2013. június 21., péntek
Dolgoznom kéne, de ezt muszáj...
Eskü', nem az igénytelenség vagy a lustaság írat velem ilyen rövidke bejegyzést (ahogy a friss hozzászólásokra is nemsokára reagálni fogok, csak legyen már kész ez a meló), de ezt tényleg muszáj kitennem. A felsorolt itemek közös tulajdonsága: semmi okunk nincs feltételezni a létezésüket. A pirosét sem...
2013. június 17., hétfő
Na jó, megint tévedtem. Új blog sztornó. Régi blog marad. Nem menekülök el megint valami illetve valaki elől, aki most történetesen önmagam lennék. Csak, ugye, régebbi kiadásban.
Új bejegyzések elvileg egy vizsga- és egy melóegységnyi távolságban. Addig is itt egy kis gondolat, ami engem mostanában foglalkoztat, hát foglalkoztasson mást is. Camus, természetesen. Éljen a monománia.
"He says that if truth does exist, it can only be unacceptable. Why? Because it is unjust. The struggle between truth and justice is begun here for the first time; and it will never end."
(Magyarul: "Azt állítja [ti. Ivan Karamazov], hogy ha létezik igazság, az csak elfogadhatatlan lehet. Miért? Mert igazságtalan. Az igazság és az igazságosság közötti küzdelem itt vette kezdetét, és sosem ér majd véget." Albert Camus The Revolt c. munkájából idéztem.)
Új bejegyzések elvileg egy vizsga- és egy melóegységnyi távolságban. Addig is itt egy kis gondolat, ami engem mostanában foglalkoztat, hát foglalkoztasson mást is. Camus, természetesen. Éljen a monománia.
"He says that if truth does exist, it can only be unacceptable. Why? Because it is unjust. The struggle between truth and justice is begun here for the first time; and it will never end."
(Magyarul: "Azt állítja [ti. Ivan Karamazov], hogy ha létezik igazság, az csak elfogadhatatlan lehet. Miért? Mert igazságtalan. Az igazság és az igazságosság közötti küzdelem itt vette kezdetét, és sosem ér majd véget." Albert Camus The Revolt c. munkájából idéztem.)
2013. június 14., péntek
Költözés
Biztosan észrevettétek, hogy az utóbbi időben ugrásszerűen lecsökkent a blogírói aktivitásom. A jelenség nem véletlen, olyan változások állnak mögötte, amik a bejegyzések ritkulásánál nagyobb váltásra késztetnek: költözésre.
Úgy érzem, egy ideje kezdek meghasonlani azzal a másfél évvel ezelőtti önmagammal, aki elkezdte írni ezt a blogot. A legfontosabb változás nagyon röviden összefoglalható: rádöbbentem, hogy mennyivel okosabbnak gondoltam magam, mint kellene. A nézőpontom bizonyos szempontból meglehetősen zavaros volt, ehhez képest viszont sok olyan kijelentést megengedtem magamnak, amit még érlelnem kellett volna. Az áttörést ez a cikk hozta meg, amit ezúton is szeretnék megköszönni. Az ebben leírtak, ha nem is egyeznek teljesen a mostani véleményemmel, arra mindenképpen rávilágítottak, hogy melyek azok a pontok, ahol túl messzire rugaszkodtam és/vagy amelyeket nem tisztáztam magamban eléggé. A blognak is nevet adó (agnosztikus) világnézetem nem változott, a nézőpontom, az ismeretelméleti alapjaim azonban igen. Köszi.
A másik fontos változás nem közvetlenül szellemi, noha ezt a területet sem hagyja érintetlenül. Mindezidáig előszeretettel elzárkóztam az élet kézzelfogható valóságától, inkább az elvontat, semmint a konkrétat kutatva. Az élet azonban, ha használhatom ezt a megszemélyesítést, mostanra megelégelte a dolgot, és figyelmet követel magának. Pillanatnyilag - szerencsére - nem annyira, hogy az elvont gondolatok világát teljesen odahagyjam a kedvéért. Érdekes módon ez az újfajta figyelem az absztrakció szintjén is új felfedezésekhez vezet. Az irányt azonban, amerre ezek az új felfedezések visznek, egyelőre nem ismerem.
