Karate

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kamaszlány, hosszú kezekkel-lábakkal, jóval egyhetven feletti testmagassággal (mely tulajdonságai felnőttkorára is egytől egyig megmaradtak). Tizenöt éves volt, mikor az orvosa homlokráncolva felszólította az intenzív sportolásra a kosaras alkatából származó gerincferdülése kikupálása végett. Mivel a lány, alkatának ellentmondva, futva menekült a labdáknak (bármilyennek) még a gondolatától is, fogta magát, és elkezdett karateedzésre járni. 

A lányból nő lett, tizenöt helyett huszonhárom éves. Egyébként én lennék. Csakugyan fél fejjel elnézek az átlagos nők feje fölött, és csakugyan jártam karateedzésre, három éven keresztül. Most arról szeretnék írni, hogy milyen hatással is volt ez a sport a személyiségem fejlődésre.

Álljunk csak meg egy pillanatra! Nem gondolkodós blog ez véletlenül? Mit keres itt a sportpszichológia, még ha lebutított formában is? Nem is olyan keveset. Azt hiszem, ahhoz, hogy az embernek, ha már indíttatást érez magában a hitnélküli - mondjuk agnosztikus - életre, ahhoz, hogy ezt ténylegesen meg is tudja valósítani, igen-igen nagy akaraterőre van szüksége. Ezt pedig remekül el lehet sajátítani az olyan keleti harcművészetek gyakorlása révén, mint éppen a karate.

Mert hit nélkül - mármint tényleg bármilyen metafizikai jellegű hit nélkül - élni nagyon sok kellemetlenséggel jár. Például azzal, hogy az embernek folyamatosan döntéseket kell hoznia olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyekre mások, egyszerűen a hitükből fakadóan, kapásból "tudják" a választ. Mert szembe kell tudnia nézni a legszörnyűbb félelmeivel is, mégpedig kapaszkodó, mentőöv, segítő kéz nélkül. Mert a hitetlen ember nagyon egyedül tudja magát érezni a világban - aminthogy egyedül is van, egyetlen többé-kevésbé bizonyosságnak nevezhető tudásával, hogy, ha más nem is, az ő gondolatfolyama bizony létezik.

De miért segít mindennek elfogadásában a karate? Talán a szellemiség miatt? Meglehet, azonban abban az iskolában, ahova én jártam, szó sem volt szellemi oktatásról. Helyette viszont szó volt a saját test fölötti olyan kemény kontroll kialakításáról, ami csak a szellemi működések szintén szigorú szabályozásával keresztülvihető.

A karate egy rendkívül fájdalmas sport. Nem igazán a küzdelem közben elszenvedett sérülések fájnak, hiszen, legalábbis azon a szinten, ameddig én eljutottam, a küzdelmek meglehetősen kontrollált körülmények között zajlanak; nekem például sosem származott a sportból súlyosabb sérülésem. Viszont maguk az edzések, a különböző technikák begyakorlását szolgáló ún. formagyakorlatok... azok kegyetlenek. Ha a kedves Olvasó nem próbálkozott még harcművészettel, kérem, képzeljen el másfél órát úgy, hogy néhány kisebb szünetet leszámítva minden izmát előre meghatározott pozíciókba rendezve, többnyire megfeszítve kell tartania. Vagy képzelje magát másfél olyan órába, amely során ezerszer (szó szerint) elismétli ugyanazt az ütés-rúgás kombinációt. Netán csak negyedórát majdnem hasonfekve, angolspárgában. Talán sosem fogom elfelejteni az akkori mesterem szavait, melyekkel engem és a társaimat illetett mindezen gyakorlatok elvégzése közben: "ha már úgy érzed, hogy nem bírod tovább... tegyél rá még egy lapáttal".

A példákat nem folytatom, pedig még lehetne. Ha szörnyen is hangzanak a fentiek, elárulom, hogy imádtam karatézni. Na, nem azért, mert különösebben kedvelem a testi fájdalmat. De ez a fajta fájdalom olyan kitartásra, önkontrollra nevelt, amit nem hiszem, hogy máshol megtanulhattam volna. Az ott elsajátítottakat ma szellemi téren kamatoztatom. Amikor úgy érzem, szükségem lenne a hitre - bármilyenre - az emberi lét, a bizonytalanság, a haláltudat elviseléséhez, azzal a gondolattal hessegetem tovább a hitvágyamat, hogy hiszen nincs is miért hinnem. Ha pedig így van, akkor saját magamnak és másoknak is tartozom annyival, hogy nem ringatom magam hamis illúziókba, és nem próbálok másokat is az így kialakítható illúziók bűvkörébe vonni. Ahhoz, hogy ellenálljak a hit kísértésének, nagyon gyakran betonkemény akaratra van szükségem. A karate volt az, ami segítette bennem az ehhez szükséges képességek kialakítását. 

