tag:blogger.com,1999:blog-42479760139181199722023-11-16T07:14:50.474+01:00Eszter agnosztikus blogjaUnknownnoreply@blogger.comBlogger174125tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-11328679622568461102015-04-21T10:28:00.002+02:002015-04-21T10:29:22.370+02:00FélmondatEgymást keresztbe-kasul vágó kérdések és "megérzések" cikáznak a fejemben.Unknownnoreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-39720104507477186052015-04-08T10:24:00.000+02:002015-04-23T11:46:23.904+02:00Gondolattöredék: Nem lenne semmi sem?Szemlélődve feltűnik egy bizonyos korlát: az embernek az az érzése támad, hogy valami "van".<br />
<br />
<br />
<span style="font-family: inherit;"><span style="background-color: none; line-height: 18.2000007629395px;">"Nem az a</span><span style="background-color: none; line-height: 18.2000007629395px;"> misztikum, hogy </span><span style="background-color: none; line-height: 18.2000007629395px;">milyen a világ</span><span style="background-color: none; line-height: 18.2000007629395px;">, </span><span style="background-color: none; line-height: 18.2000007629395px;">hanem</span><span style="background-color: none; line-height: 18.2000007629395px;"> az, hogy van." (Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés)</span></span>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-77073557781294966702015-02-19T12:03:00.001+01:002015-02-19T12:03:52.238+01:00A tegnapi blogposzt megírása után kicsit újra elmerengtem a <i>Tractatus</i>on. Számomra most úgy tűnik, mintha eléggé az élet analógiájára íródott volna: egy csomó zagyvaság és komoly káosz közepette időnként felfedezhető benne egy-egy valóban(!) figyelemreméltó gondolat.Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-8520457631958348762015-02-18T12:36:00.001+01:002015-02-18T12:36:25.006+01:00"Az önző gén" - Olvasás utánAlapmű vagy sem, nálam csak most került sorra Richard Dawkins "Az önző gén" című írása. Néhány közelmúltbeli olvasmányomhoz hasonlóan Dawkins művét a fajsúlyosabb könyvek közé sorolom. A teljes tartalmat egyetlen blogbejegyzésben összefoglalni nem szeretném, csupán néhány fontosabb következtetésemet rögzítem az alábbiakban.<br />
<br />
"Az önző gén" legmeglepőbb és egyben legfontosabb mondanivalója számomra azon (már régóta kibontakozóban lévő) sejtésem alighanem perdöntő megerősítése volt, miszerint az élet, ezen belül többek között az emberi élet megértéséhez az égvilágon semmi szükség nincs bármilyen "transzcendens", "misztikus" erő feltételezésére. Dawkins elmélete szerint az élet egyszerűen kis valószínűségű események láncolatának eredményeként alakulhatott ki, az élő szervezetek a molekulák összekapcsolódásának egy jellegzetes tulajdonságokkal bíró konfigurációját valósítják meg. Néhány évvel ezelőtt egy ilyen elképzelésre - meglehetős naivitással - egyszerűen legyintettem volna, mondván: kis valószínűségű történéseket, mi több, azok teljes sorozatát feltételezni egy az élethez hasonló bonyolultságú jelenség mögött elvakult "tudományhit". Ma, időközben közelebbi barátságba kerülve a valószínűségszámítással és a statisztikával, már tudom, hogy ez az elképzelés plauzibilis, ami természetesen nem jelenti azt, hogy igaz. Ugyanakkor a jelenlegi ismereteink mellett talán a legjobb modell, amelyet az élet kialakulásáról alkothatunk.<br />
<br />
Wittgenstein <i>Tractatus</i>ának közelmúltbeli elolvasása óta a világról való elmélkedésben fontos mankót jelent számomra a "nyelvem határai világom határai[...]"