A harmadik változás az attitűdjeim szintjén következett be. Ez a blog, bár nem mindig nyíltan, nagyon sok fájdalmamat magába szippantotta. Ezekkel naponta-néhány naponta újra szembesülni nem éppen lélekemelő dolog, sőt, kifejezetten bénító. Amellett, hogy ezen fájdalmaknak a feldolgozását szeretném más, nem írásos alapon működő mechanizmusokra bízni, egy új lehetőséget is látok magam előtt: a stagnáló önkínzás helyett valami produktívabbal szeretnék foglalkozni, egészen pontosan több olvasással és az olvasottak alapos feldolgozásával.
Ez a produktivitás-igény, összekapcsolódva a fenti felismerésekkel, ki is jelöli a blog folytatásának az irányát: egy új, elsősorban az olvasmányélményeimre épülő és az azokból fakadó gondolataimat rögzítő blogot szeretnék nyitni. A mostani blogot nem szándékozom törölni, hiszen egyrészt számomra is viszonyítási pontot jelent, másrészt talán lesznek, akik a későbbiek során még találnak rajta nekik tetsző írásokat. Az új blogban viszont már a mostani tapasztalataiból tanulva szeretnék tevékenykedni: kevesebb megalapozatlan "okoskodással", az önkínzás helyett az olvasásból merítve.
Az új blog terveim szerint hamarosan (a vizsgáim és néhány határidős munka lecsengésével) elindul. Akit érdekel, egy külön bejegyzésben meg fogja találni az oldalra vezető linket. Addig is: ha valakinek esetleg javaslata, ötlete lenne az új bloggal kapcsolatban, esetlen megjegyzése a mostani kapcsán, szívesen fogadom!
2013. május 12., vasárnap
Politika
Társadalomjobbító kedvemben vagyok. Na, nem mintha ez önmagában túlságosan messzire vezetett volna valaha is, de a szakmámból adódóan talán egy kicsit még meg is engedhetem magamnak. Csak a spekuláció szintjén, na. Ezen szándékom első kivetülése saját magam elhelyezése lesz a politikai gondolkodás egyik lehetséges skáláján - a bal-jobb skálán. A gondolatmenet nem lesz teljesen független a blog témájától, sőt. Aktuálpolitika ellenben kizárva.
Hát szóval hol is állok én ezen a bizonyos skálán? Vegyünk pár alapvető "értéket", nézegessük meg őket alaposan, aztán vonjuk le a megfelelő következtetéseket.*
Oké, az egyik oldalról jól láthatóan kibombáztam magam. És mi a helyzet a másikkal? Hát itt van a bökkenő. A szavazójog megkapása után évekig baloldalinak mondtam magam, büszkén lobogtattam a megfelelő sajtótermékeket az utcán stb. Na, ez a bizonyosságom mára megszűnt. Behúztam magam valahova középre, de úgy, hogy igazából a inkább tagadásaim, nem pedig a helyesléseim jelölik ki a skálán elfoglalt helyemet. Lássuk, miért is:
*Ja... illene megjelölni valamilyen hivatkozást arra vonatkozóan, hogy mégis miért pont ezeket az értékeket tekintem az egyes politikai oldalak fő jellemzőinek. Nekem ilyenem is van:) - Vernon Bogdanor Politikatudományi enciklopédiája. Kiadót, kiadási évet most lusta vagyok megkeresni, de higgyétek el, hogy ezt használtam...
Hát szóval hol is állok én ezen a bizonyos skálán? Vegyünk pár alapvető "értéket", nézegessük meg őket alaposan, aztán vonjuk le a megfelelő következtetéseket.*
- Vallás: Nos, bár ez az első jelenség, amit vizsgálni szándékozom, be kell vallanom, nem igazán tudom hova tenni. Eddig nem fújtam a vallásokra, csupán érdektelennek tekintettem őket - mostanában azonban kezdem belátni, hogy ténylegesen kártékonyak. Talán nem lennének azok, ha csupán hiedelemrendszerek megfogalmazására korlátoznák a tevékenységüket. Attól a ponttól azonban, hogy irracionalitásra alapozott és kötelezővé tett életvezetési szabályokat zúdítanak a híveikre, már megkérdőjelezhető a tolerálhatóságuk. A szellemi ellustulás és az egyéniség leépítésének kitűnő eszközei - egyre inkább ezt látom bennük. Szóval ezt inkább "ne".
- Család: Aligha tudok elképzelni olyan emberi intézményt, ami korcsabb, lélekölőbb, visszataszítóbb lenne a családnál. Erre kategorikus "nem"-et tudok mondani bármikor. Hozzáteszem, a többé-kevésbé hagyományos magcsaládnak számos élhetőbb alternatívája is elképzelhető lenne, ami talán kevésbé építené le önnön tagjait. A megvalósítás azonban túl sok erőfeszítést, non-konformizmust, bátorságot igényelne. Sajnálatos.
