződést. Ilyen meggyőződés lehet például a hit minden formájának elvetése, ami a legkevésbé sem azonos az előző stádiummal, azaz a hit tárgyának a tagadásával. A meggyőződés fő jellemzője valamilyen szubjektív szempontból ténylegesen szilárd pont, kapaszkodó megtalálása az általános bizonytalanságban. Ennek kiépítése úgy történik (vagy legalábbis történhet úgy is), hogy az ember egy súlyos válságon keresztül kénytelen minden korábbi nézetét - hitét - megvizsgálni, értékelni, ha kell, felül is bírálni, majd a romokon egy új nézetrendszert felépíteni, felhasználva a rombolás során szerzett tapasztalatait. Míg a hit inkább önáltatás vagy vakhit (és mint ilyen, meglehetősen ostoba), addig a meggyőződés egy hosszas gondolati folyamatból levont következtetéseink eredménye.

A kettő közötti különbségről objektív igazságtartalmuk szempontjából nem sokat mondhatunk - intenzitás, szubjektív megalapozottság szempontjából azonban annál többet.

2012. december 11., kedd

Filozofikus kockulás

Az a baj Istennel, hogy Ő is csak egy a világra vonatkozó lehetséges hipotézisek közül.

H : = {H1; H2; H3; …; Hn}

H1: Isten

És a többi?!


(A fentiekből is látszik, milyen ijesztő tempóban haladok az elkockulás felé...;) Mindazonáltal a leírtakat komolyan gondolom.)