-gondolat (mely az én értelmezésemben így hangzik: "gondolkodásom határai világom határai"). "Az önző gén"-nel való megismerkedésem alkalmat adott arra is, hogy átgondoljam ezen wittgensteini szólam érvényességét. Dawkins művének hatására megerősödött az a benyomásom, mely szerint a világ dolgai - élettel, tudatossággal és minden egyéb jelenleg ismert jelenséggel együtt - igenis alkothatnak zárt oksági láncot. Ha ez így van, akkor Wittgensteinnek a világ számunkra adott határaival kapcsolatos elképzelése ezen oksági lánc magába záródásánál kapja meg vagy veszíti el értelmét. Ha a saját magát magyarázó világon "kívül" (bármit is jelentsen ez) nem létezik más valóság, akkor a világot oksági fogalmakkal leírni képes nyelv elvben a teljes valóságot leírhatná, határain túl semmi sem helyezkedne el. Ilyen értelemben Wittgenstein fent idézett gondolata tautológia lenne. Amennyiben azonban a világ zárt oksági rendszerén kívüli más típusú valóság(ok) létezése nem zárható(k) ki, úgy a wittgensteini megállapítás a maga rendkívüli gazdagságával teljes létjogosultsághoz jut. A helyzet különös varázsa az, hogy az ezen alternatívák között, azt hiszem, eleve nem lehetséges döntenünk. Úgy tűnik tehát, hogy Dawkins művének tanulmányozása és bizonyos belőle fakadó következtetések átgondolása után ismét ott vagyunk, ahol a part szakad: a tudáshiány egy újabb dichotómián belüli döntést lehetetlenít el.<br />
<br />
<br />Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-78545546443310044812015-01-26T12:06:00.002+01:002015-01-26T12:09:24.047+01:00Álom a halálrólAzt hiszem, még sosem írtam itt álomról, mivel nem tulajdonítok nekik különösebb jelentőséget; egyszerű pszichológiai információrendszerező mechanizmusnak tartom őket. Viszont a mai álmomat már csupán önismereti célokból is érdemesnek éreztem megörökíteni.<br />
<br />
Álmomban egy kisméretű teremben állok, a terem közepén tó, melyet egy forrás táplál. Néhányan sorban állunk a forrás előtt, egymás után elmegyünk előtte. Hirtelen felismerem, mi a forrás szerepe: egy kis ládát mos át, amelyben egy álmomban halott, a valóságban még élő (bár igen rossz fizikai és lelki állapotú) nőrokonom hamvai találhatók. Már egy éve, hogy a víz lassan, lassan a tóba, onnan pedig a talajba mossa a rokonom hamvait; mintha annak a bizonyos "bemosatásos" temetési formának egy lassított verzióját látnánk, ahogyan - ezt már eldöntöttem - egyszer az én hamvaimat is szeretném, ha semmivé tennék. Én következem a sorban. Odaállok a forrás elé, nézem, nézem, és elsírom magam. Abból a kedves, az élethez a legrosszabb körülmények között is valamilyen elszánt hittel ragaszkodó nőből csupán ennyi maradt. Ennyi maradt az "én"-jéből, a tudatából, a gondolataiból, a szavaiból. Mindez egy kis ládányi porrá vált, amit egy forrás lassan teljesen széthord, végképp megszüntet. A szívemet, a torkomat facsarja ez a tapasztalat.<br />
<br />
Az álom ezután folytatódott, további részletekre már alig emlékszem. A következtetés? "Csak" ennyi: továbbra is rettegek a haláltól; letaglóz, legyőz az emberi sors iszonyata. Nem tudok küzdeni a halálfélelemmel.Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-45922429964349012002014-12-27T20:32:00.000+01:002014-12-27T20:32:19.808+01:00Halálfélelem és tudásvágyKét könyvem vár mostanában elolvasásra: Shervin Nuland: <i>Hogyan halunk meg?</i> és Irving Yalom: <i>Staring at the Sun</i> című kötetei. Ezek a művek az embernek a halálhoz való viszonyát boncolgatják: az első azt írja le, milyen érzés lesz meghalni, a második pedig azt, hogy hogyan gondolkodunk erről az elkerülhetetlen eseményről.<br />
<br />
El akarom olvasni ezeket a könyveket, még akkor is, ha tudom, hogy az olvasás fájdalmas lesz. Úgy érzem, azzal, ha magamba szívom a bennük foglalt információt, magamról, magunkról, az emberi sorsról, ugyanakkor egyben a világról is megsejthetek valamit. Érdekes, a haláltól való rettegésig fokozott félelmem és a "világ" megismerése iránti vágyam régóta összekapcsolódik egymással, egymásból következnek. Kezdetben csak a halálfélelmet tapasztaltam meg, majd elkezdtem vágyni a világ megismerésére annak reményében, hogy az így szerzendő tudással enyhíthetem a rettegésemet. Végül rájöttem: a saját sorsom, bármi legyen is az, végső soron talán teljesen érdektelen a jobb híján "világ"-nak nevezett ismeretlenség titkaihoz képest. Így kezdtem el elsősorban a "világ" megismerésére vágyni. Ugyanakkor, ha elfog a halálfélelem nyomasztó érzése, máig hajlamos vagyok - legalábbis ideiglenesen - az emberi sors kérdéseit helyezni az érdeklődésem középpontjába. A halálfélelem és a megismerési vágy egymást váltva uralják az elmémet.Unknownnoreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-62648674140889205432014-11-29T16:50:00.002+01:002014-11-29T16:58:32.788+01:00Szolgálati közleményÓ, csak most látom, hogy a sabloncsere miatt néhány régebbi bejegyzés kb. olvashatatlan formában szerepel a blogon. Nem tudom, vetemedik-e bárki is a korábbi posztok olvasgatására, mindenesetre idővel helyre fogom állítani őket, bár egyelőre nem igazán tudom, hogyan...:P<br />
