Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.
Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.
Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?
Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: felszín és mélység. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: felszín és mélység. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. február 20., szerda
2013. február 18., hétfő
Értetlenség
Elég megrögzött intuícióm, hogy az ember számára, hogy a léte értéket hordozzon, szükséges, hogy legalább részben a szellem szférájában éljen.
Értetlenül állok azon kijelentés előtt, hogy valakinek ilyesmire "nincs ideje" - bár persze, az értetlenségem ellenére még bőven lehetséges, hogy ezek a kijelentések a helyesek, én pedig tévedek. De csakugyan így lenne?! Az eddigi tapasztalatom az, hogy az embernek mindig az adott lehetőségek között, azokhoz alkalmazkodva kell megtalálnia az elmélyülésre alkalmas perceket. Talán még rendjén is van ez így. Ami viszont fontos: ezeket az időket ténylegesen ki lehetne és ki kellene használnunk. Hogy ne pazaroljuk el a szellemet, ami "megadatott" nekünk.
Értetlenül állok azon kijelentés előtt, hogy valakinek ilyesmire "nincs ideje" - bár persze, az értetlenségem ellenére még bőven lehetséges, hogy ezek a kijelentések a helyesek, én pedig tévedek. De csakugyan így lenne?! Az eddigi tapasztalatom az, hogy az embernek mindig az adott lehetőségek között, azokhoz alkalmazkodva kell megtalálnia az elmélyülésre alkalmas perceket. Talán még rendjén is van ez így. Ami viszont fontos: ezeket az időket ténylegesen ki lehetne és ki kellene használnunk. Hogy ne pazaroljuk el a szellemet, ami "megadatott" nekünk.
Önkritika
Kíváncsi vagyok, mikor fogok rájönni, hogy a világ valószínűleg nem tökéletes. Legalábbis számunkra, emberek számára nem. És nem csupán azért, mert mi magunk tökéletlenné tesszük - hanem mert nem az. Olyan könnyen meg tudom tenni ezt a kijelentést, de nem, nem tudok hinni benne.
(Az elmúlt pár hétben csak ilyen kis szösszenetekre futja. Ennek az oka nem az érdeklődés hiánya, hanem a bizonyosságaim egyre teljesebb feloldódása. Nem tudom, hova vezet mindez.)
(Az elmúlt pár hétben csak ilyen kis szösszenetekre futja. Ennek az oka nem az érdeklődés hiánya, hanem a bizonyosságaim egyre teljesebb feloldódása. Nem tudom, hova vezet mindez.)
2013. február 13., szerda
Felszínesség
Íme egy közhelyes, de őszinte szösszenet a felszínességről.
Egyszerűen megdöbbentő. 60 percig egy helyben ülni, pláne aktívan figyelni képtelen, magukat egyébként rohadt okosnak gondoló emberek egy helyre csődülve. Transzbaesés a semmitől. Ostoba, céljaikat tekintve totál egyértelmű marketingszövegek gond nélküli bekajálása. És büszkeség, hogy immáron remekül tudjuk vezetni az életünket, hogy "tudunk" valami különlegeset. Mélyebb, analitikus megértés iránti igény nuku. Tényleg.
A fentiek egy különben filozófiai témájú előadás tapasztalatai. Azt hiszem, kicsit túlságosan is sokan rontjuk újabban a Föld levegőjét...
Egyszerűen megdöbbentő. 60 percig egy helyben ülni, pláne aktívan figyelni képtelen, magukat egyébként rohadt okosnak gondoló emberek egy helyre csődülve. Transzbaesés a semmitől. Ostoba, céljaikat tekintve totál egyértelmű marketingszövegek gond nélküli bekajálása. És büszkeség, hogy immáron remekül tudjuk vezetni az életünket, hogy "tudunk" valami különlegeset. Mélyebb, analitikus megértés iránti igény nuku. Tényleg.
A fentiek egy különben filozófiai témájú előadás tapasztalatai. Azt hiszem, kicsit túlságosan is sokan rontjuk újabban a Föld levegőjét...
2012. december 24., hétfő
A nihilizmus bűvölete
Van valami vonzó a(z ismeretelméleti) nihilizmusban. Valami, ami bűvöletbe ejt.
Egyrészt elbűvöl a nézet intuitív helyessége. Noha nincs okom feltételezni, hogy az intuíció önmagában képes lenne egy ilyen súlyú kérdésben igazságot tenni, a racionalitással csak köszönőviszonyban álló megérzés rábólint a nihilizmus álláspontjára.
Másrészt lebilincselő a nihilista válasz könnyűsége: vergődj csak, szerencsétlen állat, úgysem jutsz sehova, akkor hát minek? Ne küzdj, engedd át magad a teljes nemtudásnak!
Harmadrészt csábító a nihilizmus nyújtotta szellemi (és egyéb) szabadság. Minden, amit kigondolsz, merő fantáziajáték lehet csupán, melynek az igaz vagy hamis voltáról sosem győződhetsz meg. A semmi, a vákuum szabadsága ez - végtelen és kilátástalan. Mámorító és tragikus. Azt gondolsz, sőt, azt is teszel, amit akarsz. Sosem tudod meg, hogy igazad volt-e, hogy helyesen cselekedtél-e.
Mégis, ha kérdezik: agnosztikus vagyok. Nincs gnózisom, nincs tudásom, de egyszerre kötelez le és tölt el reménnyel a lehetőség, hogy van valami, ami "tudható." A(z ismeretelméleti) nihilizmus iránti vonzódásom pusztán intuitív-érzelmi jellegű. Az agnoszticizmus választásában, noha az intuíció szerepe itt is döntő, ott áll már a racionalitás is. Miért vet(het)néd el a lehetőséget, hogy valaha, valamit megtudj a világról? Miért veted el a tudás lehetőségének reményét és felelősségét? A nihilizmus passzív magatartás, az agnoszticizmus aktív. A nihilista beletörődik, az agnosztikus keres. Az alapélmény - a tudáshiányé - azonos, az arra adott válaszok különbözőek.
Egyrészt elbűvöl a nézet intuitív helyessége. Noha nincs okom feltételezni, hogy az intuíció önmagában képes lenne egy ilyen súlyú kérdésben igazságot tenni, a racionalitással csak köszönőviszonyban álló megérzés rábólint a nihilizmus álláspontjára.
Másrészt lebilincselő a nihilista válasz könnyűsége: vergődj csak, szerencsétlen állat, úgysem jutsz sehova, akkor hát minek? Ne küzdj, engedd át magad a teljes nemtudásnak!
Harmadrészt csábító a nihilizmus nyújtotta szellemi (és egyéb) szabadság. Minden, amit kigondolsz, merő fantáziajáték lehet csupán, melynek az igaz vagy hamis voltáról sosem győződhetsz meg. A semmi, a vákuum szabadsága ez - végtelen és kilátástalan. Mámorító és tragikus. Azt gondolsz, sőt, azt is teszel, amit akarsz. Sosem tudod meg, hogy igazad volt-e, hogy helyesen cselekedtél-e.