Ha másért nem, már ezért érdemes volt karatéznom.

Motivációk

Mióta az elmúlt időkben kapcsolatba kerültem néhány hozzám többé-kevésbé hasonlóan "hitetlen" (inkább: hitmentes? hit nélküli?) emberrel, elgondolkodtam azon, vajon milyen motivációk állnak az ilyen típusú világnézetek mögött. A hit motivációiról ugyanis könyvtárnyi irodalom szól, a hitetlenség viszont valamiért marginális, keveseket érdeklő téma maradt.

Most a saját motivációimat szedem össze. Arról, hogy milyennek érzem a saját világnézetemet, már sokat írtam (a legjellemzőbb kifejezések ezzel kapcsolatban az agnosztikus, ignosztikus, gyenge agnosztikus voltak, néhány olyan jelzővel kiegészítve, mint az önkritikus vagy az önző; a blogot böngészve még több hasonló található itt-ott szétszórva). Éppen ezért ezzel most többet nem is foglalkozom. A saját hitetlenségem motivációit illetően a következőket tartom a legfontosabbnak:

• Traumatizáló haláltudat: Arra, hogy a "trauma" szó mennyire alkalmas a saját haláltudattal kapcsolatos élményeim leírására, csak nemrég jöttem rá. A halál gondolata gyakorlatilag azóta pánikreakciót vált ki belőlem, mióta egyáltalán tudom, mi az. A megsemmisülés, az ismeretlenség és az örökkévalóság iszonyata egyszerre jár át a halálra gondolva, kimondhatatlan félelmet és a teljes reménytelenség (hiszen a halál elől nincs hova menekülni) érzetét keltve bennem. A haláltudat traumatizáló hatása volt ugyanakkor az, ami - azáltal, hogy befészkelte, mi több, bebetonozta magát a mindennapi gondolkodásomba - létrehozta bennem a tudásvágyat, a nagyon tág értelemben vett filozófiai érdeklődést.
• Isten: Kicsit ellentmondásos második motivációmként Istenről írnom, hiszen a bejegyzés és maga a teljes blog is a hitetlenségemet hivatott kinyilatkoztatni. Ez a hitetlenség azonban esetemben csak néhány (4-5) éves múltra tekint vissza; előtte hívő, egészen pontosan amolyan kételkedő, kereső hívő, szépen szólva agnosztikus teista voltam. A halálfélelem és a vágy, hogy a világ mögött célt találjak, hihetetlen erővel hajtott az istenhit felé. Sokáig sikeresen. Elég sajátos, és, mint utólag rájöttem, hibás logikai úton sikerült, ha nem is bizonyítanom, de eléggé valószínűvé tennem a magam számára azt, hogy Isten létezik. Hittem, hogy a világ az Ő boldogságát szolgálja, és én pedig szerettem Őt. (Érdekes módon az Istenbe vetet hitem elvesztése időben egybeesett azzal, amikor valaki egészen mást kezdtem el szeretni. Az a megtépázott, deresbe hajló halánték egy idő után elkezdett többet jelenteni az alig húszéves szívem számára, mint egy fantáziafigura. Most is többet jelent.) Az érettségi bizonyítványomat aztán már agnosztikusként vettem át. Ekkorra, sok év után, végül elvesztettem a hitemet, de Isten, a Belé vetett hit lenyomata - reményként, hajtóerőként és más kellemes érzések formájában - azóta is megmaradt bennem, és beépült a ma is vallott agnosztikus nézeteimbe.
• Küldetéstudat: És hát igen... Ezt egy kicsit szégyellem is leírni, de itt van az agnosztikus nézeteim mögött rejlő harmadik motivációs faktor is - a küldetéstudat. Jól képzett pszichológusok nyilván meg tudnák mondani, miért olyan fontos a számomra, hogy valami egyedit, utánozhatatlant hajtsak végre, teljesítsek valamilyen csak általam megoldható feladatot. Mindenesetre elég erősen érzem azt, hogy a világ iránt az első két motivációm nyomán kialakult olthatatlan érdeklődésem, nyitottságom célja a megismerés egy olyan fokára eljutni, ahol mások számára is újat, megvilágító erejűt mondhatok a z ismeretlen mindenség működéséről. Ezt nem kell feltétlenül metafizikai értelemben érteni. Két nagy kedvencemet, Camus-t vagy Foucault-t tudom példaként felhozni, akik szintén nem metafizikai, de mégis absztrakt, tág értelemben vett filozófiai értelemben tettek le az asztalra valami nagyon fontosat (Camus az abszurdot, Foucault a posztmodern szemléletmód egy jelentős szeletét). Agnosztikus "gondolkodóként" (az idézőjel dupla és hatalmas) valami ilyesmit szeretnék elérni én is, bár egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy alkalmas is vagyok rá.

