2013. november 28., csütörtök

K*rva nehéz

...úgy hadat üzenni egy az általam szeretett férfit bekebelező szektának, hogy az én kezemben nincsenek kész, könnyen emészthető válaszok semmire. Lennék "véresszájú" hívő vagy ateista, netán erős agnosztikus, tök mindegy, könnyű dolgom lenne: egyik hülyeség helyére beerőltetném a másikat. Az egyetlen, számomra szellemileg és lelkiismereti szempontból is helyénvaló álláspont, a saját gyenge agnoszticizmusom, erre sajnos sokkal kevésbé alkalmas.

Rájönni, hogy egy egyébként értelmes és nagyon is szerethető embert minden szempontból szinte teljesen kilúgozott egy szekta: iszonyú. Rájönni, hogy ez a szekta mennyi aljasságot, fájdalmat és hazugságot termelt ki: szintén. Úgy kell összeszedegetnem valakit a saját romjaiból, hogy közben egy visszamenőlegesen megsemmisített, öt éves kapcsolatot is helyre kell rántanom. Egyedül, ahogy mindig, mert (most is) én vagyok az erősebb.

Hogyan fogom megértetni veled, Drága, hogy hiába keresed a bizonyosságot, az ebben az életben nem fog megadatni neked?! Hogyan fogod megérteni, hogy nincsenek kész válaszok, Isten szava semmiféle könyvben vagy beszédben nem található meg; hogy csak valószínűségi jellegű tudásunk van, és azok sem a transzcendens szféráról? Vajon megérted-e valaha, hogy Istenről, abszolútumról, túlvilágról, bűnről és jóságról, Jézusról és Sátánról beszélni éppen annyi, mint semmiről sem beszélni? Megérted-e valaha, hogy egy végtelenféleképp magyarázható világban nincs létjogosultsága az ezek közül egyetlen egyre koncentráló pascali fogadásnak?

Szeretlek, mert szerethető vagy. De gyűlölöm a múltadat, undorodom a gyávaságodtól és a gyengeségedtől, és szívből irtózóm mindazoktól, akik ezt tették veled.

2013. november 27., szerda

Egy egyházról

Eddig nem voltam egyházellenes. Egy időben magam is tagja voltam egy - nevezzük szép néven - kisegyháznak, de két megszakításokkal tűzdelt év után kiléptem belőle. Hosszú távon nem tetszett, de nem keltett bennem gyűlöletet az egyházak iránt.

Eddig nem voltam kereszténység-ellenes sem. Világéletemben undorodtam a keresztény vallás által megkövetelt hazug, üres, negédes álszeretettől, de nem éreztem azt, hogy fel kellene lépnem ellene.

Közhely, hogy változnak az idők, de így van. Azt az embert, akiért a fél életemet odaadnám, a nagyon közeli múltban egy masszív szektából sikerült kirántanom - véletlenül. Nem tudtam, mi folyik ott. Most is csak sejtem.

Eredetileg belinkeltem és kommentáltam néhány, az érintett egyházról szóló anyagot, de ezeket a békesség kedvéért töröltem. Mindazonáltal, kérlek, drukkoljatok nekem, nekünk. (Ha valaki esetleg úgy érzi, tudna használható tanáccsal szolgálni ebben a helyzetben, nagyon szívesen fogadnám a fenti e-mail címen.)

2013. november 21., csütörtök

Visszatérő kérdések

Az elmúlt(?) időszak eseményeitől nem teljesen függetlenül bizonyos furcsaságokat sikerült tudatosítanom a saját gondolkodásomban. Igazság szerint már korábban is észrevettem, de most még erősebben érzékelem például azt, hogy időről időre felmerülnek bennem kérdések, amelyektől egyszerűen nem tudok szabadulni. 

Az egyik ilyen, a blog témájához is erősen kapcsolódó kérdést érdemesnek éreztem itt is rögzíteni. A kérdés egyik fontos érdekessége az, hogy korábban többé-kevésbé biztos választ tudtam volna adná rá - ez ma már nem igaz. A következőről van szó: ha választhatnék az öröklét és aközött, hogy egyetlen másodpercre tökéletes tudást kapjak a világról, vajon melyiket választanám?!

A dilemmát lassan fél éve nem tudom feloldani magamban. Ennél is nagyobb pech azonban, hogy nagy valószínűséggel sem az egyik, sem a másik lehetőség nem fog számomra felkínálkozni soha.

2013. november 17., vasárnap

Nem épületes, de valahova le kell írnom...

Sosem gondoltam volna, hogy embert be lehet úgy csapni, mint ahogy engem sikerült. Vajon egy ilyen pillanatban a józan észre vagy a szeretet nevű maszlagra érdemes-e inkább hallgatni?!

2013. október 23., szerda

Kétszerkettő

"...s mint egy hűvös hullám,/ a 2x2 józansága hull rám."