- Nemzet: A számomra totálisan érthetetlen kategória. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy vajon miért kéne közösségi érzéseket táplálnunk azokkal, akikkel egy ország határai között élünk. Az egyes országokban élők olyan sokszínűek (különösen, ha többmilliós országokról beszélünk), hogy őket pusztán az állampolgárság alapján egybe gyúrni szerintem lehetetlen. Tehát "nem"-et mondok a nemzet (szerintem) nemlétező értékére is.
Oké, az egyik oldalról jól láthatóan kibombáztam magam. És mi a helyzet a másikkal? Hát itt van a bökkenő. A szavazójog megkapása után évekig baloldalinak mondtam magam, büszkén lobogtattam a megfelelő sajtótermékeket az utcán stb. Na, ez a bizonyosságom mára megszűnt. Behúztam magam valahova középre, de úgy, hogy igazából a inkább tagadásaim, nem pedig a helyesléseim jelölik ki a skálán elfoglalt helyemet. Lássuk, miért is:
- Szabadság: Na, ez nagyon fontos. Tényleg az. Az egyén szintjén. A gondolkodásén. Ha a gondolkodás nem szabad, az én szememben megszűnik az ember. Erre - kivételesen - "igen" a válaszom.
- Egyenlőség: Ez már érdekesebb kérdés. Alapvetően ezt is helyeselném, ha szép lassan nem látnám át a dolog gyakorlati következményeit. Merthogy legalábbis a jelenlegi társadalmi berendezkedés mellett igenis folyamatosan kitermelődnek az ostoba, a tartás nélküli, a - mit szépítsem - alacsonyabb rendű emberek. Ha őket egyenlően kell kezelni a többiekkel, az bizony csak egy alacsonyabb szinten való nivellálódás révén érhető el. Csak egy példa: a közoktatásban eltöltött éveim egy bizonyos (nem kis) hányadát képregények rajzolgatásával töltöttem, arra várva, hogy gyengébb képességű társaim egyenlőek lehessenek... ez bizony elvesztegetett idő volt. Az élet más területeiről hasonlók képzelhetők-mondhatók el. Az egyenlőség pártolása helyett tehát a magam részéről inkább valamilyen meritokratikus álláspontot foglalok el. Ez nem éppen baloldali hozzáállás.
- Szolidaritás: Ugyanaz a véleményem, mint az előző pontban. A szolidaritás legfőbb feladata az egyenlőség lehetőségének megteremtése lenne, a kettő tehát nem válik szét egymástól élesen. Természetesen a szolidaritás bizonyos formái nem elvetendők: valamilyen ideiglenesen fellépő vészhelyzetben segíteni másokon nagyon is szép dolog. Ám eleve, menthetetlenül selejtesebb emberek "felemelésén" fáradozni naponta - ez roppant módon kontraproduktív. A "gyengébbeket" nem kell eltaposni, de hogy a társadalmi működés jelentős része az ők felemelésükre koncentráljon... ez elég erős ellenérzéseket vált ki belőlem. A szolidaritás egyes formáira tehát "igen", másokra "nem" a válaszom.
Ilyen módon tehát egy a szabadságot abszolút, a szolidaritást relatív értéknek tekintő, meritokratikus vonásokat hordozó álláspontra helyezem magam. Valahova középre. Az álláspontom nem tökéletesen kiforrott - hiszen én is csak mostanában vettem észre magamon az ez irányba történt elmozdulást - és érzékelten provokatív. A leírt álláspontnak megfelelő társadalomkép (melyet egyelőre nem fejtenék ki részletesen, de talán majd legközelebb) megvalósulása ma még csak a fantázia szintjén élő változtatásokat igényelne. Na de erről majd máskor.
*Ja... illene megjelölni valamilyen hivatkozást arra vonatkozóan, hogy mégis miért pont ezeket az értékeket tekintem az egyes politikai oldalak fő jellemzőinek. Nekem ilyenem is van:) - Vernon Bogdanor Politikatudományi enciklopédiája. Kiadót, kiadási évet most lusta vagyok megkeresni, de higgyétek el, hogy ezt használtam...
2013. május 10., péntek
A tudás öröme
Az utóbbi időben cseppet eltűntem, ami mögött egy kisebb fajta munkaerőpiaci ámokfutásom áll. (Esetleges egyetemista olvasóim figyelmébe: ha egy mód van rá, nappali tagozat mellett ne vállaljatok el két párhuzamos állást, mert az nem egészséges.)