Furcsa dolog a halál. Néha olyan csendesen, szelíden közelít, hogy az embert nem ijeszti meg jobban, mint egy fejfájás vagy nátha. Mutatja ugyan bizonyos jeleit annak, hogy jönni készül, megérkezve mégis puha, alig észrevehető mozdulattal zárja le örökre a haldokló szemeit. Aki tegnap talán még azt hitte, élni fog.

Ha kikapcsolnám a számítógépet, amin írok, eltűnne a képernyő tartalma, megszűnne a halk zúgás. Vérfagyasztó, hogy, úgy látszik, nem történik más akkor sem, ha egy emberen nyomja meg a halál keze azt a bizonyos gombot. Sokáig nem akartam elhinni, és ma sem szívesen hiszem el, hogy csupán gépek vagyunk, melyek egy bizonyos jelenségegyüttes produkálására képesek. De nem, nem sokkal többre, mint a számítógép képe, zúgása, a háttérben zajló műveletei. Ha meghalunk, számunkra többé nem lesz semmi. Még örök sötétség sem, mivel mi magunk fogunk megszűnni - a jelenségegyüttes, amiről azt álmodjuk, mi vagyunk.

A halál gondolata végigkíséri az életemet. Folyamatosan traumatizál, mióta csak tudom, mi az. Hinni könnyű; rá-rádöbbenni, hogy a halállal kapcsolatban nincs okunk bármiben is reménykedni... az nagyon nehéz. 

Jobb szó híján - avagy: Önkritikus, önző, gyenge agnoszticizmus

Újabban keveset írok ide, pedig az élményeim száma és mélysége annál nagyobb. Ahogy a bizonytalanságomé is.

Önelemző poszt következik, melyet elsősorban magamnak írok, és melyben előre nem látható terjedelemben fogom fejtegetni, mire is jutok mostanában agnoszticizmus-téren. Az agnoszticizmus fogalma nálam bizonyos értelemben monománia tárgya, annál fontosabb értelemben azonban szimbólum. Mindannak a szimbóluma, amit a világról gondolok.

Jobb szó híján azt mondom, metafizikai szempontból nem hiszek semmiben. És jobb szó híján azt is megállapítom, hogy ez az attitűd nem más, mint egy egyszerre önző és önkritikus, gyenge agnosztikus gondolkodás lenyomata.

Unalmas leszek - a fenti kijelentéseim egyes elemeit fogom elemezgetni. Így segítem magamat a megértésben, pontosabban a megértés hiányának mélyebb tudatosításában.

Azt írtam, metafizikai szempontból nem hiszek semmiben. Miért pont metafizikaiból? Azért, mert pillanatnyilag nem tudok jobb kifejezést mindarra, amivel kapcsolatban a bizonytalanságom, a bizonyossághiányom meghalad egy kritikus értéket. A metafizika szót valami hasonlóra szokás használni, így én sem kerestem tovább (ez kényelemszeretet?). És miért nem hiszek semmiben metafizikai szempontból? Na, ez már érdekesebb kérdés.

