Elég megrögzött intuícióm, hogy az ember számára, hogy a léte értéket hordozzon, szükséges, hogy legalább részben a szellem szférájában éljen.
Értetlenül állok azon kijelentés előtt, hogy valakinek ilyesmire "nincs ideje" - bár persze, az értetlenségem ellenére még bőven lehetséges, hogy ezek a kijelentések a helyesek, én pedig tévedek. De csakugyan így lenne?! Az eddigi tapasztalatom az, hogy az embernek mindig az adott lehetőségek között, azokhoz alkalmazkodva kell megtalálnia az elmélyülésre alkalmas perceket. Talán még rendjén is van ez így. Ami viszont fontos: ezeket az időket ténylegesen ki lehetne és ki kellene használnunk. Hogy ne pazaroljuk el a szellemet, ami "megadatott" nekünk.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: motiváció. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: motiváció. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. február 18., hétfő
2013. február 4., hétfő
"Jól élni"
Magamon látom, milyen furcsa és érdekes, ahogy az ember érdeklődése az idő múlásával alakul, változik.
Bárkinek, aki már valaha akár csak egy bejegyzést is elolvasott ezen a blogon, feltűnhetett, hogy imádok olvasni. Ez így is van. Egy ideje azonban bizonyos nehézségeim támadtak az olvasnivalóimmal kapcsolatban - kissé nehezemre esik a megválasztásuk.
Nem is olyan régen a választás még egyértelmű volt: a kérdésem a "hogyan működik a világ?" volt, az olvasmányaim pedig erre a kérdésre voltak hivatottak válaszolni. Azt hiszem, az évek során sikerült megtalálnom a magam számára kielégítő választ. Nem ott, nem úgy, ahol és ahogyan sejtettem, de végre az enyém. A válaszom az ismeretelméleti tagadás. Nem tudok semmit. És ez a felfedezés és a felfedezés eredményével való megbékélés bizonyos szempontból teljessé tett. Nem, nem tűnt el belőlem a kíváncsiság, korántsem. Az eredeti kérdéseim ma is élőek, válasz után kiáltanak, de már megvan az a jelen pillanatban biztosnak tűnő háttér, ami előtt feltehetem őket. A kérdések és a mögöttük meghúzódó elméleti megfontolások mára szerves egységet alkotnak a tudatomban; azok a tudattartalmaim, amik korábban, eredetileg elkülönülten léteztek, mostanra összekapcsolódtak. Hitté váltak, ha úgy tetszik. A hit sem valami befejezett dolog, nem. De a háttér, ami előtt tovább építkezhet, többé-kevésbé szilárd. Én a nemtudásban "hiszek".
Az eddig jelzett kérdéseken túl azonban van még valami, ami mostanában talán az előbbieknél is sürgetőbben, akutan foglalkoztat. Ez a "hogyan éljünk?" kérdése. A kérdés az előző bekezdésben írtaktól cseppet sem független: úgy érzem, elérkezett az idő, amikor meg kell hoznom a "hitem" további építgetéséhez szükséges feltételeket. Ez rengeteg kérdést vet fel. Vajon milyen feltételek szükségesek ehhez? Merre építhető tovább ez a hit? Milyen eszközökkel? Mi az, amit ehhez fontosnak kell tekinteni, és mi az, amire nem érdemes figyelmet szentelni? Ha úgy tetszik, ezek mind etikai, erkölcsi kérdések: hogyan lehetséges jól - természetesen a saját "hitem" értelmében "jól" - élni? Lehetséges-e egyáltalán? És így tovább, és így tovább...
Mostanában, ha olvasok, az ilyen kérdésekre válaszlehetőségeket kínáló írásokat keresem. Nem, nem kész válaszokat, mert az eddigi tapasztalataim azt súgják, hogy ilyenek nincsenek; közhelyesnek hangzik, de úgy érzem, válaszul igazán csak az szolgálhat a kérdéseinkre, amit belsővé tudunk tenni, ehhez pedig minden külső forrásból érkező válaszon alakítanunk kell valamennyit. Amit keresek - olvasmányokban, beszélgetésekben, itt-ott - az az inspiráció az ilyen válaszok megfogalmazásához. Nem tudom, hogy ez az út hová vezet - noha, mint bebizonyosodott, az "út" előző stádiumának végkimenetelét sem sejtettem. Szeretném, ha sikerülne az, amit egy bekezdéssel korábban megfogalmaztam: megteremteni a megfelelő feltételeket ahhoz, hogy a - úgy érzem - lényegemmé vált "hitemet" tovább építgethessem.
Hogy ehhez hol, mikor, hogyan találok, vagy találok-e egyáltalán fogódzót, nem tudom.
Bárkinek, aki már valaha akár csak egy bejegyzést is elolvasott ezen a blogon, feltűnhetett, hogy imádok olvasni. Ez így is van. Egy ideje azonban bizonyos nehézségeim támadtak az olvasnivalóimmal kapcsolatban - kissé nehezemre esik a megválasztásuk.
Nem is olyan régen a választás még egyértelmű volt: a kérdésem a "hogyan működik a világ?" volt, az olvasmányaim pedig erre a kérdésre voltak hivatottak válaszolni. Azt hiszem, az évek során sikerült megtalálnom a magam számára kielégítő választ. Nem ott, nem úgy, ahol és ahogyan sejtettem, de végre az enyém. A válaszom az ismeretelméleti tagadás. Nem tudok semmit. És ez a felfedezés és a felfedezés eredményével való megbékélés bizonyos szempontból teljessé tett. Nem, nem tűnt el belőlem a kíváncsiság, korántsem. Az eredeti kérdéseim ma is élőek, válasz után kiáltanak, de már megvan az a jelen pillanatban biztosnak tűnő háttér, ami előtt feltehetem őket. A kérdések és a mögöttük meghúzódó elméleti megfontolások mára szerves egységet alkotnak a tudatomban; azok a tudattartalmaim, amik korábban, eredetileg elkülönülten léteztek, mostanra összekapcsolódtak. Hitté váltak, ha úgy tetszik. A hit sem valami befejezett dolog, nem. De a háttér, ami előtt tovább építkezhet, többé-kevésbé szilárd. Én a nemtudásban "hiszek".
Az eddig jelzett kérdéseken túl azonban van még valami, ami mostanában talán az előbbieknél is sürgetőbben, akutan foglalkoztat. Ez a "hogyan éljünk?" kérdése. A kérdés az előző bekezdésben írtaktól cseppet sem független: úgy érzem, elérkezett az idő, amikor meg kell hoznom a "hitem" további építgetéséhez szükséges feltételeket. Ez rengeteg kérdést vet fel. Vajon milyen feltételek szükségesek ehhez? Merre építhető tovább ez a hit? Milyen eszközökkel? Mi az, amit ehhez fontosnak kell tekinteni, és mi az, amire nem érdemes figyelmet szentelni? Ha úgy tetszik, ezek mind etikai, erkölcsi kérdések: hogyan lehetséges jól - természetesen a saját "hitem" értelmében "jól" - élni? Lehetséges-e egyáltalán? És így tovább, és így tovább...
Mostanában, ha olvasok, az ilyen kérdésekre válaszlehetőségeket kínáló írásokat keresem. Nem, nem kész válaszokat, mert az eddigi tapasztalataim azt súgják, hogy ilyenek nincsenek; közhelyesnek hangzik, de úgy érzem, válaszul igazán csak az szolgálhat a kérdéseinkre, amit belsővé tudunk tenni, ehhez pedig minden külső forrásból érkező válaszon alakítanunk kell valamennyit. Amit keresek - olvasmányokban, beszélgetésekben, itt-ott - az az inspiráció az ilyen válaszok megfogalmazásához. Nem tudom, hogy ez az út hová vezet - noha, mint bebizonyosodott, az "út" előző stádiumának végkimenetelét sem sejtettem. Szeretném, ha sikerülne az, amit egy bekezdéssel korábban megfogalmaztam: megteremteni a megfelelő feltételeket ahhoz, hogy a - úgy érzem - lényegemmé vált "hitemet" tovább építgethessem.
Hogy ehhez hol, mikor, hogyan találok, vagy találok-e egyáltalán fogódzót, nem tudom.
2013. február 3., vasárnap
Sannyasa
Az utóbbi időben sokszor eszembe jut az öregség. Nem, nem azért, mert túlzottan közel lenne, sőt. Viszont jelenleg éppen olyan időszakomat élem, amikor rendszeresen és komolyan el kell gondolkodnom azon, hogy vajon mit is szeretnék kezdeni az életemmel, ezen elmélkedve pedig megkerülhetetlen problémának érzékelem az időskorét. Nem tudom, milyen lesz; sőt, azt sem, hogy egyáltalán elélek-e addig. Arról, hogy az életem "végeredményét" hogyan képzelem, egy korábbi bejegyzésben már rögzítettem egy pillanatképet: ez lenne az az állapot, amikor már bizonyos megnyugvással tudnék igent mondani a halálra. Most arról a folyamatról szeretnék írni, ami elképzelésem szerint végső soron az előbbi állapothoz vezet - az öregségről mint folyamatról alkotott ideálomat szeretném megosztani veletek.
Mert az öregség, legalábbis ha jól kezeljük, akár előremutató folyamat is lehet. Ezt írva természetesen nem arra az időszakra gondolok, amikor az ember már magatehetetlen (ha tehetném, bármikor szívesen aláírnám, hogy ilyen állapotba kerülve valaki legyen kedves átsegíteni arra a bizonyos másik oldalra...), hanem arra, amikor már sok idő áll mögöttünk, de a gondolkodásunk (ha lassult, nehézkesebbé vált is talán) még ép. A gondolatmenet, amit közölni fogok, a legkevésbé sem új, sőt, többek között a nagy ókori kultúrákban a lehető legtermészetesebb és legnemesebb dolognak tekintették.
