A tegnapi blogposzt megírása után kicsit újra elmerengtem a Tractatuson. Számomra most úgy tűnik, mintha eléggé az élet analógiájára íródott volna: egy csomó zagyvaság és komoly káosz közepette időnként felfedezhető benne egy-egy valóban(!) figyelemreméltó gondolat.

"Az önző gén" - Olvasás után

Alapmű vagy sem, nálam csak most került sorra Richard Dawkins "Az önző gén" című írása. Néhány közelmúltbeli olvasmányomhoz hasonlóan Dawkins művét a fajsúlyosabb könyvek közé sorolom. A teljes tartalmat egyetlen blogbejegyzésben összefoglalni nem szeretném, csupán néhány fontosabb következtetésemet rögzítem az alábbiakban.

"Az önző gén" legmeglepőbb és egyben legfontosabb mondanivalója számomra azon (már régóta kibontakozóban lévő) sejtésem alighanem perdöntő megerősítése volt, miszerint az élet, ezen belül többek között az emberi élet megértéséhez az égvilágon semmi szükség nincs bármilyen "transzcendens", "misztikus" erő feltételezésére. Dawkins elmélete szerint az élet egyszerűen kis valószínűségű események láncolatának eredményeként alakulhatott ki, az élő szervezetek a molekulák összekapcsolódásának egy jellegzetes tulajdonságokkal bíró konfigurációját valósítják meg. Néhány évvel ezelőtt egy ilyen elképzelésre - meglehetős naivitással - egyszerűen legyintettem volna, mondván: kis valószínűségű történéseket, mi több, azok teljes sorozatát feltételezni egy az élethez hasonló bonyolultságú jelenség mögött elvakult "tudományhit". Ma, időközben közelebbi barátságba kerülve a valószínűségszámítással és a statisztikával, már tudom, hogy ez az elképzelés plauzibilis, ami természetesen nem jelenti azt, hogy igaz. Ugyanakkor a jelenlegi ismereteink mellett talán a legjobb modell, amelyet az élet kialakulásáról alkothatunk.

Wittgenstein Tractatusának közelmúltbeli elolvasása óta a világról való elmélkedésben fontos mankót jelent számomra a "nyelvem határai világom határai[...]"-gondolat (mely az én értelmezésemben így hangzik: "gondolkodásom határai világom határai"). "Az önző gén"-nel való megismerkedésem alkalmat adott arra is, hogy átgondoljam ezen wittgensteini szólam érvényességét. Dawkins művének hatására megerősödött az a benyomásom, mely szerint a világ dolgai - élettel, tudatossággal és minden egyéb jelenleg ismert jelenséggel együtt - igenis alkothatnak zárt oksági láncot. Ha ez így van, akkor Wittgensteinnek a világ számunkra adott határaival kapcsolatos elképzelése ezen oksági lánc magába záródásánál kapja meg vagy veszíti el értelmét. Ha a saját magát magyarázó világon "kívül" (bármit is jelentsen ez) nem létezik más valóság, akkor a világot oksági fogalmakkal leírni képes nyelv elvben a teljes valóságot leírhatná, határain túl semmi sem helyezkedne el. Ilyen értelemben Wittgenstein fent idézett gondolata tautológia lenne. Amennyiben azonban a világ zárt oksági rendszerén kívüli más típusú valóság(ok) létezése nem zárható(k) ki, úgy a wittgensteini megállapítás a maga rendkívüli gazdagságával teljes létjogosultsághoz jut. A helyzet különös varázsa az, hogy az ezen alternatívák között, azt hiszem, eleve nem lehetséges döntenünk. Úgy tűnik tehát, hogy Dawkins művének tanulmányozása és bizonyos belőle fakadó következtetések átgondolása után ismét ott vagyunk, ahol a part szakad: a tudáshiány egy újabb dichotómián belüli döntést lehetetlenít el.

