Egészség

Nem hiszek az "ezós" egészségügyi zagyvaságokban, tényleg nem. Viszont azt nagyon komolyan gondolom, hogy az agy, lévén a test gépezetének szerves része, komoly hatást képes gyakorolni a test más szerveinek a működésére. (Ahogy vice versa: egy masszívabb tápanyaghiány például mentális zavarokat, a láz aluszékonyságot stb. okozhat, tehát hat az agyra.)

Hogy ez így van, arra, úgy tűnik, elég jó példa lennék. Bizonyos okokból esedékessé vált egy kivizsgálásom, ahol megerősödött az a benyomásom, hogy a testemben szinte minden "rossz" - (tudtommal) nem nagyon, de valamennyire igen. A testi állapotom tükrözi azt, ahogyan a világról gondolkodom. A gondolkodásom alapvető hangulata melankolikus, a mindenségre valamilyen keserűséggel keveredett csodálattal tekintek; az életnek olyan igazán sosem örültem, a kíváncsiság, a tudásvágy azonban benne tart. Úgy tűnik, a testem egyetért velem. Jónéhány szervem kicsit máshol van, mint ahol lennie kellene, némelyik nem működik tökéletesen, de a testem egésze, legalábbis egyelőre, azért mégiscsak betölteni látszik a feladatát. Azt hiszem, bizonyos tekintetben mind a szervi, mind a pszichés működéseim időzített bombaként működnek  - ha valaha, akkor a maguk idejében talán a komoly gondok is egyszerre fognak majd a két területen jelentkezni.

Tractatus - olvasás után

Többéves kerülgetés után végre sikerült átrágnom magam Wittgenstein Logikai-filozófiai értekezésén (eredeti cím: Tractatus logico-philosophicus). Az "átrágás" szó nem túlzás: mindössze 50 oldalról van szó, a hasonló szövegekhez kevéssé szokott szemnek viszont napjaiba kerül, hogy a végére jusson. Ez a bejegyzés az értekezés néhány - számomra - figyelemreméltó gondolatát ragadja ki, ilyen értelemben spoiler, tehát az eredeti szöveget még nem ismerőknek nem feltétlenül javaslom a poszt elolvasását.

Az írással kapcsolatos két legfontosabb benyomásom a "katyvasz" és az "agnoszticizmus" volt. El tudom képzelni, hogy Wittgenstein a Tractatus összeállítása közben időnként tudatmódosító szerekhez nyúlt, néhány ponton ugyanis erősen szétcsúszni látszik a gondolatmenet. Ugyanakkor az a világkép, ami a zavaros szakaszok kiszűrése után kirajzolódik a szövegből, hozzám agnosztikusként rendkívül közel áll.

Wittgenstein szerint a világról csupán egy különböző közvetítő közegek révén nyert képpel rendelkezünk. Azt, amit érzékelünk, gondolatokba és szavakba tudjuk rendezni, nyelvi formulákban ki tudjuk fejezni. Amiről nem tudunk gondolkodni és beszélni, az számunkra nem "létezik" (a létezik szó itt ismeretelméleti, nem pedig ontológiai értelemben használatos): "nyelvem határai világom határait jelentik". Az ember csak a saját világához, tehát a világról alkotott képek egyedi összességéhez férhet hozzá. A látás - szerintem zseniális - analógiájára az egyéni ismeretanyag úgy képzelhető el, mint egy adott pillanatban megtapasztalt látótér. Mindahhoz, ami a látóterünkön kívül esik, semmilyen hozzáférésünk nincs: az egyéb érzékszervek tapasztalatainak kikapcsolása esetén nem tudhatnánk, mi van ott, vagy hogy van-e ott egyáltalán bármi is. Bármely pillanat látásélménye szempontjából a látótéren kívül eső dolgok (ha vannak) hozzáférhetetlenek, nem gondolatba és szavakba foglalhatóak, nem léteznek.