Az elképzelésem és a történeti előzmények összecsengése miatt ez utóbbiak egyikét fogom felhasználni a saját vízióm illusztrálására is. Az egyik legkézenfekvőbb és ma is élő példa a hindu sannyasiké. Ebben a kultúrában bizonyos (kb. 50 éves) kor után a férfiak (a nők tudtommal kevésbé...) elkezdik felszámolni minden kapcsolódásukat a külvilággal, és életüket fokozatosan egyre inkább a vallásnak szentelik. A hindu vallásosság nagyon érdekes abból az szempontból, hogy itt a hit és a filozófia nem vált szét egymástól, mint Nyugaton. Így a világi feladataikat, kapcsolataikat felszámoló, majd a világtól végül teljesen visszavonuló sannyasik előtt hihetetlen spirituális-szellemi út nyílik meg, mely életük hátralévő évtizedeit feladattal, mi több, küldetéssel látja el. A küldetés: átadni magukat Istennek. Hogy kicsoda Isten? Senki sem tudja. A hindu filozófia másik roppantul figyelemreméltó vonása, hogy - legalábbis a hagyomány egészét, nem csupán egy-egy kultuszt figyelembe véve - Istenről szinte semmi konkrétat nem állít. Bizonyos "istenszerű" vonásokkal természetesen ez a kultúra is felruházza azt, akinek a világ fölötti uralmat tulajdonítják, de az így kirajzolódó (különböző neveken megnevezett) Isten sokkal inkább egy ismeretlen Abszolútum, mint egy konkrét, antropomorf Mindenható. Ezt az Abszolútumot megismerni, a személyt magát Neki áldozatul átnyújtani, összekapcsolódni Vele: ez a sannyasi feladata. Hogy mindezt konkrétan hogyan érje el, azt a különböző kultuszok másképp szabályozzák, de nem is ez a lényeg. Az, ami fontos, csupán ennyi: hogy az időskor közeledtével, majd beköszöntével eljön az ideje annak, hogy az ember, lerázva magáról korábbi élete terheit, valami magasabb rendű felé forduljon.
Mivel nem hiszek Istenben (ezt jelenleg teljes őszinteséggel állíthatom), ellenben nem is tagadom Isten létét, számomra nem egyértelmű, hogy ténylegesen van-e értelme a fentebb leírtaknak. Ezen elgondolkodva rögtön felmerül azonban egy másik, az előzőhöz kapcsolódó kérdés is - hogy ti. mit nyer vagy veszít az ember, ha nem így tesz. Azt, hogy van-e valami nálunk magasabb rendű, amit kutatni érdemes, nem tudom; sőt, talán senki sem tudja. Az erre irányuló kérdésekre adandó válasz iránti igény azonban ugyanolyan mélyről fakadó és végső soron indokolatlan, mint az élet fenntartására és/vagy élvezetére irányulók. Ha az előző évtizedeinket ez utóbbiak művelésére szenteltük, bizony ostoba módon megfosztjuk magunkat valamitől, ha az élet derekán túl nem szánunk időt az előbbire is.
Zárásként hadd utaljak még egy érdekes dologra: az ókori kultúrák egy nagyon szembetűnő vonása - amit a bejegyzés során én is felhasználtam - az, hogy az életnek egy teljes, szabályozott rendet adtak. Ebben a rendben mindennek helye volt: a fejlődésnek-tanulásnak, a világi tevékenységeknek, végül pedig a tiszta szellemi létezésnek, a vallásnak, a spiritualitásnak. Az embernek nem kellett türelmetlennek lennie, mert tudhatta, hogy ha megéli, minderre ideje és lehetősége lesz (ha pedig nem, az csupán a sors maga irányította játéka, de az elvi lehetőség megvolt rá). Amíg a rend előírta, az ember teljes odaadással tehette, amit tennie kellett; majd eljött a nap, ami után már nem tartozott senkinek semmivel, csupán "Istennek." Úgy érzem, az életnek ez a harmonikus teljessége (amit csak mi, emberek tudunk biztosítani egymásnak - vagyis tudnánk, ha meglenne hozzá a közös akarat) nagyon hiányzik a mai életünkből.
Mert az öregség, legalábbis ha jól kezeljük, akár előremutató folyamat is lehet. Ezt írva természetesen nem arra az időszakra gondolok, amikor az ember már magatehetetlen (ha tehetném, bármikor szívesen aláírnám, hogy ilyen állapotba kerülve valaki legyen kedves átsegíteni arra a bizonyos másik oldalra...), hanem arra, amikor már sok idő áll mögöttünk, de a gondolkodásunk (ha lassult, nehézkesebbé vált is talán) még ép. A gondolatmenet, amit közölni fogok, a legkevésbé sem új, sőt, többek között a nagy ókori kultúrákban a lehető legtermészetesebb és legnemesebb dolognak tekintették.
Az elképzelésem és a történeti előzmények összecsengése miatt ez utóbbiak egyikét fogom felhasználni a saját vízióm illusztrálására is. Az egyik legkézenfekvőbb és ma is élő példa a hindu sannyasiké. Ebben a kultúrában bizonyos (kb. 50 éves) kor után a férfiak (a nők tudtommal kevésbé...) elkezdik felszámolni minden kapcsolódásukat a külvilággal, és életüket fokozatosan egyre inkább a vallásnak szentelik. A hindu vallásosság nagyon érdekes abból az szempontból, hogy itt a hit és a filozófia nem vált szét egymástól, mint Nyugaton. Így a világi feladataikat, kapcsolataikat felszámoló, majd a világtól végül teljesen visszavonuló sannyasik előtt hihetetlen spirituális-szellemi út nyílik meg, mely életük hátralévő évtizedeit feladattal, mi több, küldetéssel látja el. A küldetés: átadni magukat Istennek. Hogy kicsoda Isten? Senki sem tudja. A hindu filozófia másik roppantul figyelemreméltó vonása, hogy - legalábbis a hagyomány egészét, nem csupán egy-egy kultuszt figyelembe véve - Istenről szinte semmi konkrétat nem állít. Bizonyos "istenszerű" vonásokkal természetesen ez a kultúra is felruházza azt, akinek a világ fölötti uralmat tulajdonítják, de az így kirajzolódó (különböző neveken megnevezett) Isten sokkal inkább egy ismeretlen Abszolútum, mint egy konkrét, antropomorf Mindenható. Ezt az Abszolútumot megismerni, a személyt magát Neki áldozatul átnyújtani, összekapcsolódni Vele: ez a sannyasi feladata. Hogy mindezt konkrétan hogyan érje el, azt a különböző kultuszok másképp szabályozzák, de nem is ez a lényeg. Az, ami fontos, csupán ennyi: hogy az időskor közeledtével, majd beköszöntével eljön az ideje annak, hogy az ember, lerázva magáról korábbi élete terheit, valami magasabb rendű felé forduljon.
Mivel nem hiszek Istenben (ezt jelenleg teljes őszinteséggel állíthatom), ellenben nem is tagadom Isten létét, számomra nem egyértelmű, hogy ténylegesen van-e értelme a fentebb leírtaknak. Ezen elgondolkodva rögtön felmerül azonban egy másik, az előzőhöz kapcsolódó kérdés is - hogy ti. mit nyer vagy veszít az ember, ha nem így tesz. Azt, hogy van-e valami nálunk magasabb rendű, amit kutatni érdemes, nem tudom; sőt, talán senki sem tudja. Az erre irányuló kérdésekre adandó válasz iránti igény azonban ugyanolyan mélyről fakadó és végső soron indokolatlan, mint az élet fenntartására és/vagy élvezetére irányulók. Ha az előző évtizedeinket ez utóbbiak művelésére szenteltük, bizony ostoba módon megfosztjuk magunkat valamitől, ha az élet derekán túl nem szánunk időt az előbbire is.
*
Zárásként hadd utaljak még egy érdekes dologra: az ókori kultúrák egy nagyon szembetűnő vonása - amit a bejegyzés során én is felhasználtam - az, hogy az életnek egy teljes, szabályozott rendet adtak. Ebben a rendben mindennek helye volt: a fejlődésnek-tanulásnak, a világi tevékenységeknek, végül pedig a tiszta szellemi létezésnek, a vallásnak, a spiritualitásnak. Az embernek nem kellett türelmetlennek lennie, mert tudhatta, hogy ha megéli, minderre ideje és lehetősége lesz (ha pedig nem, az csupán a sors maga irányította játéka, de az elvi lehetőség megvolt rá). Amíg a rend előírta, az ember teljes odaadással tehette, amit tennie kellett; majd eljött a nap, ami után már nem tartozott senkinek semmivel, csupán "Istennek." Úgy érzem, az életnek ez a harmonikus teljessége (amit csak mi, emberek tudunk biztosítani egymásnak - vagyis tudnánk, ha meglenne hozzá a közös akarat) nagyon hiányzik a mai életünkből.
2013. január 12., szombat
Éberség
Nem tudom, van-e itt valaki rajtam kívül, aki időnként Hamvas Béla olvasására vetemedik. Ebben a bejegyzésben a Scientia Sacra egyik számomra nagyon érdekes gondolatáról szeretnék írni: az éberségről. Mielőtt azonban belekezdenék...
Már többször eszembe jutott, hogy írni kéne erről a témáról egyet s mást. Van azonban egy bizonyos kellemetlen érzés bennem, amikor Hamvas szóba kerül. Mikor elkezdtem komolyabban foglalkozni az írásaival, eldöntöttem, hogy szokásommal ellentétben nem (azaz nem) fogok utánanézni az ezekre írt reflexióknak. Ez utóbbi döntésemnek két oka volt: egyrészt én magam is éreztem, hogy Hamvas filozófiája, bár önmagában roppant elgondolkodtató és tanulságos, könnyen szolgálhat táptalajul bizonyos politikai nézetek számára; másrészt, az előbbi sejtésemet erősítve és esetleg csak véletlenül, de a szerző műveinek olvasásáról nekem többnyire olyanok számoltak be, akik egyébként Wass Albertet is szívesen forgatják (akit én soha, elvből nem... upsz, most elszóltam magam). Amikor tehát Hamvas Béla filozófiájáról írok, abba kéretik nem beleérteni esetleges politikai jellegű konnotációkat. Köszönöm.
Tehát Hamvas és a Scientia Sacra. A könyv címe magyarul, ha bízhatunk a fordítóprogramban (sajnos nem tudok latinul, csak amennyi itt-ott rám ragadt) és a saját angoltudásomban, "szent tudományt" jelent. Hamvas ebben az írásában bizonyos módon szintetizálni próbálja a kultúrtörténet számos elemét, ezzel egy nagyon összetett, mély, egyes vonásaiban ugyanakkor kissé populizmusra hajló keretbe foglalva azt, amit a különböző, elsősorban spirituális-vallásos hagyományok a világról tudni vélnek. Ha valaki olvasott már Coelho-t, viszonylag könnyen képet kaphat ennek a világábrázolásnak a jellegéről - bár, legalábbis szerintem, ez utóbbi esetében a mélyebb tartalmakat az olvasottság növelése érdekében alkalmazott technikák már túlontúl vastagon borítják be. Hehe, kritikus kedvemben vagyok ma este...:)
Az ember, állítja Hamvas Béla, egykor képes volt hozzáférni a világ valódi természetéhez. Ez a képesség azonban mintegy fél évezreddel a keresztény időszámítás kezdete előtt bomlásnak indult, és a mai ember számára szinte semmi sem maradt belőle. Ez volt az "aranykor" vége - írja Hamvas. Hogy mi az, amit veszítettünk, jól illusztrálja többek között a nyelvek változása (itt azért ezt a példát hozom, mert számomra az összes közül ez volt a legérzékletesebb; a könyvben egyébként több is található). A szanszkrit, az ógörög, a latin - tehát a nagy ókori kultúrák nyelvei - még képesek voltak a valóság mélységében való megragadására. Ezekben a nyelvekben egy-egy kifejezés a modern gondolkodás számára hihetetlen jelentésgazdagsággal bírt és - a lehetőségekhez mérten - azzal bír ma is. Nagyon jellegzetes példája ennek az ógörög "logosz" szó. A Scientia Sacra vonatkozó lapjain a kifejezés következő jelentéseit olvashatjuk: "a logosz persze nemcsak szó, hanem értelem, ige, szellem, szabály, mérték, jel, jelkép, törvény, ítélet, s még egyéb is." Ahhoz, hogy ezt a roppant tág jelentéskört a maga hihetetlen összetettségében és egyben csodás egyszerűségében ténylegesen be tudjuk fogadni, meg tudjuk érteni, Hamvas szerint a világgal a miénknél sokkal mélyebb kapcsolatra van szükség. Hogy ez utóbbi számunkra már nem elérhető, jól mutatja, hogy a mai nyelvek legfeljebb az ókoriaktól átvett szavaikban képesek az előbb bemutatott komplexitásra, saját kifejezéseik legfeljebb néhány jelentést bírnak el.
