Egy idős hölgy ül előttem. Nyolcan év körüli, talán még több. Alakja még mindig magas, szikár; méltóságteljesen, egyenes derékkal ül, noha a válla, háta hajlott már kissé. Arca csontos, szigorú - szemei azonban élénken, kíváncsian csillognak. Fehérre fakult, kontyba fogott haja ibolyaillattal tölti meg a levegőt. Nem, igazán szép talán sosem volt, de büszke, erős teremtés lehetett valaha. Ahogy, úgy tűnik, még most is az.
A szeme... A szeme rabul ejtett. Olyan ismerős, olyan nagyon ismerős. Mintha láttam volna már őket valahol, de akkor nem voltak ilyen derűsek, nyoma sem volt bennük annak a kiegyensúlyozottságnak, békének, amit ez a szempár áraszt. Egy bölcs ember szemei ezek. Valakié, aki már régen nem vár semmit, mert tudja, hogy nincsen semmi, amit várnia kellene. Valaha nem így gondolta. Kutatott, követelt, tudni akart... Ma már nem bánja, hogy nem találta meg, amit keresett. Hogy a titok titok maradt. Talán ezért is olyan nyugodt, olyan derűs. Mert átadja magát a titoknak; nem próbál benne megkapaszkodni, fogást találni rajta, csak lebeg rajta, benne. Nem boldog és nem boldogtalan; nem tud semmit, és mégis annyi mindent tud. Ma még van, holnap talán már nem lesz. Hogy fél-e a haláltól? Ki nem fél... Ő sem mentes a félelemtől, de nem ágál ellene, nem lázad, csak elfogad. Nem tudja, hogy lesz-e "ott" valami - ha nem lesz, jó, ha lesz, hát úgy is jó. Legalább azt tudja, kiért szeretne odamenni. De mindez nem számít. Ahogy semmi sem.
Újra a szemébe nézek: pillantásában az ókori bölcsek nyugalma néz vissza rám. A görögöké, a Prédikátoré, a keleti tanítóké... és néhány mai vagy csak nem túl régen élt emberé is. Évezredek lemondása tükröződik a tekintetében - az, hogy minden mindegy. Minden; csak a titok az, ami számít. A titok azonban megőrzi magát annak, ami. Nem baj. De jó volt érte élni, most pedig jó egyszerűen belesimulni, felolvadni benne. Ma még csak kicsit. Egyszer - talán hamarosan - majd teljesen.
Nézem az idős hölgyet. Hirtelen rájövök, miért ismerős a szeme. Elfordulok, nem bírok tovább ránézni. De már tudom: egyszer talán - én leszek Ő...
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: meditáció. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: meditáció. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. január 21., hétfő
2013. január 17., csütörtök
2013. január 9., szerda
Egzisztencialista gondolatok a rákbetegségről
Bár a blog névtelensége érdekében nem szokásom a fizikai megjelenésemről írni, annyit elárulhatok, hogy igen-igen fehér és anyajegyes bőrrel áldott meg az ég. Aki találkozott már a problémával, tudja, hogy ez mit jelent: egy bizonyos típusú rákbetegség fokozott veszélyét. Mielőtt bárki megijedne, gyorsan megírom, hogy szerencsére egyelőre nem tudok arról, hogy ez utóbbi realizálódott volna nálam. Nem is szoktam sokat törni a fejem a dolgon; bár a jelenlegi környezeti hatások mellett a fizikai adottságaim nem feltétlenül a legelőnyösebbek, talán némi elővigyázatossággal a kilátások javíthatók. (Ehm, igen, ez egyben némi burkolt figyelemfelhívás is volt a témával kapcsolatos odafigyelés fontosságára. Szerintem nagyon érdemes ennek utánaolvasni - kis segítségképpen egy borzasztóan hasznos oldal (angolul; a kezdeményezés gyakorlati része kis hazánkban persze elhalt): http://www.euromelanoma.org/).
De vissza a tárgyra: egy, a fentiekkel kapcsolatos szűrővizsgálat és egy azt követő beszélgetés eszembe juttatott néhány nem igazán új, de megosztásra talán érdemes gondolatot a rákkal kapcsolatban. Azt hiszem, ez a betegség olyasmi, amire a mai civilizációs hatások mellett ha direkt módon készülni nem is, de valamennyire felkészülni, vele kapcsolatban önmagunkkal valamilyen megegyezésre jutni meglehetősen fontossá vált. Nem számít, hány évesek vagyunk, hogyan élünk, milyen terveink vannak - a dolog bármelyikünket érintheti. Van azonban ennek a betegségnek egy érdekes sajátossága: az, hogy viszonylag hosszú lefolyású. És ez az, ami egyszerre teszi iszonyúvá és, valahol, potenciális értékhordozóvá is.
Tisztában vagyok azzal, hogy az, amit az ember egy adott, a jövőben esetlegesen bekövetkező helyzetet illetően elképzel vagy leír, nem feltétlenül fedi majd azt, ami az adott esemény megvalósulásakor ténylegesen lejátszódik majd benne. Azt is érzem, hogy a most leírandókból sugárzik a vigaszkeresés, talán az objektivitás rovására. Mégis, jelenleg, ha megkérdeznék, hogyan viszonyulok a rákbetegség lehetőségéhez, a következőt tudnám válaszolni:
A gondolat, hogy egyszer egy ilyen diagnózist kapok, elrémiszt. Az első reakcióm valószínűleg a pánik lenne, esetleg az érzéketlenné tevő letompulás. De mi lenne utána? Természetesen ott van az a lehetőség, hogy meggyógyulnék. A rákból való gyógyulás útja persze finoman szólva is emberpróbáló feladat: az embernek az életre, az élni akarásra kell koncentrálnia úgy, hogy közben Damoklész kardja folyamatosan a feje fölött lebeg. Azonban van még egy lehetőség is: hogy nincs visszaút. Hogy az emberrel közlik, hogy ennyi és ennyi ideje van hátra, ami esetleg bizonyos módszerekkel valamelyest meghosszabbítható és/vagy valamennyire fájdalommentessé tehető, de ez a kiszabott idő néhány héten-hónapon belül biztosan lejár. Mi a helyzet ilyenkor?!
Még egyszer jelzem, hogy az, amit írni fogok, csupán egy (egyelőre) kívülálló szemével leírt sejtés. Bőven lehet, hogy azt, amit most gondolok, a valóság adott esetben ezerszer módosítaná, netán egyszer módosítani is fogja. Azonban a fenti lehetőséget végiggondolva a kétségbeesés jogos feltételezése mellett egy másik gondolat is végigszalad a tudatomon: a tanulásé. Tanulni sok forrásból lehet: könyvekből, művészetből, meditációból, emberi kapcsolatokból, az életből - és talán az élet vége felé vezető útból is. Különösen, ha ez az út viszonylag hosszú és előre ismert kimenetelű. Azt gondolom, bizonyos szempontból kegyelmi állapot az, ha az ember tudja, hogy egy bizonyos időn belül meg fog halni. Egyrészt, mert sok mindent van ideje átgondolni, ledobva magáról minden olyan terhet, ami az adott helyzetben már csupán felesleges sallangnak, illúziónak tűnik; másrészt pedig tanulhat abból is, hogy megfigyelheti önmagát végighaladni a halálhoz vezető úton.
Ez utóbbi lehetőség sejtésem szerint korántsem olyan értelmetlen és üres, mint amilyennek elsőre látszik. Agnosztikusként az életen túl semmilyen értékre nem tudok rámutatni, mert nem tudom, hogy van-e "ott" egyáltalán valami (érzelmi szempontból egyébként afelé hajlok, hogy van - racionális szempontból pedig arra, hogy nincs). Ilyen világnézettel számomra az élet, ha egyáltalán, úgy kizárólag mint önmagába zárt egység hordozhat bármilyen kézzelfogható értéket. Lehet, hogy van érték az életen túl, az után is - de hogy ez valóság-e vagy csupán vágyálom, arról a jelenlegi pozíciómból nem tudok nyilatkozni. Ha viszont az élet mint zárt egység értékhordozó lehet, akkor erre az utolsó lélegzetvételig lehetőség van. Az a tapasztalat, amit a saját haldoklásunk átélése során szerzünk, ebben az értelemben nem a semmibe fut, mert magának a tapasztalatnak az értékéről is csupán addig van értelme beszélnünk, amíg élünk. Az élet keretein belül a tapasztalat érték marad, azután pedig nem a tapasztalat értéke, hanem az élet maga válik semmivé(?). Egy ilyen, a megismerhetőség jelenleg rendelkezésre álló keretei mellett önmagába zártként felfogható életben azonban igenis sok értelemben messzire vezető lehet, ha átéljük azt, hogy milyen meghalni. Ebből az útból, az így átélt érzelmekből, saját reakcióinkból, változásainkból talán többet tanulhatunk, mint gondolnánk. A rákbetegség jelentette hosszú haldoklás tehát, legalábbis ebből a szempontból nézve, talán ténylegesen képes lehet valós értéket hordozni.
A rákra mint lehetőségre gondolva tehát a félelem mellett a haldoklásból való tanulás az, ami eszembe jut. Utólag visszaolvasva amolyan egzisztencialista gondolatok ezek, talán nem véletlenül. Hit nélkül, mindazonáltal az életben lehetőséget, értéket keresve, számomra a fent leírt út emelt fővel járhatónak tűnik. Kérdés, hogy ténylegesen megvalósítható-e, és ha igen, saját magam (vagy akár mások), ha az élet úgy adná, mennyire lennék képes megvalósítani azt.
De vissza a tárgyra: egy, a fentiekkel kapcsolatos szűrővizsgálat és egy azt követő beszélgetés eszembe juttatott néhány nem igazán új, de megosztásra talán érdemes gondolatot a rákkal kapcsolatban. Azt hiszem, ez a betegség olyasmi, amire a mai civilizációs hatások mellett ha direkt módon készülni nem is, de valamennyire felkészülni, vele kapcsolatban önmagunkkal valamilyen megegyezésre jutni meglehetősen fontossá vált. Nem számít, hány évesek vagyunk, hogyan élünk, milyen terveink vannak - a dolog bármelyikünket érintheti. Van azonban ennek a betegségnek egy érdekes sajátossága: az, hogy viszonylag hosszú lefolyású. És ez az, ami egyszerre teszi iszonyúvá és, valahol, potenciális értékhordozóvá is.
