Michio Kaku

Nagyjából az ötezredik ilyen bejegyzés jön, de mit lehet tenni, ha egyszer olyan jó az ember saját gondolataira mások írásaiban is rácsodálkozni.

Tegnap éjjel egy cenzúráznivalóan késői időpontban került a kezembe Michio Kaku Hipertér című könyve. Az ok, amiért beleolvastam, valójában a virtuális provokáció volt: egy nem teljesen egyértelműen megítélhető tanárom nemrég úgy nyilatkozott, hogy az említett szerző művei nem többek puszta matematikai játékoknál. Az állítás erőssége elég okot adott arra, hogy magam is utánanézzek a dolognak. Az eddig olvasottak alapján Michio Kaku védelmében egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy írásai fantasztikus jellegével ő maga is tisztában van, azonban képes meggyőző érveket hozni amellett, hogy a fizika mai állása létjogosultságot ad a deduktív következtetések levonásának is. Ebből a szempontból tehát (legalábbis jelenleg) nem találok kifogásolnivalót a szerző munkásságában.

Amiért azonban ezt a bejegyzést írni kezdtem, az nem egy episztemológiai vita továbbvitelének a szándéka volt, hanem egy gyönyörű gondolat megosztásáé Michio Kaku könyvének lezárásából. Kommentárt nem is szívesen fűznék hozzá, a leírtak egyszerűen magukért beszélnek:

"Sokan az élet értelmét egyéni gyarapodás, emberi kapcsolatok vagy személyes tapasztalatok révén keresik. Számomra úgy tűnik azonban, hogy annak áldása, hogy elménk képes megsejteni a természet legvégső titkait, elegendő értelmet ad az életnek."
 


(Az idézet forrása: Michio Kaku: Hipertér, 342. o.)