Azzal, amit Hamvas az emberiség történetéről, az aranykorról és annak végéről ír, a legkevésbé sem értek egyet. Annak az oka, ha ma nem érezzük magunkat az ókoriakéhoz hasonló szerves kapcsolatban a valósággal, véleményem szerint abban keresendő, hogy az azóta végbement tudományos, filozófiai és egyéb fejlődés az évezredekkel ezelőtti, viszonylag naiv felfogáshoz képest már sokkal bonyolultabbnak láttatja velünk a világot. Ebben a világban már nem olyan egyszerű egyértelmű kapcsolatokra bukkanni, "megérteni", "befogadni" - sőt, egyáltalán biztonságra találni sem. A mai kor kétségkívül nem az intellektuális megnyugvás ideje. Ettől azonban még nem hinném, hogy a régmúlthoz képest alacsonyabb szintűnek kellene tekintenünk. Ezen egyet nem értésem ellenére azonban van valami Hamvas gondolatmenetében, ami nagyon komolyan felkeltette az érdeklődésemet: ez az eddig nevén nem nevezett "éberség" fogalma. Hamvas Béla szerint az éberség: "az ember metafizikai érzékenysége." Nem tudás, mivel a célja nem egyszerűen a kézzelfogható dolgok megismerése, hanem a világ valósága felé való nyitottság. Ez az, ami az "aranykor" elmúltával - Hamvas szerint - elvesztett az emberben.
Noha, mint írtam, az emberiség romlásáról szóló hamvasi gondolatok meglehetőségen távol állnak tőlem, és így az "éberségnek" az "aranykorral" való kapcsolatával sem igazán tudok mit kezdeni, az "éberséget" mint fogalmat nagyonis alkalmazhatónak érzem a mindenkori emberi létezés értelmezéséhez. Az éberséget mint egyébként remek kifejezést (a szónak, ha elmerengünk rajta egy percre, önmagában is elképesztő kifejezőerejét fedezhetjük fel) a mai nyelvhasználó számára a "kíváncsiság", még inkább a "szenvedélyes kíváncsiság" szinonimájaként megadva tudnám befogadhatóbbá tenni - még egyszer hozzátéve azonban, hogy az "éberség" szót zseniálisnak tartom, így a két utóbbi kifejezés használatát valóban csak az egyszerűbb érthetőség és az aktualizálás megkönnyítése céljából javaslom. Így értelmezve ugyanis az "éberség" valami egészen időtlenül emberit takar: a megismerés vágyát. Nem kapcsolatot a "valósággal", hiszen az ilyen kapcsolat lehetőségének feltételezése már önmagában is többet feltételez az emberről, mint ami jogosnak tűnik. A "kíváncsiság" szó nem mutat túl az emberen, nem szalad bele az ismeretlenbe - egyszerűen leír valamit, ami az ember, azt hiszem, legbelső lényege. Az, hogy érteni akarja a világot, bármilyen legyen is az, csak mert, a világért magáért. Nem állíthatjuk, hogy az ember ténylegesen kapcsolatban állna a valósággal, azt azonban igen, hogy vágyik erre a kapcsolatra. Hogy ezt a vágyat "kíváncsiságnak" vagy "éberség"-nek nevezzük-e, leginkább árnyalatbeni kérdésnek tűnik: a "kíváncsiság" egyértelműbb, az "éberség" mélyebb. A magam részéről hálás vagyok Hamvas Bélának az utóbbi kifejezésért.
A kérdés mindezek után már csak az: ha nem is az aranykor befejeződése miatt, de beszélhetünk-e bármilyen okból az "éberség"/"kíváncsiság" eltűnéséről? Jelen bejegyzés keretei között tartózkodnék a kérdésre adandó, a tényszerűség szándékával megírt (és valószínűleg minden igyekezetem ellenére is sok helyütt kritikára okot adó) választól. A válasz, amit a kérdésre adni tudok, erősen normatív, és érdekes módon minden ágálásom ellenére is egy fontos szólamában egybecseng Hamvas Béla mondanivalójával. Azt gondolom, hogy az emberi létezés odáig tart, ameddig az "éberség". Ahol és amikor az "éberség", a "kíváncsiság" meghal bennünk, ott pusztul el bennünk az ember is. Ha ez megtörténik, megszűnünk a szó szoros értelmében egyének ("egy" + "én"-ek) lenni, és csupán egy "egyed" marad belőlünk. Hamvas Béla szerint ez a pillanat jelenti a valóságtól való elszakadást - én ilyen messzemenő kijelentéseket nem mernék megkockáztatni, abban azonban a legteljesebb mértékben egyetértek Hamvassal, hogy ez a veszteség egyben az értelmes emberi létezés végét is jelenti.
Őszintén kívánom, hogy ez utóbbit minél kevesebbeknek kelljen megtapasztalniuk.
Már többször eszembe jutott, hogy írni kéne erről a témáról egyet s mást. Van azonban egy bizonyos kellemetlen érzés bennem, amikor Hamvas szóba kerül. Mikor elkezdtem komolyabban foglalkozni az írásaival, eldöntöttem, hogy szokásommal ellentétben nem (azaz nem) fogok utánanézni az ezekre írt reflexióknak. Ez utóbbi döntésemnek két oka volt: egyrészt én magam is éreztem, hogy Hamvas filozófiája, bár önmagában roppant elgondolkodtató és tanulságos, könnyen szolgálhat táptalajul bizonyos politikai nézetek számára; másrészt, az előbbi sejtésemet erősítve és esetleg csak véletlenül, de a szerző műveinek olvasásáról nekem többnyire olyanok számoltak be, akik egyébként Wass Albertet is szívesen forgatják (akit én soha, elvből nem... upsz, most elszóltam magam). Amikor tehát Hamvas Béla filozófiájáról írok, abba kéretik nem beleérteni esetleges politikai jellegű konnotációkat. Köszönöm.
Tehát Hamvas és a Scientia Sacra. A könyv címe magyarul, ha bízhatunk a fordítóprogramban (sajnos nem tudok latinul, csak amennyi itt-ott rám ragadt) és a saját angoltudásomban, "szent tudományt" jelent. Hamvas ebben az írásában bizonyos módon szintetizálni próbálja a kultúrtörténet számos elemét, ezzel egy nagyon összetett, mély, egyes vonásaiban ugyanakkor kissé populizmusra hajló keretbe foglalva azt, amit a különböző, elsősorban spirituális-vallásos hagyományok a világról tudni vélnek. Ha valaki olvasott már Coelho-t, viszonylag könnyen képet kaphat ennek a világábrázolásnak a jellegéről - bár, legalábbis szerintem, ez utóbbi esetében a mélyebb tartalmakat az olvasottság növelése érdekében alkalmazott technikák már túlontúl vastagon borítják be. Hehe, kritikus kedvemben vagyok ma este...:)
Az ember, állítja Hamvas Béla, egykor képes volt hozzáférni a világ valódi természetéhez. Ez a képesség azonban mintegy fél évezreddel a keresztény időszámítás kezdete előtt bomlásnak indult, és a mai ember számára szinte semmi sem maradt belőle. Ez volt az "aranykor" vége - írja Hamvas. Hogy mi az, amit veszítettünk, jól illusztrálja többek között a nyelvek változása (itt azért ezt a példát hozom, mert számomra az összes közül ez volt a legérzékletesebb; a könyvben egyébként több is található). A szanszkrit, az ógörög, a latin - tehát a nagy ókori kultúrák nyelvei - még képesek voltak a valóság mélységében való megragadására. Ezekben a nyelvekben egy-egy kifejezés a modern gondolkodás számára hihetetlen jelentésgazdagsággal bírt és - a lehetőségekhez mérten - azzal bír ma is. Nagyon jellegzetes példája ennek az ógörög "logosz" szó. A Scientia Sacra vonatkozó lapjain a kifejezés következő jelentéseit olvashatjuk: "a logosz persze nemcsak szó, hanem értelem, ige, szellem, szabály, mérték, jel, jelkép, törvény, ítélet, s még egyéb is." Ahhoz, hogy ezt a roppant tág jelentéskört a maga hihetetlen összetettségében és egyben csodás egyszerűségében ténylegesen be tudjuk fogadni, meg tudjuk érteni, Hamvas szerint a világgal a miénknél sokkal mélyebb kapcsolatra van szükség. Hogy ez utóbbi számunkra már nem elérhető, jól mutatja, hogy a mai nyelvek legfeljebb az ókoriaktól átvett szavaikban képesek az előbb bemutatott komplexitásra, saját kifejezéseik legfeljebb néhány jelentést bírnak el.
Azzal, amit Hamvas az emberiség történetéről, az aranykorról és annak végéről ír, a legkevésbé sem értek egyet. Annak az oka, ha ma nem érezzük magunkat az ókoriakéhoz hasonló szerves kapcsolatban a valósággal, véleményem szerint abban keresendő, hogy az azóta végbement tudományos, filozófiai és egyéb fejlődés az évezredekkel ezelőtti, viszonylag naiv felfogáshoz képest már sokkal bonyolultabbnak láttatja velünk a világot. Ebben a világban már nem olyan egyszerű egyértelmű kapcsolatokra bukkanni, "megérteni", "befogadni" - sőt, egyáltalán biztonságra találni sem. A mai kor kétségkívül nem az intellektuális megnyugvás ideje. Ettől azonban még nem hinném, hogy a régmúlthoz képest alacsonyabb szintűnek kellene tekintenünk. Ezen egyet nem értésem ellenére azonban van valami Hamvas gondolatmenetében, ami nagyon komolyan felkeltette az érdeklődésemet: ez az eddig nevén nem nevezett "éberség" fogalma. Hamvas Béla szerint az éberség: "az ember metafizikai érzékenysége." Nem tudás, mivel a célja nem egyszerűen a kézzelfogható dolgok megismerése, hanem a világ valósága felé való nyitottság. Ez az, ami az "aranykor" elmúltával - Hamvas szerint - elvesztett az emberben.