Tisztában vagyok azzal, hogy az, amit az ember egy adott, a jövőben esetlegesen bekövetkező helyzetet illetően elképzel vagy leír, nem feltétlenül fedi majd azt, ami az adott esemény megvalósulásakor ténylegesen lejátszódik majd benne. Azt is érzem, hogy a most leírandókból sugárzik a vigaszkeresés, talán az objektivitás rovására. Mégis, jelenleg, ha megkérdeznék, hogyan viszonyulok a rákbetegség lehetőségéhez, a következőt tudnám válaszolni:
A gondolat, hogy egyszer egy ilyen diagnózist kapok, elrémiszt. Az első reakcióm valószínűleg a pánik lenne, esetleg az érzéketlenné tevő letompulás. De mi lenne utána? Természetesen ott van az a lehetőség, hogy meggyógyulnék. A rákból való gyógyulás útja persze finoman szólva is emberpróbáló feladat: az embernek az életre, az élni akarásra kell koncentrálnia úgy, hogy közben Damoklész kardja folyamatosan a feje fölött lebeg. Azonban van még egy lehetőség is: hogy nincs visszaút. Hogy az emberrel közlik, hogy ennyi és ennyi ideje van hátra, ami esetleg bizonyos módszerekkel valamelyest meghosszabbítható és/vagy valamennyire fájdalommentessé tehető, de ez a kiszabott idő néhány héten-hónapon belül biztosan lejár. Mi a helyzet ilyenkor?!
Még egyszer jelzem, hogy az, amit írni fogok, csupán egy (egyelőre) kívülálló szemével leírt sejtés. Bőven lehet, hogy azt, amit most gondolok, a valóság adott esetben ezerszer módosítaná, netán egyszer módosítani is fogja. Azonban a fenti lehetőséget végiggondolva a kétségbeesés jogos feltételezése mellett egy másik gondolat is végigszalad a tudatomon: a tanulásé. Tanulni sok forrásból lehet: könyvekből, művészetből, meditációból, emberi kapcsolatokból, az életből - és talán az élet vége felé vezető útból is. Különösen, ha ez az út viszonylag hosszú és előre ismert kimenetelű. Azt gondolom, bizonyos szempontból kegyelmi állapot az, ha az ember tudja, hogy egy bizonyos időn belül meg fog halni. Egyrészt, mert sok mindent van ideje átgondolni, ledobva magáról minden olyan terhet, ami az adott helyzetben már csupán felesleges sallangnak, illúziónak tűnik; másrészt pedig tanulhat abból is, hogy megfigyelheti önmagát végighaladni a halálhoz vezető úton.
Ez utóbbi lehetőség sejtésem szerint korántsem olyan értelmetlen és üres, mint amilyennek elsőre látszik. Agnosztikusként az életen túl semmilyen értékre nem tudok rámutatni, mert nem tudom, hogy van-e "ott" egyáltalán valami (érzelmi szempontból egyébként afelé hajlok, hogy van - racionális szempontból pedig arra, hogy nincs). Ilyen világnézettel számomra az élet, ha egyáltalán, úgy kizárólag mint önmagába zárt egység hordozhat bármilyen kézzelfogható értéket. Lehet, hogy van érték az életen túl, az után is - de hogy ez valóság-e vagy csupán vágyálom, arról a jelenlegi pozíciómból nem tudok nyilatkozni. Ha viszont az élet mint zárt egység értékhordozó lehet, akkor erre az utolsó lélegzetvételig lehetőség van. Az a tapasztalat, amit a saját haldoklásunk átélése során szerzünk, ebben az értelemben nem a semmibe fut, mert magának a tapasztalatnak az értékéről is csupán addig van értelme beszélnünk, amíg élünk. Az élet keretein belül a tapasztalat érték marad, azután pedig nem a tapasztalat értéke, hanem az élet maga válik semmivé(?). Egy ilyen, a megismerhetőség jelenleg rendelkezésre álló keretei mellett önmagába zártként felfogható életben azonban igenis sok értelemben messzire vezető lehet, ha átéljük azt, hogy milyen meghalni. Ebből az útból, az így átélt érzelmekből, saját reakcióinkból, változásainkból talán többet tanulhatunk, mint gondolnánk. A rákbetegség jelentette hosszú haldoklás tehát, legalábbis ebből a szempontból nézve, talán ténylegesen képes lehet valós értéket hordozni.
A rákra mint lehetőségre gondolva tehát a félelem mellett a haldoklásból való tanulás az, ami eszembe jut. Utólag visszaolvasva amolyan egzisztencialista gondolatok ezek, talán nem véletlenül. Hit nélkül, mindazonáltal az életben lehetőséget, értéket keresve, számomra a fent leírt út emelt fővel járhatónak tűnik. Kérdés, hogy ténylegesen megvalósítható-e, és ha igen, saját magam (vagy akár mások), ha az élet úgy adná, mennyire lennék képes megvalósítani azt.
2012. december 24., hétfő
A nihilizmus bűvölete
Van valami vonzó a(z ismeretelméleti) nihilizmusban. Valami, ami bűvöletbe ejt.
Egyrészt elbűvöl a nézet intuitív helyessége. Noha nincs okom feltételezni, hogy az intuíció önmagában képes lenne egy ilyen súlyú kérdésben igazságot tenni, a racionalitással csak köszönőviszonyban álló megérzés rábólint a nihilizmus álláspontjára.
Másrészt lebilincselő a nihilista válasz könnyűsége: vergődj csak, szerencsétlen állat, úgysem jutsz sehova, akkor hát minek? Ne küzdj, engedd át magad a teljes nemtudásnak!
Harmadrészt csábító a nihilizmus nyújtotta szellemi (és egyéb) szabadság. Minden, amit kigondolsz, merő fantáziajáték lehet csupán, melynek az igaz vagy hamis voltáról sosem győződhetsz meg. A semmi, a vákuum szabadsága ez - végtelen és kilátástalan. Mámorító és tragikus. Azt gondolsz, sőt, azt is teszel, amit akarsz. Sosem tudod meg, hogy igazad volt-e, hogy helyesen cselekedtél-e.
Mégis, ha kérdezik: agnosztikus vagyok. Nincs gnózisom, nincs tudásom, de egyszerre kötelez le és tölt el reménnyel a lehetőség, hogy van valami, ami "tudható." A(z ismeretelméleti) nihilizmus iránti vonzódásom pusztán intuitív-érzelmi jellegű. Az agnoszticizmus választásában, noha az intuíció szerepe itt is döntő, ott áll már a racionalitás is. Miért vet(het)néd el a lehetőséget, hogy valaha, valamit megtudj a világról? Miért veted el a tudás lehetőségének reményét és felelősségét? A nihilizmus passzív magatartás, az agnoszticizmus aktív. A nihilista beletörődik, az agnosztikus keres. Az alapélmény - a tudáshiányé - azonos, az arra adott válaszok különbözőek.
Egyrészt elbűvöl a nézet intuitív helyessége. Noha nincs okom feltételezni, hogy az intuíció önmagában képes lenne egy ilyen súlyú kérdésben igazságot tenni, a racionalitással csak köszönőviszonyban álló megérzés rábólint a nihilizmus álláspontjára.
Másrészt lebilincselő a nihilista válasz könnyűsége: vergődj csak, szerencsétlen állat, úgysem jutsz sehova, akkor hát minek? Ne küzdj, engedd át magad a teljes nemtudásnak!
Harmadrészt csábító a nihilizmus nyújtotta szellemi (és egyéb) szabadság. Minden, amit kigondolsz, merő fantáziajáték lehet csupán, melynek az igaz vagy hamis voltáról sosem győződhetsz meg. A semmi, a vákuum szabadsága ez - végtelen és kilátástalan. Mámorító és tragikus. Azt gondolsz, sőt, azt is teszel, amit akarsz. Sosem tudod meg, hogy igazad volt-e, hogy helyesen cselekedtél-e.
Mégis, ha kérdezik: agnosztikus vagyok. Nincs gnózisom, nincs tudásom, de egyszerre kötelez le és tölt el reménnyel a lehetőség, hogy van valami, ami "tudható." A(z ismeretelméleti) nihilizmus iránti vonzódásom pusztán intuitív-érzelmi jellegű. Az agnoszticizmus választásában, noha az intuíció szerepe itt is döntő, ott áll már a racionalitás is. Miért vet(het)néd el a lehetőséget, hogy valaha, valamit megtudj a világról? Miért veted el a tudás lehetőségének reményét és felelősségét? A nihilizmus passzív magatartás, az agnoszticizmus aktív. A nihilista beletörődik, az agnosztikus keres. Az alapélmény - a tudáshiányé - azonos, az arra adott válaszok különbözőek.
2012. december 22., szombat
Platón álma
Esteledik. A szokásos - többször imádott, kevesebbszer utált - magányomban hasalok a számítógépem előtt. A képernyőn furcsa, hosszú képletek várnak arra, hogy a papírról a fejembe vándoroljanak. Egy pillanatra lankad a figyelmem, elnézek. Az asztalon néhány könyv és egy kiürült gyógyszeres doboz. Téglatestek. Kék, bordó, sárga. Színüket a tőlük alig pár araszra álló olvasólámpa teszi láthatóvá - egy eltorzított gömb fénye szökik ki a köré épített henger alján és tetején. Felsóhajtok, lenézek magam elé. A könyököm alatt színes csíkok gyűrődnek furcsa formákba a kanapéra terített takarón. Ha úgy veszem, egyenesek egy elgörbült térben. A testem alatt haladnak át a végtelenbe vezető útjuk során...
Platón szerint az ideák után a tökéletesség következő fokozatát a matematikai (geometriai?) objektumok adják. Az ideákban - különösen a legmagasabb rendűekben: szépség, jóság - nagyon nehéz (lenne) hinni. De vajon ezek a néma matematikai jelenségek a maguk megfoghatatlan kézzelfoghatóságában mi a csodát keresnek körülöttem?!
