Van valami vonzó a(z ismeretelméleti) nihilizmusban. Valami, ami bűvöletbe ejt.
Egyrészt elbűvöl a nézet intuitív helyessége. Noha nincs okom feltételezni, hogy az intuíció önmagában képes lenne egy ilyen súlyú kérdésben igazságot tenni, a racionalitással csak köszönőviszonyban álló megérzés rábólint a nihilizmus álláspontjára.
Másrészt lebilincselő a nihilista válasz könnyűsége: vergődj csak, szerencsétlen állat, úgysem jutsz sehova, akkor hát minek? Ne küzdj, engedd át magad a teljes nemtudásnak!
Harmadrészt csábító a nihilizmus nyújtotta szellemi (és egyéb) szabadság. Minden, amit kigondolsz, merő fantáziajáték lehet csupán, melynek az igaz vagy hamis voltáról sosem győződhetsz meg. A semmi, a vákuum szabadsága ez - végtelen és kilátástalan. Mámorító és tragikus. Azt gondolsz, sőt, azt is teszel, amit akarsz. Sosem tudod meg, hogy igazad volt-e, hogy helyesen cselekedtél-e.
Mégis, ha kérdezik: agnosztikus vagyok. Nincs gnózisom, nincs tudásom, de egyszerre kötelez le és tölt el reménnyel a lehetőség, hogy van valami, ami "tudható." A(z ismeretelméleti) nihilizmus iránti vonzódásom pusztán intuitív-érzelmi jellegű. Az agnoszticizmus választásában, noha az intuíció szerepe itt is döntő, ott áll már a racionalitás is. Miért vet(het)néd el a lehetőséget, hogy valaha, valamit megtudj a világról? Miért veted el a tudás lehetőségének reményét és felelősségét? A nihilizmus passzív magatartás, az agnoszticizmus aktív. A nihilista beletörődik, az agnosztikus keres. Az alapélmény - a tudáshiányé - azonos, az arra adott válaszok különbözőek.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: felelősség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: felelősség. Összes bejegyzés megjelenítése
2012. december 24., hétfő
2012. november 3., szombat
A válaszolás felelőssége
Nem tudom, eszetekbe jutott-e már, hogy micsoda felelősséggel jár bármilyen kijelentést is tenni világnézeti kérdésekkel kapcsolatban. Ha feltesszük (én legalábbis felteszem), hogy a tökéletesen biztos válaszokkal senki sem rendelkezik, valószínűsíthetjük, hogy a világnézet sosem lehet teljesen meginghatatlan, mindig van valamekkora esélye, hogy külső vagy belső hatások eredményeképpen megváltozik. Mivel pedig a világnézettel kapcsolatos gondolatokat, ha nem intuitíve keletkeznek, csak egymástól kaphatjuk (akár kulturális hordozók, pl. könyvek, műalkotások, zene stb. révén), roppant felelősséggel jár minden szó, amivel mások számára a világnézetünket kommunikáljuk.
Mint egy kifejezetten egy konkrét világnézet (az agnoszticizmus) köré szervezett blog írójának, nekem is szembesülnöm kellett azzal, hogy a gondolataimat - milyen meglepő - mások alkalmasint elolvassák. Sőt, ugyanúgy, ahogy én is sokat merítettem már mások bejegyzéseiből, könnyen előfordulhat, hogy az itt közölt gondolatok sem maradnak visszhangtalanok. A most leírtak talán banalitásnak tűnnek, de, bevallom, mindez ilyen éles formában valamiért még sosem tudatosult bennem. Sőt, továbbmegyek: amikor valamilyen beszélgetés során világnézeti kérdésekre terelődik a szó, nem lehetetlen, hogy az ott közölt véleményünk hosszabb-rövidebb időre, de akár egy teljes életre is meghatározza az illető világnézetét, gondolkodását, tulajdonképpen az egész embert magát. Sokszor keveredtem már ilyen beszélgetésekbe, és sajnos azt is el kell ismernem, hogy az évek során sokat változott világnézetemből fakadóan a kijelentéseim hosszabb távon igen kevéssé voltak következetesek.