Noha, mint írtam, az emberiség romlásáról szóló hamvasi gondolatok meglehetőségen távol állnak tőlem, és így az "éberségnek" az "aranykorral" való kapcsolatával sem igazán tudok mit kezdeni, az "éberséget" mint fogalmat nagyonis alkalmazhatónak érzem a mindenkori emberi létezés értelmezéséhez. Az éberséget mint egyébként remek kifejezést (a szónak, ha elmerengünk rajta egy percre, önmagában is elképesztő kifejezőerejét fedezhetjük fel) a mai nyelvhasználó számára a "kíváncsiság", még inkább a "szenvedélyes kíváncsiság" szinonimájaként megadva tudnám befogadhatóbbá tenni - még egyszer hozzátéve azonban, hogy az "éberség" szót zseniálisnak tartom, így a két utóbbi kifejezés használatát valóban csak az egyszerűbb érthetőség és az aktualizálás megkönnyítése céljából javaslom. Így értelmezve ugyanis az "éberség" valami egészen időtlenül emberit takar: a megismerés vágyát. Nem kapcsolatot a "valósággal", hiszen az ilyen kapcsolat lehetőségének feltételezése már önmagában is többet feltételez az emberről, mint ami jogosnak tűnik. A "kíváncsiság" szó nem mutat túl az emberen, nem szalad bele az ismeretlenbe - egyszerűen leír valamit, ami az ember, azt hiszem, legbelső lényege. Az, hogy érteni akarja a világot, bármilyen legyen is az, csak mert, a világért magáért. Nem állíthatjuk, hogy az ember ténylegesen kapcsolatban állna a valósággal, azt azonban igen, hogy vágyik erre a kapcsolatra. Hogy ezt a vágyat "kíváncsiságnak" vagy "éberség"-nek nevezzük-e, leginkább árnyalatbeni kérdésnek tűnik: a "kíváncsiság" egyértelműbb, az "éberség" mélyebb. A magam részéről hálás vagyok Hamvas Bélának az utóbbi kifejezésért.
A kérdés mindezek után már csak az: ha nem is az aranykor befejeződése miatt, de beszélhetünk-e bármilyen okból az "éberség"/"kíváncsiság" eltűnéséről? Jelen bejegyzés keretei között tartózkodnék a kérdésre adandó, a tényszerűség szándékával megírt (és valószínűleg minden igyekezetem ellenére is sok helyütt kritikára okot adó) választól. A válasz, amit a kérdésre adni tudok, erősen normatív, és érdekes módon minden ágálásom ellenére is egy fontos szólamában egybecseng Hamvas Béla mondanivalójával. Azt gondolom, hogy az emberi létezés odáig tart, ameddig az "éberség". Ahol és amikor az "éberség", a "kíváncsiság" meghal bennünk, ott pusztul el bennünk az ember is. Ha ez megtörténik, megszűnünk a szó szoros értelmében egyének ("egy" + "én"-ek) lenni, és csupán egy "egyed" marad belőlünk. Hamvas Béla szerint ez a pillanat jelenti a valóságtól való elszakadást - én ilyen messzemenő kijelentéseket nem mernék megkockáztatni, abban azonban a legteljesebb mértékben egyetértek Hamvassal, hogy ez a veszteség egyben az értelmes emberi létezés végét is jelenti.
Őszintén kívánom, hogy ez utóbbit minél kevesebbeknek kelljen megtapasztalniuk.
2013. január 1., kedd
Kedvenc idézetek mostanában
Az alábbi idézetek már mind szerepeltek valahol a blogon, de most szükségét éreztem, hogy a hozzám legközelebb álló darabokat egy kis csokorba gyűjtsem. Ha értelmét látnám az ilyesminek, mondhatnám, hogy ezeket a sorokat szánom a 2013-as év mottójának; de egyrészt nem látom be, miért kellene éppen december 31-ét cezúrának tekinteni (van még 364-365 nap az évben...), másrészt úgyis csak leghamarabb jövő ilyenkor tudom majd megmondani, hogy vajon illettek-e ezek az idézetek a ma megkezdődött évhez. Úgyhogy nem mottók.:) Az első két idézet ismeretelméleti, a harmadik szubjektív tartalmát tekintve ragadott meg. Nézzük, melyek is ezek:
- “Reménytelenül továbbra is egymás ellen feszül az ember kérdése és a világ hallgatása.” (Albert Camus)
- “Egy olyan felelethez, amelyet nem lehet kimondani, nem lehet kimondani a kérdést sem. A rejtély nem létezik. Ha egy kérdést egyáltalán fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni azt.” (...) “Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” (Ludwig Wittgenstein)
- “A semmi ágán ül szívem,/kis teste hangtalan vacog,/köréje gyűlnek szeliden/s nézik, nézik a csillagok.” (József Attila)
2012. november 18., vasárnap
Michio Kaku
Nagyjából az ötezredik ilyen bejegyzés jön, de mit lehet tenni, ha egyszer olyan jó az ember saját gondolataira mások írásaiban is rácsodálkozni.
Tegnap éjjel egy cenzúráznivalóan késői időpontban került a kezembe Michio Kaku Hipertér című könyve. Az ok, amiért beleolvastam, valójában a virtuális provokáció volt: egy nem teljesen egyértelműen megítélhető tanárom nemrég úgy nyilatkozott, hogy az említett szerző művei nem többek puszta matematikai játékoknál. Az állítás erőssége elég okot adott arra, hogy magam is utánanézzek a dolognak. Az eddig olvasottak alapján Michio Kaku védelmében egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy írásai fantasztikus jellegével ő maga is tisztában van, azonban képes meggyőző érveket hozni amellett, hogy a fizika mai állása létjogosultságot ad a deduktív következtetések levonásának is. Ebből a szempontból tehát (legalábbis jelenleg) nem találok kifogásolnivalót a szerző munkásságában.
Amiért azonban ezt a bejegyzést írni kezdtem, az nem egy episztemológiai vita továbbvitelének a szándéka volt, hanem egy gyönyörű gondolat megosztásáé Michio Kaku könyvének lezárásából. Kommentárt nem is szívesen fűznék hozzá, a leírtak egyszerűen magukért beszélnek:
"Sokan az élet értelmét egyéni gyarapodás, emberi kapcsolatok vagy személyes tapasztalatok révén keresik. Számomra úgy tűnik azonban, hogy annak áldása, hogy elménk képes megsejteni a természet legvégső titkait, elegendő értelmet ad az életnek."
(Az idézet forrása: Michio Kaku: Hipertér, 342. o.)
Tegnap éjjel egy cenzúráznivalóan késői időpontban került a kezembe Michio Kaku Hipertér című könyve. Az ok, amiért beleolvastam, valójában a virtuális provokáció volt: egy nem teljesen egyértelműen megítélhető tanárom nemrég úgy nyilatkozott, hogy az említett szerző művei nem többek puszta matematikai játékoknál. Az állítás erőssége elég okot adott arra, hogy magam is utánanézzek a dolognak. Az eddig olvasottak alapján Michio Kaku védelmében egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy írásai fantasztikus jellegével ő maga is tisztában van, azonban képes meggyőző érveket hozni amellett, hogy a fizika mai állása létjogosultságot ad a deduktív következtetések levonásának is. Ebből a szempontból tehát (legalábbis jelenleg) nem találok kifogásolnivalót a szerző munkásságában.
Amiért azonban ezt a bejegyzést írni kezdtem, az nem egy episztemológiai vita továbbvitelének a szándéka volt, hanem egy gyönyörű gondolat megosztásáé Michio Kaku könyvének lezárásából. Kommentárt nem is szívesen fűznék hozzá, a leírtak egyszerűen magukért beszélnek:
"Sokan az élet értelmét egyéni gyarapodás, emberi kapcsolatok vagy személyes tapasztalatok révén keresik. Számomra úgy tűnik azonban, hogy annak áldása, hogy elménk képes megsejteni a természet legvégső titkait, elegendő értelmet ad az életnek."
(Az idézet forrása: Michio Kaku: Hipertér, 342. o.)
2012. november 8., csütörtök
Meddig maradunk idealisták?
Pár napja belefutottam a neten egy cikkbe, ami az ember lelki-szellemi fejlődéséről(?) szólt. A fiatal felnőttkor leírásánál - micsoda meglepetés - önmagamra ismertem: idealizmus, a megismerés iránti vágy, a világ megvált(oztat)hatóságába vetett hit. Ezután elvileg annak kellene következnie, hogy szépen lassan beletörődöm abba, hogy minden éppen olyan, amilyen, majd illedelmesen bele kellene illeszkednem az élet és a társadalom rendjébe.
Nem akarom, hogy így legyen. De vajon tényleg törvényszerű, hogy az ember ilyen irányba változzon? Mi értelme az emberi életnek, ha nem áll mögötte az az elméleti megalapozottság és cél, amit "idealizmus" néven szokás emlegetni? Nem csupán beletörődésről, megfáradásról (igen, a társadalmi normákkal szembeni életvitel pszichésen rendkívüli mértékben fárasztó), a megújulás készségének a társadalmi nyomás hatására végbemenő elvesztéséről van szó? A kérdés komoly és nyitott. Többek között az a fura az emberben, hogy a különböző "törvények" egyéni érvényesülése mindig csak utólag mondható ki, vagy talán még akkor sem. Az egyéni pszichés-szellemi fejlődés jövőbeli menete nem előre megjósolható, már csak azért sem, mert az egyéni akarat és a környezet számos módon képest azt alakítani. Én sem tudom kimondani magamról, hogy biztosan nem válok egyszer másmilyenné, mint amilyen most vagyok, és amilyen szeretek lenni.