Platón szerint az ideák után a tökéletesség következő fokozatát a matematikai (geometriai?) objektumok adják. Az ideákban - különösen a legmagasabb rendűekben: szépség, jóság - nagyon nehéz (lenne) hinni. De vajon ezek a néma matematikai jelenségek a maguk megfoghatatlan kézzelfoghatóságában mi a csodát keresnek körülöttem?!
2012. december 16., vasárnap
Tudásszerzés: erotika vagy vallás?
Még egy rövid kis bejegyzés mára, mert a vizsgaidőszak közeledtével ki tudja, mikor lesz legközelebb blogírásra szánható szabad estém...
Nemrég egy ismerősöm megjegyezte, hogy számára a tudás megszerzése mintegy erotikus élményt jelent. A kijelentés Freud-ot juttatta eszembe, aki szerint a tudományos, művészeti és hasonló kreatív tevékenységeink mind az elfojtott szexuális energiák levezetésére szolgálnak. Számomra ez a gondolat legalább annyira megragadó, mint amennyire megalázó - visszásnak érzem, amikor az emberi tevékenységeket, a magunk teremtette kulturális univerzumot figyelmen kívül hagyva, pusztán biológiai okokra vezetjük vissza. (Megjegyzés: a szeretetet, a szerelmet [amennyiben a kettő megkülönböztethető - szerintem nem azok] stb. én sem tartom többnek/többre, mint átesztétizált biológiai késztetéseknek/-et. Az esztétikum mint közvetítő közeg figyelembevételét azonban elengedhetetlennek tartom ezen jelenségek vizsgálatakor.) Ennek ellenére az idézett ismerős gondolatát igen érdekesnek tartom: a tudás megszerzése mintha csakugyan felfogható lenne a világgal való szenvedélyes incselkedésként.
A fentiek végiggondolása során ugyanakkor nekem is eszembe jutott egy már többször használt metaforám a tudásszerzés folyamatára vonatkozóan: számomra a világ megismerésére való törekvés nem erotikus, hanem kvázi vallásos tevékenység. Áldozat az ismeretlen oltárán. Agnosztikus tisztelgés a hallgató világ előtt.
Nemrég egy ismerősöm megjegyezte, hogy számára a tudás megszerzése mintegy erotikus élményt jelent. A kijelentés Freud-ot juttatta eszembe, aki szerint a tudományos, művészeti és hasonló kreatív tevékenységeink mind az elfojtott szexuális energiák levezetésére szolgálnak. Számomra ez a gondolat legalább annyira megragadó, mint amennyire megalázó - visszásnak érzem, amikor az emberi tevékenységeket, a magunk teremtette kulturális univerzumot figyelmen kívül hagyva, pusztán biológiai okokra vezetjük vissza. (Megjegyzés: a szeretetet, a szerelmet [amennyiben a kettő megkülönböztethető - szerintem nem azok] stb. én sem tartom többnek/többre, mint átesztétizált biológiai késztetéseknek/-et. Az esztétikum mint közvetítő közeg figyelembevételét azonban elengedhetetlennek tartom ezen jelenségek vizsgálatakor.) Ennek ellenére az idézett ismerős gondolatát igen érdekesnek tartom: a tudás megszerzése mintha csakugyan felfogható lenne a világgal való szenvedélyes incselkedésként.
A fentiek végiggondolása során ugyanakkor nekem is eszembe jutott egy már többször használt metaforám a tudásszerzés folyamatára vonatkozóan: számomra a világ megismerésére való törekvés nem erotikus, hanem kvázi vallásos tevékenység. Áldozat az ismeretlen oltárán. Agnosztikus tisztelgés a hallgató világ előtt.
2012. december 9., vasárnap
Komolyzene
Őszintén szólva nem vagyok egy nagy zenehallgató, komolyzenéhez pedig a lehető legritkább esetben van szerencsém. Nem, mintha erre különösebb okom lenne - egyszerűen bármilyen külső hangforrás zavar, ha dolgozom, amikor pedig más tevékenységet végzek, többnyire csak az első Beatles-cédéig, esetleg a Youtube-ig jutok el. A nálam néhány évvel fiatalabb testvérem viszont a komolyzene művelésének készül szentelni az életét. Ma délután alkalmam volt egy kis ideig hallgatni, ahogy gyakorol, ez esetben zongorán.
Miközben igyekeztem a figyelmemet az egymást követő daraboknak szentelni, egy ismerős, mindazonáltal nagyon furcsa érzés kerített a hatalmába. A komolyzene, az ide sorolható darabok, maguk a felhasznált hangszerek mintha egy nagyon sajátos atmoszférát árasztanának magukból. Érződik rajtuk a gyökereiket elfedő évszázadok (különösen, ha mint most, klasszicista zenéről van szó) sejtelmessége, ezen túl pedig egy egészen meghatározhatatlan nemesség, pátosz, fájdalom.
Kétségtelen, hogy az ember, ha értelmez valamit - bármit -, azzal egyben önmagát is értelmezi. Könnyen lehet, hogy másokban nem kelt ilyen érzéseket néhány klasszikus zenéből származó akkord. Számomra azonban, ahogy ültem és figyeltem a testvérem keze alatt kibontakozó dallamokat, valahogy úgy tűnt, hogy ebben a műfajban végső soron nem is lehet úgy alkotni, hogy az mentes legyen a fájdalomtól. A "világfájdalomtól", ha tetszik - éppen attól a félelem és tehetetlenség keverékeként előálló furcsa érzéstől, ami az emberi állapot ősi és talán elkerülhetetlen velejárója.
Miközben igyekeztem a figyelmemet az egymást követő daraboknak szentelni, egy ismerős, mindazonáltal nagyon furcsa érzés kerített a hatalmába. A komolyzene, az ide sorolható darabok, maguk a felhasznált hangszerek mintha egy nagyon sajátos atmoszférát árasztanának magukból. Érződik rajtuk a gyökereiket elfedő évszázadok (különösen, ha mint most, klasszicista zenéről van szó) sejtelmessége, ezen túl pedig egy egészen meghatározhatatlan nemesség, pátosz, fájdalom.
Kétségtelen, hogy az ember, ha értelmez valamit - bármit -, azzal egyben önmagát is értelmezi. Könnyen lehet, hogy másokban nem kelt ilyen érzéseket néhány klasszikus zenéből származó akkord. Számomra azonban, ahogy ültem és figyeltem a testvérem keze alatt kibontakozó dallamokat, valahogy úgy tűnt, hogy ebben a műfajban végső soron nem is lehet úgy alkotni, hogy az mentes legyen a fájdalomtól. A "világfájdalomtól", ha tetszik - éppen attól a félelem és tehetetlenség keverékeként előálló furcsa érzéstől, ami az emberi állapot ősi és talán elkerülhetetlen velejárója.
2012. november 17., szombat
Asszociációk
Szabad asszociációk - a "világ" mibenlétéről:
- végtelenség
- örökkévalóság
- abszolútum
- semmi
- absztraktság
- komplexitás
- egyszerűség
- mélység
- rejtély
- igazság
- teljesség
- egység
- üresség
- elképzel(het)etlenség
- felfog(hat)atlanság
(...) stb.
De miért pont ezek?!
- végtelenség
- örökkévalóság
- abszolútum
- semmi
- absztraktság
- komplexitás
- egyszerűség
- mélység
- rejtély
- igazság
- teljesség
- egység
- üresség
- elképzel(het)etlenség
- felfog(hat)atlanság
(...) stb.
De miért pont ezek?!
2012. november 15., csütörtök
Körtánc
Nem szól a zene. A tökéletes csendet csak a táncosok lábdobogása veri fel. Számtalan táncosé.
Egy beláthatatlanul nagy körben táncolnak. Nincs hang, nincs ritmus, ami irányíthatná lépéseiket. A tánc mégsem áll meg.
A teljes csendbe hasító mozdulatokat furcsán összehangolja az egymásra utaltság. Néha egy-egy magányos táncos egy időre kiválik a körből, és a közös ütemet megtörő, saját táncot jár. A körtől messzire nem mehet, mert nincs hová. Van, hogy kisebb vagy nagyobb csoportok is önálló táncba kezdenek. Ami mindig megmarad: a kör és a folytonosság. Nincs megállás és nincs más forma.
És a körtánc csak megy tovább. Amíg világ a világ. Amíg ember az ember.
Egy beláthatatlanul nagy körben táncolnak. Nincs hang, nincs ritmus, ami irányíthatná lépéseiket. A tánc mégsem áll meg.
A teljes csendbe hasító mozdulatokat furcsán összehangolja az egymásra utaltság. Néha egy-egy magányos táncos egy időre kiválik a körből, és a közös ütemet megtörő, saját táncot jár. A körtől messzire nem mehet, mert nincs hová. Van, hogy kisebb vagy nagyobb csoportok is önálló táncba kezdenek. Ami mindig megmarad: a kör és a folytonosság. Nincs megállás és nincs más forma.
És a körtánc csak megy tovább. Amíg világ a világ. Amíg ember az ember.
2012. október 16., kedd
Megint Ady
Kezdek intellektuálisan (újra) beleszeretni Adyba. Camus mellett ez már igazi szellemi biandria, hehe...:D Ennek jegyében jöjjön ismét egy zseniális Ady-idézet, kis kiegészítéssel a saját ízlésemre formálva:
"Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten."
/Ady Endre: Álmom: az Isten/
És akkor a kiegészítés: a Nihilt vegyük ismeretelméleti értelemben, Istent pedig tekintsük az ismeretlen metaforájának. Tökéletes.
"Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten."
/Ady Endre: Álmom: az Isten/
És akkor a kiegészítés: a Nihilt vegyük ismeretelméleti értelemben, Istent pedig tekintsük az ismeretlen metaforájának. Tökéletes.
2012. szeptember 27., csütörtök
"Hiszek hitetlenül Istenben..."
Én mondjuk még hitetlenül sem, de annyira illett a most következő bejegyzéshez a fenti Ady-idézet, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ezt válasszam címül. Ha másra esetleg nem is, arra biztosan jó ez a blog, hogy segít tisztáznom magamban néhány nem jelentéktelen világnézeti kérdést. Tegnap este (elalvás előtt/helyett, ehemm...) valahogy beugrott, hogy milyen megnyugtató is volt az, amikor, még jópár évvel ezelőtt, minden este imádsággal zártam a napot. Az Istenben való hitem teljes elvesztését kb. négy éve az tette kézzelfogható valósággá számomra, amikor észrevettem, hogy képtelenné váltam az imádkozásra. Azóta sem tudok - sem elalvás előtt, sem máskor, pedig sokszor mintha késztetést éreznék rá. Mindennek alapján a tegnap felmerült gondolataimból végül egy furcsa következtetést sikerült levonnom: a mai napig imádkozom. Mégpedig azzal, hogy tudatosan nem imádkozom.
