Ma reggel a kezembe került egy közelgő rendezvény, az Arc Sacra (Szent Művészet) Fesztivál reklámújságja. Azon túl, hogy néminemű összefüggést véltem felfedezni a jelenség felbukkanásának időpontja és az általános történelmi viszonyok között, lapozgatás közben valami szánalomféle érzés támadt bennem azok iránt, akik részt fognak venni ezen az eseményen.
A szánalom egyik oka nyilván az, amit minden alkalommal érzek a tömegrendezvények kapcsán: az ide ellátogatók jelentős része egyszerű csordaállat - megy, ahova a többiek mennek; azt csinálja, amit a társadalom, a szomszédság, a rokonság előír a számára. (Egy futórendezvényen szerzett igen intenzív benyomásomra utalva: fut a tömeg után, a szó szoros és átvitt értelmében.) Ugyanakkor szánalmat éreztem ezért is, mert a szakralitás mint olyan az utóbbi - bevallom, nem túl hosszú - időben egy pátoszát vesztett fogalommá vált a fejemben. A "szakrális", a "felfoghatatlan", az "elérhetetlen", az "abszolút" - ezek a többé-kevésbé rokon fogalmak mind-mind mint egy-egy menedéket nyújtó gondolati zárvány ivódtak be az emberi tudatba. Ha a fenti fogalmaknak lenne (van?) valós megfelelője, az az embertől, az emberi értelemtől per definitionem csak elzártan létezhetne. A szakrálisnak nem árthatunk, nem kell félnünk annak semmilyen nemű romlásától; ugyanakkor fogalma mint az élet és a világ értelmes voltának, a számunkra talán elérhetetlen, de valahol a világban mégiscsak megtalálható tökéletességnek a kulcsa folyamatosan ott lebeghet a szemünk előtt, megnyugtathat minket. Aki hisz a szakrális, az abszolút valamilyen formájában, annak nem kell tartania attól a filozófiai szempontból a legkevésbé sem kizárható lehetőségtől, hogy a Világmindenség végső soron semmilyen módon nem felel meg az ember által kialakított értelemfogalomnak.
Az Ars Sacra Fesztivál közönségét azok az emberek fogják jelenteni, akik békésen és gyáván megpihennek a szakralitás nyújtotta menedékben. Ez, azt hiszem, elég ok az irántuk érzett szánalomra.
2014. szeptember 6., szombat
2014. augusztus 16., szombat
A végtelen lehetőségek univerzuma
XY bemutatta legújabb elméletét a Világmindenség működéséről. Elképzelése szerint világunk nélkülözi az eleve adott abszolútumokat vagy értelmet, ugyanakkor történetét az esetlegesség alkalmasint a legváratlanabb vágányokra is terelheti. Lehetséges például, hogy ma még joggal állíthatjuk, hogy Isten nem létezik, de nem lehetünk biztosak abban, hogy később sem fog. Sőt, az is elképzelhető, hogy mi magunk alkotjuk majd meg őt. Nem kizárt az sem, hogy valamikor a Világegyetem története során létrejönnek majd olyan lények, akiknek élete örökké tart, akár vágynak erre, akár nem. Mindez egyben azt is jelenti, hogy bármi, amit el tudunk képzelni, valamikor valóra válhat vagy valóra válhatott. XY állítása szerint az elmélet legmegdöbbentőbb vonása az, hogy közvetlenül levezethető a modern ateista világképből, eddig mégsem nyert szélesebb körű publicitást.
L. ezen a ponton döntött úgy, hogy kikapcsolja a televíziót. A felrajzolt, a világ minden lehetőségét szabadon hagyó és a megkérdőjelezhetetlenül stabil pontokat kizáró világkép rémülettel töltötte el, émelyegni kezdett. Eddig is élt benne az a halvány sejtelem, hogy így is működhet a világ. Saját, legsötétebb félelmeit más szájából hallva azonban úgy érezte, kihúzták a lába alól az addig is ingatag talajt...
L. ezen a ponton döntött úgy, hogy kikapcsolja a televíziót. A felrajzolt, a világ minden lehetőségét szabadon hagyó és a megkérdőjelezhetetlenül stabil pontokat kizáró világkép rémülettel töltötte el, émelyegni kezdett. Eddig is élt benne az a halvány sejtelem, hogy így is működhet a világ. Saját, legsötétebb félelmeit más szájából hallva azonban úgy érezte, kihúzták a lába alól az addig is ingatag talajt...
2014. július 9., szerda
Jelentőségünk?
Lehetséges, hogy csupán káprázat vagyunk egy pillanatnyi létű buborék felszínén, mely egy szimulált világban felállított görbe tükör képét veri vissza...