Mégis, ha kérdezik: agnosztikus vagyok. Nincs gnózisom, nincs tudásom, de egyszerre kötelez le és tölt el reménnyel a lehetőség, hogy van valami, ami "tudható." A(z ismeretelméleti) nihilizmus iránti vonzódásom pusztán intuitív-érzelmi jellegű. Az agnoszticizmus választásában, noha az intuíció szerepe itt is döntő, ott áll már a racionalitás is. Miért vet(het)néd el a lehetőséget, hogy valaha, valamit megtudj a világról? Miért veted el a tudás lehetőségének reményét és felelősségét? A nihilizmus passzív magatartás, az agnoszticizmus aktív. A nihilista beletörődik, az agnosztikus keres. Az alapélmény - a tudáshiányé - azonos, az arra adott válaszok különbözőek.
2012. december 15., szombat
Gondolatok hitről és meggyőződésről
A napokban egy beszélgetés hatására elgondolkodtam azon, hogy vajon mi a különbség a címben szereplő két fogalom között.
A téma, ami miatt a kérdés felmerült, a vallásosság volt. Miután a kikerekedett szemű évfolyamtárssal megosztottam a "szektás" éveim néhány részletét (amit egyébként érdekes módon egyre kevésbé érzek kompromittálónak, talán az azóta eltelt idő miatt), a szó a szellemi szabadság fontosságára terelődött. A saját tapasztalatom ezzel kapcsolatban, amit a beszélgetés során közöltem is, a vallásosság megszűnése utáni szellemi szabadság csodás érzése - immáron évek óta, folyamatosan.
Ez az öröm valószínűleg nem jutna osztályrészemül, ha nincs, ami legitimálja a magam számára engedélyezett szabadságot. A legitimáció egy hit megszűnésére és egy meggyőződés kialakulására épül. Alapvetően egyre inkább azt gondolom, hogy mind a hit, mind a meggyőződés végső soron intuitív jellegű (és egyébként éppen ezért mind a két megnevezés kissé megtévesztő is); a kettő mégis különbözik egymástól, mégpedig szubjektív szempontból. Az én hajdanvolt istenhitemet a vágyaim táplálták: akartam, hogy Isten létezzen, mert magát a létet láttam kilátástalannak az Ő hiányában. Hogy ez utóbbi sejtés mindenképpen hamis, ma sem állítom - de elfogadtam, beletörődtem, hogy a világ ilyen is lehet. A hit hiánya és ennek a hiánynak a helyeslése ugyanakkor új távlatokat nyitott előttem: a meggyőződését.
Aki ismeri Hegelt (meg Marxot;)), annak lehetnek fogalmai arról, hogy hogyan juthatunk el a tézistől az antitézisen át a szintézisig (azért sem írom le, hogy ezek micsodák - nem, mintha nem tudnám, de tessék szépen utánaolvasni :D). Valami hasonló történik olyankor is, amikor az ember a hittől a hit tárgyának tagadásán keresztül végül kialakít magában egy meggyőződést. Ilyen meggyőződés lehet például a hit minden formájának elvetése, ami a legkevésbé sem azonos az előző stádiummal, azaz a hit tárgyának a tagadásával. A meggyőződés fő jellemzője valamilyen szubjektív szempontból ténylegesen szilárd pont, kapaszkodó megtalálása az általános bizonytalanságban. Ennek kiépítése úgy történik (vagy legalábbis történhet úgy is), hogy az ember egy súlyos válságon keresztül kénytelen minden korábbi nézetét - hitét - megvizsgálni, értékelni, ha kell, felül is bírálni, majd a romokon egy új nézetrendszert felépíteni, felhasználva a rombolás során szerzett tapasztalatait. Míg a hit inkább önáltatás vagy vakhit (és mint ilyen, meglehetősen ostoba), addig a meggyőződés egy hosszas gondolati folyamatból levont következtetéseink eredménye.
A kettő közötti különbségről objektív igazságtartalmuk szempontjából nem sokat mondhatunk - intenzitás, szubjektív megalapozottság szempontjából azonban annál többet.
A téma, ami miatt a kérdés felmerült, a vallásosság volt. Miután a kikerekedett szemű évfolyamtárssal megosztottam a "szektás" éveim néhány részletét (amit egyébként érdekes módon egyre kevésbé érzek kompromittálónak, talán az azóta eltelt idő miatt), a szó a szellemi szabadság fontosságára terelődött. A saját tapasztalatom ezzel kapcsolatban, amit a beszélgetés során közöltem is, a vallásosság megszűnése utáni szellemi szabadság csodás érzése - immáron évek óta, folyamatosan.
Ez az öröm valószínűleg nem jutna osztályrészemül, ha nincs, ami legitimálja a magam számára engedélyezett szabadságot. A legitimáció egy hit megszűnésére és egy meggyőződés kialakulására épül. Alapvetően egyre inkább azt gondolom, hogy mind a hit, mind a meggyőződés végső soron intuitív jellegű (és egyébként éppen ezért mind a két megnevezés kissé megtévesztő is); a kettő mégis különbözik egymástól, mégpedig szubjektív szempontból. Az én hajdanvolt istenhitemet a vágyaim táplálták: akartam, hogy Isten létezzen, mert magát a létet láttam kilátástalannak az Ő hiányában. Hogy ez utóbbi sejtés mindenképpen hamis, ma sem állítom - de elfogadtam, beletörődtem, hogy a világ ilyen is lehet. A hit hiánya és ennek a hiánynak a helyeslése ugyanakkor új távlatokat nyitott előttem: a meggyőződését.
Aki ismeri Hegelt (meg Marxot;)), annak lehetnek fogalmai arról, hogy hogyan juthatunk el a tézistől az antitézisen át a szintézisig (azért sem írom le, hogy ezek micsodák - nem, mintha nem tudnám, de tessék szépen utánaolvasni :D). Valami hasonló történik olyankor is, amikor az ember a hittől a hit tárgyának tagadásán keresztül végül kialakít magában egy meggyőződést. Ilyen meggyőződés lehet például a hit minden formájának elvetése, ami a legkevésbé sem azonos az előző stádiummal, azaz a hit tárgyának a tagadásával. A meggyőződés fő jellemzője valamilyen szubjektív szempontból ténylegesen szilárd pont, kapaszkodó megtalálása az általános bizonytalanságban. Ennek kiépítése úgy történik (vagy legalábbis történhet úgy is), hogy az ember egy súlyos válságon keresztül kénytelen minden korábbi nézetét - hitét - megvizsgálni, értékelni, ha kell, felül is bírálni, majd a romokon egy új nézetrendszert felépíteni, felhasználva a rombolás során szerzett tapasztalatait. Míg a hit inkább önáltatás vagy vakhit (és mint ilyen, meglehetősen ostoba), addig a meggyőződés egy hosszas gondolati folyamatból levont következtetéseink eredménye.
