Statisztika

Tőlem szokatlan módon egy kis szakmai jellegű szösszenet következik. A blogom nem túlzottan nagy látogatói táborát figyelembe véve meg merek kockáztatni egy ilyen írást; aztán elképzelhető, hogy hétfőtől mint deviáns blogíró híresülök el szakmai körökben.:)

A statisztikáról  lesz szó. Azon túl, hogy a matematikai részletekkel igen gyakran meggyűlik a bajom, időnként rájövök, hogy milyen korántsem sekélyes esztétikum húzódik meg emögött a konstrukció mögött. A statisztika, ha tetszik, nagyonis agnosztikusoknak való tudomány.

Ha valaki foglalkozott már valaha statisztikával a szó tudományos értelmében, tudja, milyen komoly matematikai gépezet húzódik meg a dolog mögött. Valószínűségszámítás, sok egyéb "finomsággal" társítva - mindez egy olyan épületté áll össze, amiinek az alapzata nem a legstabilabb, ő maga azonban mégis egyben marad, mi több, minden szükséges funkcióját ellátja. Ilyesminek kell képzelnünk a statisztika tudományát is.

A statisztika a bizonytalanság tudománya. Az ember, ha ezzel foglalkozik, először is bizonyos értelemben egészen le kell, hogy csupaszítsa magát. El kell tekintenünk minden előzetes feltevésünktől a világ dolgait illetően, és arra kell támaszkodnunk, amit látunk, vagy amit mások már láttak (és, mondjuk, adatbázisokban rögzítettek - amiknek a minőségével kapcsolatban szintén lehetnek kérdéseink, de ezt most nem szeretném tárgyalni). Ezután el kell gondolkodunk azon, hogy segíthet-e a matematika abban, hogy ezekből az adatokból többet is megtudhassunk, mint amit közvetlenül súgnak nekünk. És igen - segíthet! Az így kialakuló módszernek - a statisztikának - két fontos jellemzőjére szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik az, hogy sosem lesz sterilen matematikai jellegű. Egyrészt maguk az adatok, másrészt a különféle számítási módszerekbe szükségszerűen bevitt, egyébként többnyire szintén empirikus eredetű önkényes elemek megbontják a matematikai érvelés tisztaságát.

A másik jellegzetesség az, hogy a kialakított módszerekkel elérhető eredmények sosem lesznek egyszerűen igazak vagy hamisak. Lehetnek "valószínűleg" igazak vagy "valószínűleg" hamisak - de a bizonyosságról, ha a statisztikához fordulunk, le kell mondanunk. Érzésem szerint ez egy igen-igen védhető álláspont, nem is csak a statisztikában. A hétköznapi életben sejtjük, hogy nem tehetünk szert bizonyosságokra, de ezeket a sejtéseket, mint zavaró, kellemetlen tényezőket, rögtön el is toljuk magunktól. A statisztika ezzel szemben tudatosítja ezt a bizonyosságot, és megpróbálja a rendelkezésre álló kereteket a lehető legjobban felhasználni. Azzal főz, amije van. Az, amit elér, még így sem lesz tökéletes, korántsem. Viszont az az őszinteség, amivel a statisztika tudománya a világ tényei felé fordul, más tudományok és a hétköznapi létezés számára is például szolgálhatna. És ez az, ami széppé, figyelemreméltóvá teszi.

Kávészünet

Az egyetemi folyosón kortyolgattam a szokásos automatás kávémat ma délután, amikor egy érdekes beszélgetés hangjaira lettem figyelmes. Egy pár ült a padlón a fal mellett (hogy miért ott, azt tőlük lenne érdemes megkérdezni), és arról beszélgettek, hogy vajon az élet, az "élő" különleges minőséget jelent-e. Azon túl, hogy őszintén megörültem, hogy ilyesfajta beszélgetést hallok egy viszonylag profán helyen (komolyan hiszem, hogy több, még profánabb helyen kellene sokkal gyakrabban elhangzaniuk efféle párbeszédeknek), engem is gondolkodásra sarkallt a kérdés. Hogy hányadszorra...? - hihetetlenül sokadszorra.