Mi is a gondom az idealizmus elvesztésével? Egyáltalán, mit is értek a saját esetemben idealizmus alatt? Agnosztikusként az idealizmus nálam tulajdonképpen egyfajta antiidealizmusként jelentkezik: a hiány, az űr, a tárgytalanság alkotják a gerincét, természetesen ismeretelméleti értelemben. Nem a tagadás és nem is az állítás. Ami motivál, az, éppen az előbbiekből fakadóan, a vágy, a megismerés vágya. Ezeket elvesztve az életem éppen azt vesztené el, ami megalapozza, legalábbis a szó sajátosan emberi, szellemi értelmében. Hogy szükség van-e ilyen szellemi megalapozottságra? Nem tudok a kérdésre objektív választ adni, csak a saját tapasztalatomat. Lassan másfél évtizede volt egy kisebb balesetem, minimális agyi érintettséggel. A dolognak látszólag semmilyen hosszútávú egészségi hatása nem volt, azonban a gondolkodásom ettől az eseménytől kezdve kissé megváltozott. Analitikussá, elemzővé vált, a dolognak abban a némileg mazochista értelmében, hogy minden információt szinte kényszeresen "dobozokba", kategóriákba sorolok, elemzem a köztük fennálló kapcsolatokat, érteni akarom őket. Muszáj értenem őket. Nem tudom, a gondolkodásom akkor is így alakult volna-e, ha nem történik meg a(z egyébként tényleg nagyon könnyű sérülésekkel járó) balesetem - valószínűleg igen. Annyi azonban biztos, hogy ilyen szellemi berendezkedéssel képtelen vagyok elképzelni egy ideológiailag megalapozatlan életet. Nem tudom, másoknak ez "sikerül"-e - és ha igen, ezt inkább jó vagy inkább rossz dolognak kell-e tekintenünk. Nem tudom, emberként egyáltalán lehetséges-e az ideológiamentes élet, ha pedig nem, akkor milyen szerepet tölt be az ideológiai megalapozottság másoknál. Nekem mindenesetre olyan szükségem van erre, mint a lélegzetvételre.
Könnyen felmerülhet az az ellenérv, hogy a fent írtak minden ellentétes törekvésem ellenére is csak az életkoromból és az annak megfelelő pszichés berendezkedésemből fakadnak. Hogy előbb-utóbb megváltozom, és belehelyezkedem az élet "rendes" kerékvágásába. Ezzel azonban van egy kis gond: az mindennapjaimat tudniillik egyre inkább úgy rendezem be, hogy megfeleljenek az előbb bemutatott életfelfogásomnak. Példának okáért középiskolás korukban még sokan tervezik, hogy egyszer kutató lesz belőlük, a világ titkainak feltárása lesz a hivatásuk stb. Mindennek az ideológiai háttere nagyon hasonló lehet ahhoz, amit magammal kapcsolatban az előbb leírtam. Aztán az érettségi bizonyítvány kézhez kapásával (vagy legalábbis valamikor ezidőtájt) a nagyra törő ambícióknak vége szakad. Nálam nem így történt. Én is kutató szerettem volna lenni gimnazista koromban, most azonban egyre inkább úgy néz ki, hogy csakugyan az is leszek. Mondhatni, papírom van arról, hogy erre törekszem, ahogy, ami azt illeti, van is. Ezen a téren tehát mintha kevésbé sikerülne a "normális" életvitel felé haladnom - a kutatóé ugyanis, legalábbis szakmai szempontból, gyanúsan hajlamos szétfeszíteni a normalitás kereteit. Az életem más területein is ehhez hasonló tendenciák vannak jelenleg alakulóban.
Eh, úgy járok most is, mint már sokszor, amikor be akartam fejezni egy-egy bejegyzést: annyi mindent lehetne még írni, de végkövetkeztetés, az nincs. Mert egyelőre valóban nincs. Legyen tehát ez ennek a kis szövegnek a zárszava: nem tudok (vég)következtetés(eke)t levonni, mert maga a világnézetem olyan, hogy ezt nem teszi lehetővé. És (egyelőre?) jól is van ez így: az átideologizáltság is, meg a nincs is.
Nem akarom, hogy így legyen. De vajon tényleg törvényszerű, hogy az ember ilyen irányba változzon? Mi értelme az emberi életnek, ha nem áll mögötte az az elméleti megalapozottság és cél, amit "idealizmus" néven szokás emlegetni? Nem csupán beletörődésről, megfáradásról (igen, a társadalmi normákkal szembeni életvitel pszichésen rendkívüli mértékben fárasztó), a megújulás készségének a társadalmi nyomás hatására végbemenő elvesztéséről van szó? A kérdés komoly és nyitott. Többek között az a fura az emberben, hogy a különböző "törvények" egyéni érvényesülése mindig csak utólag mondható ki, vagy talán még akkor sem. Az egyéni pszichés-szellemi fejlődés jövőbeli menete nem előre megjósolható, már csak azért sem, mert az egyéni akarat és a környezet számos módon képest azt alakítani. Én sem tudom kimondani magamról, hogy biztosan nem válok egyszer másmilyenné, mint amilyen most vagyok, és amilyen szeretek lenni.
Mi is a gondom az idealizmus elvesztésével? Egyáltalán, mit is értek a saját esetemben idealizmus alatt? Agnosztikusként az idealizmus nálam tulajdonképpen egyfajta antiidealizmusként jelentkezik: a hiány, az űr, a tárgytalanság alkotják a gerincét, természetesen ismeretelméleti értelemben. Nem a tagadás és nem is az állítás. Ami motivál, az, éppen az előbbiekből fakadóan, a vágy, a megismerés vágya. Ezeket elvesztve az életem éppen azt vesztené el, ami megalapozza, legalábbis a szó sajátosan emberi, szellemi értelmében. Hogy szükség van-e ilyen szellemi megalapozottságra? Nem tudok a kérdésre objektív választ adni, csak a saját tapasztalatomat. Lassan másfél évtizede volt egy kisebb balesetem, minimális agyi érintettséggel. A dolognak látszólag semmilyen hosszútávú egészségi hatása nem volt, azonban a gondolkodásom ettől az eseménytől kezdve kissé megváltozott. Analitikussá, elemzővé vált, a dolognak abban a némileg mazochista értelmében, hogy minden információt szinte kényszeresen "dobozokba", kategóriákba sorolok, elemzem a köztük fennálló kapcsolatokat, érteni akarom őket. Muszáj értenem őket. Nem tudom, a gondolkodásom akkor is így alakult volna-e, ha nem történik meg a(z egyébként tényleg nagyon könnyű sérülésekkel járó) balesetem - valószínűleg igen. Annyi azonban biztos, hogy ilyen szellemi berendezkedéssel képtelen vagyok elképzelni egy ideológiailag megalapozatlan életet. Nem tudom, másoknak ez "sikerül"-e - és ha igen, ezt inkább jó vagy inkább rossz dolognak kell-e tekintenünk. Nem tudom, emberként egyáltalán lehetséges-e az ideológiamentes élet, ha pedig nem, akkor milyen szerepet tölt be az ideológiai megalapozottság másoknál. Nekem mindenesetre olyan szükségem van erre, mint a lélegzetvételre.
Könnyen felmerülhet az az ellenérv, hogy a fent írtak minden ellentétes törekvésem ellenére is csak az életkoromból és az annak megfelelő pszichés berendezkedésemből fakadnak. Hogy előbb-utóbb megváltozom, és belehelyezkedem az élet "rendes" kerékvágásába. Ezzel azonban van egy kis gond: az mindennapjaimat tudniillik egyre inkább úgy rendezem be, hogy megfeleljenek az előbb bemutatott életfelfogásomnak. Példának okáért középiskolás korukban még sokan tervezik, hogy egyszer kutató lesz belőlük, a világ titkainak feltárása lesz a hivatásuk stb. Mindennek az ideológiai háttere nagyon hasonló lehet ahhoz, amit magammal kapcsolatban az előbb leírtam. Aztán az érettségi bizonyítvány kézhez kapásával (vagy legalábbis valamikor ezidőtájt) a nagyra törő ambícióknak vége szakad. Nálam nem így történt. Én is kutató szerettem volna lenni gimnazista koromban, most azonban egyre inkább úgy néz ki, hogy csakugyan az is leszek. Mondhatni, papírom van arról, hogy erre törekszem, ahogy, ami azt illeti, van is. Ezen a téren tehát mintha kevésbé sikerülne a "normális" életvitel felé haladnom - a kutatóé ugyanis, legalábbis szakmai szempontból, gyanúsan hajlamos szétfeszíteni a normalitás kereteit. Az életem más területein is ehhez hasonló tendenciák vannak jelenleg alakulóban.
Eh, úgy járok most is, mint már sokszor, amikor be akartam fejezni egy-egy bejegyzést: annyi mindent lehetne még írni, de végkövetkeztetés, az nincs. Mert egyelőre valóban nincs. Legyen tehát ez ennek a kis szövegnek a zárszava: nem tudok (vég)következtetés(eke)t levonni, mert maga a világnézetem olyan, hogy ezt nem teszi lehetővé. És (egyelőre?) jól is van ez így: az átideologizáltság is, meg a nincs is.
2012. október 10., szerda
Irracionalitás
Végre levontam a következtetést az elmúlt napjaimat végigkísérő kérdésekkel kapcsolatban - ha másra nem is, legalább saját magamra vonatkozóan.
A mélységet kutatom, filozófiai jellegű eszközökkel, nem a keresési folyamatra, hanem a célra összpontosítva. Működhetnék másként is, de nem teszem - hogy miért, azt magam sem tudom.
És ez az a pont, ahol ráébredek, hogy az eddig olyannyira ésszerűnek gondolt világlátásom maga is merő irracionalitásra épül.
(Elnézést kérek mindenkitől, ha a fenti soraim esetleg kevéssé érthetők. Ez a bejegyzés, bevallom, elsősorban - de nem kizárólag - magamnak szól, a néhány frissen felmerült, de a blogban csak részben közölt kérdésemre adandó válaszként.)
A mélységet kutatom, filozófiai jellegű eszközökkel, nem a keresési folyamatra, hanem a célra összpontosítva. Működhetnék másként is, de nem teszem - hogy miért, azt magam sem tudom.
És ez az a pont, ahol ráébredek, hogy az eddig olyannyira ésszerűnek gondolt világlátásom maga is merő irracionalitásra épül.
(Elnézést kérek mindenkitől, ha a fenti soraim esetleg kevéssé érthetők. Ez a bejegyzés, bevallom, elsősorban - de nem kizárólag - magamnak szól, a néhány frissen felmerült, de a blogban csak részben közölt kérdésemre adandó válaszként.)
2012. szeptember 27., csütörtök
"Hiszek hitetlenül Istenben..."
Én mondjuk még hitetlenül sem, de annyira illett a most következő bejegyzéshez a fenti Ady-idézet, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ezt válasszam címül. Ha másra esetleg nem is, arra biztosan jó ez a blog, hogy segít tisztáznom magamban néhány nem jelentéktelen világnézeti kérdést. Tegnap este (elalvás előtt/helyett, ehemm...) valahogy beugrott, hogy milyen megnyugtató is volt az, amikor, még jópár évvel ezelőtt, minden este imádsággal zártam a napot. Az Istenben való hitem teljes elvesztését kb. négy éve az tette kézzelfogható valósággá számomra, amikor észrevettem, hogy képtelenné váltam az imádkozásra. Azóta sem tudok - sem elalvás előtt, sem máskor, pedig sokszor mintha késztetést éreznék rá. Mindennek alapján a tegnap felmerült gondolataimból végül egy furcsa következtetést sikerült levonnom: a mai napig imádkozom. Mégpedig azzal, hogy tudatosan nem imádkozom.
