- "Aki elkezd gondolkodni, az kezd megrendülni."
- "Az idegenség következik: észrevesszük, hogy milyen 'sűrű' a világ, hogy milyen idegen, mennyire kikezdhetetlen egy kődarab, hogy milyen hevesen tagadhat bennünket a természet, egy táj. Minden szépség mélyén van valami embertelen: a szelíd lankák, a kéklő ég, a fák rajza egyszer csak elveszíti az általunk ráaggatott csalóka értelmét, s hirtelen oly messze tűnik, mint az elveszett Paradicsom. Az évezredek mélyéről ránktör a világ eredendő ellenségessége. Kicsúszik a kezünk közül a világ, mert visszaváltozik önmagává."
- "Ha meg kellene írni az emberi gondolkodás igaz történetét, akkor sorozatos megbánásokról és kudarcokról kellene írni."
- "Az ember érzi magában igazságvágyát. Hívó szavára a világ esztelen csöndje a válasz: ebből az ellentétből születik az abszurd. Ez az, amit nem szabad elfelejteni. Ebbe kell megkapaszkodni, mert egész életre szóló következménye lehet."
- "'Ez abszurdum' azt jelenti, hogy 'ez lehetetlen', de azt is, hogy 'ez ellentmondásos'."
- "Összehasonlításból születik az abszurd. Joggal mondhatom tehát, hogy az abszurditás érzete nem egyszerűen valamely tény vagy benyomás vizsgálatából születik, hanem valamely állítás s egy bizonyos valóság, valamely cselekvés s az azt meghaladó világ összevetéséből. Az abszurd lényegében ellentét. Az összehasonlított elemek egyikében sincs benne. Szembeállításukból születik."
- "Az abszurd nem az emberben van és nem is a világban, hanem együttes jelenlétükben. Tudom, mit akar az ember, tudom, mit nyújt számára a világ, s most már azt is elmondhatom, hogy tudom, mi köti össze őket."
- "Egyetlen adatom az abszurd."
- "Az abszurd az az evidencia, melyet tudomásul vesz, de nem fogad el az ember."
- "A felfoghatatlanság semmit sem igazol. A 'tehát' már sok. Nincs itt semmiféle logikai bizonyosság. Sem kísérleti valószínűség. Csak annyit mondhatok, hogy ez valóban meghaladja a felfogóképességemet. Nem következtetek belőle tagadásra, de építeni sem akarok semmit az érthetetlenre."
- "Az abszurd, amely az öntudatos ember metafizikai állapota, nem Istenhez vezet. Nem azt mondtam, hogy 'kizárja' Istent, mert ezzel megint állítottam volna."
- "Szellem és világ szembenállása."
- "Az igaz keresése nem egyenlő a kívánatos keresésével."
- "Az ember és a benne lévő homály."
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. február 22., péntek
Camus az abszurdról
Ez a bejegyzés az agnoszticizmus egy sajátos megfogalmazásáról szól: az abszurdról. A gondolat Albert Camustól származik; a most közlendő idézetek is az ő egyik munkájának, a Sziszüphosz mítoszának részletei. Mivel az alábbi szemelvények összegyűjtésével elsősorban csak némi nyilvános jegyzetelés volt a célom, az idézőjeleken kívül nem használtam az ilyenkor szokásos formai elemeket, így a szövegek helyenként kissé különböznek az eredetitől.
2013. február 20., szerda
Tóth Árpád: Lélektől lélekig
Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.
Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.
Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?
Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.
Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.
Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?
Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
2013. január 12., szombat
Éberség
Nem tudom, van-e itt valaki rajtam kívül, aki időnként Hamvas Béla olvasására vetemedik. Ebben a bejegyzésben a Scientia Sacra egyik számomra nagyon érdekes gondolatáról szeretnék írni: az éberségről. Mielőtt azonban belekezdenék...
Már többször eszembe jutott, hogy írni kéne erről a témáról egyet s mást. Van azonban egy bizonyos kellemetlen érzés bennem, amikor Hamvas szóba kerül. Mikor elkezdtem komolyabban foglalkozni az írásaival, eldöntöttem, hogy szokásommal ellentétben nem (azaz nem) fogok utánanézni az ezekre írt reflexióknak. Ez utóbbi döntésemnek két oka volt: egyrészt én magam is éreztem, hogy Hamvas filozófiája, bár önmagában roppant elgondolkodtató és tanulságos, könnyen szolgálhat táptalajul bizonyos politikai nézetek számára; másrészt, az előbbi sejtésemet erősítve és esetleg csak véletlenül, de a szerző műveinek olvasásáról nekem többnyire olyanok számoltak be, akik egyébként Wass Albertet is szívesen forgatják (akit én soha, elvből nem... upsz, most elszóltam magam). Amikor tehát Hamvas Béla filozófiájáról írok, abba kéretik nem beleérteni esetleges politikai jellegű konnotációkat. Köszönöm.