Valamiért csak érdemes volt végigülnöm azt a négy évet humán tagozaton, különben nem ugranának be időnként nagyon is a pillanathoz illő versrészletek. Ez a mostani Radnóti-részlet egy érdekes asszociációs lánc végpontjaként jutott az eszembe; mindjárt ki is fejtem, hogyan.

Nem hiszem, hogy meglepetést árulok el, ha azt mondom: az utóbbi időben még a szokásosnál is jobban foglalkoztat a halál gondolata. Pillanatnyilag nem is csak az elméleti spekuláció szintjén, sőt: az elmúlt hetek során "sikerült" a kérdés számos részterületét körbejárnom, közel engednem magamhoz és - elborzadnom tőlük. Egyetlen gondolat volt csak, amit a korábbiaknál valamilyen okból jobban fogadtam: a tisztán, egyneműen fizikai jellegű létezését.

A közelmúlt fizikai felfedezései és a környezetemben történtek egybeesése végre komolyan elgondolkodtatott azon, mi is a helyzet akkor, ha mi, emberek, az összes élőlénnyel egyetemben, csupán fizikai létezők vagyunk. Ha a tudatunknak semmi köze a halhatatlansághoz; olyan jelenség csupán, mint a hang vagy a zene - nem megfogható, de fizikailag létezik és kikapcsolható. Ez a gondolat aztán továbbvezetett a kvantumfluktuáció általam egyébként vajmi kevésbé ismert fogalmához és mindahhoz, amit a nagyon kicsi dolgok világáról ma tudunk vagy tudni vélünk (és ami abból hozzám is eljutott). És itt jött az a pont, ahol elcsodálkoztam a semmi és a valami között emberi elme által húzott, mesterséges határon; a semmiből "csak úgy", különösebb ok nélkül fakadó létezés nagyon is elképzelhető és lenyűgöző vízióján. Életemben talán először éreztem azt, hogy, ha így van, az nem feltétlenül rossz. Egy tudattalanul pulzáló világ persze a legkevésbé sem embercentrikus, semmi köze a lélekhez és más illúzióinkhoz, de a maga nemében bizony elképesztő és csodálatos.

A fenti, korábban talán soha el nem ért megnyugvás csupán percekig tartott. Bár eddig sosem éreztem át ilyen világosan, hogy nem feltétlenül kell görcsösen ragaszkodnunk az antropomorf világ elképzeléseihez, nem kellett sokat várnom a posztnak címet adó "kétszerkettő" pillanatára sem. Arra, hogy rájöjjek: hiába szeretek bele bármely világképbe - épüljön az Istenre, a véletlen által megszabott ütemben a lét és a nemlét között táncoló részecskékre, szivárványt kilélegző zöldalmára vagy bármi másra -, az csupán egy érzelmi történés marad, és semmi köze sem lesz a bizonyossághoz. Az a típusú, hangsúlyozottan "végső" (tehát olyan, ami után már nem maradnak kérdések) tudás, amire én és talán még sokan mások vágynánk, alighanem elvileg lehetetlen az ember számára. Erre persze adható az a válasz, hogy a megismerésnek a racionális alapokon nyugvó tudás megszerzésén kívül számos más módja is elképzelhető (tehát például a hit, a megtapasztalás stb.). Én azonban egyrészt ezeket a módozatokat megbízhatatlannak tartom, másrészt pedig még akkor is igen zavarbaejtőnek érezném annak az egyetlen területnek - a racionalitásnak - a berzenkedését a többi terület által megszerzett ismeretek ellen, ha elfogadnám a megismerés ilyen módon többtényezős voltát.

Erre ráébredni - tökéletesen visszaadja a Radnóti idézett soraiban foglalt érzést. A józanságot. Azzal kapcsolatban, hogy az agnoszticizmus - a tudáshiány - nem választott vagy preferált állapot, hanem sors.

2013. október 18., péntek

Kedden részt vettem egy temetésen. A nagybátyámat temettük. Olyan életkorban halt meg - hetvenegynéhány évesen -, amit ma már nemigen szokás az igazi öregséghez számítani; olyan betegségben - szívinfarktusban -, amit sokan túlélnek. Furcsa élmény volt.

Furcsa egyrészt azért, mert, noha a "bácsi" nem tartozott a közelebbi ismerőseim közé, a néhány nyaranta ismétlődő találkozásaink megkedveltették őt velem. Csupaszív, életvidám, kissé műveletlen, de hihetetlen humorú ember volt. Mostanra mindebből - hetvenpár év öröméből, nevetéséből, kalandjaiból, fájdalmából - csupán egy bomlásnak indult váz maradt. Az utóbbi jelzőnek, azt hiszem, feltétlenül igaznak kellett lennie a keddi napra, hiszen, a korábbi várakozásokkal ellentétben, zárt koporsó fogadott bennünket. A "bácsi" teste addigra annyira az enyészeté lett, hogy az illetékesek már a búcsúzásra sem ítélték alkalmasnak.