Írtam már arról, hogy vannak az életvitelemnek a most említetthez hasonló, általam kvázi-vallásosnak nevezett jellegzetességei. Sőt, jobban belegondolva, az életem (szinte) teljes egészét ilyen "maradványtünetek" hálózzák be. Úgy veszem észre, hogy az elmúlt évek során csak a hittől sikerült megszabadulnom, a vallásosság egyéb jegyeitől nem. Az jutott eszembe, hogy érdekes lenne listaszerűen összeszedni ezeket - csak hogy lássam, mennyire kísér tovább a múltamnak ez a talán legfontosabb szelete. Nézzük, mik is jutnak eszembe:
Írtam már arról, hogy vannak az életvitelemnek a most említetthez hasonló, általam kvázi-vallásosnak nevezett jellegzetességei. Sőt, jobban belegondolva, az életem (szinte) teljes egészét ilyen "maradványtünetek" hálózzák be. Úgy veszem észre, hogy az elmúlt évek során csak a hittől sikerült megszabadulnom, a vallásosság egyéb jegyeitől nem. Az jutott eszembe, hogy érdekes lenne listaszerűen összeszedni ezeket - csak hogy lássam, mennyire kísér tovább a múltamnak ez a talán legfontosabb szelete. Nézzük, mik is jutnak eszembe:
- Anti-imádság. Az imádság tudatos elutasításával definiálható hitetlen imádkozásról már az előbb szóltam - ennek felfedezése volt az, ami a mostani bejegyzés megírásához vezetett.
- Ha (isten)hitem már nincs is, egy, a gondolataim vezérfonalát képző fogalom ma is "uralkodik" az elmémen: az ismeretlenségé. Ebben nem kell hinni, nem kell tisztelni, viszont lehet törekedni a megismerésére. Ebben pedig már benne rejlik a gondolkodásom következő kvázi-vallásos jellegzetessége, az
- Elkötelezettség. Feladatomnak, életcélomnak tekintem az ismeretlenség kutatását. Ahogy a hívőnek Isten szolgálata, számomra az ismeretlenség fürkészése jelent az életprogramot, a cselekedeteim mögötti legfontosabb mozgatórugót. És mellesleg - sokszor - az elérhető legnagyobb örömöt is. Ez sem idegen a vallásosságtól.
- Erkölcs. A hívő számára az erkölcs legfontosabb forrása Isten szava, melyet többnyire valamilyen szentnek tekintett könyv vagy élő ember közvetít számára. Az én szememben az erkölcs legfőbb forrása a megismerésre törekvő ember lelkiismerete. Ez utóbbinak, miközben feltérképezni igyekszik a világot, számolnia kell azzal, hogy rajta kívül (esetleg) mások is létezhetnek. Hogy velük kapcsolatban mi a helyes bánásmód, arra a hit hiánya semmilyen útmutatást nem ad. A válaszokat - melyek eredetükből és jellegükből fakadóan folyton instabilak maradnak és gyakran változhatnak - a hitetlen csak a saját lelkiismeretétől várhatja. Ahogy igazából az esetleges "bűnök" alóli feloldozást is (lévén az ilyen értelemben vett erkölcs valahol mindig privát jellegű marad).
- Szent könyvek. Számomra nincsenek. Ellenben vannak olyan írásművek, amelyektől a "közönséges" könyveknél több, hasznosabb segítséget remélek a világ megismerésével kapcsolatban - ezért fogyasztom nagy érdeklődéssel a filozófiai és újabban a különböző tudományos vizsgálódások eredményképp keletkező (és, bevallom, lehetőleg az én szintemre leegyszerűsített) írásműveket. De ilyen kvázi-"szentírás" lehet az szépirodalom, a művészet, de akár egy táj vagy egy helyzet is, ha megfelelő nyitottsággal közelítünk feléjük.
- Akkor jöjjön az első kiegészítés: alázat. Nem, igazán nem tudnám megmondani, hogy ez az érzés helyénvaló-e, a racionalitással való kapcsolatát pedig végképp megfoghatatlannak érzem. "Alázat" alatt ebben az esetben éppen azt értem, amit az általam ismert vallások jelentős része is: főhajtást a világ megfoghatatlansága, kiszámíthatatlansága, fölöttünk való hatalma előtt. Annak elismerését, hogy a mindenséget (jó eséllyel) nem az én akaratom irányítja; hogy az engem körülvevő kavargáson semmilyen módon nem tehetek erőszakot, legyen szó akár szellemi, akár fizikai törekvéseimről. Alárendelődést a "sorsnak", a véletlennek; a saját semmisségem megsejtését a világgal szemben. Nem kell túlságosan elmélyülni a vallásfilozófiában ahhoz, hogy ezeknek a gondolatoknak a vallásos jellegét (és talán gyökerét is) felfedezzük.
2012. július 1., vasárnap
Jaj...
Körülbelül ezzel a szóval tudnám jellemezni a ma a rokonságomnál tett látogatásomat. Nyilván az én hibám, de jobban szeretem, ha a találkozásimat új és minden fél számára építő információk cseréje jellemzi. Ma sajnos - ahogy az már csak szokásos - nem ez történt. A következő tudásmorzsákat mindenesetre zsebre tehettem, immáron ezredszer:
Na, erre varrjak gombot. Igen, az is csodás lenne, ha végre elkezdenék gombokat varrogatni, elvégre mi más is egy nő feladata... Na de az iróniát félretéve: nem célom a blogot efféle személyes nyavalygásokkal megtölteni, de ha már van hova kiírnom magamból az ilyesmit, miért ne tenném. Elvégre hozzám hasonló elméleti ember esetében a világnézeti kérdések csakugyan kapcsolatba hozhatók az élet minden más mozzanatával is.
Egyébként, azt hiszem, pontosan ez az elméleti beállítódás lehet a baj: mióta az eszemet tudom, viszonylag kevéssé érdekeltek a világ látható-tapintható-érzékelhető dolgai; mindig a jelenségek mögött álló valóság illetve ennek keresése volt az, amit igazán fontosnak éreztem. Érdekes kérdésnek tartom, hogy az utóbbi körébe tartozó sejtéseket vajon miért tartjuk kevésbé jelentékenynek, mint a mindennapi élet eseményeit. Az, amit mi emberi életnek tekintünk, csak egy meghatározhatatlan méretű részlete annak az egésznek, amit a mai napig nem sikerült kielégítő módon felderítenünk. A részletekbe merülni az egész megismerésére való törekvés helyett: csak én érzem ezt nevetségesnek?!
Ahogy már korábban is sokszor írtam, a magam részéről ezen megismerési törekvésnek a jegyében élek. Ennek nyilván következményei vannak a mindennapi tevékenységemre nézve is: rengeteg téma érdekel, sokat olvasok és még annál is többet gondolkodom. Nem hinném, hogy különösebben magas intellektussal rendelkeznék, de amim van, azt a fent leírt célnak szentelem. Valóban nem sokat járok társaságba, de ennek nem csak az az oka, hogy a könyvek rabul ejtettek, hanem az is, hogy jobban szeretem az egyedüllétet, a nyugalmat; továbbá az, hogy undorodom az emberek többségét jellemző minden szempontú ürességtől. Ha ennek az ürességnek a diagnosztizálása érzelmi fejletlenséget jelent (tekintve, hogy nem szeretném "megérteni" a tartalmatlan életű embertársaimat), ám legyen. Hogy mindezt "kinövöm-e" majd egyszer, nem tudom. Azzal tisztában vagyok, hogy, ahogy mindenkié, az én személyiségem is változik. Komolyan tartok azonban attól, hogy nagyobb eltérés a jelenlegi beállítottságomtól inkább beszennyeződést, lesüllyedést jelentene, mint bármiféle fejlődést. Lelkiismereti okoktól hajtva rengeteget dolgozom magamon, tudatosan. Ha az irány, amit eddig követtem, nem végzetesen hibás valamilyen módon, jobban örülnék, ha az engem formáló változások inkább a jelenlegi utam folytatását jelentenék, mint attól való elkanyarodást, netán visszafordulást. Végül az, hogy huszonpár évesen nem vagyok házas, számomra semmiféle nehézséget nem jelent, sőt. Radnóti szellemét idézve nem gondolom, hogy az, akire igazán szükségem van, feltétlenül "hitves" kell, hogy legyen - elég, ha "barát". Barát lehet bárki: ismerős, szerető, rokon - mindegy. A kölcsönösen építő, támogató, tiszta emberi kapcsolatok nem zárhatók jogi keretek közé. Ha pedig a "hitves és barát" kombináció mégiscsak megvalósul, az több, mint amit az élettől elvárhatunk.
Ez lenne tehát a válaszom a mai antiélményeimre. Számomra a fentiek leírása megkönnyebbülést jelentett - azt pedig csak remélni tudom, hogy nektek sem okozott túl unalmas perceket.:)
- Nincs életem. [Azaz magamnak való vagyok, ahogy az elmúlt huszonkevés év során is voltam.]
- Majd kinövöm. [Mindent, de leginkább magamat.]
- Érzelmileg éretlen lény vagyok. [Azaz nem szeretem kritikátlanul átvenni az érzelmi élettel kapcsolatos mintákat, sem kritika nélkül hagyni azt, amit helytelennek találok. És van, amit helytelennek találok. Magyarán van saját morálom.]
- és az elmúlt hét még egy remek termése, ezúttal a rokonságom egy más tagjától: Ideje lenne már férjhez mennem. [Kac-kac. Erre tényleg nem tudok többet mondani.]
Na, erre varrjak gombot. Igen, az is csodás lenne, ha végre elkezdenék gombokat varrogatni, elvégre mi más is egy nő feladata... Na de az iróniát félretéve: nem célom a blogot efféle személyes nyavalygásokkal megtölteni, de ha már van hova kiírnom magamból az ilyesmit, miért ne tenném. Elvégre hozzám hasonló elméleti ember esetében a világnézeti kérdések csakugyan kapcsolatba hozhatók az élet minden más mozzanatával is.