Írtam már arról, hogy vannak az életvitelemnek a most említetthez hasonló, általam kvázi-vallásosnak nevezett jellegzetességei. Sőt, jobban belegondolva, az életem (szinte) teljes egészét ilyen "maradványtünetek" hálózzák be. Úgy veszem észre, hogy az elmúlt évek során csak a hittől sikerült megszabadulnom, a vallásosság egyéb jegyeitől nem. Az jutott eszembe, hogy érdekes lenne listaszerűen összeszedni ezeket - csak hogy lássam, mennyire kísér tovább a múltamnak ez a talán legfontosabb szelete. Nézzük, mik is jutnak eszembe:
Írtam már arról, hogy vannak az életvitelemnek a most említetthez hasonló, általam kvázi-vallásosnak nevezett jellegzetességei. Sőt, jobban belegondolva, az életem (szinte) teljes egészét ilyen "maradványtünetek" hálózzák be. Úgy veszem észre, hogy az elmúlt évek során csak a hittől sikerült megszabadulnom, a vallásosság egyéb jegyeitől nem. Az jutott eszembe, hogy érdekes lenne listaszerűen összeszedni ezeket - csak hogy lássam, mennyire kísér tovább a múltamnak ez a talán legfontosabb szelete. Nézzük, mik is jutnak eszembe:
- Anti-imádság. Az imádság tudatos elutasításával definiálható hitetlen imádkozásról már az előbb szóltam - ennek felfedezése volt az, ami a mostani bejegyzés megírásához vezetett.
- Ha (isten)hitem már nincs is, egy, a gondolataim vezérfonalát képző fogalom ma is "uralkodik" az elmémen: az ismeretlenségé. Ebben nem kell hinni, nem kell tisztelni, viszont lehet törekedni a megismerésére. Ebben pedig már benne rejlik a gondolkodásom következő kvázi-vallásos jellegzetessége, az
- Elkötelezettség. Feladatomnak, életcélomnak tekintem az ismeretlenség kutatását. Ahogy a hívőnek Isten szolgálata, számomra az ismeretlenség fürkészése jelent az életprogramot, a cselekedeteim mögötti legfontosabb mozgatórugót. És mellesleg - sokszor - az elérhető legnagyobb örömöt is. Ez sem idegen a vallásosságtól.
- Erkölcs. A hívő számára az erkölcs legfontosabb forrása Isten szava, melyet többnyire valamilyen szentnek tekintett könyv vagy élő ember közvetít számára. Az én szememben az erkölcs legfőbb forrása a megismerésre törekvő ember lelkiismerete. Ez utóbbinak, miközben feltérképezni igyekszik a világot, számolnia kell azzal, hogy rajta kívül (esetleg) mások is létezhetnek. Hogy velük kapcsolatban mi a helyes bánásmód, arra a hit hiánya semmilyen útmutatást nem ad. A válaszokat - melyek eredetükből és jellegükből fakadóan folyton instabilak maradnak és gyakran változhatnak - a hitetlen csak a saját lelkiismeretétől várhatja. Ahogy igazából az esetleges "bűnök" alóli feloldozást is (lévén az ilyen értelemben vett erkölcs valahol mindig privát jellegű marad).
- Szent könyvek. Számomra nincsenek. Ellenben vannak olyan írásművek, amelyektől a "közönséges" könyveknél több, hasznosabb segítséget remélek a világ megismerésével kapcsolatban - ezért fogyasztom nagy érdeklődéssel a filozófiai és újabban a különböző tudományos vizsgálódások eredményképp keletkező (és, bevallom, lehetőleg az én szintemre leegyszerűsített) írásműveket. De ilyen kvázi-"szentírás" lehet az szépirodalom, a művészet, de akár egy táj vagy egy helyzet is, ha megfelelő nyitottsággal közelítünk feléjük.
- Akkor jöjjön az első kiegészítés: alázat. Nem, igazán nem tudnám megmondani, hogy ez az érzés helyénvaló-e, a racionalitással való kapcsolatát pedig végképp megfoghatatlannak érzem. "Alázat" alatt ebben az esetben éppen azt értem, amit az általam ismert vallások jelentős része is: főhajtást a világ megfoghatatlansága, kiszámíthatatlansága, fölöttünk való hatalma előtt. Annak elismerését, hogy a mindenséget (jó eséllyel) nem az én akaratom irányítja; hogy az engem körülvevő kavargáson semmilyen módon nem tehetek erőszakot, legyen szó akár szellemi, akár fizikai törekvéseimről. Alárendelődést a "sorsnak", a véletlennek; a saját semmisségem megsejtését a világgal szemben. Nem kell túlságosan elmélyülni a vallásfilozófiában ahhoz, hogy ezeknek a gondolatoknak a vallásos jellegét (és talán gyökerét is) felfedezzük.
2012. szeptember 9., vasárnap
Nyárvégi összegző
Néhány hónappal ezelőtt (hadd írjam le: frissen lediplomázva:)) komolyan elgondolkodtam azon, vajon mivel is fogom tölteni a szeptemberig hátralévő hosszú időt. Az akkori érzéseim nyomát most is őrzi a blog: azon túl, hogy meglehetősen profán okok miatt muszáj volt munkát találnom, elkeserített az űr is, ami egy kivételesen tevékeny időszak után hirtelen támadt körülöttem. Nem tudtam, mit tudok kezdeni ezzel a szabadsággal; a legnagyobb félelmem az volt, hogy ezekben a tétlen hetekben sikerül majd a szellemi önkínzást olyan szintre fejlesztenem, amiből nehéz lesz ép elmével kilábalni. Végül sem a tétlenség, sem az őrület nem tudott elhatalmasodni rajtam. Azon túl, hogy végigdolgoztam a nyarat, elmondhatom, hogy a mai nappal egy nagyon komoly elmélyülést lehetővé tevő időszakot zárok le (egy kis időre? vagy hosszabbra? ki tudja...). Most úgy érzem, ez fog hiányozni: a zavartalan, sokszor izgalmas, sokszor kínzó, néha örömteli, de mindenképpen mély gondolati tevékenység lehetősége.
Hogy fejlődtem-e a nyár alatt? Kérdés, mit tekintünk fejlődésnek. Ha mennyiségileg, a befogadott és feldolgozott információmennyiséget tekintve vizsgáljuk a dolgot, akkor biztosan. Rengeteg dologgal kapcsolatban volt lehetőségem komolyabban elgondolkodni, új módszerekkel gazdagítottam a szellemi apparátusomat, több új területtel is megismerkedtem. Hogy mindez jelent-e minőségi fejlődést, nem tudom. Agnosztikusként, azt hiszem, az ember kénytelen elfogadni egyfajta erkölcsi nihilizmust - nincsenek objektív etikai mércék sem a tettek, sem a személyes fejlődés megítéléséhez. Nem tudom, a tisztaság vagy a bemocskolódás felé tettem-e lépéseket, mert nem tudom, léteznek-e ezek a fogalmak, és ha igen, mit jelentenek. Jobb ötlet híján tehát maradok továbbra is az, akiként ezt a nyári utat végigjártam: őszintén "hitetlen" és "tudatlan" ember, aki reméli, hogy tart valahová - ha egyáltalán van hová tartani.
Ha valamit az elmúlt pár évben megtanultam, az az, hogy nem igazán érdemes néhány hónapnál hosszabb távra pontos terveket készítenem (ha ilyesmire vetemedtem, azt az élet előbb vagy utóbb, de rendszeresen felülírta). Azzal kapcsolatban tehát, hogy mit várok a most következő időszaktól, csupán az elkövetkezendő néhány hónappal kapcsolatos elképzeléseimről tudok írni.
Először is egy számomra meglehetősen új és izgalmas területtel kezdek majd mostanában megismerkedni. Remélem, hogy az, amit itt megtanulhatok, nem pusztán mint jelenlegi és leendő munkavállalónak, hanem mint alapvetően szellemi beállítottságú embernek is képes lesz számomra nyújtani valamit.
Remélem, meg fogok tudni küzdeni azzal a sok-sok feladattal, ami egyelőre olyan ijesztően tornyosul fölém.
Remélem, most is hoz majd elém az élet olyan embereket, helyzeteket, tapasztalatokat, akiktől és amelyekből értékes dolgokat tanulhatok. És, ha úgy adódik, remélem, hogy értéket adhatok át majd akkor is, ha nekem magamnak kell tanítanom (nem csak a katedráról).
Végül pedig remélem, ezután sem kell majd csalódnom magamban - sem leendő(?) értelmiségiként, sem - és ez az igazán fontos - kereső-gondolkodó-érző emberként.
Hogy mikor adódik legközelebb a mai nappal véget érthez hasonlóan hosszas, nyugodt elmélyülésre alkalmas időszakom, nem tudom. Mindazonáltal szeretném és megpróbálom a következő hónapokat arra használni, amire az általuk kínált lehetőségek alapján alkalmasnak tűnnek: "anyaggyűjtésre" a további szellemi "építkezéshez".
Hogy fejlődtem-e a nyár alatt? Kérdés, mit tekintünk fejlődésnek. Ha mennyiségileg, a befogadott és feldolgozott információmennyiséget tekintve vizsgáljuk a dolgot, akkor biztosan. Rengeteg dologgal kapcsolatban volt lehetőségem komolyabban elgondolkodni, új módszerekkel gazdagítottam a szellemi apparátusomat, több új területtel is megismerkedtem. Hogy mindez jelent-e minőségi fejlődést, nem tudom. Agnosztikusként, azt hiszem, az ember kénytelen elfogadni egyfajta erkölcsi nihilizmust - nincsenek objektív etikai mércék sem a tettek, sem a személyes fejlődés megítéléséhez. Nem tudom, a tisztaság vagy a bemocskolódás felé tettem-e lépéseket, mert nem tudom, léteznek-e ezek a fogalmak, és ha igen, mit jelentenek. Jobb ötlet híján tehát maradok továbbra is az, akiként ezt a nyári utat végigjártam: őszintén "hitetlen" és "tudatlan" ember, aki reméli, hogy tart valahová - ha egyáltalán van hová tartani.