<br />
Frissítés: Ááá, közben rájöttem: átírom a HTML-kódot! A szőke nő megvilágosodása, hehe. :D Még jó, hogy tanultam egy kicsit programozni.Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-91254689737583735062014-11-29T16:34:00.002+01:002014-11-29T16:36:51.023+01:00GyűlöletÉrdekes, hogy a szeretet milyen központi, a gyűlölet pedig mennyire marginális szerepet kap a kultúránk által kitermelt közgondolkodásban. Az előbbi "jó", az utóbbi "rossz"; az előbbit szabad, sőt, kell érezni, az utóbbi viszont elfojtandó, szégyenletes. Pedig döbbenetes erejű és az emberi természethez messzemenően hozzá tartozó érzésként a gyűlölet létjogosultsága legalább akkora, mint a szereteté.<br />
<br />
Nagyon közeli ismerősöm ez az érzés. Tudom, milyen az, amikor valakiről úgy érzed, már a puszta létezése is sértés a világ számára. Hogy lénye nem más, mint egy fekete lyuk, mely mindent magába nyel, ami fontos, értékes számodra. Tudom, milyen arra vágyni, hogy darabokra téphesd azt, akit gyűlölsz. Tudom, milyen tudni, hogy az illető halálhíre megkönnyebbülést, felszabadult örömöt szerezne a számodra.<br />
<br />
Nem hinném, hogy a gyűlölet érzéséhez gonosznak kellene lenni, még annak legmélyebb formái esetében sem. (Igazság szerint egyáltalán nem hiszek sem a "jóság", sem a "gonoszság" létezésében.) A gyűlölet nem racionális érzés, hiszen valahol tudod, hogy "az" a bizonyos másik végső soron ugyanolyan gondolkodó biológiai gép, mint te magad - még ha az ő gondolatainak eredményei szenvedést is okoztak neked vagy valakinek, aki közel áll hozzád. Gyűlölni csak ugyanolyan irracionálisan tudunk, mint szeretni - a szeretteink nem istenek, azok pedig, akiket gyűlölünk, igen nagy valószínűséggel nem démonok. Furcsa és frusztráló ellentmondás az, hogy a két érzés közül mégis csak az egyik kap szabad utat.Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-72209947579932725442014-11-28T12:37:00.001+01:002014-11-28T12:38:30.860+01:00Menni vagy maradni?Jó ideje rendszeresen felmerülő kérdés nálunk a kivándorlásé. A párom számára régi, mindeddig beteljesületlen álom ez; számomra kaland, egy szerelmes nő döntése a párja céljainak megvalósításáért, és persze lázadás a magyarországi jelen ellen.<br />
<br />
Ennek ellenére a döntés nehéz. Mert valahol, távol minden nemzetieskedő érzéstől, szeretek Magyarországon élni. Szeretem, hogy itt tél van és nyár, az ősz halálillatú szomorúságát és a tavasz vigasztaló simogatását. Szeretem ezt a ("bennfentes" számára) gyönyörű, gazdag, kifejező nyelvet; azt, hogy a legbutácskább és a legösszetettebb mondatok után egyaránt számíthatok arra, hogy valaki megérti őket. Szeretek a sokat látott, borús pesti homlokzatok között sétálni; szeretem a maradék balatoni napsütést érezni az arcomon olyankor, amikor a nyaralók már régen robottá visszaváltozva tengetik a napjaikat az otthonuknak nevezett minibörtönökben.<br />
<br />
De van, ami elűz, hajt innen. Űz a múlt (nem a sajátom), űz az anyagi gond és az a mostanában kibontakozó légkör, mely a 21. században nem lehet ép elme terméke. Ahol, mondhatni, lassan büntetést kell fizetnem azért, mert "vén" (24 éves) fejjel is tanulok; ahol egyáltalán felmerülhet az információáramlás máig ismert legjobb eszközének - igen, az internetnek - a korlátok közé szorítása; ahol az ember önrombolása kap támogatást önmaga építése helyett, ott valakinek ott "felül" nagyon fáj az, ami számomra a legfőbb érték - a gondolat.<br />
