A vallások létjogosultságáról

Gondolkodási kényszerem van. Máskor is, de most nagyon; az okok pár bejegyzéssel korábban megtalálhatók.

Most éppen a vallások létjogosultságán morfondírozom. A velük kapcsolatos eddigi liberális álláspontomról lassan kezdek elmozdulni a keményebb vonalas ellenérzések felé - éppen ezért bennem is fokozottabban felmerül a kérdés, hogy, noha a vallások ma is az egyéni és társas élet részei, de ugyan minek...

A kérdést két, egymásra következő szempont szerint tudnám körüljárni. A primer szintet azok a vágyak jelentik, melyek az emberek egy jelentős részében a túlvilági életre irányulnak. Hogy miért ez az elsődleges szempont, azt az emberi igények hierarchiájának elméleteivel tudnám alátámasztani: prózaian szólva tehát azzal, hogy az emberek mindenekelőtt élni akarnak (akár a halál után is), és fontosságban csak ezt követően jelenhet meg az az óhaj, hogy igazuk legyen. A túlvilági, halál utáni élet szempontjából szemlélődve nagyon is komoly problémának tűnik, hogy vallási-világnézeti szempontból helyes döntéseket hozunk-e; különös súlyt ad a kérdésnek az, hogy a jelenleg elérhető vallási rendszerek egy jelentős része túlvilági ígéreteket is magába foglal. A mai világnézeti opciókból kiindulva arra a következtetésre juthatunk, hogy, amennyiben jól választunk, a jutalmunk akár az örök, boldog élet is lehet; rossz választás esetén ugyanakkor egy örökkévalóságig szívhatjuk a fogunkat.

Igen ám, de hogy lehet itt jól választani? Előrebocsátom: a túlvilági kedvező helyzetre bazírozva sehogy. A lehetséges világmagyarázatok száma, mint arra korábban már sokszor utaltam, rendkívül magas. Csupán a ma létező és gyakorolható vallások is olyan mennyiségben ontják a lehetséges magyarázatokat, hogy azokkal (szó szerint) könyvtárakat lehet(ne) megtölteni; ha ehhez még hozzávesszük a nem-vallásos lehetséges világmagyarázatok rendkívül gazdag tárházát, végül átláthatatlan bőséghez jutunk. Ezen magyarázatok mindegyike - már amennyiben nem nyilvánvaló blődségről van szó, noha egyes esetekben ez sem jelent akadályt - legalábbis elképzelhető, nem kizárható. Bökkenő, persze, mindenhol van: a valamilyen hitet magukba foglaló nézetek mind valamely fantazmagória igazként való elfogadásán alapulnak; a hittől mentes, tisztán tudományos eredményekre épülő magyarázatok pedig még nem képesek minden felmerülő kérdést megválaszolni. Az opciók közötti választáson, amennyiben a halál utáni tudatos létezés lehetőségét figyelembe vesszük, rendkívül sok múlik. A gond csak az, hogy ott, ahova a mai tudásunk még nem lát el, bármi lehet. Gondolhatjuk úgy, hogy saját halál utáni életünk "bebiztosítása" érdekében megéri valamely vallást követni, sőt, ilyen alapon elfordulhatunk minden ún. materialista, a transzcendenciával nem foglalkozó világmagyarázattól is. De mi a biztosíték arra, hogy így téve képesek leszünk megtalálni azt a világmagyarázatot és a rá épülő vallási rendszer, amire a túlvilági boldogság érdekében szükségünk van?! A választási lehetőségeink száma még így is óriási - ahogy a mellényúlásé is.

Ezen a ponton csúszik félre az az érv, ami rám (és sok más emberre) érdekes módon sokáig bizonyos vonzerővel bírt: a pascali fogadásé. Azé a gondolaté, hogy, bár nem lehetünk biztosak Isten létében, legjobb, ha követjük őt: ha ugyanis Isten létezik, ilyen módon biztosíthatjuk a magunk számára az üdvözülést; ha pedig nem létezik, akkor egyrészt úgyis minden mindegy, másrészt legalább erkölcsösen éljük le az életünket. Ha az érvelés utolsó szakaszának szembekiáltóan hibás volta ellen most nem is szívesen emelném fel külön is a szavamat, a teljes érvelésre mégis adnék egy, a fentiek értelmében már sejthető tartalmú választ. Ugyan hogyan kövessük az Istent? Melyiket? Miért pont Istent, nem pedig más (fantázia)lényt? A pascali fogadás nagyon kellemesen és logikusan hangzik mindaddig, amíg figyelembe nem vesszük azt a számtalan választási lehetőséget, melyekkel akkor szembesülünk, ha valamilyen tanokat követni akarunk. A kérdés, valós tartalmán kissé elgondolkodva, végső soron ugyanoda vezet vissza, ahonnan elindultunk.