Tehát Hamvas és a Scientia Sacra. A könyv címe magyarul, ha bízhatunk a fordítóprogramban (sajnos nem tudok latinul, csak amennyi itt-ott rám ragadt) és a saját angoltudásomban, "szent tudományt" jelent. Hamvas ebben az írásában bizonyos módon szintetizálni próbálja a kultúrtörténet számos elemét, ezzel egy nagyon összetett, mély, egyes vonásaiban ugyanakkor kissé populizmusra hajló keretbe foglalva azt, amit a különböző, elsősorban spirituális-vallásos hagyományok a világról tudni vélnek. Ha valaki olvasott már Coelho-t, viszonylag könnyen képet kaphat ennek a világábrázolásnak a jellegéről - bár, legalábbis szerintem, ez utóbbi esetében a mélyebb tartalmakat az olvasottság növelése érdekében alkalmazott technikák már túlontúl vastagon borítják be. Hehe, kritikus kedvemben vagyok ma este...:)
Az ember, állítja Hamvas Béla, egykor képes volt hozzáférni a világ valódi természetéhez. Ez a képesség azonban mintegy fél évezreddel a keresztény időszámítás kezdete előtt bomlásnak indult, és a mai ember számára szinte semmi sem maradt belőle. Ez volt az "aranykor" vége - írja Hamvas. Hogy mi az, amit veszítettünk, jól illusztrálja többek között a nyelvek változása (itt azért ezt a példát hozom, mert számomra az összes közül ez volt a legérzékletesebb; a könyvben egyébként több is található). A szanszkrit, az ógörög, a latin - tehát a nagy ókori kultúrák nyelvei - még képesek voltak a valóság mélységében való megragadására. Ezekben a nyelvekben egy-egy kifejezés a modern gondolkodás számára hihetetlen jelentésgazdagsággal bírt és - a lehetőségekhez mérten - azzal bír ma is. Nagyon jellegzetes példája ennek az ógörög "logosz" szó. A Scientia Sacra vonatkozó lapjain a kifejezés következő jelentéseit olvashatjuk: "a logosz persze nemcsak szó, hanem értelem, ige, szellem, szabály, mérték, jel, jelkép, törvény, ítélet, s még egyéb is." Ahhoz, hogy ezt a roppant tág jelentéskört a maga hihetetlen összetettségében és egyben csodás egyszerűségében ténylegesen be tudjuk fogadni, meg tudjuk érteni, Hamvas szerint a világgal a miénknél sokkal mélyebb kapcsolatra van szükség. Hogy ez utóbbi számunkra már nem elérhető, jól mutatja, hogy a mai nyelvek legfeljebb az ókoriaktól átvett szavaikban képesek az előbb bemutatott komplexitásra, saját kifejezéseik legfeljebb néhány jelentést bírnak el.
Azzal, amit Hamvas az emberiség történetéről, az aranykorról és annak végéről ír, a legkevésbé sem értek egyet. Annak az oka, ha ma nem érezzük magunkat az ókoriakéhoz hasonló szerves kapcsolatban a valósággal, véleményem szerint abban keresendő, hogy az azóta végbement tudományos, filozófiai és egyéb fejlődés az évezredekkel ezelőtti, viszonylag naiv felfogáshoz képest már sokkal bonyolultabbnak láttatja velünk a világot. Ebben a világban már nem olyan egyszerű egyértelmű kapcsolatokra bukkanni, "megérteni", "befogadni" - sőt, egyáltalán biztonságra találni sem. A mai kor kétségkívül nem az intellektuális megnyugvás ideje. Ettől azonban még nem hinném, hogy a régmúlthoz képest alacsonyabb szintűnek kellene tekintenünk. Ezen egyet nem értésem ellenére azonban van valami Hamvas gondolatmenetében, ami nagyon komolyan felkeltette az érdeklődésemet: ez az eddig nevén nem nevezett "éberség" fogalma. Hamvas Béla szerint az éberség: "az ember metafizikai érzékenysége." Nem tudás, mivel a célja nem egyszerűen a kézzelfogható dolgok megismerése, hanem a világ valósága felé való nyitottság. Ez az, ami az "aranykor" elmúltával - Hamvas szerint - elvesztett az emberben.
Noha, mint írtam, az emberiség romlásáról szóló hamvasi gondolatok meglehetőségen távol állnak tőlem, és így az "éberségnek" az "aranykorral" való kapcsolatával sem igazán tudok mit kezdeni, az "éberséget" mint fogalmat nagyonis alkalmazhatónak érzem a mindenkori emberi létezés értelmezéséhez. Az éberséget mint egyébként remek kifejezést (a szónak, ha elmerengünk rajta egy percre, önmagában is elképesztő kifejezőerejét fedezhetjük fel) a mai nyelvhasználó számára a "kíváncsiság", még inkább a "szenvedélyes kíváncsiság" szinonimájaként megadva tudnám befogadhatóbbá tenni - még egyszer hozzátéve azonban, hogy az "éberség" szót zseniálisnak tartom, így a két utóbbi kifejezés használatát valóban csak az egyszerűbb érthetőség és az aktualizálás megkönnyítése céljából javaslom. Így értelmezve ugyanis az "éberség" valami egészen időtlenül emberit takar: a megismerés vágyát. Nem kapcsolatot a "valósággal", hiszen az ilyen kapcsolat lehetőségének feltételezése már önmagában is többet feltételez az emberről, mint ami jogosnak tűnik. A "kíváncsiság" szó nem mutat túl az emberen, nem szalad bele az ismeretlenbe - egyszerűen leír valamit, ami az ember, azt hiszem, legbelső lényege. Az, hogy érteni akarja a világot, bármilyen legyen is az, csak mert, a világért magáért. Nem állíthatjuk, hogy az ember ténylegesen kapcsolatban állna a valósággal, azt azonban igen, hogy vágyik erre a kapcsolatra. Hogy ezt a vágyat "kíváncsiságnak" vagy "éberség"-nek nevezzük-e, leginkább árnyalatbeni kérdésnek tűnik: a "kíváncsiság" egyértelműbb, az "éberség" mélyebb. A magam részéről hálás vagyok Hamvas Bélának az utóbbi kifejezésért.