A kettő közötti különbségről objektív igazságtartalmuk szempontjából nem sokat mondhatunk - intenzitás, szubjektív megalapozottság szempontjából azonban annál többet.
2012. december 9., vasárnap
Komolyzene
Őszintén szólva nem vagyok egy nagy zenehallgató, komolyzenéhez pedig a lehető legritkább esetben van szerencsém. Nem, mintha erre különösebb okom lenne - egyszerűen bármilyen külső hangforrás zavar, ha dolgozom, amikor pedig más tevékenységet végzek, többnyire csak az első Beatles-cédéig, esetleg a Youtube-ig jutok el. A nálam néhány évvel fiatalabb testvérem viszont a komolyzene művelésének készül szentelni az életét. Ma délután alkalmam volt egy kis ideig hallgatni, ahogy gyakorol, ez esetben zongorán.
Miközben igyekeztem a figyelmemet az egymást követő daraboknak szentelni, egy ismerős, mindazonáltal nagyon furcsa érzés kerített a hatalmába. A komolyzene, az ide sorolható darabok, maguk a felhasznált hangszerek mintha egy nagyon sajátos atmoszférát árasztanának magukból. Érződik rajtuk a gyökereiket elfedő évszázadok (különösen, ha mint most, klasszicista zenéről van szó) sejtelmessége, ezen túl pedig egy egészen meghatározhatatlan nemesség, pátosz, fájdalom.
Kétségtelen, hogy az ember, ha értelmez valamit - bármit -, azzal egyben önmagát is értelmezi. Könnyen lehet, hogy másokban nem kelt ilyen érzéseket néhány klasszikus zenéből származó akkord. Számomra azonban, ahogy ültem és figyeltem a testvérem keze alatt kibontakozó dallamokat, valahogy úgy tűnt, hogy ebben a műfajban végső soron nem is lehet úgy alkotni, hogy az mentes legyen a fájdalomtól. A "világfájdalomtól", ha tetszik - éppen attól a félelem és tehetetlenség keverékeként előálló furcsa érzéstől, ami az emberi állapot ősi és talán elkerülhetetlen velejárója.
Miközben igyekeztem a figyelmemet az egymást követő daraboknak szentelni, egy ismerős, mindazonáltal nagyon furcsa érzés kerített a hatalmába. A komolyzene, az ide sorolható darabok, maguk a felhasznált hangszerek mintha egy nagyon sajátos atmoszférát árasztanának magukból. Érződik rajtuk a gyökereiket elfedő évszázadok (különösen, ha mint most, klasszicista zenéről van szó) sejtelmessége, ezen túl pedig egy egészen meghatározhatatlan nemesség, pátosz, fájdalom.
Kétségtelen, hogy az ember, ha értelmez valamit - bármit -, azzal egyben önmagát is értelmezi. Könnyen lehet, hogy másokban nem kelt ilyen érzéseket néhány klasszikus zenéből származó akkord. Számomra azonban, ahogy ültem és figyeltem a testvérem keze alatt kibontakozó dallamokat, valahogy úgy tűnt, hogy ebben a műfajban végső soron nem is lehet úgy alkotni, hogy az mentes legyen a fájdalomtól. A "világfájdalomtól", ha tetszik - éppen attól a félelem és tehetetlenség keverékeként előálló furcsa érzéstől, ami az emberi állapot ősi és talán elkerülhetetlen velejárója.
2012. november 30., péntek
Agnosztikus vagy ignosztikus?
Mielőtt nekilátnék a címben szereplő, a blogon nem először tárgyalt kérdés taglalásának, hadd írjak pár szót arról, hogy miért is látom értelmét egy efféle szőrszálhasogató gondolatmenet "papírra" vetésének. Egyre erősebb benyomásom az, hogy a fogalmaink az objektív megalapozottság minimális fokával vagy még azzal sem rendelkeznek. Az absztrakt fogalmak, úgy tűnik, nem az egyértelmű valóság emberi nyelvre fordításával keletkeznek, hanem vagy úgy, hogy a saját legjobb belátásunk szerint összerakosgatjuk őket a világról szerzett töredékes információnk alapján, vagy úgy, hogy eleve kész állapotban, kulturális hatások révén ránk erőszakolják magukat. Az, hogy létezik "jó" és "rossz", "sok" és "kevés", "élet" és "halál" - mind csupán így vagy úgy összerakosgatott képek sugallatai, és nem többek. Ha ezt az állítást érvényesnek érezzük az előbbi, igen alapvető képzeteinkre, úgy nem látom akadályát, hogy egyes világnézettel kapcsolatos fogalmakkal kapcsolatban is hasonló álláspontot foglaljunk el.
Agnoszticizmus és ignoszticizmus. Két szó, meglehetősen hasonló hangzással és egymáshoz közel álló jelentéssel. Az első, az "agnoszticizmus" jelentése: az Isten létével kapcsolatos tudás hiánya. A másodiké, az "ignoszticizmusé": az Isten létével kapcsolatos kérdés értelmetlennek nyilvánítása, Isten fogalmának tisztázatlansága okán. A két fogalom azért fontos a számomra, mert mindkettő olyan tartalommal rendelkezik, ami igen közel áll az általam jelenleg vallott világnézethez. Ahhoz, hogy a világnézetemet fogalmi szempontból kellő pontossággal körül tudjam határolni, először is képesnek kellene lennem a két lehetőség közötti választásra.
A bejegyzés bevezetőjében írtak alapján a kérdés első közelítésben irreleváns: ha egyszer a fogalmaink csupán a világ kisebb-nagyobb mértékben tökéletlen leképeződései, úgy nem túlságosan fontos, hogy ezek közül a nem kellően tisztázott "dobozok" közül az ember melyikbe helyezi el magát. Nos, ez a megállapítás igaz lehet, számomra azonban - szubjektív indíttatásból - mégis fontos, hogy legalább a meglévő lehetőségeim közül a lehető legpontosabb meghatározást válasszam ki.
