Kedden részt vettem egy temetésen. A nagybátyámat temettük. Olyan életkorban halt meg - hetvenegynéhány évesen -, amit ma már nemigen szokás az igazi öregséghez számítani; olyan betegségben - szívinfarktusban -, amit sokan túlélnek. Furcsa élmény volt.

Furcsa egyrészt azért, mert, noha a "bácsi" nem tartozott a közelebbi ismerőseim közé, a néhány nyaranta ismétlődő találkozásaink megkedveltették őt velem. Csupaszív, életvidám, kissé műveletlen, de hihetetlen humorú ember volt. Mostanra mindebből - hetvenpár év öröméből, nevetéséből, kalandjaiból, fájdalmából - csupán egy bomlásnak indult váz maradt. Az utóbbi jelzőnek, azt hiszem, feltétlenül igaznak kellett lennie a keddi napra, hiszen, a korábbi várakozásokkal ellentétben, zárt koporsó fogadott bennünket. A "bácsi" teste addigra annyira az enyészeté lett, hogy az illetékesek már a búcsúzásra sem ítélték alkalmasnak.

És furcsa, nagyon furcsa volt a keddi nap, benne a temetéssel, a saját reakcióim miatt is. Mióta az eszemet tudom, pánikszerűen rettegek a haláltól. A hideg ráz a gondolatára; ha nagyon komolyan beleélem magam, úgy érzem, legszívesebben az egész világból kiszaladnék, csak éppen nincs hová. Ehhez képest ezen a temetésen - az elsőn, amin életem során részt vettem - egyetlen könnyet sem ejtettem. Megérintett a halál tudata, közvetlenül a koporsó előtt ülve tisztában voltam azzal, ki van abban és miért. Ahogy azzal is, hogy ami vele megtörtént, mindannyiunkkal meg fog. Csak a kétségbeesés maradt el. Ahelyett, hogy átadtam volna magam a fájdalomnak és/vagy a félelemnek, éppen én(!) voltam az, aki a "bácsihoz" legközelebb állókat - a feleségét, az anyámat és a testvéremet - vigasztalni, támogatni tudtam a saját fájdalmukban. Öleltem, simogattam őket. Együttérzően, de könnyek nélkül. Mint egy nagyon idős, nagyon sokat látott ember, akit már nem rendít meg "holmi" elmúlás; aki látja és megérti a mások fájdalmát, támogatja őket szenvedéseikben, de ő maga már túlságosan tapasztalt ahhoz, hogy egy ilyen érzés a földre sújtsa.

Csak utólag jöttem rá, miért tudtam így viselkedni. Egyrészt, persze, azért, mert a "bácsi" nem tartozott az igazán közeli ismerőseim közé. Sajnáltam, igen, nagyon is; de a hiánya nem okozott igazi fájdalmat a számomra. Másrészt viszont ott van az a tényező, amire csak a temetés befejeztével ébredtem rá teljesen: arra tudniillik, hogy a halál gondolata számomra annyira a mindennapok része, hogy egy érzelmi szempontból vett kritikus határon innen (tehát például egy kedves, de távolabbi ismerős halálakor) egyszerűen nem sokkol. Olyan ez, mint amikor valaki hideg vízbe esik: ha az ember az élete nagy részét a napsütötte vízparton éli le, az esetenkénti, véletlen vízbeesések igencsak rosszul érintik. Azt azonban, aki egész életében térdig a vízben volt, kevésbé lepi meg az, ha egy pillanatra a teljes teste víz alá kerül. Úgy tűnik, eddig előttem sem egyértelmű módon, én is ilyen viszonyba kerültem a halál gondolatával (nem az egyes konkrét emberek halálával, hanem az általános fogalommal): állandó ismerősöm, nem örömmel, de magam mellett megtűrt társam, útmutatóm. Nem tudok szabadulni tőle - egészt, mert, az egyes pillanatokban tudatosan vagy éppen tudattalanul, de folyamatosan rettegek tőle; másrészt pedig azért, mert maga az életvitelem, a gondolkodásom, az érdeklődésem bizony nem sokkal több, mint egy a halál gondolatára emelt épület.*

(*Tisztában vagyok vele, hogy erre a záró gondolatra valószínűleg hideget-meleget, mentálisan betegnek vagy éppen depressziósnak nyilvánítást és hasonlókat egyaránt kapni fogok. Ennek ellenére a (magammal és másokkal szembeni) őszinteség megkívánta a fentiek leírását.)