Így a vizsgaidőszak közeledtével szerencsére újra "rákényszerülök", hogy rendszeresen időt fordítsak a komolyabb tanulásra. Az idézőjelet nem véletlenül írtam - szeretem, amivel foglalkozom, a gyakorlati megvalósítás és az elméleti megismerés szintjén is. Az efölötti furcsa kis jó érzésem arra sarkallt, hogy végiggondoljam, miért is jelent számomra örömöt, ha tanulhatok.
Nem szándékom mély ismeretelméleti fejtegetésekbe bocsátkozni a tudás természetéről - leginkább azért nem, mert a háttérismereteim ezt egyelőre úgysem teszik lehetővé. A mondandóm egyszerű és szubjektív: a tudásszerzés számomra, legalábbis a megélés szintjén, kvázi szakrális tevékenység. Nem abban az értelemben, hogy valamilyen transzcendens entitással segítene kapcsolatba lépni (az utóbbiról való gondolkodást, köszönhetően néhány jogos és azóta alaposan át is gondolt kritikának, mostanában amúgy is igyekszem ésszerű és ezért viszonylag szűk keretek közé szorítani). Abban az értelemben, hogy a "profán", a naponta szembejövő, a felszínes, az egyértelműnek tűnő és megérteni mégsem kívánt szintjéről annak ellentétéhez, a "szent"-hez közelít. Ahhoz, amit nem a köznapi érzékelés közvetít, ami minőségi vagy mennyiségi - erre mindjárt kitérek - szempontból több az előbbinél.
Hogy miért írtam, hogy minőségi vagy mennyiségi szempontú megítélésre van szükség? A tudás minősítését általában annak "mélységével" mérjük, vagyis úgy gondoljuk, hogy a valóság vertikális jellegű, és nekünk a felszínről a mélybe kell hatolnunk. (Most látom, hogy az egyik előző mondatomban én is ezzel a kifejezéssel éltem. Nem baj, hadd maradjon.) Ezzel szemben kedvenc Camus-m szerint a megismerés az emberi élet keretei között kizárólag horizontális lehet: csak több információmorzsát tudunk összegyűjteni a világról, részletgazdagabb képekké tudjuk összerakni őket, de a saját dimenziónkhoz (nem jó szó ez sem, de legalább érzékletes) képest semmilyen irányban nem tudunk elmozdulni. Nem tudom, a két szempont - a minőségi és a mennyiségi - közül melyik a jogosabb. Bizonyos elméleti megfontolásokból és némi tagadhatatlan elfogultságból jelen pillanatban talán az utóbbi mellett szavaznék.
Na de hogyan adhat bármely szempont szerint is többet a "profán" helyett a "szent"-re fordított figyelem? A mechanizmust nem ismerem, a hatást annál inkább. Azt a bizonyos kellemesen hűvös borzongást, amit az ember akkor érez meg valahol a rekeszizma környékén, ha megért valamit. Ha (dimenziószámtól függetlenül) a kép egy része összeáll. Ez az öröm olyan tiszta, olyan magával ragadó, olyan erősen motivál a megismerési folyamat folytatására, amilyet sehol máshol nem tapasztaltam még. Nem mondom, hogy nem ismerem az emberi kapcsolatok szépségét. Mégis úgy érzem, a tudás által adott éteri örömöt az emberi kapcsolatokból származó jó érzések nem tudják felülmúlni. Azok, hacsak valahogy át nem csapnak valami tőlük eltérő természetűbe (hiszen a kapcsolatok is adhatnak tudást), mindig profánok maradnak. A megismerés más. Végletesen önző (hiszen mi, a tudás ágensei szeretnénk tudáshoz jutni) és egyben végletesen önzetlen (mert, ha igazán csak tudni szeretnénk, arra nem a magunk gyakorlati haszna miatt törekszünk). A megismerés az emberi létezés számomra legnagyobb csodája.
Talán ilyesmikre gondoltak a történelem során mindazok, akik remeteként, szerzetesként, a világtól elvonult tudósként élték le az életüket. Vajon a mai, az egyszerű biológiai ösztönzők hatását mérhetetlenül felnagyító (amit pedig talán inkább korlátozni kellene...) marketing, az állítólagos időhiány miatti visszataszító leegyszerűsítések, a mindennapi élet szellemi igénytelensége és sivársága korában hol kaphat teret az a csoda, amit a megismerés jelenthet?!