Ha valamit az elmúlt pár évben megtanultam, az az, hogy nem igazán érdemes néhány hónapnál hosszabb távra pontos terveket készítenem (ha ilyesmire vetemedtem, azt az élet előbb vagy utóbb, de rendszeresen felülírta). Azzal kapcsolatban tehát, hogy mit várok a most következő időszaktól, csupán az elkövetkezendő néhány hónappal kapcsolatos elképzeléseimről tudok írni.
Először is egy számomra meglehetősen új és izgalmas területtel kezdek majd mostanában megismerkedni. Remélem, hogy az, amit itt megtanulhatok, nem pusztán mint jelenlegi és leendő munkavállalónak, hanem mint alapvetően szellemi beállítottságú embernek is képes lesz számomra nyújtani valamit.
Remélem, meg fogok tudni küzdeni azzal a sok-sok feladattal, ami egyelőre olyan ijesztően tornyosul fölém.
Remélem, most is hoz majd elém az élet olyan embereket, helyzeteket, tapasztalatokat, akiktől és amelyekből értékes dolgokat tanulhatok. És, ha úgy adódik, remélem, hogy értéket adhatok át majd akkor is, ha nekem magamnak kell tanítanom (nem csak a katedráról).
Végül pedig remélem, ezután sem kell majd csalódnom magamban - sem leendő(?) értelmiségiként, sem - és ez az igazán fontos - kereső-gondolkodó-érző emberként.
Hogy mikor adódik legközelebb a mai nappal véget érthez hasonlóan hosszas, nyugodt elmélyülésre alkalmas időszakom, nem tudom. Mindazonáltal szeretném és megpróbálom a következő hónapokat arra használni, amire az általuk kínált lehetőségek alapján alkalmasnak tűnnek: "anyaggyűjtésre" a további szellemi "építkezéshez".
2012. július 22., vasárnap
Nomen est omen
El tudom képzelni, hogy a sokadik ismeretelméleti meditációmmal (mint amilyen most is következik) kezdek kissé unalmassá válni. Ha így lenne, nézzétek el nekem. Több oka is van annak, amiért az utóbbi időben megszaporodtak az ilyen témájú bejegyzéseim. Egyrészt, rossz szokásomhoz híven, megint sikerült egyszerre több dologba is belekapnom, de ezeknek csak egy része olyasmi, amiről képes vagyok írásban is számot adni. Van olyan téma, ami még nem eléggé kiforrott bennem ahhoz, hogy véleményt mondhassak róla; van olyan is, aminek a "papírra" vetése akkora fájdalmat okozna, hogy nem vagyok képes leírni a vele kapcsolatos gondolataimat. És végül vannak ezek a meditációk. Furcsa módon ezeknek a természetében rejlik az utóbbi idő egyoldalúságának másik oka: egyszerűen örömet okoz leírni őket. A leírt szó valahogy önállósodik, objektivizálódik az őt megalkotó elméhez képest. Jó kívülről látni a saját gondolataimat, jó vitatkozni velük, jó rögzíteni a kifejezhetetlent sejtető képeket. Ennek jegyében készült az alábbi bejegyzés is.
Szóval nomen est omen. Eszter, ugyebár. Nem volt egy nagy ötlet a saját nevemen elkezdeni blogot írni, de így utólag már mindegy. A lényeg az, hogy tényleg így hívnak, és én nagyon szeretem ezt a nevet. Nem a hangzásáért, hanem a jelentése miatt: csillag. Érdekes, hogy a fogalom milyen fontos szerepet töltött be az eddigi életem alakulásában, kétszeresen is. Egyrészről valahányszor leírom a nevemet - bármilyen okból -, rejtetten bár, de ennek a fogalomnak hagyom ott a lenyomatát. Másrészt pedig a csillagok, a világűr, a végtelen képzetei alapvetően hozzájárultak ahhoz, hogy azzá váljak, aki most vagyok. Hadd meséljek egy kicsit!
Már akkor tudtam olvasni, amikor még bőven nem kellett volna (lehet, hogy itt rontottam el...:)). Emlékszem, egyszer - úgy öt-hat éves koromban - kaptam valahonnan egy egész csomag ismeretterjesztő könyvet: volt köztük emlősökről, rovarokról, növényekről meg még ki tudja miről szóló - és volt egy a Világegyetemről. Az élővilággal kapcsolatos kötetek azóta sem voltak a kezemben, a csillagászati viszont annál inkább. Éppen az akkori szellemi szintemnek megfelelő könyvről volt szó: sok színes képpel, kevés és könnyen kibogozható szöveggel. Elolvastam... A mai napig vissza tudom idézni azt az egyszerre kellemesen meleg és fájóan jéghideg érzést, amit a fentebb már leírt fogalmakkal (a csillagokéval, a világűrével, a végtelenével) való találkozásomkor éreztem. Félelem és vágy egyszerre. Félelem attól, amit megtudtam; vágyakozás arra, hogy ennek ellenére még többet tudhassak. Ismerős, ugye? Sokszor írtam már ezekről az érzésekről, aminek az az egyszerű oka, hogy azóta is bennem élnek. De visszatérve az előbbi történetre: a "csillagászati" könyv nagy sikere nyomán hamarosan kaptam még néhányat, amiken szintén átrágtam magam (ez idővel már könnyebben ment, mert közben rendesen megtanultam olvasni). Aztán egy időre elhalkult ez az érdeklődés, hogy húszéves koromra ismét felélénkülhessen. A csillagászat, a kozmológia ma egy azon témák közül, amelyek a legjobban érdekelnek. Kár, hogy a tudásom messze elmarad az érdeklődésemtől...
A csillagokkal való kettős találkozás azonban nemcsak érdeklődésemben hagyott nyomott bennem, hanem metaforikusan is, egy furcsa, visszatérő gondolatban. Amikor néhány éve kénytelen-kelletlen eltűntté nyilvánítottam magamban Istent, meglepő módon nem uralkodott el rajtam a nihilizmus, legalábbis ismeretelméletileg nem. A félelem és a vágy, amiről fentebb írtam, megmaradt, és furcsa módon mintha tárgya is lett volna. A tárgy - nos, az sajnos kimondhatatlan, abban a wittgensteini értelemben, hogy nem tudom, mi a tárgy. Ha viszont valamihez mégis kötni akarom az érzéseimet, akkor az egyik dolog, ami eszembe jut: a csillagok vonzása. Tőlük félek és rájuk vágyom. Persze, mikor ezt írom, nem azokra az égő gázgömbökre gondolok, amik a csillagok fizikai valóját jelentik; sokkal inkább azokra a sejtelmesen hunyorgó, ezüstös, apró fénypontocskákra, amiknek akkor tűnnek, ha szabad szemmel felnézünk az éjszakai égboltra. Miszticizmust sugall az, amit írok? Elsőre talán igen, de nem erről van szó. Csupán egy réges-régóta őrzött, ösztönös érzés újraátéléséről úgy, hogy tudom, hogy a dolognak nincs valóságalapja, de ez nem is számít. Csak egy benyomás, amit kedvemre eltávolíthatok magamtól vagy közel engedhetek magamhoz, hiszen nincs hatalma felettem, noha mélyen belém ivódott. Olyasmi, mint Platón államában az emberekbe ültetett fémdarab: a filozófusoknak is "hinniük" kellett abban, hogy egy aranyrögöt hordoznak a testükben, noha jól tudták, hogy a valóság nem ez. Bennük arany volt - bennem csillag. A szívemben, a lelkemben - és, milyen furcsa egybeesés, még a nevemben is.
Szóval nomen est omen. Eszter, ugyebár. Nem volt egy nagy ötlet a saját nevemen elkezdeni blogot írni, de így utólag már mindegy. A lényeg az, hogy tényleg így hívnak, és én nagyon szeretem ezt a nevet. Nem a hangzásáért, hanem a jelentése miatt: csillag. Érdekes, hogy a fogalom milyen fontos szerepet töltött be az eddigi életem alakulásában, kétszeresen is. Egyrészről valahányszor leírom a nevemet - bármilyen okból -, rejtetten bár, de ennek a fogalomnak hagyom ott a lenyomatát. Másrészt pedig a csillagok, a világűr, a végtelen képzetei alapvetően hozzájárultak ahhoz, hogy azzá váljak, aki most vagyok. Hadd meséljek egy kicsit!
Már akkor tudtam olvasni, amikor még bőven nem kellett volna (lehet, hogy itt rontottam el...:)). Emlékszem, egyszer - úgy öt-hat éves koromban - kaptam valahonnan egy egész csomag ismeretterjesztő könyvet: volt köztük emlősökről, rovarokról, növényekről meg még ki tudja miről szóló - és volt egy a Világegyetemről. Az élővilággal kapcsolatos kötetek azóta sem voltak a kezemben, a csillagászati viszont annál inkább. Éppen az akkori szellemi szintemnek megfelelő könyvről volt szó: sok színes képpel, kevés és könnyen kibogozható szöveggel. Elolvastam... A mai napig vissza tudom idézni azt az egyszerre kellemesen meleg és fájóan jéghideg érzést, amit a fentebb már leírt fogalmakkal (a csillagokéval, a világűrével, a végtelenével) való találkozásomkor éreztem. Félelem és vágy egyszerre. Félelem attól, amit megtudtam; vágyakozás arra, hogy ennek ellenére még többet tudhassak. Ismerős, ugye? Sokszor írtam már ezekről az érzésekről, aminek az az egyszerű oka, hogy azóta is bennem élnek. De visszatérve az előbbi történetre: a "csillagászati" könyv nagy sikere nyomán hamarosan kaptam még néhányat, amiken szintén átrágtam magam (ez idővel már könnyebben ment, mert közben rendesen megtanultam olvasni). Aztán egy időre elhalkult ez az érdeklődés, hogy húszéves koromra ismét felélénkülhessen. A csillagászat, a kozmológia ma egy azon témák közül, amelyek a legjobban érdekelnek. Kár, hogy a tudásom messze elmarad az érdeklődésemtől...