<br />
A "menni vagy maradni?"-kérdés esetünkben, legalábbis egyelőre, a "maradni" felé látszik eldőlni. Azonban már nincs messze az a pont, ahol a gondolat szabadságának, sőt, lehetőségének védelmét már csak vízumkérelmekkel, külföldi álláskereséssel és nehezen, de mindenképpen összespórolt repülőjeggyel érezném megoldhatónak.Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-30091114804843756062014-11-21T12:19:00.003+01:002014-11-21T12:20:39.612+01:00Új sablon :)Hű, de untam már az előzőt...<br />
<br />
Lehet, hogy később még keresek egy másikat ehelyett a homályos-csillagos helyett, de egyelőre tetszik így, remélem, nem vagyok egyedül.:)Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-85092701526422217392014-11-21T11:41:00.002+01:002014-11-21T11:41:22.593+01:00EgészségNem hiszek az "ezós" egészségügyi zagyvaságokban, tényleg nem. Viszont azt nagyon komolyan gondolom, hogy az agy, lévén a test gépezetének szerves része, komoly hatást képes gyakorolni a test más szerveinek a működésére. (Ahogy vice versa: egy masszívabb tápanyaghiány például mentális zavarokat, a láz aluszékonyságot stb. okozhat, tehát hat az agyra.)<br />
<br />
Hogy ez így van, arra, úgy tűnik, elég jó példa lennék. Bizonyos okokból esedékessé vált egy kivizsgálásom, ahol megerősödött az a benyomásom, hogy a testemben szinte minden "rossz" - (tudtommal) nem nagyon, de valamennyire igen. A testi állapotom tükrözi azt, ahogyan a világról gondolkodom. A gondolkodásom alapvető hangulata melankolikus, a mindenségre valamilyen keserűséggel keveredett csodálattal tekintek; az életnek olyan igazán sosem örültem, a kíváncsiság, a tudásvágy azonban benne tart. Úgy tűnik, a testem egyetért velem. Jónéhány szervem kicsit máshol van, mint ahol lennie kellene, némelyik nem működik tökéletesen, de a testem egésze, legalábbis egyelőre, azért mégiscsak betölteni látszik a feladatát. Azt hiszem, bizonyos tekintetben mind a szervi, mind a pszichés működéseim időzített bombaként működnek - ha valaha, akkor a maguk idejében talán a komoly gondok is egyszerre fognak majd a két területen jelentkezni.Unknownnoreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-13122532560547155962014-11-17T18:20:00.000+01:002015-03-09T09:03:21.073+01:00Tractatus - olvasás utánTöbbéves kerülgetés után végre sikerült átrágnom magam Wittgenstein <i>Logikai-filozófiai értekezés</i>én (eredeti cím: <i>Tractatus logico-philosophicus</i>). Az "átrágás" szó nem túlzás: mindössze 50 oldalról van szó, a hasonló szövegekhez kevéssé szokott szemnek viszont napjaiba kerül, hogy a végére jusson. Ez a bejegyzés az értekezés néhány - számomra - figyelemreméltó gondolatát ragadja ki, ilyen értelemben spoiler, tehát az eredeti szöveget még nem ismerőknek nem feltétlenül javaslom a poszt elolvasását.<br />
<br />
Az írással kapcsolatos két legfontosabb benyomásom a "katyvasz" és az "agnoszticizmus" volt. El tudom képzelni, hogy Wittgenstein a <i>Tractatus</i> összeállítása közben időnként tudatmódosító szerekhez nyúlt, néhány ponton ugyanis erősen szétcsúszni látszik a gondolatmenet. Ugyanakkor az a világkép, ami a zavaros szakaszok kiszűrése után kirajzolódik a szövegből, hozzám agnosztikusként rendkívül közel áll.<br />
<br />
Wittgenstein szerint a világról csupán egy különböző közvetítő közegek révén nyert képpel rendelkezünk. Azt, amit érzékelünk, gondolatokba és szavakba tudjuk rendezni, nyelvi formulákban ki tudjuk fejezni. Amiről nem tudunk gondolkodni és beszélni, az számunkra nem "létezik" (a létezik szó itt ismeretelméleti, nem pedig ontológiai értelemben használatos): <i>"nyelvem határai világom határait jelentik"</i>. Az ember csak a saját világához, tehát a világról alkotott képek egyedi összességéhez férhet hozzá. A látás - szerintem zseniális - analógiájára az egyéni ismeretanyag úgy képzelhető el, mint egy adott pillanatban megtapasztalt látótér. Mindahhoz, ami a látóterünkön kívül esik, semmilyen hozzáférésünk nincs: az egyéb érzékszervek tapasztalatainak kikapcsolása esetén nem tudhatnánk, mi van ott, vagy hogy van-e ott egyáltalán bármi is. Bármely pillanat látásélménye szempontjából a látótéren kívül eső dolgok (ha vannak) hozzáférhetetlenek, nem gondolatba és szavakba foglalhatóak, nem léteznek.<br />