Mindezt tudatosítva úgy érzem, ideje végiggondolnom, mi az, amit jelenleg egy, a világnézetemre vonatkozó kérdésre nyugodt lelkiismerettel válaszolni tudnék. Mivel (és, azt hiszem, valahol ez is attitűd kérdése) nem célom másokat szándékosan félrevezetni, olyan választ kell kiötlenem, amiről azt gondolom, hogy a lehető legkevésbé árt a beszélgetőpartneremnek (arról, hogy mennyire használ, nemigen tudok nyilatkozni, mivel a "végső" válaszokat nem vélem ismerni). Végeredményben a következőket tudnám mondani, ha valamilyen helyzetben a világnézetemről kellene nyilatkoznom:
Számomra az elképzelhető legfontosabb kérdés az, hogy hogyan működik a világ maga. Bár sokat gondolkodtam már ezen, jelenleg sajnos nem rendelkezem válasszal, és nem tudom, hogy valaha rendelkezésemre áll-e majd valamilyen válasz. A kérdéssel való foglalkozást mindazonáltal továbbra is folytatni szeretném. Másoknak azt tudom jó szívvel tanácsolni, hogy döntsék el, fontos-e számukra ez a kérdés, majd, ha igen, próbálják meg ők maguk is a lehető legalaposabban körüljárni a lehetőségeket.
És ennyi. A fentiek tárgyi információtartalma a nullával egyenlő, ami nem csoda, mert tényleg ennyi tudás birtokosának érzem magam a világgal kapcsolatban. Amit közölni tudok, az csupán egy leírás saját magamról, és egy lehetőség jelzése mások számára. Azzal, hogy semmit sem (a nem-tudást sem) próbálok "ráerőltetni" másokra, nem elhárítani, hanem éppen felvállalni szeretném a kérdéssel kapcsolatos felelősséget. A kijelentésemet a teljes őszinteség uralja, amikor a saját nem-tudásomat is csupán határozatlan időre terjesztem ki, nem pedig örökre, mivel nem tudom, eljön-e majd olyan idő, amikor a birtokomba kerül valamilyen tudás. Ez vonatkozik arra is, amikor, ugyanebből a teljes meghatározatlanságból kiindulva, csupán bizonyos, az én szempontomból elfogadhatónak tűnő lehetőségeket vázolok fel a partnerem számára.
A fent megfogalmazott válaszom világnézetileg nem semleges. Az, hogy nem állok ki valamilyen konkrét nézet mellett, számomra érték, mások számára viszont nem feltétlenül az (ld. térítő vallások vagy "keményvonalas" ateizmus - és jelenleg nem vagyok abban a helyzetben, hogy azt állítsam, nem nekik van igazuk). Az ismeretelméletileg totálisan meghatározatlan helyzetbe való belehelyezkedésemből süt az agnoszticizmus; az explicit válasz hiánya azon véleményemet sugallja az olvasónak/hallgatónak, miszerint azok csakugyan nem állnak egyértelműen rendelkezésre, hogy azokon gondolkodni kell. Ezeket az imperativusokat magamra nézve érvényesnek is tartom, másokra nézve ilyesmit megfogalmazni viszont már ingoványos talajra vezet. Mégis, azt hiszem, a fent megfogalmazottak olyasmik, amiknek a másokkal való közlése után még nyugodt lelkiismerettel a tükörbe tudok nézni. A kérdéssel kapcsolatos eddigi reflektálatlan magatartásomnál ez mindenesetre jobbnak tűnik.
