Mióta az elmúlt időkben kapcsolatba kerültem néhány hozzám többé-kevésbé hasonlóan "hitetlen" (inkább: hitmentes? hit nélküli?) emberrel, elgondolkodtam azon, vajon milyen motivációk állnak az ilyen típusú világnézetek mögött. A hit motivációiról ugyanis könyvtárnyi irodalom szól, a hitetlenség viszont valamiért marginális, keveseket érdeklő téma maradt.
Most a saját motivációimat szedem össze. Arról, hogy milyennek érzem a saját világnézetemet, már sokat írtam (a legjellemzőbb kifejezések ezzel kapcsolatban az agnosztikus, ignosztikus, gyenge agnosztikus voltak, néhány olyan jelzővel kiegészítve, mint az önkritikus vagy az önző; a blogot böngészve még több hasonló található itt-ott szétszórva). Éppen ezért ezzel most többet nem is foglalkozom. A saját hitetlenségem motivációit illetően a következőket tartom a legfontosabbnak:
- Traumatizáló haláltudat: Arra, hogy a "trauma" szó mennyire alkalmas a saját haláltudattal kapcsolatos élményeim leírására, csak nemrég jöttem rá. A halál gondolata gyakorlatilag azóta pánikreakciót vált ki belőlem, mióta egyáltalán tudom, mi az. A megsemmisülés, az ismeretlenség és az örökkévalóság iszonyata egyszerre jár át a halálra gondolva, kimondhatatlan félelmet és a teljes reménytelenség (hiszen a halál elől nincs hova menekülni) érzetét keltve bennem. A haláltudat traumatizáló hatása volt ugyanakkor az, ami - azáltal, hogy befészkelte, mi több, bebetonozta magát a mindennapi gondolkodásomba - létrehozta bennem a tudásvágyat, a nagyon tág értelemben vett filozófiai érdeklődést.
- Isten: Kicsit ellentmondásos második motivációmként Istenről írnom, hiszen a bejegyzés és maga a teljes blog is a hitetlenségemet hivatott kinyilatkoztatni. Ez a hitetlenség azonban esetemben csak néhány (4-5) éves múltra tekint vissza; előtte hívő, egészen pontosan amolyan kételkedő, kereső hívő, szépen szólva agnosztikus teista voltam. A halálfélelem és a vágy, hogy a világ mögött célt találjak, hihetetlen erővel hajtott az istenhit felé. Sokáig sikeresen. Elég sajátos, és, mint utólag rájöttem, hibás logikai úton sikerült, ha nem is bizonyítanom, de eléggé valószínűvé tennem a magam számára azt, hogy Isten létezik. Hittem, hogy a világ az Ő boldogságát szolgálja, és én pedig szerettem Őt. (Érdekes módon az Istenbe vetet hitem elvesztése időben egybeesett azzal, amikor valaki egészen mást kezdtem el szeretni. Az a megtépázott, deresbe hajló halánték egy idő után elkezdett többet jelenteni az alig húszéves szívem számára, mint egy fantáziafigura. Most is többet jelent.) Az érettségi bizonyítványomat aztán már agnosztikusként vettem át. Ekkorra, sok év után, végül elvesztettem a hitemet, de Isten, a Belé vetett hit lenyomata - reményként, hajtóerőként és más kellemes érzések formájában - azóta is megmaradt bennem, és beépült a ma is vallott agnosztikus nézeteimbe.
- Küldetéstudat: És hát igen... Ezt egy kicsit szégyellem is leírni, de itt van az agnosztikus nézeteim mögött rejlő harmadik motivációs faktor is - a küldetéstudat. Jól képzett pszichológusok nyilván meg tudnák mondani, miért olyan fontos a számomra, hogy valami egyedit, utánozhatatlant hajtsak végre, teljesítsek valamilyen csak általam megoldható feladatot. Mindenesetre elég erősen érzem azt, hogy a világ iránt az első két motivációm nyomán kialakult olthatatlan érdeklődésem, nyitottságom célja a megismerés egy olyan fokára eljutni, ahol mások számára is újat, megvilágító erejűt mondhatok a z ismeretlen mindenség működéséről. Ezt nem kell feltétlenül metafizikai értelemben érteni. Két nagy kedvencemet, Camus-t vagy Foucault-t tudom példaként felhozni, akik szintén nem metafizikai, de mégis absztrakt, tág értelemben vett filozófiai értelemben tettek le az asztalra valami nagyon fontosat (Camus az abszurdot, Foucault a posztmodern szemléletmód egy jelentős szeletét). Agnosztikus "gondolkodóként" (az idézőjel dupla és hatalmas) valami ilyesmit szeretnék elérni én is, bár egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy alkalmas is vagyok rá.