2014. március 13., csütörtök
2014. március 12., szerda
Remélem, így is marad...:)
"Te még nagyon fiatal vagy, és annyira keresed, akarod az igazságot, hogy az hihetetlen. És ez jól is van így."
2014. március 10., hétfő
Agnosztikus idézetek
"Reménytelenül [?] egymás ellen feszül az ember kérdése és a világ hallgatása." (Albert Camus: A lázadó ember)
"Az abszurd nem is bennünk és nem is a világban van, hanem az embernek a világgal való viszonyában." (Szőcs Imre: Camus, avagy a világ nyara)
"Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell." (Ludwig Wittgenstein)
"Kétségtelenül létezik a kimondhatatlan. Ez megmutatkozik, ez a misztikum." (Ludwig Wittgenstein)
"Ha az empirikusan igazolt tudományos tudáson valaki túl akar menni, akkor egy végtelen tér nyílik meg előtte." (Brendel Mátyás, http://ateistaklub.blog.hu/9999/12/31/dick_728)
"Amit nem tudunk, azt nem tudjuk." (Tóta W. Árpád, http://w.blog.hu/2006/12/06/agnosztikus_101)
2014. március 6., csütörtök
Jegyzet 2.
A nemtudás ott van bennünk, belülről szúr, mint egy tüske. Helyes voltát igazolni vagy cáfolni nem lehet, hiszen "csak" egy érzés.
A megbocsátás akkor működik, ha elfogadjuk, hogy a másik számára is elsősorban ő maga jelenti a világ közepét. Hogy minket figyelmen kívül lehet hagyni, át lehet lépni rajtunk, miközben talán továbbra is szeretnek.
2014. március 2., vasárnap
Agnosztikus vallások - a vallások agnosztikusok
Roppant módon érdekes, hogy az általam ismert vallások, legalábbis azok, amelyek valamiféle metafizikával operálnak, gyakorlatilag mind agnosztikusnak tekinthetők. A különböző vallási tanítások, legyenek mégoly jól felépítettek és bonyolultak is, szinte kivétel nélkül elvezetnek egy olyan ponthoz, ahonnan nincs tovább: eljutunk az abszolútumnak álcázott ismeretlenhez.
2014. február 6., csütörtök
Kulcsszó: az abszurd - az ember és a világ viszonya
""Ez abszurdum" azt jelenti, hogy "ez lehetetlen", de azt is, hogy "ez ellentmondásos". [...] Annál nagyobb lesz az abszurd, minél nagyobb távolság választja el egymástól az összehasonlítás két tagját. [...] Összehasonlításból születik az abszurd. Joggal mondhatom tehát, hogy az abszurditás érzete nem egyszerűen valamely tény vagy benyomás vizsgálatából születik, hanem valamely állítás s egy bizonyos valóság, valamely cselekvés s az azt meghaladó világ összevetéséből. Az abszurd lényegében ellentét. Az összehasonlított elemek egyikében sincs benne. Szembeállításukból születik."
(Részlet Albert Camus: Sziszüphosz mítosza című esszéjéből)
(Részlet Albert Camus: Sziszüphosz mítosza című esszéjéből)
2014. január 24., péntek
Budapestről jöttem, híres mesterségem címere: Michel Foucault
Azaz: poszt a szociológiáról. A tegnapi bejegyzés után eszembe jutott, hogy érdemes lenne erről is írnom néhány sort, tekintve, hogy a "szociológia" szó áll a diplomámon...
Így, másfél év távlatából, több dolog is kavarog a fejemben, ha a szociológiára gondolok. Elsőként az a szégyen jut eszembe, amit amiatt érzek, hogy minden különösebb megerőltetés nélkül sikerült belőle diplomát szereznem. Ez a tény erősen egybevág azon tapasztalatommal, miszerint a szak hallgatóinak nagy része az érettséginél többet egy fokkal sem érdemlő, jó esetben is átlagos intelligenciájú és talán még annál is erőtlenebb szorgalmú fiatal. Ha csak egy kicsit nem vagy középszerű, azzal már az egyetem falai között is remek eredményeket érhetsz el. Én például huszonhárom éves vagyok, ennek ellenére két év gyakorlatvezetői tapasztalat van mögöttem, mindezt úgy, hogy semmi különösebbet nem kellett tennem érte. Néhány értelmes, összetettebb mondat egymás utáni papírra vetése dicséretet érdemel. Ahogy az is, ha vissza tudsz emlékezni arra, amit az előző napokban egy párszáz oldalas könyvben olvastál. Apropó, könyvek. Ezek a fránya könyvek jelenthetik az egyetlen nehézséget, ha az ember "szociológus" akar lenni: az, hogy olvasni kell, mégpedig sokat. Elárulom, ez sem sikerül mindenkinek.