Álom a halálról

Azt hiszem, még sosem írtam itt álomról, mivel nem tulajdonítok nekik különösebb jelentőséget; egyszerű pszichológiai információrendszerező mechanizmusnak tartom őket. Viszont a mai álmomat már csupán önismereti célokból is érdemesnek éreztem megörökíteni.

Álmomban egy kisméretű teremben állok, a terem közepén tó, melyet egy forrás táplál. Néhányan sorban állunk a forrás előtt, egymás után elmegyünk előtte. Hirtelen felismerem, mi a forrás szerepe: egy kis ládát mos át, amelyben egy álmomban halott, a valóságban még élő (bár igen rossz fizikai és lelki állapotú) nőrokonom hamvai találhatók. Már egy éve, hogy a víz lassan, lassan a tóba, onnan pedig a talajba mossa a rokonom hamvait; mintha annak a bizonyos "bemosatásos" temetési formának egy lassított verzióját látnánk, ahogyan - ezt már eldöntöttem - egyszer az én hamvaimat is szeretném, ha semmivé tennék. Én következem a sorban. Odaállok a forrás elé, nézem, nézem, és elsírom magam. Abból a kedves, az élethez a legrosszabb körülmények között is valamilyen elszánt hittel ragaszkodó nőből csupán ennyi maradt. Ennyi maradt az "én"-jéből, a tudatából, a gondolataiból, a szavaiból. Mindez egy kis ládányi porrá vált, amit egy forrás lassan teljesen széthord, végképp megszüntet. A szívemet, a torkomat facsarja ez a tapasztalat.

Az álom ezután folytatódott, további részletekre már alig emlékszem. A következtetés? "Csak" ennyi: továbbra is rettegek a haláltól; letaglóz, legyőz az emberi sors iszonyata. Nem tudok küzdeni a halálfélelemmel.

Halálfélelem és tudásvágy

Két könyvem vár mostanában elolvasásra: Shervin Nuland: Hogyan halunk meg? és Irving Yalom: Staring at the Sun című kötetei. Ezek a művek az embernek a halálhoz való viszonyát boncolgatják: az első azt írja le, milyen érzés lesz meghalni, a második pedig azt, hogy hogyan gondolkodunk erről az elkerülhetetlen eseményről.

El akarom olvasni ezeket a könyveket, még akkor is, ha tudom, hogy az olvasás fájdalmas lesz. Úgy érzem, azzal, ha magamba szívom a bennük foglalt információt, magamról, magunkról, az emberi sorsról, ugyanakkor egyben a világról is megsejthetek valamit. Érdekes, a haláltól való rettegésig fokozott félelmem és a "világ" megismerése iránti vágyam régóta összekapcsolódik egymással, egymásból következnek. Kezdetben csak a halálfélelmet tapasztaltam meg, majd elkezdtem vágyni a világ megismerésére annak reményében, hogy az így szerzendő tudással enyhíthetem a rettegésemet. Végül rájöttem: a saját sorsom, bármi legyen is az, végső soron talán teljesen érdektelen a jobb híján "világ"-nak nevezett ismeretlenség titkaihoz képest. Így kezdtem el elsősorban a "világ" megismerésére vágyni. Ugyanakkor, ha elfog a halálfélelem nyomasztó érzése, máig hajlamos vagyok - legalábbis ideiglenesen - az emberi sors kérdéseit helyezni az érdeklődésem középpontjába. A halálfélelem és a megismerési vágy egymást váltva uralják az elmémet.

Szolgálati közlemény

Ó, csak most látom, hogy a sabloncsere miatt néhány régebbi bejegyzés kb. olvashatatlan formában szerepel a blogon. Nem tudom, vetemedik-e bárki is a korábbi posztok olvasgatására, mindenesetre idővel helyre fogom állítani őket, bár egyelőre nem igazán tudom, hogyan...:P

Frissítés: Ááá, közben rájöttem: átírom a HTML-kódot! A szőke nő megvilágosodása, hehe. :D Még jó, hogy tanultam egy kicsit programozni.