Noha Wittgenstein a dolgozat végén a misztikum kérdéseit feszegetve saját gondolatmenetének csapdájába esik, a fentiek szerintem remekül kifejezik azt, amit a világról a mű megírása idején tudni lehetett, illetve amit ma tudhatunk. Ami a "kimondhatatlanon" innen van, arról gondolkodhatunk, beszélhetünk; azt vizsgálhatjuk, megismerhetjük. A wittgensteini "kimondhatatlan" fogalma semmilyen konkrét entitást nem jelöl, csupán egy határkő: azt jelzi, hogy azon túl, amire gondolni tudunk, lehet, hogy van valami vagy éppen semmi sincs, erre vonatkozóan azonban nemhogy állításokat nem tudunk tenni, de még csak rákérdezni sem vagyunk képesek. "Egy olyan felelethez, amelyet nem lehet kimondani, nem lehet kimondani a kérdést sem." A kimondhatatlan tehát nem magasztossága, abszolút természete vagy más hasonló okok következtében nem mondható ki, nem gondolható el. Az általa kijelölt határkő per definitionem nem léphető át, következésképp fogalmunk sincs, van-e mögötte bármi is, és ha igen, mi van mögötte.

Hogy a "kimondhatatlanra" vonatkozó állítások maguk is bizonytalanok, azt a legjobban maga Wittgenstein fejezi ki: "Az   én   kijelentéseim   oly   módon   nyújtanak   magyarázatot, hogy aki megért engem, végül felismeri azt, hogy értelmetlenek, ha már fellépvén rájuk túllépett rajtuk. (Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta.)" Végül tehát a Tractatus is eljut arra a pontra, ahol a kételkedő-agnosztikus gondolatmenetek általában elérik saját határaikat, azaz megkérdőjelezi önnön érvényességét.

Nem találom a helyemet...

Nem találom a helyemet az emberek között. Pedig, urambocsá', nem csak én vagyok ám halandó. Ennek ellenére a tapasztalataim mindinkább azt mutatják, hogy a többség - szép filozófiai kifejezéssel élve - hétköznapjai során olyan mélyen süllyed a létfeledésbe, hogy onnan csak erőszakkal (betegség, tragédiák stb. árán) lehet felszínre hozni.

Irodakukac vagyok egy ideje. Ránézésre szép, egyébként egészségtelen munkahelyi környezet, közepesen izgalmas munka, sivár lelkületű kollégák. Bizonyos szempontból a legrosszabbat hozza ki belőlem, hiszen egy ilyen közegbe az ember akaratlanul is megpróbál világosságot csempészni. Praktikusan: okoskodik. Nem szép dolog, de a lelki-szellemi üresség fullasztó légkörét kell, muszáj oldani valahogy.

Az ismerőseim közül mind többen családot alapítanak. Az egyetlen dolog, amit szerintem soha, senkinek nem lenne szabad megtennie. A gyermek - halál. A nevelő eleven halála, az ego eltűnése, feláldozódása egy hozzá hasonló létért, magyarul értelmetlenül. Hiába szőtt a kultúra olyan sok szép mesét a család intézménye köré, az utóbbi a valóságban nem más, mint a gondolkodó egyént elevenen felemésztő pokoltűz.

A kapcsolat, amiben élek, jó. Tudtommal. És mindaddig, amíg nem válik szükségessé az igazság fogalmának kisebb-nagyobb megkapargatása. Merthogy az rugalmas határokkal rendelkezik mifelénk. Sok egyéb dolog mellett egyvalamit biztosan megtanultam a kapcsolatomból: azt, hogy az igazság az esetek egy részében tünékeny, nehezen becserkészhető jószág.

Szeretnék eltűnni valahová. Valahová, ahol csend van, nyugalom van, ahol a gondolatot nem öli meg a nyárspolgári "kell", "nincs időm", "van nekem fontosabb dolgom is". Egy erdészházba. Egy tópartra a skót hegyek közé. Egy sokemeletes ház legfelső, szomszédtalan garzonjába. Novellaírásból és szörpfőzésből élni. A párommal, esetleg még néhány macskával. Éjszakákon át olvasni és olvasni, büntetlenül. Egy életet szánni azoknak a nagy, kimondhatatlan kérdéseknek, melyek többé tesznek minket kötelességüket ostobaságból teljesítő biológiai gépeknél.

"Fogalmam sincs"

Egy újabb jó megfogalmazás arra, amit az úgynevezett "nagy kérdésekkel" kapcsolatban gondolok, érzek: "fogalmam sincs". Átvitt meg szó szerinti értelemben sincs.

(Ez egy enyhe autizmussal küzdők számára különösen ajánlott bejegyzés volt.)