Így a vizsgaidőszak közeledtével szerencsére újra "rákényszerülök", hogy rendszeresen időt fordítsak a komolyabb tanulásra. Az idézőjelet nem véletlenül írtam - szeretem, amivel foglalkozom, a gyakorlati megvalósítás és az elméleti megismerés szintjén is. Az efölötti furcsa kis jó érzésem arra sarkallt, hogy végiggondoljam, miért is jelent számomra örömöt, ha tanulhatok.
Nem szándékom mély ismeretelméleti fejtegetésekbe bocsátkozni a tudás természetéről - leginkább azért nem, mert a háttérismereteim ezt egyelőre úgysem teszik lehetővé. A mondandóm egyszerű és szubjektív: a tudásszerzés számomra, legalábbis a megélés szintjén, kvázi szakrális tevékenység. Nem abban az értelemben, hogy valamilyen transzcendens entitással segítene kapcsolatba lépni (az utóbbiról való gondolkodást, köszönhetően néhány jogos és azóta alaposan át is gondolt kritikának, mostanában amúgy is igyekszem ésszerű és ezért viszonylag szűk keretek közé szorítani). Abban az értelemben, hogy a "profán", a naponta szembejövő, a felszínes, az egyértelműnek tűnő és megérteni mégsem kívánt szintjéről annak ellentétéhez, a "szent"-hez közelít. Ahhoz, amit nem a köznapi érzékelés közvetít, ami minőségi vagy mennyiségi - erre mindjárt kitérek - szempontból több az előbbinél.
Hogy miért írtam, hogy minőségi vagy mennyiségi szempontú megítélésre van szükség? A tudás minősítését általában annak "mélységével" mérjük, vagyis úgy gondoljuk, hogy a valóság vertikális jellegű, és nekünk a felszínről a mélybe kell hatolnunk. (Most látom, hogy az egyik előző mondatomban én is ezzel a kifejezéssel éltem. Nem baj, hadd maradjon.) Ezzel szemben kedvenc Camus-m szerint a megismerés az emberi élet keretei között kizárólag horizontális lehet: csak több információmorzsát tudunk összegyűjteni a világról, részletgazdagabb képekké tudjuk összerakni őket, de a saját dimenziónkhoz (nem jó szó ez sem, de legalább érzékletes) képest semmilyen irányban nem tudunk elmozdulni. Nem tudom, a két szempont - a minőségi és a mennyiségi - közül melyik a jogosabb. Bizonyos elméleti megfontolásokból és némi tagadhatatlan elfogultságból jelen pillanatban talán az utóbbi mellett szavaznék.
Na de hogyan adhat bármely szempont szerint is többet a "profán" helyett a "szent"-re fordított figyelem? A mechanizmust nem ismerem, a hatást annál inkább. Azt a bizonyos kellemesen hűvös borzongást, amit az ember akkor érez meg valahol a rekeszizma környékén, ha megért valamit. Ha (dimenziószámtól függetlenül) a kép egy része összeáll. Ez az öröm olyan tiszta, olyan magával ragadó, olyan erősen motivál a megismerési folyamat folytatására, amilyet sehol máshol nem tapasztaltam még. Nem mondom, hogy nem ismerem az emberi kapcsolatok szépségét. Mégis úgy érzem, a tudás által adott éteri örömöt az emberi kapcsolatokból származó jó érzések nem tudják felülmúlni. Azok, hacsak valahogy át nem csapnak valami tőlük eltérő természetűbe (hiszen a kapcsolatok is adhatnak tudást), mindig profánok maradnak. A megismerés más. Végletesen önző (hiszen mi, a tudás ágensei szeretnénk tudáshoz jutni) és egyben végletesen önzetlen (mert, ha igazán csak tudni szeretnénk, arra nem a magunk gyakorlati haszna miatt törekszünk). A megismerés az emberi létezés számomra legnagyobb csodája.
Talán ilyesmikre gondoltak a történelem során mindazok, akik remeteként, szerzetesként, a világtól elvonult tudósként élték le az életüket. Vajon a mai, az egyszerű biológiai ösztönzők hatását mérhetetlenül felnagyító (amit pedig talán inkább korlátozni kellene...) marketing, az állítólagos időhiány miatti visszataszító leegyszerűsítések, a mindennapi élet szellemi igénytelensége és sivársága korában hol kaphat teret az a csoda, amit a megismerés jelenthet?!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)