Őszi séta

Sokszor úgy érzem, alig, épphogy csak van egy kicsiny szükségem az emberekre. Másokra. Ilyenkor magával ragad a szolipszizmus, legalábbis annak egy engedékenyebb változata: semmi sem létezik, csak a tudatom - és esetleg a természet.

Szeretem az őszt. Nem a hideg, szeles, esős napokat, hanem azokat, amikor még szelíden simogat a napsugár, amikor még vékony kabátban sem fázom, amikor még szívesen elhagyja az ember egy időre a fűtött lakást. Szeretek ilyenkor egyedül sétálni egy-egy csendes külvárosi utcán, hagyni, hogy az arcomat simogassa az októberi fény, érezni a lehullott, színes levelek édeskés-fanyar illatát. Nem is olyan régen ilyen alkalmakkor még ott sejtettem Isten érintését a vállamon. Ha hagyom, ma is magával ragad ez az érzés - de csak, hogy reményként, hol könnyű, hol nehéz szomorúságként nyomot hagyva bennem, tovább is illanjon.

Ilyenkor nem hiányoznak az emberek. Isten emléke, majd az utána maradó, hiányból, reményből, büszkeségből összeálló furcsa tudatállapot éppen elég ahhoz, hogy a világomat - a sajátomat - önmagában is teljesnek érezzem. Ebben az érzésben hihetetlenül koncentráltan van jelen minden, ami a hétköznapokban is foglalkoztat: a megismerés iránti szenvedélyes vágy, a tudat áttörhetetlen magánya, a bármiben való aktív hit hiánya.

Ezekben a pillanatokban érzem át igazán azt, hogy az én kérdéseim csak a saját válaszaimra várnak. Akkor is, ha megtalálom őket, és akkor is, ha a keresésük, akár örökre, csak egy sikertelen próbálkozás marad.

Russell teáskannája agnosztikus szemmel

Egy levelezés során ismételten belefutottam a Russell teáskannája néven ismert gondolatkísérletbe. Az elképzelés részleteit itt elolvashatjátok; a lényege egyébként "mindössze" annyi, hogy ha azt mondjuk, hogy egy számunkra innen, a Földről észlelhetetlenül kis méretű teáskanna kering a bolygónk körül, azzal olyan állítást teszünk, amit sem igazolni, sem cáfolni nem tudunk - hiszen a dolog észlelhetetlen, ugyebár. Ezzel a gondolatmenettel egyébként én magam csupán néhány hónappal ezelőtt találkoztam először, és megerősített abban az elképzelésemben, hogy a világról, tág értelemben vett metafizikai szempontból, azt feltételezhetünk, amit csak akarunk. Most arról szeretnék írni, hogy Russell gondolatmenete miért is annyira kellemes számomra, mint agnosztikus gondolkodású ember számára.

Előrebocsátom, hogy a következő pár sor nem hivatott általánosságokat megfogalmazni valamennyi magát agnosztikusnak valló személy gondolkodására nézve. Sőt, a szubjektív tartalmakat (amik az alábbiakat igen erősen áthatják) tekintve bármit is megfogalmazni leginkább az én gondolkodásom kapcsán hivatott. Önelemzés, csak a szokásos.:)