De mégis hogyan lehet a fent leírt és értelmezett két fogalom közül választani? Valószínűleg többféleképpen. Az a szempont, amit ebben a bejegyzésben én magam érvényesíteni fogok, abban áll, hogy sem az "agnosztikus", sem az "ignosztikus" megjelölés nem kellően pontos, mivel a róluk szóló legáltalánosabban elfogadott definíció nem azt a kérdést helyezi e fogalmak középpontjába, amit kellene. Többször írtam már arról, hogy nézetem szerint a világra vonatkozó legfontosabb kérdés nem Isten létével vagy mibenlétével áll kapcsolatban, hanem azzal hogy "mi is van tulajdonképpen?" Isten az én szememben nem több és nem kevesebb, mint egy a világ magyarázatára alkotott lehetséges hipotézisek közül - ugyanilyen súlyú, de más tartalmú hipotéziseket azonban meghatározhatatlan számmal megfogalmazhatunk. Éppen ezért lényegében érthetetlen számomra, hogy miért kellene mind az agnoszticizmus, mind az ignoszticizmus középpontjába Istent állítanunk. Persze, vannak az emögött álló motivációegyüttesnek könnyen kivehető elemei: a kulturális hagyomány, az emberarcúság és emberközpontúság, az Isten nyújtotta válasz érzelmileg kielégítő volta stb. Mindezeknek azonban nincs ismeretelméleti súlyuk. Ismeretelméleti súlya (legalábbis szerintem) annak az információs vákuumnak van, amiben a világot faggatva kapálódzunk. Ha pedig így van, akkor hagyományos, Isten-központú jelentését tekintve mind az agnoszticizmus, mind az ignoszticizmus értelmetlen. A feladat tehát a két megnevezés közül kiválasztani a számunkra rokonszenvesebbet, majd ezt felruházni az előbb sejtetett általánosabb jelentéssel. Mivel a "gnosztikus" szóval játszó szkeptikus tartalmú kifejezések első változata a Huxley-féle "agnoszticizmus" volt, így jómagam az egyszerűség mellett kiálló Ockham borotváját kölcsönvéve lenyesegetem az ignoszticizmus kifejezést, és maradok továbbra is az, aki voltam: (gyenge) agnosztikus.
Teszem ezt annak ellenére, hogy az elterjedt értelmezés szerint vett "agnoszticizmus" és "ignoszticizmus" közül éppen a fogalmi tisztázatlanságra építő utóbbi állt hozzám közelebb. Mivel azonban ez a fogalmi tisztázatlanság maga is az Isten-hipotézis köré épül, így könnyű szívvel megválok tőle. Ahogy a bevezetésben említettem, úgy érzem, a fogalmaink általunk is alakítható konstrukciók. Ha pedig egy ilyen fogalmat hibásnak találunk (ahogy én most a címben szereplőket csakugyan annak találtam), éppen mesterséges jellegéből fakadóan jogunk van venni a bátorságot, hogy átalakítsuk. Ezt teszem most én is - ha nagyobb hatásfokkal nem is, de legalább saját használatra.
Agnoszticizmus és ignoszticizmus. Két szó, meglehetősen hasonló hangzással és egymáshoz közel álló jelentéssel. Az első, az "agnoszticizmus" jelentése: az Isten létével kapcsolatos tudás hiánya. A másodiké, az "ignoszticizmusé": az Isten létével kapcsolatos kérdés értelmetlennek nyilvánítása, Isten fogalmának tisztázatlansága okán. A két fogalom azért fontos a számomra, mert mindkettő olyan tartalommal rendelkezik, ami igen közel áll az általam jelenleg vallott világnézethez. Ahhoz, hogy a világnézetemet fogalmi szempontból kellő pontossággal körül tudjam határolni, először is képesnek kellene lennem a két lehetőség közötti választásra.
A bejegyzés bevezetőjében írtak alapján a kérdés első közelítésben irreleváns: ha egyszer a fogalmaink csupán a világ kisebb-nagyobb mértékben tökéletlen leképeződései, úgy nem túlságosan fontos, hogy ezek közül a nem kellően tisztázott "dobozok" közül az ember melyikbe helyezi el magát. Nos, ez a megállapítás igaz lehet, számomra azonban - szubjektív indíttatásból - mégis fontos, hogy legalább a meglévő lehetőségeim közül a lehető legpontosabb meghatározást válasszam ki.
De mégis hogyan lehet a fent leírt és értelmezett két fogalom közül választani? Valószínűleg többféleképpen. Az a szempont, amit ebben a bejegyzésben én magam érvényesíteni fogok, abban áll, hogy sem az "agnosztikus", sem az "ignosztikus" megjelölés nem kellően pontos, mivel a róluk szóló legáltalánosabban elfogadott definíció nem azt a kérdést helyezi e fogalmak középpontjába, amit kellene. Többször írtam már arról, hogy nézetem szerint a világra vonatkozó legfontosabb kérdés nem Isten létével vagy mibenlétével áll kapcsolatban, hanem azzal hogy "mi is van tulajdonképpen?" Isten az én szememben nem több és nem kevesebb, mint egy a világ magyarázatára alkotott lehetséges hipotézisek közül - ugyanilyen súlyú, de más tartalmú hipotéziseket azonban meghatározhatatlan számmal megfogalmazhatunk. Éppen ezért lényegében érthetetlen számomra, hogy miért kellene mind az agnoszticizmus, mind az ignoszticizmus középpontjába Istent állítanunk. Persze, vannak az emögött álló motivációegyüttesnek könnyen kivehető elemei: a kulturális hagyomány, az emberarcúság és emberközpontúság, az Isten nyújtotta válasz érzelmileg kielégítő volta stb. Mindezeknek azonban nincs ismeretelméleti súlyuk. Ismeretelméleti súlya (legalábbis szerintem) annak az információs vákuumnak van, amiben a világot faggatva kapálódzunk. Ha pedig így van, akkor hagyományos, Isten-központú jelentését tekintve mind az agnoszticizmus, mind az ignoszticizmus értelmetlen. A feladat tehát a két megnevezés közül kiválasztani a számunkra rokonszenvesebbet, majd ezt felruházni az előbb sejtetett általánosabb jelentéssel. Mivel a "gnosztikus" szóval játszó szkeptikus tartalmú kifejezések első változata a Huxley-féle "agnoszticizmus" volt, így jómagam az egyszerűség mellett kiálló Ockham borotváját kölcsönvéve lenyesegetem az ignoszticizmus kifejezést, és maradok továbbra is az, aki voltam: (gyenge) agnosztikus.
Teszem ezt annak ellenére, hogy az elterjedt értelmezés szerint vett "agnoszticizmus" és "ignoszticizmus" közül éppen a fogalmi tisztázatlanságra építő utóbbi állt hozzám közelebb. Mivel azonban ez a fogalmi tisztázatlanság maga is az Isten-hipotézis köré épül, így könnyű szívvel megválok tőle. Ahogy a bevezetésben említettem, úgy érzem, a fogalmaink általunk is alakítható konstrukciók. Ha pedig egy ilyen fogalmat hibásnak találunk (ahogy én most a címben szereplőket csakugyan annak találtam), éppen mesterséges jellegéből fakadóan jogunk van venni a bátorságot, hogy átalakítsuk. Ezt teszem most én is - ha nagyobb hatásfokkal nem is, de legalább saját használatra.