Mint egy kifejezetten egy konkrét világnézet (az agnoszticizmus) köré szervezett blog írójának, nekem is szembesülnöm kellett azzal, hogy a gondolataimat - milyen meglepő - mások alkalmasint elolvassák. Sőt, ugyanúgy, ahogy én is sokat merítettem már mások bejegyzéseiből, könnyen előfordulhat, hogy az itt közölt gondolatok sem maradnak visszhangtalanok. A most leírtak talán banalitásnak tűnnek, de, bevallom, mindez ilyen éles formában valamiért még sosem tudatosult bennem. Sőt, továbbmegyek: amikor valamilyen beszélgetés során világnézeti kérdésekre terelődik a szó, nem lehetetlen, hogy az ott közölt véleményünk hosszabb-rövidebb időre, de akár egy teljes életre is meghatározza az illető világnézetét, gondolkodását, tulajdonképpen az egész embert magát. Sokszor keveredtem már ilyen beszélgetésekbe, és sajnos azt is el kell ismernem, hogy az évek során sokat változott világnézetemből fakadóan a kijelentéseim hosszabb távon igen kevéssé voltak következetesek.
Mindezt tudatosítva úgy érzem, ideje végiggondolnom, mi az, amit jelenleg egy, a világnézetemre vonatkozó kérdésre nyugodt lelkiismerettel válaszolni tudnék. Mivel (és, azt hiszem, valahol ez is attitűd kérdése) nem célom másokat szándékosan félrevezetni, olyan választ kell kiötlenem, amiről azt gondolom, hogy a lehető legkevésbé árt a beszélgetőpartneremnek (arról, hogy mennyire használ, nemigen tudok nyilatkozni, mivel a "végső" válaszokat nem vélem ismerni). Végeredményben a következőket tudnám mondani, ha valamilyen helyzetben a világnézetemről kellene nyilatkoznom:
Számomra az elképzelhető legfontosabb kérdés az, hogy hogyan működik a világ maga. Bár sokat gondolkodtam már ezen, jelenleg sajnos nem rendelkezem válasszal, és nem tudom, hogy valaha rendelkezésemre áll-e majd valamilyen válasz. A kérdéssel való foglalkozást mindazonáltal továbbra is folytatni szeretném. Másoknak azt tudom jó szívvel tanácsolni, hogy döntsék el, fontos-e számukra ez a kérdés, majd, ha igen, próbálják meg ők maguk is a lehető legalaposabban körüljárni a lehetőségeket.
És ennyi. A fentiek tárgyi információtartalma a nullával egyenlő, ami nem csoda, mert tényleg ennyi tudás birtokosának érzem magam a világgal kapcsolatban. Amit közölni tudok, az csupán egy leírás saját magamról, és egy lehetőség jelzése mások számára. Azzal, hogy semmit sem (a nem-tudást sem) próbálok "ráerőltetni" másokra, nem elhárítani, hanem éppen felvállalni szeretném a kérdéssel kapcsolatos felelősséget. A kijelentésemet a teljes őszinteség uralja, amikor a saját nem-tudásomat is csupán határozatlan időre terjesztem ki, nem pedig örökre, mivel nem tudom, eljön-e majd olyan idő, amikor a birtokomba kerül valamilyen tudás. Ez vonatkozik arra is, amikor, ugyanebből a teljes meghatározatlanságból kiindulva, csupán bizonyos, az én szempontomból elfogadhatónak tűnő lehetőségeket vázolok fel a partnerem számára.
A fent megfogalmazott válaszom világnézetileg nem semleges. Az, hogy nem állok ki valamilyen konkrét nézet mellett, számomra érték, mások számára viszont nem feltétlenül az (ld. térítő vallások vagy "keményvonalas" ateizmus - és jelenleg nem vagyok abban a helyzetben, hogy azt állítsam, nem nekik van igazuk). Az ismeretelméletileg totálisan meghatározatlan helyzetbe való belehelyezkedésemből süt az agnoszticizmus; az explicit válasz hiánya azon véleményemet sugallja az olvasónak/hallgatónak, miszerint azok csakugyan nem állnak egyértelműen rendelkezésre, hogy azokon gondolkodni kell. Ezeket az imperativusokat magamra nézve érvényesnek is tartom, másokra nézve ilyesmit megfogalmazni viszont már ingoványos talajra vezet. Mégis, azt hiszem, a fent megfogalmazottak olyasmik, amiknek a másokkal való közlése után még nyugodt lelkiismerettel a tükörbe tudok nézni. A kérdéssel kapcsolatos eddigi reflektálatlan magatartásomnál ez mindenesetre jobbnak tűnik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)