A kérdés mindezek után már csak az: ha nem is az aranykor befejeződése miatt, de beszélhetünk-e bármilyen okból az "éberség"/"kíváncsiság" eltűnéséről? Jelen bejegyzés keretei között tartózkodnék a kérdésre adandó, a tényszerűség szándékával megírt (és valószínűleg minden igyekezetem ellenére is sok helyütt kritikára okot adó) választól. A válasz, amit a kérdésre adni tudok, erősen normatív, és érdekes módon minden ágálásom ellenére is egy fontos szólamában egybecseng Hamvas Béla mondanivalójával. Azt gondolom, hogy az emberi létezés odáig tart, ameddig az "éberség". Ahol és amikor az "éberség", a "kíváncsiság" meghal bennünk, ott pusztul el bennünk az ember is. Ha ez megtörténik, megszűnünk a szó szoros értelmében egyének ("egy" + "én"-ek) lenni, és csupán egy "egyed" marad belőlünk. Hamvas Béla szerint ez a pillanat jelenti a valóságtól való elszakadást - én ilyen messzemenő kijelentéseket nem mernék megkockáztatni, abban azonban a legteljesebb mértékben egyetértek Hamvassal, hogy ez a veszteség egyben az értelmes emberi létezés végét is jelenti.
Őszintén kívánom, hogy ez utóbbit minél kevesebbeknek kelljen megtapasztalniuk.
Már többször eszembe jutott, hogy írni kéne erről a témáról egyet s mást. Van azonban egy bizonyos kellemetlen érzés bennem, amikor Hamvas szóba kerül. Mikor elkezdtem komolyabban foglalkozni az írásaival, eldöntöttem, hogy szokásommal ellentétben nem (azaz nem) fogok utánanézni az ezekre írt reflexióknak. Ez utóbbi döntésemnek két oka volt: egyrészt én magam is éreztem, hogy Hamvas filozófiája, bár önmagában roppant elgondolkodtató és tanulságos, könnyen szolgálhat táptalajul bizonyos politikai nézetek számára; másrészt, az előbbi sejtésemet erősítve és esetleg csak véletlenül, de a szerző műveinek olvasásáról nekem többnyire olyanok számoltak be, akik egyébként Wass Albertet is szívesen forgatják (akit én soha, elvből nem... upsz, most elszóltam magam). Amikor tehát Hamvas Béla filozófiájáról írok, abba kéretik nem beleérteni esetleges politikai jellegű konnotációkat. Köszönöm.
Tehát Hamvas és a Scientia Sacra. A könyv címe magyarul, ha bízhatunk a fordítóprogramban (sajnos nem tudok latinul, csak amennyi itt-ott rám ragadt) és a saját angoltudásomban, "szent tudományt" jelent. Hamvas ebben az írásában bizonyos módon szintetizálni próbálja a kultúrtörténet számos elemét, ezzel egy nagyon összetett, mély, egyes vonásaiban ugyanakkor kissé populizmusra hajló keretbe foglalva azt, amit a különböző, elsősorban spirituális-vallásos hagyományok a világról tudni vélnek. Ha valaki olvasott már Coelho-t, viszonylag könnyen képet kaphat ennek a világábrázolásnak a jellegéről - bár, legalábbis szerintem, ez utóbbi esetében a mélyebb tartalmakat az olvasottság növelése érdekében alkalmazott technikák már túlontúl vastagon borítják be. Hehe, kritikus kedvemben vagyok ma este...:)
Az ember, állítja Hamvas Béla, egykor képes volt hozzáférni a világ valódi természetéhez. Ez a képesség azonban mintegy fél évezreddel a keresztény időszámítás kezdete előtt bomlásnak indult, és a mai ember számára szinte semmi sem maradt belőle. Ez volt az "aranykor" vége - írja Hamvas. Hogy mi az, amit veszítettünk, jól illusztrálja többek között a nyelvek változása (itt azért ezt a példát hozom, mert számomra az összes közül ez volt a legérzékletesebb; a könyvben egyébként több is található). A szanszkrit, az ógörög, a latin - tehát a nagy ókori kultúrák nyelvei - még képesek voltak a valóság mélységében való megragadására. Ezekben a nyelvekben egy-egy kifejezés a modern gondolkodás számára hihetetlen jelentésgazdagsággal bírt és - a lehetőségekhez mérten - azzal bír ma is. Nagyon jellegzetes példája ennek az ógörög "logosz" szó. A Scientia Sacra vonatkozó lapjain a kifejezés következő jelentéseit olvashatjuk: "a logosz persze nemcsak szó, hanem értelem, ige, szellem, szabály, mérték, jel, jelkép, törvény, ítélet, s még egyéb is." Ahhoz, hogy ezt a roppant tág jelentéskört a maga hihetetlen összetettségében és egyben csodás egyszerűségében ténylegesen be tudjuk fogadni, meg tudjuk érteni, Hamvas szerint a világgal a miénknél sokkal mélyebb kapcsolatra van szükség. Hogy ez utóbbi számunkra már nem elérhető, jól mutatja, hogy a mai nyelvek legfeljebb az ókoriaktól átvett szavaikban képesek az előbb bemutatott komplexitásra, saját kifejezéseik legfeljebb néhány jelentést bírnak el.