Sokáig nagyon nehezen tudtam elképzelni, hogy hogyan képes az anyag, az élettelen környezet élő, tudatos, bonthatatlan egészként létező lényeket létrehozni. Sokáig a legfőbb érvem volt Isten létezése mellett az önazonosság állandósága: az, hogy az "én" tudata, az önmagunkkal való azonosság egész életünkben, minden körülmények között fennmarad(?); a tudatunk - bizonyos kóros esetektől eltekintve - nem esik darabjaira. Azzal érveltem, hogy efölött az integráns egység fölött muszáj, hogy valami őrködjön, hiszen enélkül talán nem is maradhatna fenn.

A korábbi érveimbe vetett hitem mára jócskán meggyengült. Bár nehéz elképzelni (és elfogadni!), hogy a tudatosság csupán ugyanolyan fizikai jelenségek játéka, mint az atomok vagy az elektromosság, ez a magyarázat meglehetősen egyszerű és a jelenlegi ismereteink keretei között ellentmondásmentes is. A tudatos működés nem feltétlenül több vagy más, mint efféle játék - egyben marad, ahogy a kezünk vagy a lábunk sem párolog el csak úgy; létezik, mint bármilyen más fizikai jelenség, de nem magasabb, nem transzcendens szinten. Talán mindaz, amit "én"-ként élünk meg, egy hosszú idő alatt állandóvá fejlődött, tisztán fizikai alapokon nyugvó biológiai jelenség. Bonyolult, nehézkes "munkájába" kerülhetett a természetnek egy ilyen egységet kialakítani - de a természet ráér. Ezt észrevéve az Isten létezése mellett a tudat egységére építő érv kiüresedik, érvényét veszti.

De vajon azt jelenti-e ez az érvényvesztés, hogy Istennek egyáltalán nincsen helye a világban? Nem, nem hiszem. Ha a világot valamilyen, egyébként önkényes okból kauzális kapcsolatok láncolatával szeretnénk magyarázni, úgy Isten továbbra is egy marad a világ létezésének megfejtésére irányuló lehetséges hipotézisek közül. Ezeknek a hipotéziseknek legfőbb sajátosságuk, hogy egytől egyig abszurdak. Abszurd a semmi, ahogy abszurd az abszolútum is. Ok-okozati módon szeretnénk érvelni, ám ennek az érvelésnek a végkövetkeztetései, legalábbis az eddig felsorakoztatott ötletek mellett, túllépnek a saját keretein. A racionalitás végső soron csak önnön határaihoz vezet el. Isten egy ilyen irracionalitás. Abban a keretben, amiben jelenleg gondolkodni tudunk, nem tökéletes válasz; de lehet, hogy a gond a keretben van, nem a válaszban. Istent egyelőre nem tudjuk kizárni a lehetséges világmagyarázatok közül (aminek vagy örülünk, vagy nem; ami azt illeti, ez is elgondolkodtató kérdés).

Reflexió és vallomás

Egy új és kedves ismerősöm hatására az elmúlt napok során némi kritikával fordultam a saját agnosztikus világnézetem felé. Noha egyelőre nem látok okot arra, hogy a véleményemet megváltoztassam, az alapos önvizsgálat elvezetett egy felfedezéshez, amit az őszinteség kedvéért illő itt is megosztanom veletek. A felismerésem lényege: szeretek agnosztikus lenni. Bár valóban "hiszem", hogy a teljes hitetlenség az az álláspont, amit eszemmel-szívemmel vallani tudok, valahol örülök is, hogy így van. Hogy ennek mi az oka, arra talán még később visszatérek, most idő hiányában csak egy Ady-versre szeretnék hivatkozni - íme: Ady Endre: Meg akarlak tartani.