Gyűlölet

Érdekes, hogy a szeretet milyen központi, a gyűlölet pedig mennyire marginális szerepet kap a kultúránk által kitermelt közgondolkodásban. Az előbbi "jó", az utóbbi "rossz"; az előbbit szabad, sőt, kell érezni, az utóbbi viszont elfojtandó, szégyenletes. Pedig döbbenetes erejű és az emberi természethez messzemenően hozzá tartozó érzésként a gyűlölet létjogosultsága legalább akkora, mint a szereteté.

Nagyon közeli ismerősöm ez az érzés. Tudom, milyen az, amikor valakiről úgy érzed, már a puszta létezése is sértés a világ számára. Hogy lénye nem más, mint egy fekete lyuk, mely mindent magába nyel, ami fontos, értékes számodra. Tudom, milyen arra vágyni, hogy darabokra téphesd azt, akit gyűlölsz. Tudom, milyen tudni, hogy az illető halálhíre megkönnyebbülést, felszabadult örömöt szerezne a számodra.

Nem hinném, hogy a gyűlölet érzéséhez gonosznak kellene lenni, még annak legmélyebb formái esetében sem. (Igazság szerint egyáltalán nem hiszek sem a "jóság", sem a "gonoszság" létezésében.) A gyűlölet nem racionális érzés, hiszen valahol tudod, hogy "az" a bizonyos másik végső soron ugyanolyan gondolkodó biológiai gép, mint te magad - még ha az ő gondolatainak eredményei szenvedést is okoztak neked vagy valakinek, aki közel áll hozzád. Gyűlölni csak ugyanolyan irracionálisan tudunk, mint szeretni - a szeretteink nem istenek, azok pedig, akiket gyűlölünk, igen nagy valószínűséggel nem démonok. Furcsa és frusztráló ellentmondás az, hogy a két érzés közül mégis csak az egyik kap szabad utat.

Menni vagy maradni?

Jó ideje rendszeresen felmerülő kérdés nálunk a kivándorlásé. A párom számára régi, mindeddig beteljesületlen álom ez; számomra kaland, egy szerelmes nő döntése a párja céljainak megvalósításáért, és persze lázadás a magyarországi jelen ellen.

Ennek ellenére a döntés nehéz. Mert valahol, távol minden nemzetieskedő érzéstől, szeretek Magyarországon élni. Szeretem, hogy itt tél van és nyár, az ősz halálillatú szomorúságát és a tavasz vigasztaló simogatását. Szeretem ezt a ("bennfentes" számára) gyönyörű, gazdag, kifejező nyelvet; azt, hogy a legbutácskább és a legösszetettebb mondatok után egyaránt számíthatok arra, hogy valaki megérti őket. Szeretek a sokat látott, borús pesti homlokzatok között sétálni; szeretem a maradék balatoni napsütést érezni az arcomon olyankor, amikor a nyaralók már régen robottá visszaváltozva tengetik a napjaikat az otthonuknak nevezett minibörtönökben.

De van, ami elűz, hajt innen. Űz a múlt (nem a sajátom), űz az anyagi gond és az a mostanában kibontakozó légkör, mely a 21. században nem lehet ép elme terméke. Ahol, mondhatni, lassan büntetést kell fizetnem azért, mert "vén" (24 éves) fejjel is tanulok; ahol egyáltalán felmerülhet az információáramlás máig ismert legjobb eszközének - igen, az internetnek - a korlátok közé szorítása; ahol az ember önrombolása kap támogatást önmaga építése helyett, ott valakinek ott "felül" nagyon fáj az, ami számomra a legfőbb érték - a gondolat.

A "menni vagy maradni?"-kérdés esetünkben, legalábbis egyelőre, a "maradni" felé látszik eldőlni. Azonban már nincs messze az a pont, ahol a gondolat szabadságának, sőt, lehetőségének védelmét már csak vízumkérelmekkel, külföldi álláskereséssel és nehezen, de mindenképpen összespórolt repülőjeggyel érezném megoldhatónak.