Azzal, amit Hamvas az emberiség történetéről, az aranykorról és annak végéről ír, a legkevésbé sem értek egyet. Annak az oka, ha ma nem érezzük magunkat az ókoriakéhoz hasonló szerves kapcsolatban a valósággal, véleményem szerint abban keresendő, hogy az azóta végbement tudományos, filozófiai és egyéb fejlődés az évezredekkel ezelőtti, viszonylag naiv felfogáshoz képest már sokkal bonyolultabbnak láttatja velünk a világot. Ebben a világban már nem olyan egyszerű egyértelmű kapcsolatokra bukkanni, "megérteni", "befogadni" - sőt, egyáltalán biztonságra találni sem. A mai kor kétségkívül nem az intellektuális megnyugvás ideje. Ettől azonban még nem hinném, hogy a régmúlthoz képest alacsonyabb szintűnek kellene tekintenünk. Ezen egyet nem értésem ellenére azonban van valami Hamvas gondolatmenetében, ami nagyon komolyan felkeltette az érdeklődésemet: ez az eddig nevén nem nevezett "éberség" fogalma. Hamvas Béla szerint az éberség: "az ember metafizikai érzékenysége." Nem tudás, mivel a célja nem egyszerűen a kézzelfogható dolgok megismerése, hanem a világ valósága felé való nyitottság. Ez az, ami az "aranykor" elmúltával - Hamvas szerint - elvesztett az emberben.
Noha, mint írtam, az emberiség romlásáról szóló hamvasi gondolatok meglehetőségen távol állnak tőlem, és így az "éberségnek" az "aranykorral" való kapcsolatával sem igazán tudok mit kezdeni, az "éberséget" mint fogalmat nagyonis alkalmazhatónak érzem a mindenkori emberi létezés értelmezéséhez. Az éberséget mint egyébként remek kifejezést (a szónak, ha elmerengünk rajta egy percre, önmagában is elképesztő kifejezőerejét fedezhetjük fel) a mai nyelvhasználó számára a "kíváncsiság", még inkább a "szenvedélyes kíváncsiság" szinonimájaként megadva tudnám befogadhatóbbá tenni - még egyszer hozzátéve azonban, hogy az "éberség" szót zseniálisnak tartom, így a két utóbbi kifejezés használatát valóban csak az egyszerűbb érthetőség és az aktualizálás megkönnyítése céljából javaslom. Így értelmezve ugyanis az "éberség" valami egészen időtlenül emberit takar: a megismerés vágyát. Nem kapcsolatot a "valósággal", hiszen az ilyen kapcsolat lehetőségének feltételezése már önmagában is többet feltételez az emberről, mint ami jogosnak tűnik. A "kíváncsiság" szó nem mutat túl az emberen, nem szalad bele az ismeretlenbe - egyszerűen leír valamit, ami az ember, azt hiszem, legbelső lényege. Az, hogy érteni akarja a világot, bármilyen legyen is az, csak mert, a világért magáért. Nem állíthatjuk, hogy az ember ténylegesen kapcsolatban állna a valósággal, azt azonban igen, hogy vágyik erre a kapcsolatra. Hogy ezt a vágyat "kíváncsiságnak" vagy "éberség"-nek nevezzük-e, leginkább árnyalatbeni kérdésnek tűnik: a "kíváncsiság" egyértelműbb, az "éberség" mélyebb. A magam részéről hálás vagyok Hamvas Bélának az utóbbi kifejezésért.
A kérdés mindezek után már csak az: ha nem is az aranykor befejeződése miatt, de beszélhetünk-e bármilyen okból az "éberség"/"kíváncsiság" eltűnéséről? Jelen bejegyzés keretei között tartózkodnék a kérdésre adandó, a tényszerűség szándékával megírt (és valószínűleg minden igyekezetem ellenére is sok helyütt kritikára okot adó) választól. A válasz, amit a kérdésre adni tudok, erősen normatív, és érdekes módon minden ágálásom ellenére is egy fontos szólamában egybecseng Hamvas Béla mondanivalójával. Azt gondolom, hogy az emberi létezés odáig tart, ameddig az "éberség". Ahol és amikor az "éberség", a "kíváncsiság" meghal bennünk, ott pusztul el bennünk az ember is. Ha ez megtörténik, megszűnünk a szó szoros értelmében egyének ("egy" + "én"-ek) lenni, és csupán egy "egyed" marad belőlünk. Hamvas Béla szerint ez a pillanat jelenti a valóságtól való elszakadást - én ilyen messzemenő kijelentéseket nem mernék megkockáztatni, abban azonban a legteljesebb mértékben egyetértek Hamvassal, hogy ez a veszteség egyben az értelmes emberi létezés végét is jelenti.
Őszintén kívánom, hogy ez utóbbit minél kevesebbeknek kelljen megtapasztalniuk.
2013. január 1., kedd
Kedvenc idézetek mostanában
Az alábbi idézetek már mind szerepeltek valahol a blogon, de most szükségét éreztem, hogy a hozzám legközelebb álló darabokat egy kis csokorba gyűjtsem. Ha értelmét látnám az ilyesminek, mondhatnám, hogy ezeket a sorokat szánom a 2013-as év mottójának; de egyrészt nem látom be, miért kellene éppen december 31-ét cezúrának tekinteni (van még 364-365 nap az évben...), másrészt úgyis csak leghamarabb jövő ilyenkor tudom majd megmondani, hogy vajon illettek-e ezek az idézetek a ma megkezdődött évhez. Úgyhogy nem mottók.:) Az első két idézet ismeretelméleti, a harmadik szubjektív tartalmát tekintve ragadott meg. Nézzük, melyek is ezek:
- “Reménytelenül továbbra is egymás ellen feszül az ember kérdése és a világ hallgatása.” (Albert Camus)
- “Egy olyan felelethez, amelyet nem lehet kimondani, nem lehet kimondani a kérdést sem. A rejtély nem létezik. Ha egy kérdést egyáltalán fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni azt.” (...) “Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” (Ludwig Wittgenstein)
- “A semmi ágán ül szívem,/kis teste hangtalan vacog,/köréje gyűlnek szeliden/s nézik, nézik a csillagok.” (József Attila)
2012. december 21., péntek
Babits, ómega, alfa
Finoman szólva nem a legjobb időszakomat élem mostanában, ami a blogírásra is kihat: írnék, mert tudom, hogy megkönnyebbülést okoz, de nehezemre esik az érzéseimet szavakba önteni. Ezért nyúlok most is egy vershez; ezt legalább megfogalmaznom nem kell, csak értelmeznem.