<br />
Noha Wittgenstein a dolgozat végén a misztikum kérdéseit feszegetve saját gondolatmenetének csapdájába esik, a fentiek szerintem remekül kifejezik azt, amit a világról a mű megírása idején tudni lehetett, illetve amit ma tudhatunk. Ami a "kimondhatatlanon" innen van, arról gondolkodhatunk, beszélhetünk; azt vizsgálhatjuk, megismerhetjük. A wittgensteini "kimondhatatlan" fogalma semmilyen konkrét entitást nem jelöl, csupán egy határkő: azt jelzi, hogy azon túl, amire gondolni tudunk, lehet, hogy van valami vagy éppen semmi sincs, erre vonatkozóan azonban nemhogy állításokat nem tudunk tenni, de még csak rákérdezni sem vagyunk képesek. <i>"Egy olyan felelethez, amelyet nem lehet kimondani, nem lehet kimondani a kérdést sem." </i>A kimondhatatlan tehát nem magasztossága, abszolút természete vagy más hasonló okok következtében nem mondható ki, nem gondolható el. Az általa kijelölt határkő per definitionem nem léphető át, következésképp fogalmunk sincs, van-e mögötte bármi is, és ha igen, mi van mögötte.<br />
<br />
Hogy a "kimondhatatlanra" vonatkozó állítások maguk is bizonytalanok, azt a legjobban maga Wittgenstein fejezi ki: <i>"Az én kijelentéseim oly módon nyújtanak magyarázatot, hogy aki megért engem, végül felismeri azt, hogy értelmetlenek, ha már fellépvén rájuk túllépett </i><i>rajtuk. (Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta.)" </i>Végül tehát a <i>Tractatus</i> is eljut arra a pontra, ahol a kételkedő-agnosztikus gondolatmenetek általában elérik saját határaikat, azaz megkérdőjelezi önnön érvényességét.<br />
<br />
<br />Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-27889469469408486132014-11-15T16:57:00.001+01:002014-11-15T16:59:10.342+01:00Nem találom a helyemet...Nem találom a helyemet az emberek között. Pedig, urambocsá', nem csak én vagyok ám halandó. Ennek ellenére a tapasztalataim mindinkább azt mutatják, hogy a többség - szép filozófiai kifejezéssel élve - hétköznapjai során olyan mélyen süllyed a létfeledésbe, hogy onnan csak erőszakkal (betegség, tragédiák stb. árán) lehet felszínre hozni.<br />
<br />
Irodakukac vagyok egy ideje. Ránézésre szép, egyébként egészségtelen munkahelyi környezet, közepesen izgalmas munka, sivár lelkületű kollégák. Bizonyos szempontból a legrosszabbat hozza ki belőlem, hiszen egy ilyen közegbe az ember akaratlanul is megpróbál világosságot csempészni. Praktikusan: okoskodik. Nem szép dolog, de a lelki-szellemi üresség fullasztó légkörét kell, muszáj oldani valahogy.<br />
<br />
Az ismerőseim közül mind többen családot alapítanak. Az egyetlen dolog, amit szerintem soha, senkinek nem lenne szabad megtennie. A gyermek - halál. A nevelő eleven halála, az ego eltűnése, feláldozódása egy hozzá hasonló létért, magyarul értelmetlenül. Hiába szőtt a kultúra olyan sok szép mesét a család intézménye köré, az utóbbi a valóságban nem más, mint a gondolkodó egyént elevenen felemésztő pokoltűz.<br />
<br />
A kapcsolat, amiben élek, jó. Tudtommal. És mindaddig, amíg nem válik szükségessé az igazság fogalmának kisebb-nagyobb megkapargatása. Merthogy az rugalmas határokkal rendelkezik mifelénk. Sok egyéb dolog mellett egyvalamit biztosan megtanultam a kapcsolatomból: azt, hogy az igazság az esetek egy részében tünékeny, nehezen becserkészhető jószág.<br />
<br />
Szeretnék eltűnni valahová. Valahová, ahol csend van, nyugalom van, ahol a gondolatot nem öli meg a nyárspolgári "kell", "nincs időm", "van nekem fontosabb dolgom is". Egy erdészházba. Egy tópartra a skót hegyek közé. Egy sokemeletes ház legfelső, szomszédtalan garzonjába. Novellaírásból és szörpfőzésből élni. A párommal, esetleg még néhány macskával. Éjszakákon át olvasni és olvasni, büntetlenül. Egy életet szánni azoknak a nagy, kimondhatatlan kérdéseknek, melyek többé tesznek minket kötelességüket ostobaságból teljesítő biológiai gépeknél.<br />