A csillagokkal való kettős találkozás azonban nemcsak érdeklődésemben hagyott nyomott bennem, hanem metaforikusan is, egy furcsa, visszatérő gondolatban. Amikor néhány éve kénytelen-kelletlen eltűntté nyilvánítottam magamban Istent, meglepő módon nem uralkodott el rajtam a nihilizmus, legalábbis ismeretelméletileg nem. A félelem és a vágy, amiről fentebb írtam, megmaradt, és furcsa módon mintha tárgya is lett volna. A tárgy - nos, az sajnos kimondhatatlan, abban a wittgensteini értelemben, hogy nem tudom, mi a tárgy. Ha viszont valamihez mégis kötni akarom az érzéseimet, akkor az egyik dolog, ami eszembe jut: a csillagok vonzása. Tőlük félek és rájuk vágyom. Persze, mikor ezt írom, nem azokra az égő gázgömbökre gondolok, amik a csillagok fizikai valóját jelentik; sokkal inkább azokra a sejtelmesen hunyorgó, ezüstös, apró fénypontocskákra, amiknek akkor tűnnek, ha szabad szemmel felnézünk az éjszakai égboltra. Miszticizmust sugall az, amit írok? Elsőre talán igen, de nem erről van szó. Csupán egy réges-régóta őrzött, ösztönös érzés újraátéléséről úgy, hogy tudom, hogy a dolognak nincs valóságalapja, de ez nem is számít. Csak egy benyomás, amit kedvemre eltávolíthatok magamtól vagy közel engedhetek magamhoz, hiszen nincs hatalma felettem, noha mélyen belém ivódott. Olyasmi, mint Platón államában az emberekbe ültetett fémdarab: a filozófusoknak is "hinniük" kellett abban, hogy egy aranyrögöt hordoznak a testükben, noha jól tudták, hogy a valóság nem ez. Bennük arany volt - bennem csillag. A szívemben, a lelkemben - és, milyen furcsa egybeesés, még a nevemben is.
2012. július 17., kedd
Kaleidoszkóp
Belezuhantam egy
kaleidoszkópba. A színes kis üvegcserepek kiszámíthatatlanul áramlanak körülöttem, ahogy a bűvös doboz időről időre meg-megrázkódik, forog. Néha előre sejthetően, néha teljesen váratlanul. Van, hogy én is rásegítek egy kicsit a mozgására. Minden rázkódás, minden fordulat új, ismeretlen képet tár a szemem elé. Nem tudom, maga a szerkezet változik-e vagy sem; nem tudom, milyen természetű. Bármi is azonban a helyzet, nekem csak egy lehetőségem van az engem rabul ejtő kaleidoszkóp megismerésére: az örvénylő képek szemlélése.
Meglehet, boldog lennék, ha egyszer - számomra legalábbis - végképp leállna a kaleidoszkóp forgása. Ha eljönne egy pillanat, ami után már csak egy képet mutatna. De tud-e hiányozni még nekem a boldogság? A boldogság, ami negédesen elszunnyasztja, megöli a gondolatot. A gondolat ellenben fájdalmat, zaklatottságot kelt - minél többet gondolkodunk, annál inkább. Annál hevesebben forog a kaleidoszkóp. Csak forogjon is tovább!
De jaj: nem csupán azt nem tudom, mit jelentenek a kaleidoszkóp képei - arról sincs elképzelésem, hogy hogyan kezdhetnék neki az értelmezésüknek. Az egyes üvegcserepecskék körvonalát, színét, formáját, átlátszóságát figyeljem meg? Vagy teljes képeket - azok hangulatát, színhatásait? Vagy egyszerre csak kisebb-nagyobb részleteket? Netán kombináljam a megfigyelés különböző módjait? Képként kell egyáltalán értelmezni azt, amit a kaleidoszkóp mutat? Te jó ég...
Lassan már az lesz a gyanús, ha a kaleidoszkópom valamely képét illetően bizonyosságot kezdek érezni. Ilyenkor szinte biztos lehetek abban, hogy a szerkezet perceken belül ismét rázkódni kezd - és a kép, amelyet érteni véltem, szertefoszlik, és újabb érthetetlen alakzattá rendeződik át. (Ez történik többek között, amikor olvasok: az olvasásra valóban méltó könyv - és meghallgatásra érdemes "tanító", és a tiszteletet megérdemlő művész - feladata kiforgatni a világot a sarkaiból.) Gyakran azon kapom magam, hogy a képek szemlélésekor már nem is bizonyosságot keresek, csupán benyomásokat, az ismereteknek az elmémben halványan, sejtelmesen tovább gomolygó megcsillanásait, amelyekbe szükség esetén kapaszkodhatok, vagy el is engedhetem őket. Nem tudom, lesz-e közöttük, amelyik segít megértenem a kaleidoszkóp képeit, és ezáltal azt is, ami igazán fontos: magát a kaleidoszkópot.
A talaj megmozdul a lábam alatt, forgást érzek magam körül. Színes csillogás vakít el egy pillanatra. És és az üvegcserepek - ki tudja, húsz és még pár év alatt hanyadszorra már - csilingelve ismét új képbe rendeződnek át...
Meglehet, boldog lennék, ha egyszer - számomra legalábbis - végképp leállna a kaleidoszkóp forgása. Ha eljönne egy pillanat, ami után már csak egy képet mutatna. De tud-e hiányozni még nekem a boldogság? A boldogság, ami negédesen elszunnyasztja, megöli a gondolatot. A gondolat ellenben fájdalmat, zaklatottságot kelt - minél többet gondolkodunk, annál inkább. Annál hevesebben forog a kaleidoszkóp. Csak forogjon is tovább!
De jaj: nem csupán azt nem tudom, mit jelentenek a kaleidoszkóp képei - arról sincs elképzelésem, hogy hogyan kezdhetnék neki az értelmezésüknek. Az egyes üvegcserepecskék körvonalát, színét, formáját, átlátszóságát figyeljem meg? Vagy teljes képeket - azok hangulatát, színhatásait? Vagy egyszerre csak kisebb-nagyobb részleteket? Netán kombináljam a megfigyelés különböző módjait? Képként kell egyáltalán értelmezni azt, amit a kaleidoszkóp mutat? Te jó ég...
Lassan már az lesz a gyanús, ha a kaleidoszkópom valamely képét illetően bizonyosságot kezdek érezni. Ilyenkor szinte biztos lehetek abban, hogy a szerkezet perceken belül ismét rázkódni kezd - és a kép, amelyet érteni véltem, szertefoszlik, és újabb érthetetlen alakzattá rendeződik át. (Ez történik többek között, amikor olvasok: az olvasásra valóban méltó könyv - és meghallgatásra érdemes "tanító", és a tiszteletet megérdemlő művész - feladata kiforgatni a világot a sarkaiból.) Gyakran azon kapom magam, hogy a képek szemlélésekor már nem is bizonyosságot keresek, csupán benyomásokat, az ismereteknek az elmémben halványan, sejtelmesen tovább gomolygó megcsillanásait, amelyekbe szükség esetén kapaszkodhatok, vagy el is engedhetem őket. Nem tudom, lesz-e közöttük, amelyik segít megértenem a kaleidoszkóp képeit, és ezáltal azt is, ami igazán fontos: magát a kaleidoszkópot.
A talaj megmozdul a lábam alatt, forgást érzek magam körül. Színes csillogás vakít el egy pillanatra. És és az üvegcserepek - ki tudja, húsz és még pár év alatt hanyadszorra már - csilingelve ismét új képbe rendeződnek át...
2012. július 14., szombat
Feszültség
Nos, nem tudom, mennyire feltűnő az a csöpp kis mániám, hogy időnként hajlamos vagyok szinte kényszeresen keresni a megfelelő szót bizonyos dolgokra. Ha beüt a mániás fázis, annak két kimenetele lehetséges: vagy megtalálom a megfelelő kifejezést, vagy kiötlök egy sajátot. Feladni nem szoktam...:) Most például a saját örökös kíváncsiságomra próbáltam adekvátabb megnevezést keresni, amit meg is találtam, mégpedig egy közkeletű szó kisebb átértelmezésével. A bűvös szó: a "feszültség".
Már egy ideje tartja magát bennem az a sejtelem, hogy egy kifejezés (potenciális) semlegességének legfőbb bizonyítéka az, ha beépül a természettudományok szókincsébe. A "feszültség" szó pont ilyen: nem hiszem, hogy sok magyarázatot igényel, hogy milyen fontos szerepet tölt be a fogalom a fizikában. De semleges, vagy legalábbis nem egyértelműen pozitív vagy negatív tartalmú szóként használható a "feszültség" a köznyelvben is: mindannyian ismerjük a jelenség negatív (nyugtalanság) és pozitív (vágy) jellegű megnyilvánulásait is. De mi is tulajdonképpen a "feszültség"? Az én értelmezésemben a nyugalom, a zavartalanság megbomlása; olyasmi, mint amikor tintafolt kerül egy hófehér papírlapra. Olyasmi, mint amikor az íj húrja lövésre vár: vagy megtörténik a lövés, vagy maga a húr szakad széjjel, de az adott, kifeszített állapotában sokáig nem maradhat. Valami, ami - pozitív és/vagy negatív értelemben, vagy éppen egyik értelemben sem - válaszért, megoldásért kiált. Ilyen bennem is a kíváncsiság, a tudni akarás, a világról szóló kérdés sürgetése: nem egyszerűen rossz vagy jó, sőt, talán nem is igazán illethető ezekkel a szavakkal; viszont nem is olyasmi, ami fölött el lehet siklani. Megoldást kíván, parancsolóan, sosem felejthető módon. A húr az elmémben és a szívemben kifeszítve vár a sorsára - talán egyszer újra nyugalomba kerülhet, bár sejthető, hogy ehelyett végül csakugyan darabokra szakad, sosem teljesítve be feladatát. Addig azonban kénytelen a lövésre összpontosítani, hiszen egész lényét átjárja - a "feszültség".