Jó dolog-e vagy sem, a gimnáziumi éveimet humán tagozaton vészeltem át (tényleg szörnyűek voltak, bár persze nem a magyartanulás miatt), így a mai napig rengeteg mindenről eszembe jutnak kósza verssorok vagy másféle irodalmi művek töredékei. A helyzeten csak ront, hogy néhanapján még olvasni is szoktam.:) A lenti vers egy tegnap véletlenül újra a kezembe került könyv, John Barrow "A semmi könyve" című munkája hatására ugrott be. A kötet maga, címéhez hűen, a semmi fogalmát járja körül, filozófiai, kultúrtörténeti és természettudományi szempontokból is. Érdekesség, hogy ugyanezen szerző korábban már egy másik, hasonló koncepciójú, a most említettnek mintegy ellenpontját képező művet is kiadott, ez "A végtelen könyve" címet viseli.
A kötetek lapozgatása során elgondolkodtam, hogy vajon milyen hasonló témájú könyveket tudnék még elképzelni. Készülhetne például egy "Az abszolútum könyve", "Istenek könyve" és még hihetetlen számú egyéb írás is. Az induktív gondolkodás (és a koncepciótlanság) mintapéldájaként csak mindezek végiggondolása után kérdeztem meg magamtól, hogy vajon mi is a közös mindezekben a valós és elképzelt címekben. A válasz egyszerű: olyan írások viselik/viselnék őket, amelyeknek célja a saját magunk alkotta fogalmak mélyére ásni. Nem ellentmondásos ez kissé?! Fogalmakat alkotunk, amelyek aztán igen hamar önálló életre kelnek, és végül mi magunk sem leszünk tisztában a mibenlétükkel, jelentésükkel, jelentőségükkel? Abszurd, de számomra (és rengeteg, nálam a témához sokkal jobban értő személy számára) úgy tűnik, hogy csakugyan ez a helyzet. Talán páran ismeritek Clifford Geertz amerikai antropológus viszonylag híressé vált megállapítását, miszerint "az ember a jelentések maga szőtte hálójában függő állat." Pontosan erről van szó. A végtelen, a semmi, az abszolútum, az isten(ek) stb. mind emberi konstrukciók, amikről ontológiai tartalmú állításokat (léteznek-e? ha igen, hogyan, hol, mikor? stb.), legalábbis szerintem, nemigen lehet tenni, ennek ellenére egy életet is rá lehet áldozni arra, hogy a titkaikat kutassuk. A magunk alkotta fogalmak titkait. Van ebben valami tragikomikus, nem?!
Miután előzetes szándékaim ellenére sikerült a mondanivalómat kissé bő lére ereszteni, végre közölném, hogy melyik vers is adja a bejegyzés lelkét. Babits Mihály "A lirikus epilógja" című művéről van szó, ami az általam fent kifejtettekhez nagyon hasonló tapasztalatokat foglal verses formába. Babitsról annyit, hogy míg (mint talán észrevettétek) bizonyos szerzőkért (elsősorban Camus-ért és Adyért) szinte szenvedélyesen tudok rajongani, addig Babits személye és legtöbb műve csupán távolságtartó tiszteletet ébreszt bennem. Camus-höz és Adyhoz képest Babits igazi "jófiú" volt, számomra azonban ez utóbbi tulajdonság képtelen olyan vonzerőt jelenteni, mint a másik két szerző (műveikben is visszatükröződő) "életművészete". Így van ez.:) Az alább idézett Babits-verset azonban a szerzővel kapcsolatos fenntartásaim ellenére is igazi remekműnek tartom, mely érzésemet jelen esetben csak fokozza, hogy igen nagy mértékben illik a saját fentebb fejtegetett gondolataimhoz. Lássuk tehát:
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
Jó dolog-e vagy sem, a gimnáziumi éveimet humán tagozaton vészeltem át (tényleg szörnyűek voltak, bár persze nem a magyartanulás miatt), így a mai napig rengeteg mindenről eszembe jutnak kósza verssorok vagy másféle irodalmi művek töredékei. A helyzeten csak ront, hogy néhanapján még olvasni is szoktam.:) A lenti vers egy tegnap véletlenül újra a kezembe került könyv, John Barrow "A semmi könyve" című munkája hatására ugrott be. A kötet maga, címéhez hűen, a semmi fogalmát járja körül, filozófiai, kultúrtörténeti és természettudományi szempontokból is. Érdekesség, hogy ugyanezen szerző korábban már egy másik, hasonló koncepciójú, a most említettnek mintegy ellenpontját képező művet is kiadott, ez "A végtelen könyve" címet viseli.