Ha adott két dolog: az átlagnál néhány ponttal magasabb intelligencia és egy megfelelően kipárnázott hátsó a könyvtárban eltöltött napokhoz - nos, akkor csak a balsors keze tarthatja vissza az embert attól, hogy a kisujjából kirázza az alapképzéses szociológiadiplomát. Az érdekességek úgy a 120. IQ-pont elérése után kezdődnek. Ha az embert élete úgy alakul, hogy, bár többre is vihette volna, merő véletlenségből mégis "szociológus" lett, - noha a diplomájával egyértelműen kitörö... szóval, semmi értelmeset nem tud kezdeni - egy egészen érdekes szellemi univerzumba kap betekintést. Ha van valami, amiért nem bántam meg, hogy ezt a munkaerőpiacon nem túl sokat érő képzést végeztem el, az az, hogy megtanított kritikusan, a dolgok relatív valóságát felfogva és ahhoz alkalmazkodva gondolkodni. Mondtam már, hogy egy magára valamire adó szociológus nem lehet más, mint agnosztikus? Most mondom. Mivel nálam a hitvesztés viszonylag lassú folyamatának kezdete egybeesett az első egyetemi évemmel, nehezen tudom függetlennek tekinteni azt a pontot, ahová eljutottam, attól az úttól, amit közben, többek között a képzésem jellegzetességei miatt, bejártam. "Szociológusként" az első és legfontosabb feladat az, hogy az ember megtanulja a társadalom írott és íratlan "szabályait" önkényes, mesterséges konstrukciókként kezelni. Hogy rájöjjön, hogy mindazon társadalmi képződmények, melyeket nap mint nap maga körül lát, nem egyebek, mint kulturális termékek, a vele szemben ellenséges világba vetett ember által létrehozott mesterséges képződmények - és mint ilyenek, nélkülöznek minden olyan abszolút jelleget, amit a hétköznapi gondolkodás keretei között nagyon is nekik tulajdonítunk. "Szociológusként" rá kellett jönnöm, hogy az olyan intézmények, mint a család, a nemzet, a társadalom mind-mind csupán művi, a fogalmak bizonytalan világában kavargó dolgok, melyek azonban nemigen tekinthetők kényszerítő erejű objektív valóságnak. Addig igazak, amíg annak akarjuk őket tartani, amíg úgy viselkedünk, mintha hinnénk bennük. Ha nem hallgattam volna szociológiát, talán az ateizmus mellett horgonyzom le. A valóság "kézzelfoghatatlanságának" érzése azonban, amit a diplomámig vezető három év olyan mélyen belém ültetett, több más tényezővel összefogva az agnoszticizmushoz irányított.
A szociológiával kapcsolatos másik fontos felfedezésemet csak az utóbbi idők termelték ki. Az a felismerés, hogy halvány elképzelésem sincs a tudományról, miközben évekig azt gondoltam, tudóst képeznek belőlem, meglehetősen kellemetlenül érintett. A szociológia a tudományos módszertan alkalmazásának csak igen halovány jeleit mutatja, azt is azonban olyan implicit módon, hogy az ember csak nagyítóval találhatja meg. Nemlétező fogalmak megvalósulásait mérjük szubjektív módon megfogalmazott kérdésekkel, közben-közben pedig eleresztünk néhány olyan kifejezést, mint "hipotézis", "igazolás" vagy "dedukció". Jól hangzik, ugye? Olyan tudományosan? Nem az. Cserébe viszont hatásosan megteremti a tudomány pátoszát, akkor is, ha mi, "szociológusok", még csak nem is konyítunk semmiféle tudományossághoz. (Kivéve a demográfia. Ahhoz azonban, hogy megmérjük, mennyi ideig élnek az emberek, vagy, hogy ki milyen iskolai végzettséget szerzett, nem gondolnám, hogy túl sok szellemi tőle szükségeltetik.)
A fentiek ellenére nem vagyok kiábrándult. Beletekintést nyertem egy területre, kifordítottam-befordítottam, és rájöttem, hogy a gondolkodáson kívül más értelme nemigen van. Nem, mintha az utóbbi a mai körülmények között nem lenne még mindig komoly kincs. A kritikus, a társadalmi valóság számos szegmensének messzemenően relatív jellegét középpontba állító gondolkodási metódus elsajátítása rendkívül fontos lépést jelentett az életemben. És hogy miért pont Michel Foucault-nak, ennek a szociológussá sosem vált, különös polihisztornak dedikáltam ezt a bejegyzést? Mert az előbbi szemléletmódot a legtisztábban az ő műveiben érezhettem át.
Így, másfél év távlatából, több dolog is kavarog a fejemben, ha a szociológiára gondolok. Elsőként az a szégyen jut eszembe, amit amiatt érzek, hogy minden különösebb megerőltetés nélkül sikerült belőle diplomát szereznem. Ez a tény erősen egybevág azon tapasztalatommal, miszerint a szak hallgatóinak nagy része az érettséginél többet egy fokkal sem érdemlő, jó esetben is átlagos intelligenciájú és talán még annál is erőtlenebb szorgalmú fiatal. Ha csak egy kicsit nem vagy középszerű, azzal már az egyetem falai között is remek eredményeket érhetsz el. Én például huszonhárom éves vagyok, ennek ellenére két év gyakorlatvezetői tapasztalat van mögöttem, mindezt úgy, hogy semmi különösebbet nem kellett tennem érte. Néhány értelmes, összetettebb mondat egymás utáni papírra vetése dicséretet érdemel. Ahogy az is, ha vissza tudsz emlékezni arra, amit az előző napokban egy párszáz oldalas könyvben olvastál. Apropó, könyvek. Ezek a fránya könyvek jelenthetik az egyetlen nehézséget, ha az ember "szociológus" akar lenni: az, hogy olvasni kell, mégpedig sokat. Elárulom, ez sem sikerül mindenkinek.