Magyar ugar
Ja, nem, nem politizálni készülök (neten elvből soha), csupán elgondolkodtam azon, hogy vajon miért hemzseg az Internet az angol nyelven írott remek írásoktól a legkülönbözőbb témákban, és miért van az, hogy a magyar weben ilyen aktivitást legfeljebb a közösségi oldalakon és a női magazinok lapjain találunk. Ennyire nem elterjedt még itthon a virtuális kommunikáció, vagy tényleg ilyen hihetetlen igénytelenség jellemzi a hazai szellemi szférát?!
Nagy szerencsém, hogy gond nélkül írok-olvasok angolul, így számomra a nyelvi különbségek nem jelentenek akadályt, legalábbis ami az utóbbi nyelven írott szövegek megértését illeti. Mivel az érdeklődésemhez közel álló írásokhoz legkönnyebben az Interneten juthatok hozzá, az elmúlt évek során kialakult egy hozzávetőleges képem arról, hogy az engem szakmai és egyéni szempontokból izgató témák milyen minőségű és mennyiségű anyaggal vannak jelen a magyar és a külföldi weben. A szakmairól itt most - az inkognitóm megőrzése érdekében - nem szívesen nyilatkoznék; ha viszont például a blog témáját alapul véve kezdünk anyagokat keresni, egészen megdöbbentő különbségre lehetünk figyelmesek a magyar és az angol nyelven elérhető írások száma (és színvonala) között. Az egyik legnépszerűbb keresőbe az "agnosztikus" szót begépelve 18 400 darab találatunk lesz, ugyanezt a szót az angol "agnostic" formában megadva 20 200 000 kapcsolódó oldalt kapunk. A különbség több mint ezerszeres, ami még akkor is megdöbbentő, ha figyelembe vesszük, hogy a találatok egy jelentős része nem közvetlenül a témához kapcsolódó oldalakról származik. Még szűkebben kapcsolódva a saját nézeteimhez, az "ignosztikus" szó magyarul megadva kemény 8 találatot ad, míg az angol "ignostic" esetében ezek száma 76 200 - a különbség itt már csaknem tízezerszeres! Ez már cseppet sem figyelmen kívül hagyható, nemde?! Kissé közelebbről megismerkedve ezekkel az oldalakkal, hamarosan arról is megbizonyosodhatunk, hogy nem csupán a kapcsolódó anyagok száma, hanem azok színvonala között is rettentően mély szakadék tátong. Hogy mást ne mondjak, kifejezetten agnosztikus témájú és jelenleg is üzemelő blogra az egész magyar blogszférát tekintve is csak a saját, sok szempontból igencsak kifogásolható minőségű blogomat tudom példaként felhozni.
A fenti példa - melynek meglehetős elfogultsága miatt itt kérek elnézést - csak egy volt a sok közül, amit a hazai webes szféra szellemi igénytelenségéről szóló gondolataim alátámasztására felhozhatunk. Azonban nagyon hasonló eredményekre juthatnánk akkor is, ha más, tudományhoz, filozófiához, művészethez - egyszóval a szellemi termékek valamely kissé szofisztikáltabb területéhez - kapcsolódó olvasnivalók keresésére vetemednénk. Azt pedig, hogy, érzésem szerint, ugyanezt a elszigeteltséget nem csupán az elektronikus, hanem ugyanúgy a papíralapú információáramlás területén is megfigyelhetjük, már csak egy mondat erejéig említeném meg...
Vajon mi az oka ennek az ijesztő mértékű szellemi sivárságnak? Miért van az, hogy míg sok fejlett külföldi országban az (internetet használó) emberek teljesen természetes igényeként merül fel a széles értelemben vett "művelődés", a szellemi termékekkel való aktív ismerkedés és azok továbbfejlesztése, addig itthon, bár szintén egy fejlett ország lakóinak mondjuk magunkat, a "celebek" és a húsleves-készítés világa (látszólag?) mindenkit jobban érdekel, mint az, ami ténylegesen körülvesz bennünket?! Miért van az, hogy "odakint" elfogadott attitűd a kíváncsiság, itthon ellenben a rögvalóságon túlra terjedő érdeklődés inkább szégyenfolt, fiatalkori hóbort, semmint olyasvalami, amire büszkék lehetnénk?! Érzésem szerint az ember, ha ebben az országban él, ugyanezt az üres, mocsaras, Ady után remek szóval leginkább "Ugar"-nak nevezhető közeget látja, tapintja, érzékeli mindenütt, ahova nyitott szellemmel próbál közelíteni.
Annak, hogy mindez miért van így, rengeteg oka elképzelhető - én itt most ezek közül egy mellett sem szeretnék állást foglalni. Inkább csak átgondolásra ajánlom a fentebb írtakat - vajon szerintetek is az ott írtak jellemzik-e a hazai (webes) szellemi szférát, és ha igen, akkor vajon miért?!
Nagy szerencsém, hogy gond nélkül írok-olvasok angolul, így számomra a nyelvi különbségek nem jelentenek akadályt, legalábbis ami az utóbbi nyelven írott szövegek megértését illeti. Mivel az érdeklődésemhez közel álló írásokhoz legkönnyebben az Interneten juthatok hozzá, az elmúlt évek során kialakult egy hozzávetőleges képem arról, hogy az engem szakmai és egyéni szempontokból izgató témák milyen minőségű és mennyiségű anyaggal vannak jelen a magyar és a külföldi weben. A szakmairól itt most - az inkognitóm megőrzése érdekében - nem szívesen nyilatkoznék; ha viszont például a blog témáját alapul véve kezdünk anyagokat keresni, egészen megdöbbentő különbségre lehetünk figyelmesek a magyar és az angol nyelven elérhető írások száma (és színvonala) között. Az egyik legnépszerűbb keresőbe az "agnosztikus" szót begépelve 18 400 darab találatunk lesz, ugyanezt a szót az angol "agnostic" formában megadva 20 200 000 kapcsolódó oldalt kapunk. A különbség több mint ezerszeres, ami még akkor is megdöbbentő, ha figyelembe vesszük, hogy a találatok egy jelentős része nem közvetlenül a témához kapcsolódó oldalakról származik. Még szűkebben kapcsolódva a saját nézeteimhez, az "ignosztikus" szó magyarul megadva kemény 8 találatot ad, míg az angol "ignostic" esetében ezek száma 76 200 - a különbség itt már csaknem tízezerszeres! Ez már cseppet sem figyelmen kívül hagyható, nemde?! Kissé közelebbről megismerkedve ezekkel az oldalakkal, hamarosan arról is megbizonyosodhatunk, hogy nem csupán a kapcsolódó anyagok száma, hanem azok színvonala között is rettentően mély szakadék tátong. Hogy mást ne mondjak, kifejezetten agnosztikus témájú és jelenleg is üzemelő blogra az egész magyar blogszférát tekintve is csak a saját, sok szempontból igencsak kifogásolható minőségű blogomat tudom példaként felhozni.