Egyébként, azt hiszem, pontosan ez az elméleti beállítódás lehet a baj: mióta az eszemet tudom, viszonylag kevéssé érdekeltek a világ látható-tapintható-érzékelhető dolgai; mindig a jelenségek mögött álló valóság illetve ennek keresése volt az, amit igazán fontosnak éreztem. Érdekes kérdésnek tartom, hogy az utóbbi körébe tartozó sejtéseket vajon miért tartjuk kevésbé jelentékenynek, mint a mindennapi élet eseményeit. Az, amit mi emberi életnek tekintünk, csak egy meghatározhatatlan méretű részlete annak az egésznek, amit a mai napig nem sikerült kielégítő módon felderítenünk. A részletekbe merülni az egész megismerésére való törekvés helyett: csak én érzem ezt nevetségesnek?!
Ahogy már korábban is sokszor írtam, a magam részéről ezen megismerési törekvésnek a jegyében élek. Ennek nyilván következményei vannak a mindennapi tevékenységemre nézve is: rengeteg téma érdekel, sokat olvasok és még annál is többet gondolkodom. Nem hinném, hogy különösebben magas intellektussal rendelkeznék, de amim van, azt a fent leírt célnak szentelem. Valóban nem sokat járok társaságba, de ennek nem csak az az oka, hogy a könyvek rabul ejtettek, hanem az is, hogy jobban szeretem az egyedüllétet, a nyugalmat; továbbá az, hogy undorodom az emberek többségét jellemző minden szempontú ürességtől. Ha ennek az ürességnek a diagnosztizálása érzelmi fejletlenséget jelent (tekintve, hogy nem szeretném "megérteni" a tartalmatlan életű embertársaimat), ám legyen. Hogy mindezt "kinövöm-e" majd egyszer, nem tudom. Azzal tisztában vagyok, hogy, ahogy mindenkié, az én személyiségem is változik. Komolyan tartok azonban attól, hogy nagyobb eltérés a jelenlegi beállítottságomtól inkább beszennyeződést, lesüllyedést jelentene, mint bármiféle fejlődést. Lelkiismereti okoktól hajtva rengeteget dolgozom magamon, tudatosan. Ha az irány, amit eddig követtem, nem végzetesen hibás valamilyen módon, jobban örülnék, ha az engem formáló változások inkább a jelenlegi utam folytatását jelentenék, mint attól való elkanyarodást, netán visszafordulást. Végül az, hogy huszonpár évesen nem vagyok házas, számomra semmiféle nehézséget nem jelent, sőt. Radnóti szellemét idézve nem gondolom, hogy az, akire igazán szükségem van, feltétlenül "hitves" kell, hogy legyen - elég, ha "barát". Barát lehet bárki: ismerős, szerető, rokon - mindegy. A kölcsönösen építő, támogató, tiszta emberi kapcsolatok nem zárhatók jogi keretek közé. Ha pedig a "hitves és barát" kombináció mégiscsak megvalósul, az több, mint amit az élettől elvárhatunk.
Ez lenne tehát a válaszom a mai antiélményeimre. Számomra a fentiek leírása megkönnyebbülést jelentett - azt pedig csak remélni tudom, hogy nektek sem okozott túl unalmas perceket.:)
2012. június 25., hétfő
Isten nélkül
Nos, miután egy nemrégen készült bejegyzésem lezárásaként tisztáztam, hogy jelenleg nem készülök öngyilkosságra, ezt a posztot már a legelső mondatban azzal kezdeném, hogy tudtommal egyelőre nem szenvedek semmilyen skizoid jellegű elmezavarban. (Kis megjegyzés: nem véletlen az óvatos fogalmazás, az ilyen betegségek nagyon gyakran felnőttkorban alakulnak ki. Többek között az egyik kedvenc külföldi bloggeremről tudtam meg nemrég, hogy bizony így járt.) Remélem, ennek leszögezése segít majd, hogy az alábbiak még véletlenül se váljanak félreérthetővé.
Még mindig Istenről illetve az Ő hiányáról lesz szó. Tudom, hogy nem tűnik túlságosan értelmes dolognak, hogy minden szempontból hitetlen agnosztikusként elég gyakran boncolgatom ezt a témát, de el kell ismernem, hogy érzelmileg időnként szükségem van erre. Túl sokáig tudtam őszintén bízni Benne ahhoz, hogy így középtávon teljesen ki tudjam iktatni a gondolkodásomból (vagy hogy kisbetűvel tudjam írni a Rá vonatkozó személyes névmásokat...).
Mára Isten elméleti szempontból éppen nulla hatást képes tenni rám - egyszerűen nem értem, hogyan tudtam hinni valamiben, aminek még a fogalma is elkerülhetetlenül önellentmondásos, legalábbis emberi elme számára az (tudom, hogy elcsépelt példa, de aki rá tudja venni az örökkévaló Istent az öngyilkosságra, a vendégem egy fagyira). Ennek ellenére egyre világosabban látom, hogy az Isten után maradt érzelmi űr nem tudott bennem kitöltetlenül maradni. Az Istenre irányuló tovatűnt vonzódásomat az Ismeretlen iránt érzett szenvedélyem váltotta fel. És ez az igazán abszurd: hogy képes vagyok úgy érezni, hogy az életem teljességét ez az érzés adja, hogy ezt elveszítve mindent elveszítenék, hogy ezt mindentől és mindenkitől védenem kell. Hogy végső soron ez a szenvedély ad értelmet az életemnek. Nem tudom, mi a válasz, ha a kérdés a "világ". Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha is választ találni erre. Nem tudom, hogy egyáltalán lehetséges-e a választ megtalálása, akár számomra, akár bárki más számára. De, szigorúan érzelmi szempontból, ez nem is tud igazán zavarni. Az Ismeretlen vonz, mint a mágnes; ott van minden napban és éjszakában, minden leírt szóban, minden ölelésben, minden fájdalomban, minden lélegzetvételben. Nem Isten az, aki vonz. "Isten meghalt", hogy Nietzschét idézzem, de legalábbis úgy elbújt, hogy én sehol sem találom. És őrült sem vagyok, nincsenek láthatatlan barátaim, nem hallok nem létező hangokat és egyáltalán semmi efféle furcsaságom nincsen. De tudom, miért állnak halmokban a csillagászati témájú könyvek az egyébként egészen mással megtömött könyvespolcomon; tudom, miért élem a fél életemet a könyvtárban; tudom, miért írom most le mindezt... Valahol azt hiszem, nagyjából tudom, miért élek. Az Isten helyét a szívemben és az elmémben átvevő Ismeretlenért, amit talán örökké keresni fogok.
Az életem a keresésé.
Még mindig Istenről illetve az Ő hiányáról lesz szó. Tudom, hogy nem tűnik túlságosan értelmes dolognak, hogy minden szempontból hitetlen agnosztikusként elég gyakran boncolgatom ezt a témát, de el kell ismernem, hogy érzelmileg időnként szükségem van erre. Túl sokáig tudtam őszintén bízni Benne ahhoz, hogy így középtávon teljesen ki tudjam iktatni a gondolkodásomból (vagy hogy kisbetűvel tudjam írni a Rá vonatkozó személyes névmásokat...).
Mára Isten elméleti szempontból éppen nulla hatást képes tenni rám - egyszerűen nem értem, hogyan tudtam hinni valamiben, aminek még a fogalma is elkerülhetetlenül önellentmondásos, legalábbis emberi elme számára az (tudom, hogy elcsépelt példa, de aki rá tudja venni az örökkévaló Istent az öngyilkosságra, a vendégem egy fagyira). Ennek ellenére egyre világosabban látom, hogy az Isten után maradt érzelmi űr nem tudott bennem kitöltetlenül maradni. Az Istenre irányuló tovatűnt vonzódásomat az Ismeretlen iránt érzett szenvedélyem váltotta fel. És ez az igazán abszurd: hogy képes vagyok úgy érezni, hogy az életem teljességét ez az érzés adja, hogy ezt elveszítve mindent elveszítenék, hogy ezt mindentől és mindenkitől védenem kell. Hogy végső soron ez a szenvedély ad értelmet az életemnek. Nem tudom, mi a válasz, ha a kérdés a "világ". Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha is választ találni erre. Nem tudom, hogy egyáltalán lehetséges-e a választ megtalálása, akár számomra, akár bárki más számára. De, szigorúan érzelmi szempontból, ez nem is tud igazán zavarni. Az Ismeretlen vonz, mint a mágnes; ott van minden napban és éjszakában, minden leírt szóban, minden ölelésben, minden fájdalomban, minden lélegzetvételben. Nem Isten az, aki vonz. "Isten meghalt", hogy Nietzschét idézzem, de legalábbis úgy elbújt, hogy én sehol sem találom. És őrült sem vagyok, nincsenek láthatatlan barátaim, nem hallok nem létező hangokat és egyáltalán semmi efféle furcsaságom nincsen. De tudom, miért állnak halmokban a csillagászati témájú könyvek az egyébként egészen mással megtömött könyvespolcomon; tudom, miért élem a fél életemet a könyvtárban; tudom, miért írom most le mindezt... Valahol azt hiszem, nagyjából tudom, miért élek. Az Isten helyét a szívemben és az elmémben átvevő Ismeretlenért, amit talán örökké keresni fogok.
Az életem a keresésé.
2012. június 12., kedd
Szabad vagyok!
...legalábbis, ami a régvolt vallásomat illeti. Hogy, hogy nem, úgy alakult, hogy ma az évekkel ezelőtt odahagyott közösségem temploma közelében akadt dolgom. Már régóta érdekelt, mit váltana ki belőlem egy ilyen viszontlátás. Nos, ma megtudtam: semmit. Totális közönyt.
Meg kell mondanom, nagyon meglepődtem a saját reakcióimon. Ugyan már több éve annak, hogy elméleti szinten elvágtam magamban az ex-vallásomhoz és általában a valláshoz fűződő szálakat, de nem lehettem biztos abban, hogy ezt érzelmileg is sikerült véghezvinnem. A saját helyzetem megkönnyítése érdekében ezért inkább kerültem mindent, ami a közösséghez tartozik - templomot, hívőket, könyveket egyaránt. Ilyen ingerek híján nem volt nehéz kitartani amellett, amit racionálisan már jó ideje beláttam - vagyis a saját semmiben lebegő hitetlenségem mellett. Azt, hogy az utóbbi évek során szinte teljesen kikopott belőlem a más vallások vonzereje iránti érzékenység, már ezelőtt is tudtam. Jóllehet, míg vallásos voltam, ellenállhatatlan vágyat éreztem a legkülönbözőbb templomok meglátogatására, művészetük, tanításaik megismerésére, ez a szenvedélyem a "kitérésemet" követően hamarosan megszűnt. A saját vallásom azonban - a maga idejében - rendkívül sokat jelentett nekem. Menekvés volt, vigasz, küldetés - menekvés az életem elől, vigasz a halál rettenetére, küldetés az akkori jelenemre és jövőmre nézve. A többi hívőre mint legközelebbi barátaimra tekintettem. Mindössze tizennyolc éves voltam, mikor szembe kellett néznem mindennek a megszűnésével, és el kellett fogadnom azt, hogy a racionalitás átvette az uralmat a gondolataim fölött. Nem gondoltam volna, hogy az átalakulásom ennyire sikeres volt.