Ami miatt tehát Russell gondolatmenete különösen kellemes és kedves a számomra, az a fantázia előtt általa (is) megnyíló végtelen játéktér. (Ez a játéktér természetesen akkor is végtelenül nyitottnak lenne képzelhető, ha Russell egy szót sem írt volna teáskannákról és hasonlókról; a teáskannás gondolatkísérlet csupán segítséget nyújt a témába vágó további elmélkedésekhez, újdonságot nemigen tár fel.) Ha, Russell-t követve, feltételezzük, hogy a világ egy bizonyos értelemben végtelenféleképpen működhet, azzal utat nyitunk a képzeletnek, az elme csapongó játékainak. Egyben a reménynek és a kétségbeesésnek is. A világot, a jelenlegi szellemi látóterünkön túl, tetszés szerint képzelhetjük jónak és/vagy rossznak, egyszerűnek és/vagy bonyolultnak, benépesíthetjük a nekünk tetsző vagy éppen nem tetsző entitásokkal (a világot tartó teknősbékákkal, láthatatlan rózsaszín egyszarvúakkal, istenekkel, démonokkal, a világ lényegét képező almacsutkákkal és bármi mással, ami csak eszünkbe jut), vagy, nemes egyszerűséggel, valamilyen leleményes furfanggal az egész világot beleágyazhatjuk a semmibe. A lehetőségek tárháza végtelen; mivel egy bizonyos, szellemi értelemben vett "távolságon" túlra nem terjed ki a "látásunk", az ezen kívüli tartományokat gondolatban éppen úgy alakíthatjuk, ahogy az adott pillanatban kedvünk van hozzá.

Ezekben az általunk alkotott képekben - nem kell hinnünk. Hiszen az egész csak játék, saját magunk vigasztalására, elszomorítására vagy egyszerűen csak szórakoztatására kieszelt fantáziavilág. De éppen ez a szabadság, az önfeledt játék lehetőségének a felfedése az, ami miatt Russell teáskannája figyelemreméltóvá válik, legalábbis számomra. Ha az ő gondolatmenetét következetesen követjük, hamar rájövünk, hogy játszhatunk. Ahogy arra is, hogy, bár csodás, de egyben nagyon is kemény, felnőtt játék ez. Hiszen a szabadság, a játszadozás lehetősége ott lesz adott, ahova a tudásunk, különböző okokból, (még) nem terjed ki, és ahova talán soha nem is fog. Végső soron tehát a játék, ami Russell gondolatmenete nyomán feltárul előttünk - édes, de keserédes. Azt teszi széppé és szórakoztatóvá, ami egyébként a legnagyobb fájdalmunk forrása is lehet: a tudás hiányát.

"Homok a szélben..."

Ugyan valamiért (leginkább azért, mert a blogok elvileg a saját gondolatainkról szólnak) én sem szeretem más blogokon a Youtube-ra linkelő bejegyzéseket, de ezt most felütésként beszúrom ide, mert ez a dal volt, néhány más tényező mellett, a bejegyzés ihletője.

Bár általam igencsak sokat tárgyalt téma, valószínűleg nem gondolkodnék ennyit a halálon, ha nem jött volna ennyiszer szembe velem az utóbbi idők során; idős embereket, továbbá egy számomra kedves idős állatot is magával ragadva. Kit így, kit úgy. Néha szinte megdöbbentett, milyen könnyű meghalni, mennyire nem tűr ellentmondást a test, ha lejár az ideje. Vajon ha én testemmel mi lesz, ha az enyém is lejár?

Úgy képzelem, (sőt, szeretném,) hogy elégetik és szétfújják majd azt, ami marad belőlem. Nem azért írom le ezt ide, mert különösebben morbidnak vagy depresszívnek szeretnék tűnni, hanem mert rájöttem, hogy ez a kérdés - a saját testtel kapcsolatos kívánságok kérdése - nagyon is szervesen kapcsolódik ahhoz, amit a világról egyébként is gondolunk. Én azt szeretném, hogy, ha eljön az ideje, porrá égessék a testemet, és szétszórják a szélben, belemossák a földbe. Azért, hogy semmi se maradjon utánam. Nem, mintha gyűlölném az életet - úgy gondolom, az túlságosan heterogén ahhoz, hogy egyszerűen csak szeretni vagy gyűlölni lehessen -, de egy olyan világban, amelyben emberként nem lehet igazi kapaszkodót találni, cserébe én magam sem szeretnék nyomot hagyni. Ez egyrészt lázadó gesztus, másrészt pedig nem áll rendelkezésemre olyan igazság, amihez viszonyítva a "nyomhagyást" nyugodt szívvel megtehetném. Ha hívő lennék, valószínűleg vágynék arra, hogy egy test maradványai, egy síremlék, néhány fénykép és egyebek emlékül maradjanak azután, hogy léteztem. Egy hívő számára van értelme az életnek és az élet utáni emlékhagyásnak. Agnosztikusként nincs - nem tagadó, hanem válaszhiányos értelemben nincs. Ez esetben pedig hadd legyek inkább csak "homok a szélben", a vízben, a földben. Hadd tűnjek el nyomtalanul és láthatatlanul, magammal rántva a saját soha meg nem válaszolt kérdéseimet is.