Érdekes, hogy éppen egy fizikában is használatos szót találtam a saját tudatállapotom megjelölésére. Az, hogy egy objektivitásra törekvő tudományterület kifejezését alkalmazom erre a célra, jelzi azt is, ahogy a "feszültség" átveszi tőlem a valóságosság kiváltságát. A "feszültség", ami áthat, fontosabb, hatalmasabb, ténylegesebb, mint én magam. Ha a "feszültség" kivételével minden testi-lelki-szellemi megnyilvánulásom eltűnne, semmivé válna, a lényegem akkor is megmaradna. Az objektív "feszültség" a szubjektív "én" fölé emelkedik bennem - és nem bánom, hogy így van.
Záró megjegyzés: Folyton azon kapom magam, hogy totálisan hitetlen, mégis kvázi-vallásos gondolatmeneteket vetek virtuális papírra. Most is ez történt...
Már egy ideje tartja magát bennem az a sejtelem, hogy egy kifejezés (potenciális) semlegességének legfőbb bizonyítéka az, ha beépül a természettudományok szókincsébe. A "feszültség" szó pont ilyen: nem hiszem, hogy sok magyarázatot igényel, hogy milyen fontos szerepet tölt be a fogalom a fizikában. De semleges, vagy legalábbis nem egyértelműen pozitív vagy negatív tartalmú szóként használható a "feszültség" a köznyelvben is: mindannyian ismerjük a jelenség negatív (nyugtalanság) és pozitív (vágy) jellegű megnyilvánulásait is. De mi is tulajdonképpen a "feszültség"? Az én értelmezésemben a nyugalom, a zavartalanság megbomlása; olyasmi, mint amikor tintafolt kerül egy hófehér papírlapra. Olyasmi, mint amikor az íj húrja lövésre vár: vagy megtörténik a lövés, vagy maga a húr szakad széjjel, de az adott, kifeszített állapotában sokáig nem maradhat. Valami, ami - pozitív és/vagy negatív értelemben, vagy éppen egyik értelemben sem - válaszért, megoldásért kiált. Ilyen bennem is a kíváncsiság, a tudni akarás, a világról szóló kérdés sürgetése: nem egyszerűen rossz vagy jó, sőt, talán nem is igazán illethető ezekkel a szavakkal; viszont nem is olyasmi, ami fölött el lehet siklani. Megoldást kíván, parancsolóan, sosem felejthető módon. A húr az elmémben és a szívemben kifeszítve vár a sorsára - talán egyszer újra nyugalomba kerülhet, bár sejthető, hogy ehelyett végül csakugyan darabokra szakad, sosem teljesítve be feladatát. Addig azonban kénytelen a lövésre összpontosítani, hiszen egész lényét átjárja - a "feszültség".
Érdekes, hogy éppen egy fizikában is használatos szót találtam a saját tudatállapotom megjelölésére. Az, hogy egy objektivitásra törekvő tudományterület kifejezését alkalmazom erre a célra, jelzi azt is, ahogy a "feszültség" átveszi tőlem a valóságosság kiváltságát. A "feszültség", ami áthat, fontosabb, hatalmasabb, ténylegesebb, mint én magam. Ha a "feszültség" kivételével minden testi-lelki-szellemi megnyilvánulásom eltűnne, semmivé válna, a lényegem akkor is megmaradna. Az objektív "feszültség" a szubjektív "én" fölé emelkedik bennem - és nem bánom, hogy így van.
Záró megjegyzés: Folyton azon kapom magam, hogy totálisan hitetlen, mégis kvázi-vallásos gondolatmeneteket vetek virtuális papírra. Most is ez történt...
2012. július 7., szombat
Pár mondat Istenhez
Úgy érzem, alkalmas a perc arra, hogy néhány dolgot megköszönjek Neked, Istenem.
Köszönöm, hogy már nem hiszek Benned. Nem tudok és nem is akarok.
Köszönöm, hogy sosem tudok már Hozzád fordulni: sem örömömben, sem bánatomban, sem tanácstalanságomban, sem kétségbeesésemben. Köszönöm, hogy az életemért engem terhel a felelősség, és azt is, hogy - legalább néha - elég erőt érzek magamban mindezt emelt fővel viselni.
Köszönöm, hogy ha most kellene meghalnom, azonnal el is kárhoznék. Tíz parancsolatodból hetet nem tartok be, nem sok reményt fűzhetnék a végítélethez.
Köszönöm, hogy olyan idegennek érzem magam az emberek között, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna. Köszönöm az undort, a haragot, a gyűlöletet, amit érezni tudok. És köszönöm, ha néha, bár ésszerűtlenül, mégis hagysz megnyílni egy keskeny és veszélyes ösvényt "lélektől lélekig".
Köszönöm, hogy érthetetlen helyeken és időkben ismertettél meg érthetetlen emberekkel, hogy aztán érhetetlen fájdalmakat és érthetetlen csodákat élhessek át velük.
És köszönöm, hogy mindennek ellenére nem tudok szabadulni Tőled, mert az általad hagyott űrt kitöltő kérdés ott van velem minden percemben. Köszönöm Neked a vágyat és a nyugtalanságot, ami betölti az életemet.
Köszönöm, hogy már nem hiszek Benned. Nem tudok és nem is akarok.
Köszönöm, hogy sosem tudok már Hozzád fordulni: sem örömömben, sem bánatomban, sem tanácstalanságomban, sem kétségbeesésemben. Köszönöm, hogy az életemért engem terhel a felelősség, és azt is, hogy - legalább néha - elég erőt érzek magamban mindezt emelt fővel viselni.
Köszönöm, hogy ha most kellene meghalnom, azonnal el is kárhoznék. Tíz parancsolatodból hetet nem tartok be, nem sok reményt fűzhetnék a végítélethez.
Köszönöm, hogy olyan idegennek érzem magam az emberek között, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna. Köszönöm az undort, a haragot, a gyűlöletet, amit érezni tudok. És köszönöm, ha néha, bár ésszerűtlenül, mégis hagysz megnyílni egy keskeny és veszélyes ösvényt "lélektől lélekig".
Köszönöm, hogy érthetetlen helyeken és időkben ismertettél meg érthetetlen emberekkel, hogy aztán érhetetlen fájdalmakat és érthetetlen csodákat élhessek át velük.
És köszönöm, hogy mindennek ellenére nem tudok szabadulni Tőled, mert az általad hagyott űrt kitöltő kérdés ott van velem minden percemben. Köszönöm Neked a vágyat és a nyugtalanságot, ami betölti az életemet.
2012. június 28., csütörtök
Wittgenstein
Ludwig Wittgensteinről eddig mindössze annyit tudtam, amennyi még a középiskolai filozófiaórákról megmaradt. Ma viszont találtam tőle pár - számomra - roppantul figyelemreméltó gondolatot, amiket ide is felteszek. "A kincs legyen közkincs."
Először is pár sort a Wikipédiáról (akit érdekel a teljes cikk, elérheti itt). A következő hét pont a Tractatus Logico-Philosophicus (Wittgenstein fiatalkori műve) hét főtételét tartalmazza:
"Egy olyan felelethez, amelyet nem lehet kimondani, nem lehet kimondani a kérdést sem.
A rejtély nem létezik."
Magyarul: számunkra csak az létezik, amit logikai úton meg tudunk ragadni. Amivel kapcsolatban erre nem vagyunk képesek, az az emberi elme számára megnevezhetetlen, megfoghatatlan, elérhetetlen. Ami viszont elérhetetlen, arról sem állításokat tenni, sem kérdéseket feltenni nem tudunk. Ezeket a dolgokat tehát emberi gondolkodás semmilyen módon nem tudja megközelíteni, így számunkra [kvázi] nem is léteznek.
Hát valami ilyesmit mondok én is - már ami a világ lehetséges magyarázatait illeti! Igen szívet melengető, amikor az ember rájön, hogy a saját gondolatai már nála jóval nagyobb elmék fejében is megfordultak... A bejegyzés megírását inspiráló második idézetet egyébként Nicholas Fearn Zénón és a teknősbéka című könyvében találtam, ami már önmagában is ígéretes olvasmánynak tűnik (különösen a műfajhoz képest - népszerűsítő filozófiai összefoglaló), de közel sem annyira, mint Wittgenstein fentebb idézett műve. Remek, ezennel felkerült egy kb. századik könyv is az elolvasandó művek listájára.:)
Először is pár sort a Wikipédiáról (akit érdekel a teljes cikk, elérheti itt). A következő hét pont a Tractatus Logico-Philosophicus (Wittgenstein fiatalkori műve) hét főtételét tartalmazza:
- 1. A világ mindaz, aminek esete fennáll.
- 2. Aminek esete fennáll, a tény, nem más, mint a körülmények megléte.
- 3. A tények logikai képe a gondolat.
- 4. A gondolat értelemmel bíró kijelentés.
- 5. Minden kijelentés az elemi kijelentések igazságfüggvénye.
- 6. Az igazságfüggvény általános formája a következő: [`p,`x, N(`x )].
- 7. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.
"Egy olyan felelethez, amelyet nem lehet kimondani, nem lehet kimondani a kérdést sem.
A rejtély nem létezik."
Magyarul: számunkra csak az létezik, amit logikai úton meg tudunk ragadni. Amivel kapcsolatban erre nem vagyunk képesek, az az emberi elme számára megnevezhetetlen, megfoghatatlan, elérhetetlen. Ami viszont elérhetetlen, arról sem állításokat tenni, sem kérdéseket feltenni nem tudunk. Ezeket a dolgokat tehát emberi gondolkodás semmilyen módon nem tudja megközelíteni, így számunkra [kvázi] nem is léteznek.
Hát valami ilyesmit mondok én is - már ami a világ lehetséges magyarázatait illeti! Igen szívet melengető, amikor az ember rájön, hogy a saját gondolatai már nála jóval nagyobb elmék fejében is megfordultak... A bejegyzés megírását inspiráló második idézetet egyébként Nicholas Fearn Zénón és a teknősbéka című könyvében találtam, ami már önmagában is ígéretes olvasmánynak tűnik (különösen a műfajhoz képest - népszerűsítő filozófiai összefoglaló), de közel sem annyira, mint Wittgenstein fentebb idézett műve. Remek, ezennel felkerült egy kb. századik könyv is az elolvasandó művek listájára.:)
2012. május 26., szombat
Mottóm
Csak egy gyors bejegyzés, mert a most következőket már egy ideje szeretném leírni, ellenben ténylegesen "szabad" időm csak nagyon sokára lesz...