<br />Unknownnoreply@blogger.com6tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-55985110892491677802014-10-04T19:31:00.001+02:002014-10-04T19:31:59.939+02:00"Fogalmam sincs"Egy újabb jó megfogalmazás arra, amit az úgynevezett "nagy kérdésekkel" kapcsolatban gondolok, érzek: "fogalmam sincs". Átvitt meg szó szerinti értelemben sincs.<br />
<br />
(Ez egy enyhe autizmussal küzdők számára különösen ajánlott bejegyzés volt.)Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-75929143371183697662014-09-06T15:27:00.001+02:002014-09-06T15:27:25.430+02:00Szolgálati közlemény :)Visszaállítottam a kommentelési lehetőséget. Azt nem ígérem, hogy mindenre válaszolni fogok, azt pedig különösen nem, hogy rövid idő alatt, de legalább nem csak az én véleményem fog látszódni a felületen. Ha valakinek ez nem veszi el a kedvét a kommenteléstől, attól szívesen olvasok bármit, pro és kontra.:)Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-73925169243286929812014-09-06T15:21:00.000+02:002014-09-06T15:21:09.476+02:00A szakralitás menedékeMa reggel a kezembe került egy közelgő rendezvény, az Arc Sacra (Szent Művészet) Fesztivál reklámújságja. Azon túl, hogy néminemű összefüggést véltem felfedezni a jelenség felbukkanásának időpontja és az általános történelmi viszonyok között, lapozgatás közben valami szánalomféle érzés támadt bennem azok iránt, akik részt fognak venni ezen az eseményen.<br />
<br />
A szánalom egyik oka nyilván az, amit minden alkalommal érzek a tömegrendezvények kapcsán: az ide ellátogatók jelentős része egyszerű csordaállat - megy, ahova a többiek mennek; azt csinálja, amit a társadalom, a szomszédság, a rokonság előír a számára. (Egy futórendezvényen szerzett igen intenzív benyomásomra utalva: fut a tömeg után, a szó szoros és átvitt értelmében.) Ugyanakkor szánalmat éreztem ezért is, mert a szakralitás mint olyan az utóbbi - bevallom, nem túl hosszú - időben egy pátoszát vesztett fogalommá vált a fejemben. A "szakrális", a "felfoghatatlan", az "elérhetetlen", az "abszolút" - ezek a többé-kevésbé rokon fogalmak mind-mind mint egy-egy menedéket nyújtó gondolati zárvány ivódtak be az emberi tudatba. Ha a fenti fogalmaknak lenne (van?) valós megfelelője, az az embertől, az emberi értelemtől per definitionem csak elzártan létezhetne. A szakrálisnak nem árthatunk, nem kell félnünk annak semmilyen nemű romlásától; ugyanakkor fogalma mint az élet és a világ értelmes voltának, a számunkra talán elérhetetlen, de valahol a világban mégiscsak megtalálható tökéletességnek a kulcsa folyamatosan ott lebeghet a szemünk előtt, megnyugtathat minket. Aki hisz a szakrális, az abszolút valamilyen formájában, annak nem kell tartania attól a filozófiai szempontból a legkevésbé sem kizárható lehetőségtől, hogy a Világmindenség végső soron semmilyen módon nem felel meg az ember által kialakított értelemfogalomnak.<br />
<br />
Az Ars Sacra Fesztivál közönségét azok az emberek fogják jelenteni, akik békésen és gyáván megpihennek a szakralitás nyújtotta menedékben. Ez, azt hiszem, elég ok az irántuk érzett szánalomra.Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-5666556255353261062014-08-16T20:14:00.000+02:002014-08-16T20:25:40.365+02:00A végtelen lehetőségek univerzuma<i>XY bemutatta legújabb elméletét a Világmindenség működéséről. Elképzelése szerint világunk nélkülözi az eleve adott abszolútumokat vagy értelmet, ugyanakkor történetét az esetlegesség alkalmasint a legváratlanabb vágányokra is terelheti. Lehetséges például, hogy ma még joggal állíthatjuk, hogy Isten nem létezik, de nem lehetünk biztosak abban, hogy később sem fog. Sőt, az is elképzelhető, hogy mi magunk alkotjuk majd meg őt. Nem kizárt az sem, hogy valamikor a Világegyetem története során létrejönnek majd olyan lények, akiknek élete örökké tart, akár vágynak erre, akár nem. Mindez egyben azt is jelenti, hogy bármi, amit el tudunk képzelni, valamikor valóra válhat vagy valóra válhatott. XY állítása szerint az elmélet legmegdöbbentőbb vonása az, hogy közvetlenül levezethető a modern ateista világképből, eddig mégsem nyert szélesebb körű publicitást.</i><br />