Egyébként is közel áll hozzám ez a "homok a szélben"-elképzelés. Az ok, érdekes módon, az élettel kapcsolatban is ugyanaz, mint amit a halálról szólva már leírtam: a választalanság. Egy olyan  életben, amelyben nincsenek számomra elérhető válaszok, cserébe viszont a végén ott van a legnagyobb béklyó, a biztos halál, hadd legyek legalább az életben szabad. Nem írom azt, hogy teljesen szabad, mert az lehetetlen. De lehessek szabad szellemben, szívben, választásokban. Hadd ne béklyózzon meg senki és semmi, és hadd ne legyek én magam sem béklyó másoknak. Hadd ne éljem az életemet ostoba, senki által komolyan át nem gondolt elvárások, normák előtt megalázkodva; és hadd legyen minden döntés, amit meghozok, szabadon hozott áldozat mindannak az oltárán, amiben a teljes választalanság közepette és hatására hinni tudok. A kérdésekben és a figyelemben. Leginkább.

"Ha nem lennék szabad, élni sem tudnék..." Sem élni, sem nyugodtan meghalni, azt hiszem.

Karate

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kamaszlány, hosszú kezekkel-lábakkal, jóval egyhetven feletti testmagassággal (mely tulajdonságai felnőttkorára is egytől egyig megmaradtak). Tizenöt éves volt, mikor az orvosa homlokráncolva felszólította az intenzív sportolásra a kosaras alkatából származó gerincferdülése kikupálása végett. Mivel a lány, alkatának ellentmondva, futva menekült a labdáknak (bármilyennek) még a gondolatától is, fogta magát, és elkezdett karateedzésre járni. 

A lányból nő lett, tizenöt helyett huszonhárom éves. Egyébként én lennék. Csakugyan fél fejjel elnézek az átlagos nők feje fölött, és csakugyan jártam karateedzésre, három éven keresztül. Most arról szeretnék írni, hogy milyen hatással is volt ez a sport a személyiségem fejlődésre.

Álljunk csak meg egy pillanatra! Nem gondolkodós blog ez véletlenül? Mit keres itt a sportpszichológia, még ha lebutított formában is? Nem is olyan keveset. Azt hiszem, ahhoz, hogy az embernek, ha már indíttatást érez magában a hitnélküli - mondjuk agnosztikus - életre, ahhoz, hogy ezt ténylegesen meg is tudja valósítani, igen-igen nagy akaraterőre van szüksége. Ezt pedig remekül el lehet sajátítani az olyan keleti harcművészetek gyakorlása révén, mint éppen a karate.

Mert hit nélkül - mármint tényleg bármilyen metafizikai jellegű hit nélkül - élni nagyon sok kellemetlenséggel jár. Például azzal, hogy az embernek folyamatosan döntéseket kell hoznia olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyekre mások, egyszerűen a hitükből fakadóan, kapásból "tudják" a választ. Mert szembe kell tudnia nézni a legszörnyűbb félelmeivel is, mégpedig kapaszkodó, mentőöv, segítő kéz nélkül. Mert a hitetlen ember nagyon egyedül tudja magát érezni a világban - aminthogy egyedül is van, egyetlen többé-kevésbé bizonyosságnak nevezhető tudásával, hogy, ha más nem is, az ő gondolatfolyama bizony létezik.

De miért segít mindennek elfogadásában a karate? Talán a szellemiség miatt? Meglehet, azonban abban az iskolában, ahova én jártam, szó sem volt szellemi oktatásról. Helyette viszont szó volt a saját test fölötti olyan kemény kontroll kialakításáról, ami csak a szellemi működések szintén szigorú szabályozásával keresztülvihető.