És furcsa, nagyon furcsa volt a keddi nap, benne a temetéssel, a saját reakcióim miatt is. Mióta az eszemet tudom, pánikszerűen rettegek a haláltól. A hideg ráz a gondolatára; ha nagyon komolyan beleélem magam, úgy érzem, legszívesebben az egész világból kiszaladnék, csak éppen nincs hová. Ehhez képest ezen a temetésen - az elsőn, amin életem során részt vettem - egyetlen könnyet sem ejtettem. Megérintett a halál tudata, közvetlenül a koporsó előtt ülve tisztában voltam azzal, ki van abban és miért. Ahogy azzal is, hogy ami vele megtörtént, mindannyiunkkal meg fog. Csak a kétségbeesés maradt el. Ahelyett, hogy átadtam volna magam a fájdalomnak és/vagy a félelemnek, éppen én(!) voltam az, aki a "bácsihoz" legközelebb állókat - a feleségét, az anyámat és a testvéremet - vigasztalni, támogatni tudtam a saját fájdalmukban. Öleltem, simogattam őket. Együttérzően, de könnyek nélkül. Mint egy nagyon idős, nagyon sokat látott ember, akit már nem rendít meg "holmi" elmúlás; aki látja és megérti a mások fájdalmát, támogatja őket szenvedéseikben, de ő maga már túlságosan tapasztalt ahhoz, hogy egy ilyen érzés a földre sújtsa.

Csak utólag jöttem rá, miért tudtam így viselkedni. Egyrészt, persze, azért, mert a "bácsi" nem tartozott az igazán közeli ismerőseim közé. Sajnáltam, igen, nagyon is; de a hiánya nem okozott igazi fájdalmat a számomra. Másrészt viszont ott van az a tényező, amire csak a temetés befejeztével ébredtem rá teljesen: arra tudniillik, hogy a halál gondolata számomra annyira a mindennapok része, hogy egy érzelmi szempontból vett kritikus határon innen (tehát például egy kedves, de távolabbi ismerős halálakor) egyszerűen nem sokkol. Olyan ez, mint amikor valaki hideg vízbe esik: ha az ember az élete nagy részét a napsütötte vízparton éli le, az esetenkénti, véletlen vízbeesések igencsak rosszul érintik. Azt azonban, aki egész életében térdig a vízben volt, kevésbé lepi meg az, ha egy pillanatra a teljes teste víz alá kerül. Úgy tűnik, eddig előttem sem egyértelmű módon, én is ilyen viszonyba kerültem a halál gondolatával (nem az egyes konkrét emberek halálával, hanem az általános fogalommal): állandó ismerősöm, nem örömmel, de magam mellett megtűrt társam, útmutatóm. Nem tudok szabadulni tőle - egészt, mert, az egyes pillanatokban tudatosan vagy éppen tudattalanul, de folyamatosan rettegek tőle; másrészt pedig azért, mert maga az életvitelem, a gondolkodásom, az érdeklődésem bizony nem sokkal több, mint egy a halál gondolatára emelt épület.*


(*Tisztában vagyok vele, hogy erre a záró gondolatra valószínűleg hideget-meleget, mentálisan betegnek vagy éppen depressziósnak nyilvánítást és hasonlókat egyaránt kapni fogok. Ennek ellenére a (magammal és másokkal szembeni) őszinteség megkívánta a fentiek leírását.)


2013. október 13., vasárnap

Őszi séta

Sokszor úgy érzem, alig, épphogy csak van egy kicsiny szükségem az emberekre. Másokra. Ilyenkor magával ragad a szolipszizmus, legalábbis annak egy engedékenyebb változata: semmi sem létezik, csak a tudatom - és esetleg a természet.

Szeretem az őszt. Nem a hideg, szeles, esős napokat, hanem azokat, amikor még szelíden simogat a napsugár, amikor még vékony kabátban sem fázom, amikor még szívesen elhagyja az ember egy időre a fűtött lakást. Szeretek ilyenkor egyedül sétálni egy-egy csendes külvárosi utcán, hagyni, hogy az arcomat simogassa az októberi fény, érezni a lehullott, színes levelek édeskés-fanyar illatát. Nem is olyan régen ilyen alkalmakkor még ott sejtettem Isten érintését a vállamon. Ha hagyom, ma is magával ragad ez az érzés - de csak, hogy reményként, hol könnyű, hol nehéz szomorúságként nyomot hagyva bennem, tovább is illanjon.

Ilyenkor nem hiányoznak az emberek. Isten emléke, majd az utána maradó, hiányból, reményből, büszkeségből összeálló furcsa tudatállapot éppen elég ahhoz, hogy a világomat - a sajátomat - önmagában is teljesnek érezzem. Ebben az érzésben hihetetlenül koncentráltan van jelen minden, ami a hétköznapokban is foglalkoztat: a megismerés iránti szenvedélyes vágy, a tudat áttörhetetlen magánya, a bármiben való aktív hit hiánya.

Ezekben a pillanatokban érzem át igazán azt, hogy az én kérdéseim csak a saját válaszaimra várnak. Akkor is, ha megtalálom őket, és akkor is, ha a keresésük, akár örökre, csak egy sikertelen próbálkozás marad.