2014. július 8., kedd
Jó könyvek
Úgy tűnik, esetemben a jó könyvek egyik legfontosabb jellegzetessége az, hogy képesek pánikszerű halálfélelmet előidézni az olvasásukkal egyidejűleg vagy röviddel azt követően. Hankiss tegnap elemezgetett munkája ezek szerint jó könyv volt...
2014. július 7., hétfő
A befejezetlen ember
Csoda történt: végre újra sikerült elejétől a végéig elolvasnom egy könyvet. Szégyen-gyalázat, de bizony az idei év egyedülálló teljesítménye ez. Nem mintha nem olvasnék, mert bele-belekapok én különböző könyvekbe, csak a végigolvasás a problémás.
Hankiss Elemér: A befejezetlen ember című, műfajilag besorolhatatlan... hm, könyve volt a szerencsés nyertes. Érdekes tapasztalat volt. Nem, semmiképpen sem az az írás, ami gyökeresen megváltoztatta volna a gondolkodásomat, de mindenképpen megérte elolvasni. Néhol mintha illusztráció lett volna a saját gondolataimhoz, máshol azok szöges ellentéte.
Az "illsztráció"-érzés elsősorban a könyv alapgondolatával kapcsolatban fogott el, valahányszor csak olvasni kezdtem. A befejezetlenség Hankissnál, olybá tűnik, a conditio humana (emberi állapot) szinonimája: olyan emberre alkalmazható kifejezés, aki előtt ott tornyosul az ismeretlenség monstruma, de azon nem képes felülkerekedni. Akit egyszerre vonz és taszít az, ami nem tudható, a kimondhatatlan. Akiben dúl a "boldogság- és világosságvágy" (ld. Camus), akit elrettent a múlandóság, ám ebből a bonyolult, minden szempontból hiányokkal terhelt állapotból nincs reménye kitörni. Érdekes, milyen ívet ír le Hankiss ezen könyvében az ismeretlenség körül: a szöveg elején még az ismeretlen kellemesen bizsergető, kíváncsiságot, izgalmat okozó jellegét érezteti; a szöveg végére azonban, miután az előbbi állapotból kiindulva körüljárta az emberi élet számos fontos kérdését (a szabadságét, a társas kapcsolatokét, a politikáét és a hatalomét, a művészetét, a sportét, az emberek és állatok közötti viszonyét, a fogyasztói társadalomét stb.), már az ismeretlen rémisztő, bizonytalansággal és félelemmel eltöltő arcát emeli ki. Az ismeretlenségnek természetesen mind az előbbi, mind az utóbbi hatása jól ismert a gondolkodó ember számára; az egyiktől a másikig való eljutás iránya azonban ebben a könyvben is sokatmondó.
A folyton az ismeretlennel szemezgető Hankiss tollából ugyanakkor meglehetősen visszásnak hatnak a könyv azon megnyilvánulásai, melyeket fentebb mint a saját gondolataim szöges ellentétét neveztem meg. A megismerés egyik elsődleges feltétele, én legalábbis úgy hiszem, a szabadság. Ehhez képest megdöbbentő az a ragaszkodás, amit Hankiss a szabadság némely hagyományos, ám annál irtóztatóbb akadálya, a család, a nemzet, a nemi szerepek és hasonlók irányában mutat. Mindezek az intézmények véleményem szerint nemhogy támogatnák az ismeretlenség kutatását, hanem egyenesen lehetetlenné teszik azt. A megismerés szerelmeseként, ha lehetne, örökre eltüntetném valamennyit a föld színéről. Nem így Hankiss.
A befejezetlen ember tehát összességében intellektuális csemegeként, az emberi állapot egy érdekes illusztrációjaként képvisel értéket. Revelációs erőt nem érdemes várni tőle, mert nincs neki, de minden bizonnyal nem is ezért íródott. Apropó, írás. A poszt bevezetésében azt írtam, a könyv műfajilag besorolhatatlannak tűnik. A megjegyzés nem véletlen. Valójában mintha miniesszékből állna a kötet, melyek egymáshoz hol szorosabban, hol lazán, hol pedig szinte egyáltalán nem kapcsolódnak. Egyes "esszék" nem hosszabbak egy-két szónál, de a legterjedelmesebbek sem igen haladják meg a 10 oldalt. Rendkívül emlékeztet ez a stílus valamire... mégpedig a blogposztok, Facebook-bejegyzések, Tweetek és hasonlók jellegzetességeire. Hankiss ebben a könyvében a régi-új kérdéseket hihetetlenül korhű módon teszi fel és kísérli meg (amikor és amennyire lehet) megválaszolni. Bőven nyolcvan felett ez még akkor is figyelemre méltó teljesítmény, ha a csupán nyúlfarknyi szövegekre kiterjedő figyelem nem is éppen dicsőséges a ma olvasógenerációira nézve.