Megtehetjük persze, hogy a számtalan lehetőség közül (véletlenszerűen, érzelmi megfontolás alapján vagy máshogy) kiválasztunk egyetlen lehetőséget, és "lesz, ami lesz", illetve "hátha" alapon ezt követjük egész életünkben. Azt hiszem, ha a vallásoknak egyáltalán lenne létjogosultsága, azt ez a rendkívül vakmerő és komoly rizikókat is vállaló magatartás adná. Itt is szembe kell azonban néznünk néhány kis bibivel: egyrészt a bizonytalanságból egy ilyen döntés által még nem tudunk kitörni, csupán a lelkiismeretünket hallgattatjuk el azzal, hogy mi legalább megpróbáltunk tenni valamit magunkért; másrészt ki mondta, hogy az esetleges Isten, ha van, nem pont a hitetlen élet- és gondolkodásmódot preferálja? Ha így van, halála után valamennyi vallás hívei meglehetősen kellemetlen helyzetbe kerülhetnek, miközben a "hitetlenek" vidáman lóbálhatják a lábukat a napsütötte bárányfelhőkön...

A fentieket figyelembe véve pedig talán nem indokolatlan, ha a vallások létjogosultságával kapcsolatos másik megfontolással is megismerkedjünk. Ez az egyszerű igazságigényből táplálkozik: abból a vágyból, hogy helyes tudásunk lehessen a világról, vagy legalábbis ne vagy minél kevesebbet tévedjünk. Így szemlélve a dolgot, azt hiszem, nem sok magyarázatot igényel, miért állok ki - immáron kb. ezredszer is - a (gyenge vagy erős, de a magam részéről inkább gyenge) agnoszticizmus mellett. A rendelkezésünkre álló hihetetlenül nagy számú világnézet közül választani úgy, hogy korántsem vagyunk minden szükséges információ birtokában, vastag szemellenzőre és/vagy (az előbbiek értelmében) végletes félelemre vall - ez motiválhatja például azt az elszánt döntést is valamely vallás mellett, amire az előző bekezdésben utaltam. Valamely kész magyarázatrendszer után nyúlni végső soron annyit jelent, hogy nem vagyunk képesek elfogadni a tudásunk (jelenleg) korlátos voltát és az abból mindenki  számára (a vallások hívei számára is, ld. fent) elkerülhetetlenül fakadó kockázatokat, sem megbékélni azzal a rendkívül komolyan veendő lehetőséggel, hogy ez a helyzet a saját életünkben már nem fog megváltozni. A túlvilági élet bizonytalan "bebiztosítása" és az utóbbi felismerések tudatosítása közül számomra mindenképpen az utóbbi tűnik a valósággal nagyobb kompatibilitást mutatónak, indokoltabbnak, magunkkal szemben őszintébbnek.

A világ jelentette kérdésre emberi nézőpontból szemlélődve legalább annyiféle válasz lehetséges, ahányat csak a nyelv és/vagy a fantázia segítségével, sőt, esetleg a nem teljesen körvonalazott sejtések segítségével is, fel tudunk vázolni. Rengeteg. Talán végtelen.

Milyen könnyű is elképzelni egy teljes mértékben rossz, gonosz világot... Ha van Isten, akár ilyen világot is teremthetett, akár Ő maga is lehet ilyen. És miért is ne lenne? Hol van a szerető, segítő isteni kéz egy halálra ítélt, a camus-i értelemben abszurd (mert a gondolkodó lények szempontjából választalan) mindenségben? Hol van az Isten akkor, amikor éppen az Ő nevében mennek tönkre életek; amikor az Ő szavára hivatkozva ismétlődnek meg naponta a fizikai, szellemi és lelki erőszaktétel aktusai; amikor az Őt követése csak gerinctelen, megalázkodott, fejüket a föld felé szegő embereket termel ki, mégpedig tömegesen?

Ülök a szobában, még néhány órán át egyedül, nehéz kérdésekkel a fejemben, lelkiismeret-furdalást és a saját helyes cselekedeteimbe vetett hitet egyszerre érezve, fulladozva a megválaszolatlan kérdések súlya alatt. Segíteni akarok, de kinek kell olyan segítség, mely csak a kínzó, őrjítő kérdésekkel való szembesülést képes felkínálni egy kényelmesen berendezett világ helyett?!