A szöveget kivételesen nem másolom be a blogra, mivel félek, hogy enyhén félreérthető lenne...:) Az én értelmezésemben ez nem szerelmi vallomás (különösen nem egy velem azonos nemű iránt - bár a jelenséggel nincs gondom), de vallomás, egy szenvedély megvallása. Félelemé, vágyé, reményé. Jó olvasást!

Furcsa

Éreztetek már olyat, hogy minden mozdulatotok, minden gondolatotok valami fontosat mozdíthat el, törhet össze a világban? Hogy már egy óvatlan lélegzetvétel, egy elhibázott pillantás is visszataszítóságba, undokságba taszíthat?

Így érzek én most. Létezni is alig merek.

Fekete-fehér

Néha olyan jó lenne egy fekete-fehér világban élni. Éppen olyanban, mint egy sakktábla. Csak fekete és fehér, négyzetek és szimmetria. Mit lehet ezen nem érteni?!

Egy sakktábla-világban nincs bizonytalanság. Sosem gyötör kérdés és kétség, az aggodalom ismeretlen érzés. Csak egyértelműség van, letisztázottság és bizonyosság.

A filozófia által áhított igazságok persze ebben a világban is rejtve lennének. De legalább a látvány... az tiszta lenne és érthető. Fekete és fehér. Se több, se kevesebb.

Amint az életem egyik területén eljutok egy fontos következtetéshez, egy másik abban a pillanatban felborul. Ki érti ezt?!

Álmodozás és agnoszticizmus

Két furcsa felfedezésre jutottam a mai napon. Az egyik az, hogy, úgy tűnik, bizonyos szempontból javíthatatlan vagyok. A másik pedig az, hogy az agnoszticizmus az örök álmodozók világnézete. Vagy legalábbis az övék is.

Hogy miért vagyok javíthatatlan? Mert mindig is szerettem álmodozni, mindig a saját fantáziavilágomban éreztem magam a legjobban. Őszinte legyek? Ez ma is így van. Igaz, ma már nem egy-egy jól megírt regény vagy szép film ragad magával. Nem is festek a saját örömömre varázslatos világokat, sőt, történeteket sem találok ki és mesélek el magamnak, amikor egyedül vagyok. De ma sem szeretem a rögvalóságot. "I keep things going" - mondaná az angol, és valóban: tanulok, dolgozom, rendezkedem... élek. Mindezt azonban leginkább azért, hogy esténként - vagy bármikor, amikor lehetőségem van rá - visszatérhessek abba a világba, amit én alkottam. A fejemben.

És hogy miért is gondolom azt, hogy az agnoszticizmus (többek között) az örök álmodozók világnézete? Mert szabad teret ad az ilyen széllelbélelt alakoknak, mint amilyen én is vagyok. Onnantól kezdve, hogy (egyébként milliószor végiggondolt logikai, empirikus, intuitív és más indokokra támaszkodva) az ember elveti a tudás lehetőségét, a világ az övé. Nincs lehetőség, amit eleve kizárhatna. A fantázia tökéletesen szabadon (és tökéletesen kiszolgáltatottan) csaponghat, amerre csak akar. Valahogy mintha a világ is olyan lenne, hogy megengedné ezt. Mintha csak ezt engedné meg igazán. A "hallgató" világ jóváhagyása alatt úgy és annyiféleképpen rendezhetem be a mindenséget, ahogy és ahányféleképpen csak akarom. A soha meg nem kapni sejtett válaszok tükrében jogosan gondolhatja bárki ezt a szabadságot ijesztőnek, reménytelennek, kiábrándítónak. Csak a magamfajta örök álmodozó bolondok képesek mégis örömüket lelni abban, hogy szabadon kószálhatnak az elérhetetlen válaszok soha fel nem nyíló kapuja előtt...