A karate egy rendkívül fájdalmas sport. Nem igazán a küzdelem közben elszenvedett sérülések fájnak, hiszen, legalábbis azon a szinten, ameddig én eljutottam, a küzdelmek meglehetősen kontrollált körülmények között zajlanak; nekem például sosem származott a sportból súlyosabb sérülésem. Viszont maguk az edzések, a különböző technikák begyakorlását szolgáló ún. formagyakorlatok... azok kegyetlenek. Ha a kedves Olvasó nem próbálkozott még harcművészettel, kérem, képzeljen el másfél órát úgy, hogy néhány kisebb szünetet leszámítva minden izmát előre meghatározott pozíciókba rendezve, többnyire megfeszítve kell tartania. Vagy képzelje magát másfél olyan órába, amely során ezerszer (szó szerint) elismétli ugyanazt az ütés-rúgás kombinációt. Netán csak negyedórát majdnem hasonfekve, angolspárgában. Talán sosem fogom elfelejteni az akkori mesterem szavait, melyekkel engem és a társaimat illetett mindezen gyakorlatok elvégzése közben: "ha már úgy érzed, hogy nem bírod tovább... tegyél rá még egy lapáttal".

A példákat nem folytatom, pedig még lehetne. Ha szörnyen is hangzanak a fentiek, elárulom, hogy imádtam karatézni. Na, nem azért, mert különösebben kedvelem a testi fájdalmat. De ez a fajta fájdalom olyan kitartásra, önkontrollra nevelt, amit nem hiszem, hogy máshol megtanulhattam volna. Az ott elsajátítottakat ma szellemi téren kamatoztatom. Amikor úgy érzem, szükségem lenne a hitre - bármilyenre - az emberi lét, a bizonytalanság, a haláltudat elviseléséhez, azzal a gondolattal hessegetem tovább a hitvágyamat, hogy hiszen nincs is miért hinnem. Ha pedig így van, akkor saját magamnak és másoknak is tartozom annyival, hogy nem ringatom magam hamis illúziókba, és nem próbálok másokat is az így kialakítható illúziók bűvkörébe vonni. Ahhoz, hogy ellenálljak a hit kísértésének, nagyon gyakran betonkemény akaratra van szükségem. A karate volt az, ami segítette bennem az ehhez szükséges képességek kialakítását. 

Ha másért nem, már ezért érdemes volt karatéznom.

Motivációk

Mióta az elmúlt időkben kapcsolatba kerültem néhány hozzám többé-kevésbé hasonlóan "hitetlen" (inkább: hitmentes? hit nélküli?) emberrel, elgondolkodtam azon, vajon milyen motivációk állnak az ilyen típusú világnézetek mögött. A hit motivációiról ugyanis könyvtárnyi irodalom szól, a hitetlenség viszont valamiért marginális, keveseket érdeklő téma maradt.

Most a saját motivációimat szedem össze. Arról, hogy milyennek érzem a saját világnézetemet, már sokat írtam (a legjellemzőbb kifejezések ezzel kapcsolatban az agnosztikus, ignosztikus, gyenge agnosztikus voltak, néhány olyan jelzővel kiegészítve, mint az önkritikus vagy az önző; a blogot böngészve még több hasonló található itt-ott szétszórva). Éppen ezért ezzel most többet nem is foglalkozom. A saját hitetlenségem motivációit illetően a következőket tartom a legfontosabbnak:

• Traumatizáló haláltudat: Arra, hogy a "trauma" szó mennyire alkalmas a saját haláltudattal kapcsolatos élményeim leírására, csak nemrég jöttem rá. A halál gondolata gyakorlatilag azóta pánikreakciót vált ki belőlem, mióta egyáltalán tudom, mi az. A megsemmisülés, az ismeretlenség és az örökkévalóság iszonyata egyszerre jár át a halálra gondolva, kimondhatatlan félelmet és a teljes reménytelenség (hiszen a halál elől nincs hova menekülni) érzetét keltve bennem. A haláltudat traumatizáló hatása volt ugyanakkor az, ami - azáltal, hogy befészkelte, mi több, bebetonozta magát a mindennapi gondolkodásomba - létrehozta bennem a tudásvágyat, a nagyon tág értelemben vett filozófiai érdeklődést.
• Isten: Kicsit ellentmondásos második motivációmként Istenről írnom, hiszen a bejegyzés és maga a teljes blog is a hitetlenségemet hivatott kinyilatkoztatni. Ez a hitetlenség azonban esetemben csak néhány (4-5) éves múltra tekint vissza; előtte hívő, egészen pontosan amolyan kételkedő, kereső hívő, szépen szólva agnosztikus teista voltam. A halálfélelem és a vágy, hogy a világ mögött célt találjak, hihetetlen erővel hajtott az istenhit felé. Sokáig sikeresen. Elég sajátos, és, mint utólag rájöttem, hibás logikai úton sikerült, ha nem is bizonyítanom, de eléggé valószínűvé tennem a magam számára azt, hogy Isten létezik. Hittem, hogy a világ az Ő boldogságát szolgálja, és én pedig szerettem Őt. (Érdekes módon az Istenbe vetet hitem elvesztése időben egybeesett azzal, amikor valaki egészen mást kezdtem el szeretni. Az a megtépázott, deresbe hajló halánték egy idő után elkezdett többet jelenteni az alig húszéves szívem számára, mint egy fantáziafigura. Most is többet jelent.) Az érettségi bizonyítványomat aztán már agnosztikusként vettem át. Ekkorra, sok év után, végül elvesztettem a hitemet, de Isten, a Belé vetett hit lenyomata - reményként, hajtóerőként és más kellemes érzések formájában - azóta is megmaradt bennem, és beépült a ma is vallott agnosztikus nézeteimbe.
• Küldetéstudat: És hát igen... Ezt egy kicsit szégyellem is leírni, de itt van az agnosztikus nézeteim mögött rejlő harmadik motivációs faktor is - a küldetéstudat. Jól képzett pszichológusok nyilván meg tudnák mondani, miért olyan fontos a számomra, hogy valami egyedit, utánozhatatlant hajtsak végre, teljesítsek valamilyen csak általam megoldható feladatot. Mindenesetre elég erősen érzem azt, hogy a világ iránt az első két motivációm nyomán kialakult olthatatlan érdeklődésem, nyitottságom célja a megismerés egy olyan fokára eljutni, ahol mások számára is újat, megvilágító erejűt mondhatok a z ismeretlen mindenség működéséről. Ezt nem kell feltétlenül metafizikai értelemben érteni. Két nagy kedvencemet, Camus-t vagy Foucault-t tudom példaként felhozni, akik szintén nem metafizikai, de mégis absztrakt, tág értelemben vett filozófiai értelemben tettek le az asztalra valami nagyon fontosat (Camus az abszurdot, Foucault a posztmodern szemléletmód egy jelentős szeletét). Agnosztikus "gondolkodóként" (az idézőjel dupla és hatalmas) valami ilyesmit szeretnék elérni én is, bár egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy alkalmas is vagyok rá.

Furcsa dolog a halál. Néha olyan csendesen, szelíden közelít, hogy az embert nem ijeszti meg jobban, mint egy fejfájás vagy nátha. Mutatja ugyan bizonyos jeleit annak, hogy jönni készül, megérkezve mégis puha, alig észrevehető mozdulattal zárja le örökre a haldokló szemeit. Aki tegnap talán még azt hitte, élni fog.

Ha kikapcsolnám a számítógépet, amin írok, eltűnne a képernyő tartalma, megszűnne a halk zúgás. Vérfagyasztó, hogy, úgy látszik, nem történik más akkor sem, ha egy emberen nyomja meg a halál keze azt a bizonyos gombot. Sokáig nem akartam elhinni, és ma sem szívesen hiszem el, hogy csupán gépek vagyunk, melyek egy bizonyos jelenségegyüttes produkálására képesek. De nem, nem sokkal többre, mint a számítógép képe, zúgása, a háttérben zajló műveletei. Ha meghalunk, számunkra többé nem lesz semmi. Még örök sötétség sem, mivel mi magunk fogunk megszűnni - a jelenségegyüttes, amiről azt álmodjuk, mi vagyunk.

A halál gondolata végigkíséri az életemet. Folyamatosan traumatizál, mióta csak tudom, mi az. Hinni könnyű; rá-rádöbbenni, hogy a halállal kapcsolatban nincs okunk bármiben is reménykedni... az nagyon nehéz.