A kötetek lapozgatása során elgondolkodtam, hogy vajon milyen hasonló témájú könyveket tudnék még elképzelni. Készülhetne például egy "Az abszolútum könyve", "Istenek könyve" és még hihetetlen számú egyéb írás is. Az induktív gondolkodás (és a koncepciótlanság) mintapéldájaként csak mindezek végiggondolása után kérdeztem meg magamtól, hogy vajon mi is a közös mindezekben a valós és elképzelt címekben. A válasz egyszerű: olyan írások viselik/viselnék őket, amelyeknek célja a saját magunk alkotta fogalmak mélyére ásni. Nem ellentmondásos ez kissé?! Fogalmakat alkotunk, amelyek aztán igen hamar önálló életre kelnek, és végül mi magunk sem leszünk tisztában a mibenlétükkel, jelentésükkel, jelentőségükkel? Abszurd, de számomra (és rengeteg, nálam a témához sokkal jobban értő személy számára) úgy tűnik, hogy csakugyan ez a helyzet. Talán páran ismeritek Clifford Geertz amerikai antropológus viszonylag híressé vált megállapítását, miszerint "az ember a jelentések maga szőtte hálójában függő állat." Pontosan erről van szó. A végtelen, a semmi, az abszolútum, az isten(ek) stb. mind emberi konstrukciók, amikről ontológiai tartalmú állításokat (léteznek-e? ha igen, hogyan, hol, mikor? stb.), legalábbis szerintem, nemigen lehet tenni, ennek ellenére egy életet is rá lehet áldozni arra, hogy a titkaikat kutassuk. A magunk alkotta fogalmak titkait. Van ebben valami tragikomikus, nem?!
Miután előzetes szándékaim ellenére sikerült a mondanivalómat kissé bő lére ereszteni, végre közölném, hogy melyik vers is adja a bejegyzés lelkét. Babits Mihály "A lirikus epilógja" című művéről van szó, ami az általam fent kifejtettekhez nagyon hasonló tapasztalatokat foglal verses formába. Babitsról annyit, hogy míg (mint talán észrevettétek) bizonyos szerzőkért (elsősorban Camus-ért és Adyért) szinte szenvedélyesen tudok rajongani, addig Babits személye és legtöbb műve csupán távolságtartó tiszteletet ébreszt bennem. Camus-höz és Adyhoz képest Babits igazi "jófiú" volt, számomra azonban ez utóbbi tulajdonság képtelen olyan vonzerőt jelenteni, mint a másik két szerző (műveikben is visszatükröződő) "életművészete". Így van ez.:) Az alább idézett Babits-verset azonban a szerzővel kapcsolatos fenntartásaim ellenére is igazi remekműnek tartom, mely érzésemet jelen esetben csak fokozza, hogy igen nagy mértékben illik a saját fentebb fejtegetett gondolataimhoz. Lássuk tehát:
Babits Mihály: A lírikus epilógja
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
2012. november 18., vasárnap
Michio Kaku
Nagyjából az ötezredik ilyen bejegyzés jön, de mit lehet tenni, ha egyszer olyan jó az ember saját gondolataira mások írásaiban is rácsodálkozni.
Tegnap éjjel egy cenzúráznivalóan késői időpontban került a kezembe Michio Kaku Hipertér című könyve. Az ok, amiért beleolvastam, valójában a virtuális provokáció volt: egy nem teljesen egyértelműen megítélhető tanárom nemrég úgy nyilatkozott, hogy az említett szerző művei nem többek puszta matematikai játékoknál. Az állítás erőssége elég okot adott arra, hogy magam is utánanézzek a dolognak. Az eddig olvasottak alapján Michio Kaku védelmében egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy írásai fantasztikus jellegével ő maga is tisztában van, azonban képes meggyőző érveket hozni amellett, hogy a fizika mai állása létjogosultságot ad a deduktív következtetések levonásának is. Ebből a szempontból tehát (legalábbis jelenleg) nem találok kifogásolnivalót a szerző munkásságában.
Amiért azonban ezt a bejegyzést írni kezdtem, az nem egy episztemológiai vita továbbvitelének a szándéka volt, hanem egy gyönyörű gondolat megosztásáé Michio Kaku könyvének lezárásából. Kommentárt nem is szívesen fűznék hozzá, a leírtak egyszerűen magukért beszélnek:
"Sokan az élet értelmét egyéni gyarapodás, emberi kapcsolatok vagy személyes tapasztalatok révén keresik. Számomra úgy tűnik azonban, hogy annak áldása, hogy elménk képes megsejteni a természet legvégső titkait, elegendő értelmet ad az életnek."
(Az idézet forrása: Michio Kaku: Hipertér, 342. o.)
Tegnap éjjel egy cenzúráznivalóan késői időpontban került a kezembe Michio Kaku Hipertér című könyve. Az ok, amiért beleolvastam, valójában a virtuális provokáció volt: egy nem teljesen egyértelműen megítélhető tanárom nemrég úgy nyilatkozott, hogy az említett szerző művei nem többek puszta matematikai játékoknál. Az állítás erőssége elég okot adott arra, hogy magam is utánanézzek a dolognak. Az eddig olvasottak alapján Michio Kaku védelmében egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy írásai fantasztikus jellegével ő maga is tisztában van, azonban képes meggyőző érveket hozni amellett, hogy a fizika mai állása létjogosultságot ad a deduktív következtetések levonásának is. Ebből a szempontból tehát (legalábbis jelenleg) nem találok kifogásolnivalót a szerző munkásságában.
Amiért azonban ezt a bejegyzést írni kezdtem, az nem egy episztemológiai vita továbbvitelének a szándéka volt, hanem egy gyönyörű gondolat megosztásáé Michio Kaku könyvének lezárásából. Kommentárt nem is szívesen fűznék hozzá, a leírtak egyszerűen magukért beszélnek:
"Sokan az élet értelmét egyéni gyarapodás, emberi kapcsolatok vagy személyes tapasztalatok révén keresik. Számomra úgy tűnik azonban, hogy annak áldása, hogy elménk képes megsejteni a természet legvégső titkait, elegendő értelmet ad az életnek."