A hitet jelen keretek között úgy fogom fel, mint egy a teljes tudáshiánytól a biztos tudásig terjedő skála egy köztes pontját. Természetesen nem csak így lehet tekinteni a hitre, sőt, a megközelítésem egy sokdimenziós probléma egy dimenzióra redukálása, én most mégis így értelmezem. Ha tetszik, a bizonyosság egy fokozataként. Nos, nekem ilyenem nincsen. Semmivel kapcsolatban, amit (egyébként általam is érzékelt logikai körbenforgással, ami azonban talán nem veszélyezteti a megértést) az előbb a metafizika hatáskörébe soroltam. Legalábbis így gondolom... vagy így szeretném gondolni.

Ha valamire kevés hajlandóságot mutatok, az az, hogy kívülről jövő gondolatokat feldolgozás, emésztés, kritika nélkül építsek be a saját gondolatvilágomba. Ha azt mondják: higgy - alapjaiban kérdőjelezem meg a hitet. Ha az mondják: ne higgy - elgondolkodom, hogy vajon tényleg nincs-e miben. Talán lenne is... A sorsról, a véletlenekről gondolkodva néha megcsap a kívülről irányítottság szele. Szellője. Majd tovább is áll, bennem csupán egy fázós borzongást hagyva. Néha el tudnám képzelni, hogy a világot irányítja valaki. A mi világunkat. És itt van a bökkenő: ha el is hinném, hogy van valaki, aki kedve vagy valamilyen szabályrendszer szerint/révén manipulál a minket körülvevő mindenséggel, még mindig nem állítottam túl sokat, már ami a metafizikát illeti. Ha van Valaki a világ mögött, honnan tudjuk, hogy nincs-e valami mögötte is?! Gond nélkül lehetünk egy számítógépes szimuláció, egy kísérlet, egy játék eredményei - de azokat, akik minket potenciálisan megalkottak, vajon ki alkotta? Van-e velük kapcsolatban értelme alkotásról gondolkodni? Hát ok-okozati viszonyokról?...

Egyébként is szeretem a kozmológiát. Érteni persze nem értem, éppen ezért kockáztathatok meg olyan elképzeléseket, hogy a véletlenek, a sors furcsa és kívülről jövőnek érzett fordulatai esetleg csak az anyag szerkezetében rejlő sajátosságokkal magyarázathatók. Talán azáltal, hogy a világ fizikai felépítése - minden külső ok nélkül - olyan, amilyen, szorosabban vagyunk egymáshoz és a világ más objektumaihoz kapcsolva, mint azt gondolnánk. Talán az idő linearitása is másképp, több olyan egybecsengést produkáló módon értelmezendő, melyekre naivan azt mondanánk: csak egy külső Valaki műve lehet. Ha így van, semmi szükség olyan minket megalkotó entitásokat feltételeznünk, akik aztán, legalábbis a mi szemünkben, maguk is feloldódnak a rajtuk túli bizonytalanságunkban. Ezt végiggondolva már kevésbé csábít a gondolat, hogy mégis engedjek a hit borzongatásának.

És persze az is igaz, hogy semmi kedvem hinni. Számomra a metafizika kapcsán az egyetlen megnyugtató, kényelmes és egyben végtelenül motiváló érzés a teljes bizonytalanságé. A semmiben sem hívésé. Nem akarom tudni, hogy van valaki, aki minden gondolatomat felügyeli. Nem akarom tudni azt sem, hogy az élet, a tudat és maga az egész világ is egyszer a még jéghidegnek sem nevezhető semmi martaléka lesz. És főként nem akarok olyan dolgokat tudni vélni, melyek - észrevehetően vagy észrevehetetlenül - maguk is potenciálisan tévesek. A bizonytalanság ezerszer jobb, mint a csalódás. A bizonytalanság ezerszer szerethetőbb, mint a bizonyosság, főleg, ha az utóbbi végül még hamisnak is bizonyul. Metafizikai szempontból nem hiszek semmiben, és/mert(?) nem is akarok hinni. Ez önzés. Az önzés megállapítása, a bizonytalanság kényelmes voltának tudatosítása melletti folyamatos kutatás pedig önkritika. Önző és önkritikus agnosztikus vagyok.

És persze gyenge. Fogalmam sincs, másoknak milyen hitek, bizonyosságok adatnak meg, vagy éppen melyek nem. Számomra ez is a metafizika része. Egyre inkább csak akkor érzem magam biztos terepen, ha magamról beszélek. Vagy még akkor sem.