Szolgálati közlemény :)

Visszaállítottam a kommentelési lehetőséget. Azt nem ígérem, hogy mindenre válaszolni fogok, azt pedig különösen nem, hogy rövid idő alatt, de legalább nem csak az én véleményem fog látszódni a felületen. Ha valakinek ez nem veszi el a kedvét a kommenteléstől, attól szívesen olvasok bármit, pro és kontra.:)

A szakralitás menedéke

Ma reggel a kezembe került egy közelgő rendezvény, az Arc Sacra (Szent Művészet) Fesztivál reklámújságja. Azon túl, hogy néminemű összefüggést véltem felfedezni a jelenség felbukkanásának időpontja és az általános történelmi viszonyok között, lapozgatás közben valami szánalomféle érzés támadt bennem azok iránt, akik részt fognak venni ezen az eseményen.

A szánalom egyik oka nyilván az, amit minden alkalommal érzek a tömegrendezvények kapcsán: az ide ellátogatók jelentős része egyszerű csordaállat - megy, ahova a többiek mennek; azt csinálja, amit a társadalom, a szomszédság, a rokonság előír a számára. (Egy futórendezvényen szerzett igen intenzív benyomásomra utalva: fut a tömeg után, a szó szoros és átvitt értelmében.) Ugyanakkor szánalmat éreztem ezért is, mert a szakralitás mint olyan az utóbbi - bevallom, nem túl hosszú - időben egy pátoszát vesztett fogalommá vált a fejemben. A "szakrális", a "felfoghatatlan", az "elérhetetlen", az "abszolút" - ezek a többé-kevésbé rokon fogalmak mind-mind mint egy-egy menedéket nyújtó gondolati zárvány ivódtak be az emberi tudatba. Ha a fenti fogalmaknak lenne (van?) valós megfelelője, az az embertől, az emberi értelemtől per definitionem csak elzártan létezhetne. A szakrálisnak nem árthatunk, nem kell félnünk annak semmilyen nemű romlásától; ugyanakkor fogalma mint az élet és a világ értelmes voltának, a számunkra talán elérhetetlen, de valahol a világban mégiscsak megtalálható tökéletességnek a kulcsa folyamatosan ott lebeghet a szemünk előtt, megnyugtathat minket. Aki hisz a szakrális, az abszolút valamilyen formájában, annak nem kell tartania attól a filozófiai szempontból a legkevésbé sem kizárható lehetőségtől, hogy a Világmindenség végső soron semmilyen módon nem felel meg az ember által kialakított értelemfogalomnak.

Az Ars Sacra Fesztivál közönségét azok az emberek fogják jelenteni, akik békésen és gyáván megpihennek a szakralitás nyújtotta menedékben. Ez, azt hiszem, elég ok az irántuk érzett szánalomra.

A végtelen lehetőségek univerzuma

XY bemutatta legújabb elméletét a Világmindenség működéséről. Elképzelése szerint világunk nélkülözi az eleve adott abszolútumokat vagy értelmet, ugyanakkor történetét az esetlegesség alkalmasint a legváratlanabb vágányokra is terelheti. Lehetséges például, hogy ma még joggal állíthatjuk, hogy Isten nem létezik, de nem lehetünk biztosak abban, hogy később sem fog. Sőt, az is elképzelhető, hogy mi magunk alkotjuk majd meg őt. Nem kizárt az sem, hogy valamikor a Világegyetem története során létrejönnek majd olyan lények, akiknek élete örökké tart, akár vágynak erre, akár nem. Mindez egyben azt is jelenti, hogy bármi, amit el tudunk képzelni, valamikor valóra válhat vagy valóra válhatott. XY állítása szerint az elmélet legmegdöbbentőbb vonása az, hogy közvetlenül levezethető a modern ateista világképből, eddig mégsem nyert szélesebb körű publicitást.

L. ezen a ponton döntött úgy, hogy kikapcsolja a televíziót. A felrajzolt, a világ minden lehetőségét szabadon hagyó és a megkérdőjelezhetetlenül stabil pontokat kizáró világkép rémülettel töltötte el, émelyegni kezdett. Eddig is élt benne az a halvány sejtelem, hogy így is működhet a világ. Saját, legsötétebb félelmeit más szájából hallva azonban úgy érezte, kihúzták a lába alól az addig is ingatag talajt...