<i><br /></i>
L. ezen a ponton döntött úgy, hogy kikapcsolja a televíziót. A felrajzolt, a világ minden lehetőségét szabadon hagyó és a megkérdőjelezhetetlenül stabil pontokat kizáró világkép rémülettel töltötte el, émelyegni kezdett. Eddig is élt benne az a halvány sejtelem, hogy így is működhet a világ. Saját, legsötétebb félelmeit más szájából hallva azonban úgy érezte, kihúzták a lába alól az addig is ingatag talajt...Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-35940883354489197562014-07-09T11:08:00.004+02:002014-07-09T11:09:30.046+02:00Hankiss-idézet<b>"Nem akarok félni.</b><br />
<br />
Félek."<br />
<br />
(Hankiss Elemér: A befejezetlen ember c. művéből.)Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-85368003742600210372014-07-09T11:07:00.002+02:002014-07-09T11:07:41.820+02:00Jelentőségünk?Lehetséges, hogy csupán káprázat vagyunk egy pillanatnyi létű buborék felszínén, mely egy szimulált világban felállított görbe tükör képét veri vissza...Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-3191112010598110422014-07-08T10:48:00.002+02:002014-07-08T10:48:49.071+02:00Jó könyvekÚgy tűnik, esetemben a jó könyvek egyik legfontosabb jellegzetessége az, hogy képesek pánikszerű halálfélelmet előidézni az olvasásukkal egyidejűleg vagy röviddel azt követően. Hankiss tegnap elemezgetett munkája ezek szerint jó könyv volt...Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-42157829067247543342014-07-07T16:53:00.000+02:002014-07-07T16:53:09.597+02:00A befejezetlen emberCsoda történt: végre újra sikerült elejétől a végéig elolvasnom egy könyvet. Szégyen-gyalázat, de bizony az idei év egyedülálló teljesítménye ez. Nem mintha nem olvasnék, mert bele-belekapok én különböző könyvekbe, csak a végigolvasás a problémás.<br />
<br />
Hankiss Elemér: <i>A befejezetlen ember</i> című, műfajilag besorolhatatlan... hm, <i>könyve</i> volt a szerencsés nyertes. Érdekes tapasztalat volt. Nem, semmiképpen sem az az írás, ami gyökeresen megváltoztatta volna a gondolkodásomat, de mindenképpen megérte elolvasni. Néhol mintha illusztráció lett volna a saját gondolataimhoz, máshol azok szöges ellentéte.<br />
<br />
Az "illsztráció"-érzés elsősorban a könyv alapgondolatával kapcsolatban fogott el, valahányszor csak olvasni kezdtem. A befejezetlenség Hankissnál, olybá tűnik, a conditio humana (emberi állapot) szinonimája: olyan emberre alkalmazható kifejezés, aki előtt ott tornyosul az ismeretlenség monstruma, de azon nem képes felülkerekedni. Akit egyszerre vonz és taszít az, ami nem tudható, a kimondhatatlan. Akiben dúl a "boldogság- és világosságvágy" (ld. Camus), akit elrettent a múlandóság, ám ebből a bonyolult, minden szempontból hiányokkal terhelt állapotból nincs reménye kitörni. Érdekes, milyen ívet ír le Hankiss ezen könyvében az ismeretlenség körül: a szöveg elején még az ismeretlen kellemesen bizsergető, kíváncsiságot, izgalmat okozó jellegét érezteti; a szöveg végére azonban, miután az előbbi állapotból kiindulva körüljárta az emberi élet számos fontos kérdését (a szabadságét, a társas kapcsolatokét, a politikáét és a hatalomét, a művészetét, a sportét, az emberek és állatok közötti viszonyét, a fogyasztói társadalomét stb.), már az ismeretlen rémisztő, bizonytalansággal és félelemmel eltöltő arcát emeli ki. Az ismeretlenségnek természetesen mind az előbbi, mind az utóbbi hatása jól ismert a gondolkodó ember számára; az egyiktől a másikig való eljutás iránya azonban ebben a könyvben is sokatmondó.<br />
<br />