Hankiss Elemér: A befejezetlen ember című, műfajilag besorolhatatlan... hm, könyve volt a szerencsés nyertes. Érdekes tapasztalat volt. Nem, semmiképpen sem az az írás, ami gyökeresen megváltoztatta volna a gondolkodásomat, de mindenképpen megérte elolvasni. Néhol mintha illusztráció lett volna a saját gondolataimhoz, máshol azok szöges ellentéte.
Az "illsztráció"-érzés elsősorban a könyv alapgondolatával kapcsolatban fogott el, valahányszor csak olvasni kezdtem. A befejezetlenség Hankissnál, olybá tűnik, a conditio humana (emberi állapot) szinonimája: olyan emberre alkalmazható kifejezés, aki előtt ott tornyosul az ismeretlenség monstruma, de azon nem képes felülkerekedni. Akit egyszerre vonz és taszít az, ami nem tudható, a kimondhatatlan. Akiben dúl a "boldogság- és világosságvágy" (ld. Camus), akit elrettent a múlandóság, ám ebből a bonyolult, minden szempontból hiányokkal terhelt állapotból nincs reménye kitörni. Érdekes, milyen ívet ír le Hankiss ezen könyvében az ismeretlenség körül: a szöveg elején még az ismeretlen kellemesen bizsergető, kíváncsiságot, izgalmat okozó jellegét érezteti; a szöveg végére azonban, miután az előbbi állapotból kiindulva körüljárta az emberi élet számos fontos kérdését (a szabadságét, a társas kapcsolatokét, a politikáét és a hatalomét, a művészetét, a sportét, az emberek és állatok közötti viszonyét, a fogyasztói társadalomét stb.), már az ismeretlen rémisztő, bizonytalansággal és félelemmel eltöltő arcát emeli ki. Az ismeretlenségnek természetesen mind az előbbi, mind az utóbbi hatása jól ismert a gondolkodó ember számára; az egyiktől a másikig való eljutás iránya azonban ebben a könyvben is sokatmondó.
A folyton az ismeretlennel szemezgető Hankiss tollából ugyanakkor meglehetősen visszásnak hatnak a könyv azon megnyilvánulásai, melyeket fentebb mint a saját gondolataim szöges ellentétét neveztem meg. A megismerés egyik elsődleges feltétele, én legalábbis úgy hiszem, a szabadság. Ehhez képest megdöbbentő az a ragaszkodás, amit Hankiss a szabadság némely hagyományos, ám annál irtóztatóbb akadálya, a család, a nemzet, a nemi szerepek és hasonlók irányában mutat. Mindezek az intézmények véleményem szerint nemhogy támogatnák az ismeretlenség kutatását, hanem egyenesen lehetetlenné teszik azt. A megismerés szerelmeseként, ha lehetne, örökre eltüntetném valamennyit a föld színéről. Nem így Hankiss.
A befejezetlen ember tehát összességében intellektuális csemegeként, az emberi állapot egy érdekes illusztrációjaként képvisel értéket. Revelációs erőt nem érdemes várni tőle, mert nincs neki, de minden bizonnyal nem is ezért íródott. Apropó, írás. A poszt bevezetésében azt írtam, a könyv műfajilag besorolhatatlannak tűnik. A megjegyzés nem véletlen. Valójában mintha miniesszékből állna a kötet, melyek egymáshoz hol szorosabban, hol lazán, hol pedig szinte egyáltalán nem kapcsolódnak. Egyes "esszék" nem hosszabbak egy-két szónál, de a legterjedelmesebbek sem igen haladják meg a 10 oldalt. Rendkívül emlékeztet ez a stílus valamire... mégpedig a blogposztok, Facebook-bejegyzések, Tweetek és hasonlók jellegzetességeire. Hankiss ebben a könyvében a régi-új kérdéseket hihetetlenül korhű módon teszi fel és kísérli meg (amikor és amennyire lehet) megválaszolni. Bőven nyolcvan felett ez még akkor is figyelemre méltó teljesítmény, ha a csupán nyúlfarknyi szövegekre kiterjedő figyelem nem is éppen dicsőséges a ma olvasógenerációira nézve.
2014. július 6., vasárnap
A tudományos beszédmód unalma
Nem teljesen értem, miért kellene mindent a tudomány viszonylag unalmas nyelvén kifejezni. Ha azokat a dolgokat, amelyek - az emberi megismerés korlátainak figyelembevételével - tudhatónak tekinthetők (tehát pl. tudományosan igazolhatók), másképp, esztétikummal átitatva közöljük, tartalmuk nem változik meg. Csak színezetük, hangulatuk, érzelmi hatásuk lesz más. A művészet képes erre, miért kellene elzárkóznunk tőle?!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)