(Az idézet forrása: Michio Kaku: Hipertér, 342. o.)
2012. október 16., kedd
Megint Ady
Kezdek intellektuálisan (újra) beleszeretni Adyba. Camus mellett ez már igazi szellemi biandria, hehe...:D Ennek jegyében jöjjön ismét egy zseniális Ady-idézet, kis kiegészítéssel a saját ízlésemre formálva:
"Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten."
/Ady Endre: Álmom: az Isten/
És akkor a kiegészítés: a Nihilt vegyük ismeretelméleti értelemben, Istent pedig tekintsük az ismeretlen metaforájának. Tökéletes.
"Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten."
/Ady Endre: Álmom: az Isten/
És akkor a kiegészítés: a Nihilt vegyük ismeretelméleti értelemben, Istent pedig tekintsük az ismeretlen metaforájának. Tökéletes.
2012. október 9., kedd
"Fecseg a felszín, hallgat a mély..."
Hogy miért kezdem olyan sok bejegyzésemet valamilyen idézettel, annak az oka egyszerű: humán tagozatos gimnáziumba jártam, ahol hihetetlen mennyiségben kellett gyártanunk a műelemzéseket. Ennek köszönhetően máig rengeteg helyzettel kapcsolatban jutnak eszembe különböző irodalmi művek sorai, szókapcsolatai stb. Mivel ez utóbbiak sokszor utánozhatatlan zsenialitással fogalmazódtak meg, többnyire szó szerint vissza is adom őket.
Na de térjünk a lényegre! Nem tudok napirendre térni az előző bejegyzés egyik fő gondolata fölött: miért is kell nekünk éppen a mélységet kutatnunk, miért nem elégedhetünk meg a felszínnel?! Csupán azért, mert "a felszín fecseg, a mély hallgat" (ahogyan azt József Attila A Dunánál c. versében olvashatjuk); mert a felszín elérhető, a mélység elérhetetlen? Csak azért, mert a mélységben, éppen elérhetetlensége folytán, titkokat, ráébredést, megvilágosodást sejtünk; vagy mert a kíváncsi emberi természetet eleve vonzza minden, ami feltérképezetlen? Vajon tényleg van-e létjogosultsága annak, amikor a felszín helyett a mélységre összpontosítunk, amikor innen várjuk a válaszokat? Nem siklunk-e el valami felett, ha így teszünk?
A kérdés, bár (legalábbis az én szememben) önmagában is hihetetlen súllyal nehezedik ránk, még annál is messzebbre vezet, mint ahogyan első látásra gondolnánk. Évezredek óta kiváltságosnak tekintjük a "mélység" (a természeti erők, az istenek/Isten, a tudomány stb.) ismerőit - őket tesszük meg vezetőknek, kezükbe adva a testek és a lelkek feletti hatalmat (gyakran a szó legszorosabb értelmében). A társadalom gyakorlati működése alapvetően éppen úgy az ő kezükben van, ahogy a szépség, a jóság és más alapvető emberi kategóriák meghatározása is. Tevékenységüket megbecsüléssel és a legkülönbözőbb privilégiumokkal jutalmazzuk. De vajon helyesen tesszük-e mindezt? Valóban többet ér-e az, aki a felszín helyett a mélységre szegezi a tekintetét? Valóban közelebb járnak-e ezek az emberek az igazsághoz? Nem szeretném eltagadni a kérdés önkritikus élét sem: vajon (leendő) értelmiségiként én magam követelhetek-e tiszteletet, elismerést pusztán a tevékenységem, a gondolkodásom szerkezete okán?!
Úgy érzem, az igazság - ha egyáltalán van értelme ilyesmiről beszélni - nem feltétlenül kell, hogy a mélységben rejtőzzön. Hogy ténylegesen hol is van, az magának az igazságnak a része. Mintha ugyanazzal a helyzettel állnánk szemben, mint az igazsággal kapcsolatos kérdés megfogalmazására tett kísérletek kudarcba fulladásánál: az igazság megismerése előtt sem kérdést feltenni, sem állításokat megfogalmazni nem vagyunk képesek vele kapcsolatban. Az pedig, hogy az igazság a "hallgató mélységben" vagy a "fecsegő felszínen" keresendő-e, az ilyen kérdések közé tartozik.
Ismét csak annak a sejtésemnek tudok hangot adni, hogy a minket körülvevő ismeretelméleti vákuum áthatolhatatlanabb, mint amilyennek elsőre gondolnánk. A mélység és a felszín közötti választás pedig alighanem nem több, mint egyszerű döntés és/vagy megszokás kérdése.
Na de térjünk a lényegre! Nem tudok napirendre térni az előző bejegyzés egyik fő gondolata fölött: miért is kell nekünk éppen a mélységet kutatnunk, miért nem elégedhetünk meg a felszínnel?! Csupán azért, mert "a felszín fecseg, a mély hallgat" (ahogyan azt József Attila A Dunánál c. versében olvashatjuk); mert a felszín elérhető, a mélység elérhetetlen? Csak azért, mert a mélységben, éppen elérhetetlensége folytán, titkokat, ráébredést, megvilágosodást sejtünk; vagy mert a kíváncsi emberi természetet eleve vonzza minden, ami feltérképezetlen? Vajon tényleg van-e létjogosultsága annak, amikor a felszín helyett a mélységre összpontosítunk, amikor innen várjuk a válaszokat? Nem siklunk-e el valami felett, ha így teszünk?