A folyton az ismeretlennel szemezgető Hankiss tollából ugyanakkor meglehetősen visszásnak hatnak a könyv azon megnyilvánulásai, melyeket fentebb mint a saját gondolataim szöges ellentétét neveztem meg. A megismerés egyik elsődleges feltétele, én legalábbis úgy hiszem, a szabadság. Ehhez képest megdöbbentő az a ragaszkodás, amit Hankiss a szabadság némely hagyományos, ám annál irtóztatóbb akadálya, a család, a nemzet, a nemi szerepek és hasonlók irányában mutat. Mindezek az intézmények véleményem szerint nemhogy támogatnák az ismeretlenség kutatását, hanem egyenesen lehetetlenné teszik azt. A megismerés szerelmeseként, ha lehetne, örökre eltüntetném valamennyit a föld színéről. Nem így Hankiss.<br />
<br />
<i>A befejezetlen ember </i>tehát összességében intellektuális csemegeként, az emberi állapot egy érdekes illusztrációjaként képvisel értéket. Revelációs erőt nem érdemes várni tőle, mert nincs neki, de minden bizonnyal nem is ezért íródott. Apropó, írás. A poszt bevezetésében azt írtam, a könyv műfajilag besorolhatatlannak tűnik. A megjegyzés nem véletlen. Valójában mintha miniesszékből állna a kötet, melyek egymáshoz hol szorosabban, hol lazán, hol pedig szinte egyáltalán nem kapcsolódnak. Egyes "esszék" nem hosszabbak egy-két szónál, de a legterjedelmesebbek sem igen haladják meg a 10 oldalt. Rendkívül emlékeztet ez a stílus valamire... mégpedig a blogposztok, Facebook-bejegyzések, Tweetek és hasonlók jellegzetességeire. Hankiss ebben a könyvében a régi-új kérdéseket hihetetlenül korhű módon teszi fel és kísérli meg (amikor és amennyire lehet) megválaszolni. Bőven nyolcvan felett ez még akkor is figyelemre méltó teljesítmény, ha a csupán nyúlfarknyi szövegekre kiterjedő figyelem nem is éppen dicsőséges a ma olvasógenerációira nézve.Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-15249067885911042042014-07-06T11:49:00.003+02:002014-07-06T11:49:33.247+02:00A tudományos beszédmód unalmaNem teljesen értem, miért kellene mindent a tudomány viszonylag unalmas nyelvén kifejezni. Ha azokat a dolgokat, amelyek - az emberi megismerés korlátainak figyelembevételével - tudhatónak tekinthetők (tehát pl. tudományosan igazolhatók), másképp, esztétikummal átitatva közöljük, tartalmuk nem változik meg. Csak színezetük, hangulatuk, érzelmi hatásuk lesz más. A művészet képes erre, miért kellene elzárkóznunk tőle?!Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-37634178454361566042014-06-25T11:28:00.001+02:002014-06-25T14:26:17.901+02:00Jegyzetek WittgensteinhezWittgenstein szerint megbízható információink azokról a dolgokról lehetnek, melyeket nyelvileg képesek vagyunk megragadni, beszélni tudunk róluk. Ezek azok a dolgok, amelyekkel kapcsolatban érzéki vagy intellektuális tapasztalataink vannak. Ezen kívül ott van a misztikum, amelyről nem tudunk beszélni. Lehet, hogy csak egy üres "lufifogalom", mely csupán az elméleti szükségszerűség eredményeképpen jött létre; de az is lehet, hogy tényleg van "ott" valami.Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-66365516905444627042014-06-24T11:59:00.001+02:002014-06-24T12:00:35.905+02:00Címkefelhő - a kedvenc fogalmaim<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://www.blogger.com/blogger.g?blogID=4247976013918119972" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="" /></a></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEitH0B0VRu80cSeTK4Q7Bp3GjvbCLHpr7-r0EDRPPIdXR-V8YWK6UtMRW4aViocE-4HNRKAV4mbma4rYgd-Z2V0IuKrIzcON6jFKw_7OvGaAAvFCEbnZc_x_rJ6y2gXiGFlUKJ05m3Vnp8/s1600/c%25C3%25ADmkefelh%25C5%2591.png" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEitH0B0VRu80cSeTK4Q7Bp3GjvbCLHpr7-r0EDRPPIdXR-V8YWK6UtMRW4aViocE-4HNRKAV4mbma4rYgd-Z2V0IuKrIzcON6jFKw_7OvGaAAvFCEbnZc_x_rJ6y2gXiGFlUKJ05m3Vnp8/s1600/c%25C3%25ADmkefelh%25C5%2591.png" height="200" width="400" /></a></div>
<br />Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4247976013918119972.post-52898920016639139372014-06-15T11:31:00.000+02:002014-11-29T17:01:03.052+01:00Jegyzet 7.<span style="background-color: transparent; font-family: Arial, Tahoma, Helvetica, FreeSans, sans-serif; font-size: 13px; line-height: 18.200000762939453px;">A "kimondhatatlan"/"elképzelhetetlen" az igazságkeresés témakörének csupán egy, ám nagyon érdekes eleme.</span>Unknownnoreply@blogger.com0