A fenti példa - melynek meglehetős elfogultsága miatt itt kérek elnézést - csak egy volt a sok közül, amit a hazai webes szféra szellemi igénytelenségéről szóló gondolataim alátámasztására felhozhatunk. Azonban nagyon hasonló eredményekre juthatnánk akkor is, ha más, tudományhoz, filozófiához, művészethez - egyszóval a szellemi termékek valamely kissé szofisztikáltabb területéhez - kapcsolódó olvasnivalók keresésére vetemednénk. Azt pedig, hogy, érzésem szerint, ugyanezt a elszigeteltséget nem csupán az elektronikus, hanem ugyanúgy a papíralapú információáramlás területén is megfigyelhetjük, már csak egy mondat erejéig említeném meg...
Vajon mi az oka ennek az ijesztő mértékű szellemi sivárságnak? Miért van az, hogy míg sok fejlett külföldi országban az (internetet használó) emberek teljesen természetes igényeként merül fel a széles értelemben vett "művelődés", a szellemi termékekkel való aktív ismerkedés és azok továbbfejlesztése, addig itthon, bár szintén egy fejlett ország lakóinak mondjuk magunkat, a "celebek" és a húsleves-készítés világa (látszólag?) mindenkit jobban érdekel, mint az, ami ténylegesen körülvesz bennünket?! Miért van az, hogy "odakint" elfogadott attitűd a kíváncsiság, itthon ellenben a rögvalóságon túlra terjedő érdeklődés inkább szégyenfolt, fiatalkori hóbort, semmint olyasvalami, amire büszkék lehetnénk?! Érzésem szerint az ember, ha ebben az országban él, ugyanezt az üres, mocsaras, Ady után remek szóval leginkább "Ugar"-nak nevezhető közeget látja, tapintja, érzékeli mindenütt, ahova nyitott szellemmel próbál közelíteni.
Annak, hogy mindez miért van így, rengeteg oka elképzelhető - én itt most ezek közül egy mellett sem szeretnék állást foglalni. Inkább csak átgondolásra ajánlom a fentebb írtakat - vajon szerintetek is az ott írtak jellemzik-e a hazai (webes) szellemi szférát, és ha igen, akkor vajon miért?!
2012. november 18., vasárnap
Michio Kaku
Nagyjából az ötezredik ilyen bejegyzés jön, de mit lehet tenni, ha egyszer olyan jó az ember saját gondolataira mások írásaiban is rácsodálkozni.
Tegnap éjjel egy cenzúráznivalóan késői időpontban került a kezembe Michio Kaku Hipertér című könyve. Az ok, amiért beleolvastam, valójában a virtuális provokáció volt: egy nem teljesen egyértelműen megítélhető tanárom nemrég úgy nyilatkozott, hogy az említett szerző művei nem többek puszta matematikai játékoknál. Az állítás erőssége elég okot adott arra, hogy magam is utánanézzek a dolognak. Az eddig olvasottak alapján Michio Kaku védelmében egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy írásai fantasztikus jellegével ő maga is tisztában van, azonban képes meggyőző érveket hozni amellett, hogy a fizika mai állása létjogosultságot ad a deduktív következtetések levonásának is. Ebből a szempontból tehát (legalábbis jelenleg) nem találok kifogásolnivalót a szerző munkásságában.
Amiért azonban ezt a bejegyzést írni kezdtem, az nem egy episztemológiai vita továbbvitelének a szándéka volt, hanem egy gyönyörű gondolat megosztásáé Michio Kaku könyvének lezárásából. Kommentárt nem is szívesen fűznék hozzá, a leírtak egyszerűen magukért beszélnek:
"Sokan az élet értelmét egyéni gyarapodás, emberi kapcsolatok vagy személyes tapasztalatok révén keresik. Számomra úgy tűnik azonban, hogy annak áldása, hogy elménk képes megsejteni a természet legvégső titkait, elegendő értelmet ad az életnek."
(Az idézet forrása: Michio Kaku: Hipertér, 342. o.)
Tegnap éjjel egy cenzúráznivalóan késői időpontban került a kezembe Michio Kaku Hipertér című könyve. Az ok, amiért beleolvastam, valójában a virtuális provokáció volt: egy nem teljesen egyértelműen megítélhető tanárom nemrég úgy nyilatkozott, hogy az említett szerző művei nem többek puszta matematikai játékoknál. Az állítás erőssége elég okot adott arra, hogy magam is utánanézzek a dolognak. Az eddig olvasottak alapján Michio Kaku védelmében egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy írásai fantasztikus jellegével ő maga is tisztában van, azonban képes meggyőző érveket hozni amellett, hogy a fizika mai állása létjogosultságot ad a deduktív következtetések levonásának is. Ebből a szempontból tehát (legalábbis jelenleg) nem találok kifogásolnivalót a szerző munkásságában.
Amiért azonban ezt a bejegyzést írni kezdtem, az nem egy episztemológiai vita továbbvitelének a szándéka volt, hanem egy gyönyörű gondolat megosztásáé Michio Kaku könyvének lezárásából. Kommentárt nem is szívesen fűznék hozzá, a leírtak egyszerűen magukért beszélnek:
"Sokan az élet értelmét egyéni gyarapodás, emberi kapcsolatok vagy személyes tapasztalatok révén keresik. Számomra úgy tűnik azonban, hogy annak áldása, hogy elménk képes megsejteni a természet legvégső titkait, elegendő értelmet ad az életnek."
(Az idézet forrása: Michio Kaku: Hipertér, 342. o.)
2012. október 10., szerda
Irracionalitás
Végre levontam a következtetést az elmúlt napjaimat végigkísérő kérdésekkel kapcsolatban - ha másra nem is, legalább saját magamra vonatkozóan.
A mélységet kutatom, filozófiai jellegű eszközökkel, nem a keresési folyamatra, hanem a célra összpontosítva. Működhetnék másként is, de nem teszem - hogy miért, azt magam sem tudom.
És ez az a pont, ahol ráébredek, hogy az eddig olyannyira ésszerűnek gondolt világlátásom maga is merő irracionalitásra épül.
(Elnézést kérek mindenkitől, ha a fenti soraim esetleg kevéssé érthetők. Ez a bejegyzés, bevallom, elsősorban - de nem kizárólag - magamnak szól, a néhány frissen felmerült, de a blogban csak részben közölt kérdésemre adandó válaszként.)
A mélységet kutatom, filozófiai jellegű eszközökkel, nem a keresési folyamatra, hanem a célra összpontosítva. Működhetnék másként is, de nem teszem - hogy miért, azt magam sem tudom.
És ez az a pont, ahol ráébredek, hogy az eddig olyannyira ésszerűnek gondolt világlátásom maga is merő irracionalitásra épül.
(Elnézést kérek mindenkitől, ha a fenti soraim esetleg kevéssé érthetők. Ez a bejegyzés, bevallom, elsősorban - de nem kizárólag - magamnak szól, a néhány frissen felmerült, de a blogban csak részben közölt kérdésemre adandó válaszként.)