A kérdés, bár (legalábbis az én szememben) önmagában is hihetetlen súllyal nehezedik ránk, még annál is messzebbre vezet, mint ahogyan első látásra gondolnánk. Évezredek óta kiváltságosnak tekintjük a "mélység" (a természeti erők, az istenek/Isten, a tudomány stb.) ismerőit - őket tesszük meg vezetőknek, kezükbe adva a testek és a lelkek feletti hatalmat (gyakran a szó legszorosabb értelmében). A társadalom gyakorlati működése alapvetően éppen úgy az ő kezükben van, ahogy a szépség, a jóság és más alapvető emberi kategóriák meghatározása is. Tevékenységüket megbecsüléssel és a legkülönbözőbb privilégiumokkal jutalmazzuk. De vajon helyesen tesszük-e mindezt? Valóban többet ér-e az, aki a felszín helyett a mélységre szegezi a tekintetét? Valóban közelebb járnak-e ezek az emberek az igazsághoz? Nem szeretném eltagadni a kérdés önkritikus élét sem: vajon (leendő) értelmiségiként én magam követelhetek-e tiszteletet, elismerést pusztán a tevékenységem, a gondolkodásom szerkezete okán?!
Úgy érzem, az igazság - ha egyáltalán van értelme ilyesmiről beszélni - nem feltétlenül kell, hogy a mélységben rejtőzzön. Hogy ténylegesen hol is van, az magának az igazságnak a része. Mintha ugyanazzal a helyzettel állnánk szemben, mint az igazsággal kapcsolatos kérdés megfogalmazására tett kísérletek kudarcba fulladásánál: az igazság megismerése előtt sem kérdést feltenni, sem állításokat megfogalmazni nem vagyunk képesek vele kapcsolatban. Az pedig, hogy az igazság a "hallgató mélységben" vagy a "fecsegő felszínen" keresendő-e, az ilyen kérdések közé tartozik.
Ismét csak annak a sejtésemnek tudok hangot adni, hogy a minket körülvevő ismeretelméleti vákuum áthatolhatatlanabb, mint amilyennek elsőre gondolnánk. A mélység és a felszín közötti választás pedig alighanem nem több, mint egyszerű döntés és/vagy megszokás kérdése.
2012. szeptember 30., vasárnap
"Hiszek hitetlenül Istenben..." 2.
Még egy kis adalék az előző bejegyzés és általában az agnoszticizmus mint menekülési lehetőség témájához. Egy (pár napja már idézett) Ady-vers következik - fogyasszátok, emésszétek. Ha tehetném, a magam részéről a Jézusról szóló részeket cenzúráznám a szövegből, mivel a keresztény jellegű vallásossághoz soha nem volt, és igen valószínűnek tartom, hogy soha nem is lesz közöm - Adynak mint kálvinistának keresztelt embernek és zseniális költőnek azonban megbocsátom az ilyen irányú utalásokat. Jöjjön tehát a vers:
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.
Szinte ömölnek tört szivemből
A keserű igék,
Melyek tavaly még holtak voltak,
Cifrázott semmiség.
Most minden-minden imává vált,
Most minden egy husáng,
Mely veri szívem, testem, lelkem
S mely kegyes szomjuság.
Szépség, tisztaság és igazság,
Lekacagott szavak,
Óh, bár haltam volna meg akkor,
Ha lekacagtalak.
Szüzesség, jóság, bölcs derékség,
Óh, jaj, be kellettek.
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,
Beteg vagyok, beteg.
Meg-megállok, mint alvajáró
S eszmélni akarok
S szent káprázatokban előttem
Száz titok kavarog.
Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény, hajszolt magam.
Isten, Krisztus, Erény és sorban
Minden, mit áhitok
S mért áhitok? - ez magamnál is,
Óh, jaj, nagyobb titok.
Ady Endre: Hiszek hitetlenül Istenben
Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.
Szinte ömölnek tört szivemből
A keserű igék,
Melyek tavaly még holtak voltak,
Cifrázott semmiség.
Most minden-minden imává vált,
Most minden egy husáng,
Mely veri szívem, testem, lelkem
S mely kegyes szomjuság.
Szépség, tisztaság és igazság,
Lekacagott szavak,
Óh, bár haltam volna meg akkor,
Ha lekacagtalak.
Szüzesség, jóság, bölcs derékség,
Óh, jaj, be kellettek.
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,
Beteg vagyok, beteg.
Meg-megállok, mint alvajáró
S eszmélni akarok
S szent káprázatokban előttem
Száz titok kavarog.
Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény, hajszolt magam.
Isten, Krisztus, Erény és sorban
Minden, mit áhitok
S mért áhitok? - ez magamnál is,
Óh, jaj, nagyobb titok.
2012. április 30., hétfő
"Reménytelenül"
Ez a bejegyzés nem kifejezetten a saját gondolataimról fog szólni - illetve csak annyiban, amennyiben pár mondatot fűznék az alább közölt vershez. Nagyon rövid leszek: szerintem ez a néhány sor maga a papírra vetett zsenialitás. József Attila "Reménytelenül" című verséről van szó, ami számomra tökéletes kifejezője annak, amit az ember néha a megfejt(het)etlen világot szemlélve érez. Ezért is kap helyet itt. Jöjjön tehát a vers:
József Attila: Reménytelenül
Lassan,
tünődve
Az ember
végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így
próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán
ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Vas-színű
égboltban...
Vas-színű
égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -
Bennem a
mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -
Bajszom mint
telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -
Egyébként, ha van, akit érdekel, szívesen írnék valami elemzés-félét is arról, hogy számomra mit jelent ez a vers. Addig is jó emésztgetést kívánok hozzá (szerintem nem könnyű feldolgozni)!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)