Ha adott két dolog: az átlagnál néhány ponttal magasabb intelligencia és egy megfelelően kipárnázott hátsó a könyvtárban eltöltött napokhoz - nos, akkor csak a balsors keze tarthatja vissza az embert attól, hogy a kisujjából kirázza az alapképzéses szociológiadiplomát. Az érdekességek úgy a 120. IQ-pont elérése után kezdődnek. Ha az embert élete úgy alakul, hogy, bár többre is vihette volna, merő véletlenségből mégis "szociológus" lett, - noha a diplomájával egyértelműen kitörö... szóval, semmi értelmeset nem tud kezdeni - egy egészen érdekes szellemi univerzumba kap betekintést. Ha van valami, amiért nem bántam meg, hogy ezt a munkaerőpiacon nem túl sokat érő képzést végeztem el, az az, hogy megtanított kritikusan, a dolgok relatív valóságát felfogva és ahhoz alkalmazkodva gondolkodni. Mondtam már, hogy egy magára valamire adó szociológus nem lehet más, mint agnosztikus? Most mondom. Mivel nálam a hitvesztés viszonylag lassú folyamatának kezdete egybeesett az első egyetemi évemmel, nehezen tudom függetlennek tekinteni azt a pontot, ahová eljutottam, attól az úttól, amit közben, többek között a képzésem jellegzetességei miatt, bejártam. "Szociológusként" az első és legfontosabb feladat az, hogy az ember megtanulja a társadalom írott és íratlan "szabályait" önkényes, mesterséges konstrukciókként kezelni. Hogy rájöjjön, hogy mindazon társadalmi képződmények, melyeket nap mint nap maga körül lát, nem egyebek, mint kulturális termékek, a vele szemben ellenséges világba vetett ember által létrehozott mesterséges képződmények - és mint ilyenek, nélkülöznek minden olyan abszolút jelleget, amit a hétköznapi gondolkodás keretei között nagyon is nekik tulajdonítunk. "Szociológusként" rá kellett jönnöm, hogy az olyan intézmények, mint a család, a nemzet, a társadalom mind-mind csupán művi, a fogalmak bizonytalan világában kavargó dolgok, melyek azonban nemigen tekinthetők kényszerítő erejű objektív valóságnak. Addig igazak, amíg annak akarjuk őket tartani, amíg úgy viselkedünk, mintha hinnénk bennük. Ha nem hallgattam volna szociológiát, talán az ateizmus mellett horgonyzom le. A valóság "kézzelfoghatatlanságának" érzése azonban, amit a diplomámig vezető három év olyan mélyen belém ültetett, több más tényezővel összefogva az agnoszticizmushoz irányított.
A szociológiával kapcsolatos másik fontos felfedezésemet csak az utóbbi idők termelték ki. Az a felismerés, hogy halvány elképzelésem sincs a tudományról, miközben évekig azt gondoltam, tudóst képeznek belőlem, meglehetősen kellemetlenül érintett. A szociológia a tudományos módszertan alkalmazásának csak igen halovány jeleit mutatja, azt is azonban olyan implicit módon, hogy az ember csak nagyítóval találhatja meg. Nemlétező fogalmak megvalósulásait mérjük szubjektív módon megfogalmazott kérdésekkel, közben-közben pedig eleresztünk néhány olyan kifejezést, mint "hipotézis", "igazolás" vagy "dedukció". Jól hangzik, ugye? Olyan tudományosan? Nem az. Cserébe viszont hatásosan megteremti a tudomány pátoszát, akkor is, ha mi, "szociológusok", még csak nem is konyítunk semmiféle tudományossághoz. (Kivéve a demográfia. Ahhoz azonban, hogy megmérjük, mennyi ideig élnek az emberek, vagy, hogy ki milyen iskolai végzettséget szerzett, nem gondolnám, hogy túl sok szellemi tőle szükségeltetik.)
A fentiek ellenére nem vagyok kiábrándult. Beletekintést nyertem egy területre, kifordítottam-befordítottam, és rájöttem, hogy a gondolkodáson kívül más értelme nemigen van. Nem, mintha az utóbbi a mai körülmények között nem lenne még mindig komoly kincs. A kritikus, a társadalmi valóság számos szegmensének messzemenően relatív jellegét középpontba állító gondolkodási metódus elsajátítása rendkívül fontos lépést jelentett az életemben. És hogy miért pont Michel Foucault-nak, ennek a szociológussá sosem vált, különös polihisztornak dedikáltam ezt a bejegyzést? Mert az előbbi szemléletmódot a legtisztábban az ő műveiben érezhettem át.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)