A mai események tükrében voltaképpen büszke vagyok magamra: a magam lábán állok, nem vagyok hajlandó az őszinte és ésszerű gondolkodást feladni az érzelmi támogatásért cserébe. Ugyanakkor nem tagadhatom, hogy valahol, egy egészen kicsit, szomorúság is vegyül a büszkeségembe: számomra már csakugyan nem létezik menekvést nyújtó fantáziavilág. Nietzsche szerint a mi modern kultúránk nagy kihívása, hogy megöltük Istent, és immár nélküle kell léteznünk. Úgy tűnik, ez az én személyes kihívásom is - és talán, ha sivárabbnak is látom a világot Isten érezhető jelenléte nélkül, sikerül is megküzdenem vele.
Meg kell mondanom, nagyon meglepődtem a saját reakcióimon. Ugyan már több éve annak, hogy elméleti szinten elvágtam magamban az ex-vallásomhoz és általában a valláshoz fűződő szálakat, de nem lehettem biztos abban, hogy ezt érzelmileg is sikerült véghezvinnem. A saját helyzetem megkönnyítése érdekében ezért inkább kerültem mindent, ami a közösséghez tartozik - templomot, hívőket, könyveket egyaránt. Ilyen ingerek híján nem volt nehéz kitartani amellett, amit racionálisan már jó ideje beláttam - vagyis a saját semmiben lebegő hitetlenségem mellett. Azt, hogy az utóbbi évek során szinte teljesen kikopott belőlem a más vallások vonzereje iránti érzékenység, már ezelőtt is tudtam. Jóllehet, míg vallásos voltam, ellenállhatatlan vágyat éreztem a legkülönbözőbb templomok meglátogatására, művészetük, tanításaik megismerésére, ez a szenvedélyem a "kitérésemet" követően hamarosan megszűnt. A saját vallásom azonban - a maga idejében - rendkívül sokat jelentett nekem. Menekvés volt, vigasz, küldetés - menekvés az életem elől, vigasz a halál rettenetére, küldetés az akkori jelenemre és jövőmre nézve. A többi hívőre mint legközelebbi barátaimra tekintettem. Mindössze tizennyolc éves voltam, mikor szembe kellett néznem mindennek a megszűnésével, és el kellett fogadnom azt, hogy a racionalitás átvette az uralmat a gondolataim fölött. Nem gondoltam volna, hogy az átalakulásom ennyire sikeres volt.
A mai események tükrében voltaképpen büszke vagyok magamra: a magam lábán állok, nem vagyok hajlandó az őszinte és ésszerű gondolkodást feladni az érzelmi támogatásért cserébe. Ugyanakkor nem tagadhatom, hogy valahol, egy egészen kicsit, szomorúság is vegyül a büszkeségembe: számomra már csakugyan nem létezik menekvést nyújtó fantáziavilág. Nietzsche szerint a mi modern kultúránk nagy kihívása, hogy megöltük Istent, és immár nélküle kell léteznünk. Úgy tűnik, ez az én személyes kihívásom is - és talán, ha sivárabbnak is látom a világot Isten érezhető jelenléte nélkül, sikerül is megküzdenem vele.
2012. május 13., vasárnap
Egy kis adag Camus
"Reménytelenül továbbra is egymás ellen feszül az ember kérdése és a világ hallgatása." - De én azért folytatom a faggatózást.
Az idézet Albert Camus-től származik (ha minden igaz, a Sziszüphosz mítoszából, de ebben már nem vagyok biztos). Róla valószínűleg lesz még szó a későbbiekben:)
Az idézet Albert Camus-től származik (ha minden igaz, a Sziszüphosz mítoszából, de ebben már nem vagyok biztos). Róla valószínűleg lesz még szó a későbbiekben:)
2012. május 5., szombat
Kognitív disszonancia
A kognitív disszonancia annál elviselhetetlenebb, minél közelebbi a forrása. Ez egyrészt jó, mert segít fejlődni a gondolkodás terén. Másrészt rossz, mert lehetetlenné teszi a megnyugvást.
A látszat ellenére tudom, hogy a fentiek leírása nem segít azon, hogy aktívan elcs*szem az életem.
A látszat ellenére tudom, hogy a fentiek leírása nem segít azon, hogy aktívan elcs*szem az életem.
2012. május 2., szerda
Az élet értelme?
Nem tudom, más is érzi-e úgy, mintha az élete már nagyon régóta egy bizonyos vezérmotívum körül forogna. Talán nem teljesen szokványos, ha ez így van, nem tudom - nálam mindenesetre éppen ez a helyzet.
Fogok még írni erről, de gyakorlatilag onnantól kezdve, hogy képessé váltam a gondolkodásra, szenvedélyem a valóság keresése. Talán - nem túlzok - négy éves lehettem, amikor beférkőzött az elmémbe a végtelenség és a halál gondolata - azoké a dolgoké, amelyeknél ijesztőbbet azóta sem igen tudok elképzelni. Nem sokkal ezután már egyrészt elkezdtem remélni, hogy Isten létezik, másrészt ettől a reménytől félig-meddig függetlenül nekiláttam az igazság keresésének is. A két kérdés közül az elsőnek mára már nem tudok kiemelt jelentőséget tulajdonítani - a második azonban azóta is változatlan erővel él bennem és hat rám. Nincs nap - sőt, valószínűleg óra sem - hogy ne gondolnék a valóság kérdésére. Amikor csak lehetőségem van, olvasással, beszélgetéssel, önálló elmélkedéssel próbálom kitapogatni az általam keresett válaszokat. Ha dolgozom, azért teszem, hogy biztosítani tudjam a magam számára a keresés nyugodt perceit; néha pedig a munkám szemléletében is az állandó kutatás egy fejezetét élem át. Tudok szeretni, tudok örülni, de mindez semmivé törpül ahhoz a vágyhoz képest, hogy megismerjem a világ magyarázatát. Jó dolognak tartom a kényelmet, az anyagi biztonságot - de egy minimális szinten túl valójában nem számít, hogy ezek biztosítottak-e vagy sem. A megismerés vágya éltet, irányít, önmagam fölé emel. És valahol értelmet is ad annak, hogy élnem kell. Ha nem élne bennem az az eleve haldokolva született remény, hogy egyszer, talán, egyelőre számomra ismeretlen módon mégiscsak közelebb kerülhetek a valóság megismeréséhez, meglehet, hogy már megkerestem volna azt a bizonyos "kijáratot". (Bár az is igaz, hogy biztosnak lenni abban, hogy a tudás lehetetlen, már önmagában is tudást jelent - akkor talán mégsem lenne olyan kilátástalan a helyzet?!) Így viszont élek, küzdök, szenvedek, szeretek - mindezt azonban őszintébben ajánlom az Ismeretlennek, mint ahogy bármi mást képes vagyok megtenni.
Fogok még írni erről, de gyakorlatilag onnantól kezdve, hogy képessé váltam a gondolkodásra, szenvedélyem a valóság keresése. Talán - nem túlzok - négy éves lehettem, amikor beférkőzött az elmémbe a végtelenség és a halál gondolata - azoké a dolgoké, amelyeknél ijesztőbbet azóta sem igen tudok elképzelni. Nem sokkal ezután már egyrészt elkezdtem remélni, hogy Isten létezik, másrészt ettől a reménytől félig-meddig függetlenül nekiláttam az igazság keresésének is. A két kérdés közül az elsőnek mára már nem tudok kiemelt jelentőséget tulajdonítani - a második azonban azóta is változatlan erővel él bennem és hat rám. Nincs nap - sőt, valószínűleg óra sem - hogy ne gondolnék a valóság kérdésére. Amikor csak lehetőségem van, olvasással, beszélgetéssel, önálló elmélkedéssel próbálom kitapogatni az általam keresett válaszokat. Ha dolgozom, azért teszem, hogy biztosítani tudjam a magam számára a keresés nyugodt perceit; néha pedig a munkám szemléletében is az állandó kutatás egy fejezetét élem át. Tudok szeretni, tudok örülni, de mindez semmivé törpül ahhoz a vágyhoz képest, hogy megismerjem a világ magyarázatát. Jó dolognak tartom a kényelmet, az anyagi biztonságot - de egy minimális szinten túl valójában nem számít, hogy ezek biztosítottak-e vagy sem. A megismerés vágya éltet, irányít, önmagam fölé emel. És valahol értelmet is ad annak, hogy élnem kell. Ha nem élne bennem az az eleve haldokolva született remény, hogy egyszer, talán, egyelőre számomra ismeretlen módon mégiscsak közelebb kerülhetek a valóság megismeréséhez, meglehet, hogy már megkerestem volna azt a bizonyos "kijáratot". (Bár az is igaz, hogy biztosnak lenni abban, hogy a tudás lehetetlen, már önmagában is tudást jelent - akkor talán mégsem lenne olyan kilátástalan a helyzet?!) Így viszont élek, küzdök, szenvedek, szeretek - mindezt azonban őszintébben ajánlom az Ismeretlennek, mint ahogy bármi mást képes vagyok megtenni.
2012. április 27., péntek
"Mi" vagyok én?
Az alábbi szöveg az angol blogom egyik korábbi bejegyzésének a fordítása. A stílus egy furcsa lelkiállapot eredménye, mindazonáltal a tartalmat most is érvényesnek gondolom.
Gyakran úgy érzem, nem vagyok más, mint egy testet öltött kérdés.
Csak egy dolog érdekel: a válaszom keresése. Ha egyszer sikerül megtalálnom, semmi más nem számít majd többé. Mindent és mindenkit - saját magamat is - csupán lehetséges eszköznek tekintek a válaszom megtalálásához - és miért is ne tenném? Egyrészt számomra minden más teljességgel értelmetlennek tűnik; másrészt még a létében sem lehetek biztos mindannak, amit magam körül látok.
Kérdés vagyok, és a válaszomat keresem.
Gyakran úgy érzem, nem vagyok más, mint egy testet öltött kérdés.
Csak egy dolog érdekel: a válaszom keresése. Ha egyszer sikerül megtalálnom, semmi más nem számít majd többé. Mindent és mindenkit - saját magamat is - csupán lehetséges eszköznek tekintek a válaszom megtalálásához - és miért is ne tenném? Egyrészt számomra minden más teljességgel értelmetlennek tűnik; másrészt még a létében sem lehetek biztos mindannak, amit magam körül látok.
Kérdés vagyok, és a válaszomat keresem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)