2012. október 9., kedd
"Fecseg a felszín, hallgat a mély..."
Hogy miért kezdem olyan sok bejegyzésemet valamilyen idézettel, annak az oka egyszerű: humán tagozatos gimnáziumba jártam, ahol hihetetlen mennyiségben kellett gyártanunk a műelemzéseket. Ennek köszönhetően máig rengeteg helyzettel kapcsolatban jutnak eszembe különböző irodalmi művek sorai, szókapcsolatai stb. Mivel ez utóbbiak sokszor utánozhatatlan zsenialitással fogalmazódtak meg, többnyire szó szerint vissza is adom őket.
Na de térjünk a lényegre! Nem tudok napirendre térni az előző bejegyzés egyik fő gondolata fölött: miért is kell nekünk éppen a mélységet kutatnunk, miért nem elégedhetünk meg a felszínnel?! Csupán azért, mert "a felszín fecseg, a mély hallgat" (ahogyan azt József Attila A Dunánál c. versében olvashatjuk); mert a felszín elérhető, a mélység elérhetetlen? Csak azért, mert a mélységben, éppen elérhetetlensége folytán, titkokat, ráébredést, megvilágosodást sejtünk; vagy mert a kíváncsi emberi természetet eleve vonzza minden, ami feltérképezetlen? Vajon tényleg van-e létjogosultsága annak, amikor a felszín helyett a mélységre összpontosítunk, amikor innen várjuk a válaszokat? Nem siklunk-e el valami felett, ha így teszünk?
A kérdés, bár (legalábbis az én szememben) önmagában is hihetetlen súllyal nehezedik ránk, még annál is messzebbre vezet, mint ahogyan első látásra gondolnánk. Évezredek óta kiváltságosnak tekintjük a "mélység" (a természeti erők, az istenek/Isten, a tudomány stb.) ismerőit - őket tesszük meg vezetőknek, kezükbe adva a testek és a lelkek feletti hatalmat (gyakran a szó legszorosabb értelmében). A társadalom gyakorlati működése alapvetően éppen úgy az ő kezükben van, ahogy a szépség, a jóság és más alapvető emberi kategóriák meghatározása is. Tevékenységüket megbecsüléssel és a legkülönbözőbb privilégiumokkal jutalmazzuk. De vajon helyesen tesszük-e mindezt? Valóban többet ér-e az, aki a felszín helyett a mélységre szegezi a tekintetét? Valóban közelebb járnak-e ezek az emberek az igazsághoz? Nem szeretném eltagadni a kérdés önkritikus élét sem: vajon (leendő) értelmiségiként én magam követelhetek-e tiszteletet, elismerést pusztán a tevékenységem, a gondolkodásom szerkezete okán?!
Úgy érzem, az igazság - ha egyáltalán van értelme ilyesmiről beszélni - nem feltétlenül kell, hogy a mélységben rejtőzzön. Hogy ténylegesen hol is van, az magának az igazságnak a része. Mintha ugyanazzal a helyzettel állnánk szemben, mint az igazsággal kapcsolatos kérdés megfogalmazására tett kísérletek kudarcba fulladásánál: az igazság megismerése előtt sem kérdést feltenni, sem állításokat megfogalmazni nem vagyunk képesek vele kapcsolatban. Az pedig, hogy az igazság a "hallgató mélységben" vagy a "fecsegő felszínen" keresendő-e, az ilyen kérdések közé tartozik.
Ismét csak annak a sejtésemnek tudok hangot adni, hogy a minket körülvevő ismeretelméleti vákuum áthatolhatatlanabb, mint amilyennek elsőre gondolnánk. A mélység és a felszín közötti választás pedig alighanem nem több, mint egyszerű döntés és/vagy megszokás kérdése.
Na de térjünk a lényegre! Nem tudok napirendre térni az előző bejegyzés egyik fő gondolata fölött: miért is kell nekünk éppen a mélységet kutatnunk, miért nem elégedhetünk meg a felszínnel?! Csupán azért, mert "a felszín fecseg, a mély hallgat" (ahogyan azt József Attila A Dunánál c. versében olvashatjuk); mert a felszín elérhető, a mélység elérhetetlen? Csak azért, mert a mélységben, éppen elérhetetlensége folytán, titkokat, ráébredést, megvilágosodást sejtünk; vagy mert a kíváncsi emberi természetet eleve vonzza minden, ami feltérképezetlen? Vajon tényleg van-e létjogosultsága annak, amikor a felszín helyett a mélységre összpontosítunk, amikor innen várjuk a válaszokat? Nem siklunk-e el valami felett, ha így teszünk?
A kérdés, bár (legalábbis az én szememben) önmagában is hihetetlen súllyal nehezedik ránk, még annál is messzebbre vezet, mint ahogyan első látásra gondolnánk. Évezredek óta kiváltságosnak tekintjük a "mélység" (a természeti erők, az istenek/Isten, a tudomány stb.) ismerőit - őket tesszük meg vezetőknek, kezükbe adva a testek és a lelkek feletti hatalmat (gyakran a szó legszorosabb értelmében). A társadalom gyakorlati működése alapvetően éppen úgy az ő kezükben van, ahogy a szépség, a jóság és más alapvető emberi kategóriák meghatározása is. Tevékenységüket megbecsüléssel és a legkülönbözőbb privilégiumokkal jutalmazzuk. De vajon helyesen tesszük-e mindezt? Valóban többet ér-e az, aki a felszín helyett a mélységre szegezi a tekintetét? Valóban közelebb járnak-e ezek az emberek az igazsághoz? Nem szeretném eltagadni a kérdés önkritikus élét sem: vajon (leendő) értelmiségiként én magam követelhetek-e tiszteletet, elismerést pusztán a tevékenységem, a gondolkodásom szerkezete okán?!
Úgy érzem, az igazság - ha egyáltalán van értelme ilyesmiről beszélni - nem feltétlenül kell, hogy a mélységben rejtőzzön. Hogy ténylegesen hol is van, az magának az igazságnak a része. Mintha ugyanazzal a helyzettel állnánk szemben, mint az igazsággal kapcsolatos kérdés megfogalmazására tett kísérletek kudarcba fulladásánál: az igazság megismerése előtt sem kérdést feltenni, sem állításokat megfogalmazni nem vagyunk képesek vele kapcsolatban. Az pedig, hogy az igazság a "hallgató mélységben" vagy a "fecsegő felszínen" keresendő-e, az ilyen kérdések közé tartozik.
Ismét csak annak a sejtésemnek tudok hangot adni, hogy a minket körülvevő ismeretelméleti vákuum áthatolhatatlanabb, mint amilyennek elsőre gondolnánk. A mélység és a felszín közötti választás pedig alighanem nem több, mint egyszerű döntés és/vagy megszokás kérdése.