K*rva nehéz

...úgy hadat üzenni egy az általam szeretett férfit bekebelező szektának, hogy az én kezemben nincsenek kész, könnyen emészthető válaszok semmire. Lennék "véresszájú" hívő vagy ateista, netán erős agnosztikus, tök mindegy, könnyű dolgom lenne: egyik hülyeség helyére beerőltetném a másikat. Az egyetlen, számomra szellemileg és lelkiismereti szempontból is helyénvaló álláspont, a saját gyenge agnoszticizmusom, erre sajnos sokkal kevésbé alkalmas.

Rájönni, hogy egy egyébként értelmes és nagyon is szerethető embert minden szempontból szinte teljesen kilúgozott egy szekta: iszonyú. Rájönni, hogy ez a szekta mennyi aljasságot, fájdalmat és hazugságot termelt ki: szintén. Úgy kell összeszedegetnem valakit a saját romjaiból, hogy közben egy visszamenőlegesen megsemmisített, öt éves kapcsolatot is helyre kell rántanom. Egyedül, ahogy mindig, mert (most is) én vagyok az erősebb.

Hogyan fogom megértetni veled, Drága, hogy hiába keresed a bizonyosságot, az ebben az életben nem fog megadatni neked?! Hogyan fogod megérteni, hogy nincsenek kész válaszok, Isten szava semmiféle könyvben vagy beszédben nem található meg; hogy csak valószínűségi jellegű tudásunk van, és azok sem a transzcendens szféráról? Vajon megérted-e valaha, hogy Istenről, abszolútumról, túlvilágról, bűnről és jóságról, Jézusról és Sátánról beszélni éppen annyi, mint semmiről sem beszélni? Megérted-e valaha, hogy egy végtelenféleképp magyarázható világban nincs létjogosultsága az ezek közül egyetlen egyre koncentráló pascali fogadásnak?

Szeretlek, mert szerethető vagy. De gyűlölöm a múltadat, undorodom a gyávaságodtól és a gyengeségedtől, és szívből irtózóm mindazoktól, akik ezt tették veled.

Egy egyházról

Eddig nem voltam egyházellenes. Egy időben magam is tagja voltam egy - nevezzük szép néven - kisegyháznak, de két megszakításokkal tűzdelt év után kiléptem belőle. Hosszú távon nem tetszett, de nem keltett bennem gyűlöletet az egyházak iránt.

Eddig nem voltam kereszténység-ellenes sem. Világéletemben undorodtam a keresztény vallás által megkövetelt hazug, üres, negédes álszeretettől, de nem éreztem azt, hogy fel kellene lépnem ellene.

Közhely, hogy változnak az idők, de így van. Azt az embert, akiért a fél életemet odaadnám, a nagyon közeli múltban egy masszív szektából sikerült kirántanom - véletlenül. Nem tudtam, mi folyik ott. Most is csak sejtem.

Eredetileg belinkeltem és kommentáltam néhány, az érintett egyházról szóló anyagot, de ezeket a békesség kedvéért töröltem. Mindazonáltal, kérlek, drukkoljatok nekem, nekünk. (Ha valaki esetleg úgy érzi, tudna használható tanáccsal szolgálni ebben a helyzetben, nagyon szívesen fogadnám a fenti e-mail címen.)

Visszatérő kérdések

Az elmúlt(?) időszak eseményeitől nem teljesen függetlenül bizonyos furcsaságokat sikerült tudatosítanom a saját gondolkodásomban. Igazság szerint már korábban is észrevettem, de most még erősebben érzékelem például azt, hogy időről időre felmerülnek bennem kérdések, amelyektől egyszerűen nem tudok szabadulni. 

Az egyik ilyen, a blog témájához is erősen kapcsolódó kérdést érdemesnek éreztem itt is rögzíteni. A kérdés egyik fontos érdekessége az, hogy korábban többé-kevésbé biztos választ tudtam volna adná rá - ez ma már nem igaz. A következőről van szó: ha választhatnék az öröklét és aközött, hogy egyetlen másodpercre tökéletes tudást kapjak a világról, vajon melyiket választanám?!

A dilemmát lassan fél éve nem tudom feloldani magamban. Ennél is nagyobb pech azonban, hogy nagy valószínűséggel sem az egyik, sem a másik lehetőség nem fog számomra felkínálkozni soha.

Nem épületes, de valahova le kell írnom...

Sosem gondoltam volna, hogy embert be lehet úgy csapni, mint ahogy engem sikerült. Vajon egy ilyen pillanatban a józan észre vagy a szeretet nevű maszlagra érdemes-e inkább hallgatni?!