2012. október 5., péntek
A Maya fátyla
A hindu vallásosság egyik központi eleme a Maya - az illúzió. Az ősi szentírások szerint az anyagi világ nem más, mint álomkép, mely az Istenségtől való elfordulásunk büntetéseként ejtett foglyul minket. A Maya-ból való kitörés csak az anyagi világgal való kapcsolat felszámolásával, teljes lelki megtisztulással, az Istenségnek való abszolút önátadással érhető el.
A fenti sorok számomra rendkívül mély jelentés hordoznak, több szempontból is. Egyrészt korábban évekig gyakoroltam egy vallást, melynek éppen ezek a gondolatok képezték az alapját, és amit metafizikai szempontból ma is a kultúrtörténet egyik legcsodálatosabb alkotásának tartok. Másrészt, bár Istenben mára már nem hiszek, az világ rejtélyes, (részben) illuzórikus voltának elképzelése most is izgalommal tölt el. Egyáltalán nem tudom kizárni, hogy így legyen - a kérdés csak az, hogy vajon mi az, ami csakugyan illúzió.
A problémafelvetés messzire vezet, így a mostani bejegyzésben csupán a téma egyetlen aspektusára szeretném felhívni a figyelmet: a mélység kérdésére. A kérdésem az, hogy vajon jól érzékeljük-e a mélység mibenlétét, a szó filozófiai értelmében. Vajon helyesek-e azok a fogalmak, amelyekkel megpróbáljuk körülhatárolni a világ "mély" titkainak mibenlétét: az örökkévalóság, a végtelenség, az abszolútum, a lét és a semmi, az egység és így tovább? (Személy szerint egyébként a legutóbbit, az egység gondolatát a legkevésbé sem tartom megalapozottnak, ennek ellenére rengeteget hallhatunk a világ, az igazság, a létezés stb. egységéről.) Nem csupán a gondolati hagyományokban gyökerező megszokásokról van-e szó, amikor ezeket a fogalmakat állítjuk a világ milyenségét mérlegelő gondolataink középpontjába? Nem csupán azért tiszteljük-e ezeket az elképzeléseket, mert tartalmuk felfoghatatlan, értelmetlen a számunkra? Egyáltalán, miért a "mély"-ben keressük a választ a kérdéseinkre? Miért feltételezzük, hogy az elérhetetlen mélység többet mondhat nekünk, mint a szemünk előtt nyüzsgő felszín? A kérdések - ahogy a filozófiai jellegű gondolkodás során szinte mindig - nagyon hosszan folytathatók lennének.
A fenti probléma mostanában igen nagy súllyal nehezedik rám. Tudatos döntéssel ráléptem egy útra (gondolati és ettől nem független gyakorlati szempontból egyaránt), melyen hosszú távon haladni szeretnék. A választásom alapja a mélység fontosságának feltételezése. Egy, egyelőre nem túlságosan hatalmas, de fejlődésre szánt építményt emelek olyan talajra, amelyről nem tudom, mennyire ingoványos. A talaj a mélységgel kapcsolatos gondolataim összessége - az építmény az életem. Vajon biztos alapokon áll? Vagy tartanom kell az összeomlástól (ez alatt itt természetesen nem a "külső" hatások okozta, pl. fizikai összeomlást értem, ami nyilván megjósolhatatlan és elkerülhetetlen, hanem a "belső" okokból bekövetkező, kiábrándulásból, a korábbi feltételezések helytelen voltára való ráébredésből eredő összeomlást)? Bízhatok-e legalább az alapok szilárdságában, és ami még fontosabb, helyességében?!
Nagyon nehéz kérdések ezek, a megválaszolásukra tett kísérletek pedig, megfelelő információ híján, önmagukba hullanak vissza.
A fenti sorok számomra rendkívül mély jelentés hordoznak, több szempontból is. Egyrészt korábban évekig gyakoroltam egy vallást, melynek éppen ezek a gondolatok képezték az alapját, és amit metafizikai szempontból ma is a kultúrtörténet egyik legcsodálatosabb alkotásának tartok. Másrészt, bár Istenben mára már nem hiszek, az világ rejtélyes, (részben) illuzórikus voltának elképzelése most is izgalommal tölt el. Egyáltalán nem tudom kizárni, hogy így legyen - a kérdés csak az, hogy vajon mi az, ami csakugyan illúzió.
A problémafelvetés messzire vezet, így a mostani bejegyzésben csupán a téma egyetlen aspektusára szeretném felhívni a figyelmet: a mélység kérdésére. A kérdésem az, hogy vajon jól érzékeljük-e a mélység mibenlétét, a szó filozófiai értelmében. Vajon helyesek-e azok a fogalmak, amelyekkel megpróbáljuk körülhatárolni a világ "mély" titkainak mibenlétét: az örökkévalóság, a végtelenség, az abszolútum, a lét és a semmi, az egység és így tovább? (Személy szerint egyébként a legutóbbit, az egység gondolatát a legkevésbé sem tartom megalapozottnak, ennek ellenére rengeteget hallhatunk a világ, az igazság, a létezés stb. egységéről.) Nem csupán a gondolati hagyományokban gyökerező megszokásokról van-e szó, amikor ezeket a fogalmakat állítjuk a világ milyenségét mérlegelő gondolataink középpontjába? Nem csupán azért tiszteljük-e ezeket az elképzeléseket, mert tartalmuk felfoghatatlan, értelmetlen a számunkra? Egyáltalán, miért a "mély"-ben keressük a választ a kérdéseinkre? Miért feltételezzük, hogy az elérhetetlen mélység többet mondhat nekünk, mint a szemünk előtt nyüzsgő felszín? A kérdések - ahogy a filozófiai jellegű gondolkodás során szinte mindig - nagyon hosszan folytathatók lennének.
A fenti probléma mostanában igen nagy súllyal nehezedik rám. Tudatos döntéssel ráléptem egy útra (gondolati és ettől nem független gyakorlati szempontból egyaránt), melyen hosszú távon haladni szeretnék. A választásom alapja a mélység fontosságának feltételezése. Egy, egyelőre nem túlságosan hatalmas, de fejlődésre szánt építményt emelek olyan talajra, amelyről nem tudom, mennyire ingoványos. A talaj a mélységgel kapcsolatos gondolataim összessége - az építmény az életem. Vajon biztos alapokon áll? Vagy tartanom kell az összeomlástól (ez alatt itt természetesen nem a "külső" hatások okozta, pl. fizikai összeomlást értem, ami nyilván megjósolhatatlan és elkerülhetetlen, hanem a "belső" okokból bekövetkező, kiábrándulásból, a korábbi feltételezések helytelen voltára való ráébredésből eredő összeomlást)? Bízhatok-e legalább az alapok szilárdságában, és ami még fontosabb, helyességében?!
Nagyon nehéz kérdések ezek, a megválaszolásukra tett kísérletek pedig, megfelelő információ híján, önmagukba hullanak vissza.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)