Tehát a mottóm: "Nem tudok." Ebben az egy mondatban szoktam a magam számára összegezni a világnézetemet - mindazt, amit a világról gondolok, aminek a jegyében élek. Amikor a most jelzett célra ezt a rövid formulát használom, azt két okból teszem:
1. Hogy kifejezzem azt, hogy úgy érzem, egyáltalán semmit sem tudok, nem rendelkezem tudással.
2. A formula leírásakor vagy kimondásakor egy olyan mondatban, ahol tárgyas igeragozást kellene használnom, szándékosan alanyi ragozást alkalmazok. A nyelvtani szerkezet így ugyan torzul, de nem véletlenül. Azt akarom ezzel kifejezni, hogy a nem-tudásomat nem vagyok képes tárgyhoz kötni; nem tudom, mi az, amit tudnom lehetne; nem tudom, mit nem tudok. Így lesz a
"nem tudom (azt)"-ból "nem tudok". A tárgyas ragozás "m"-jét tanácstalanságomban váltom "k"-ra, miközben a tárgyasan ragozhatóság hiánya kiáltó űrt hagy maga után.
Mindezt összegezve tehát még egyszer: NEM TUDOK.
(És ez tényleg csak egy gyors bejegyzés volt:))
Tehát a mottóm: "Nem tudok." Ebben az egy mondatban szoktam a magam számára összegezni a világnézetemet - mindazt, amit a világról gondolok, aminek a jegyében élek. Amikor a most jelzett célra ezt a rövid formulát használom, azt két okból teszem:
1. Hogy kifejezzem azt, hogy úgy érzem, egyáltalán semmit sem tudok, nem rendelkezem tudással.
2. A formula leírásakor vagy kimondásakor egy olyan mondatban, ahol tárgyas igeragozást kellene használnom, szándékosan alanyi ragozást alkalmazok. A nyelvtani szerkezet így ugyan torzul, de nem véletlenül. Azt akarom ezzel kifejezni, hogy a nem-tudásomat nem vagyok képes tárgyhoz kötni; nem tudom, mi az, amit tudnom lehetne; nem tudom, mit nem tudok. Így lesz a
"nem tudom (azt)"-ból "nem tudok". A tárgyas ragozás "m"-jét tanácstalanságomban váltom "k"-ra, miközben a tárgyasan ragozhatóság hiánya kiáltó űrt hagy maga után.
Mindezt összegezve tehát még egyszer: NEM TUDOK.
(És ez tényleg csak egy gyors bejegyzés volt:))
2012. május 20., vasárnap
Agnoszticizmus szimbólumokban
Az alábbi ábra két fő jellegzetességgel bír: egyrészt a létrehozásakor a különböző vallások szimbólumhasználatát irigyeltem el; másrészt gyakorlatilag csak negatív megállapításokat közöl - arról szól, mi mindent nem tudunk.

A középen lévő kérdés az, ami engem magamat is egész életemben foglalkoztat: mi lehet az "igazság?". Az "igazság" szó idézőjelbe tételének az oka az, hogy jelen esetben kifejezetten annak logikai jelentését szeretném felhasználni, mindenfajta értékítéletet mellőzve.
A három elágazás a lehetséges válaszok általam elképzelhetőnek tartott három csoportját jelölik.
Fordított irányból kezdve az értelmezést, a jobb alsó sarokban lévő áthúzott nulla az "üres világmindenséget", lényegében a materializmus álláspontjának helyességét jelképezi. Eszerint az univerzum nem tartalmaz mást, mint azt az anyagból, energiából vagy más fizikai entitásból összeálló kavargást, amit mi magunk is érzékelünk. Egy ilyen világegyetem természetesen önmagában is érdekes lehet, pszichésen viszont éppen "lelketlen" - szó szerint lélek nélküli - volta miatt talán ezt a lehetőséget a legnehezebb elfogadni. (Az ide sorolható lehetőségek további fejtegetésébe elégséges fizikai ismeretek hiányában nem mennék bele. Ismeretbővítés folyamatban...)
A bal alsó sarokban elhelyezkedő nagy X-szel a világ lehetséges magyarázatainak azokat a lehetőségeit jelölöm, amelyeket itt összefoglalóan "megnevezhető ismeretlenségeknek" fogok nevezni. Azokat a világmagyarázatokat sorolom ide, amelyeket, ha pontosan definiálni nem is, de legalább megnevezni képesek vagyunk - gondoljunk csak Isten fogalmára! Az előző, áthúzott nullával jelölt csoporttól ezek a lehetőségek abban különböznek, hogy a puszta "anyagon" kívül valami mást is tartalmaznak; ennek leggyakoribb formája a valamilyen abszolútumra vonatkozó elképzelés, de vannak másféle, szintén idesorolható alternatívák is (annak, aki ilyenekről szeretne olvasni, javaslom Paul Davies "A megbundázott világegyetem" című munkáját).
A harmadik, az ábra tetején elhelyezett kérdőjellel jelzett csoportot "megnevezhetetlen ismeretlenségeknek" nevezem. Ezek azok az alternatívák, amelyekhez egyszerűen semmilyen hozzáférésünk nincs; mindazonáltal a logika megkívánja, hogy a két előző, gondolkodásunkban gyakran megjelenő lehetőségcsoport számbavétele mellett ne zárjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy létezhetnek még senki által meg nem közelített világmagyarázatok is.
A gond az, hogy a három felsorolt lehetőség egyszerre kétszeres bizonytalanságot is képvisel. Egyrészt nehéz lenne teljesen őszintén letennünk a voksunkat bármelyik alternatíva mellett is - én legalábbis jelenleg képtelen vagyok erre. Másrészt mindhárom megoldás közös vonása, hogy ezek tartalma egyelőre külön-külön sem tisztázott. Az utoljára tárgyalt "megnevezhetetlen ismeretlenségek" csoportjában ez nem meglepő; a másik két esetben viszont már esetleg vitákra adhat okot a előbb tett megállapításom. Mindazonáltal sem a "megnevezhető ismeretlenségek", sem az "üres világmindenség" körébe sorolható magyarázatok közül nem tudnék egyetlen egyet sem megnevezni, amely teljesen önellentmondásmentes és megcáfolhatatlan magyarázatot adna a mindenség működésére. Ha lenne ilyen, valószínűleg már mindannyian ezt az elképzelést vallanánk a magunkénak.
A bejegyzés zárásaként még egy apró észrevétel: a fenti ábra "ijesztően" hasonlít a kereszténység Szentháromság-tanának ábrázolásához. Ezt annyiban érzékelem bajnak, amennyiben újabb példáját adja az emberi gondolkodási folyamatok kultúrához kötöttségének: ha egyszer a nyugati zsidó-keresztény kultúrkörben a hármassághoz szokás alkalmazkodni, akkor ez bizony még az elvileg ilyen hatásoktól függetlennek szánt gondolatmenetekben is meg fog jelenni. Ennyit a gondolkodás szabadságáról... De erről még szeretnék bővebben is írni.:)
A középen lévő kérdés az, ami engem magamat is egész életemben foglalkoztat: mi lehet az "igazság?". Az "igazság" szó idézőjelbe tételének az oka az, hogy jelen esetben kifejezetten annak logikai jelentését szeretném felhasználni, mindenfajta értékítéletet mellőzve.
A három elágazás a lehetséges válaszok általam elképzelhetőnek tartott három csoportját jelölik.
Fordított irányból kezdve az értelmezést, a jobb alsó sarokban lévő áthúzott nulla az "üres világmindenséget", lényegében a materializmus álláspontjának helyességét jelképezi. Eszerint az univerzum nem tartalmaz mást, mint azt az anyagból, energiából vagy más fizikai entitásból összeálló kavargást, amit mi magunk is érzékelünk. Egy ilyen világegyetem természetesen önmagában is érdekes lehet, pszichésen viszont éppen "lelketlen" - szó szerint lélek nélküli - volta miatt talán ezt a lehetőséget a legnehezebb elfogadni. (Az ide sorolható lehetőségek további fejtegetésébe elégséges fizikai ismeretek hiányában nem mennék bele. Ismeretbővítés folyamatban...)
A bal alsó sarokban elhelyezkedő nagy X-szel a világ lehetséges magyarázatainak azokat a lehetőségeit jelölöm, amelyeket itt összefoglalóan "megnevezhető ismeretlenségeknek" fogok nevezni. Azokat a világmagyarázatokat sorolom ide, amelyeket, ha pontosan definiálni nem is, de legalább megnevezni képesek vagyunk - gondoljunk csak Isten fogalmára! Az előző, áthúzott nullával jelölt csoporttól ezek a lehetőségek abban különböznek, hogy a puszta "anyagon" kívül valami mást is tartalmaznak; ennek leggyakoribb formája a valamilyen abszolútumra vonatkozó elképzelés, de vannak másféle, szintén idesorolható alternatívák is (annak, aki ilyenekről szeretne olvasni, javaslom Paul Davies "A megbundázott világegyetem" című munkáját).
A harmadik, az ábra tetején elhelyezett kérdőjellel jelzett csoportot "megnevezhetetlen ismeretlenségeknek" nevezem. Ezek azok az alternatívák, amelyekhez egyszerűen semmilyen hozzáférésünk nincs; mindazonáltal a logika megkívánja, hogy a két előző, gondolkodásunkban gyakran megjelenő lehetőségcsoport számbavétele mellett ne zárjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy létezhetnek még senki által meg nem közelített világmagyarázatok is.
A gond az, hogy a három felsorolt lehetőség egyszerre kétszeres bizonytalanságot is képvisel. Egyrészt nehéz lenne teljesen őszintén letennünk a voksunkat bármelyik alternatíva mellett is - én legalábbis jelenleg képtelen vagyok erre. Másrészt mindhárom megoldás közös vonása, hogy ezek tartalma egyelőre külön-külön sem tisztázott. Az utoljára tárgyalt "megnevezhetetlen ismeretlenségek" csoportjában ez nem meglepő; a másik két esetben viszont már esetleg vitákra adhat okot a előbb tett megállapításom. Mindazonáltal sem a "megnevezhető ismeretlenségek", sem az "üres világmindenség" körébe sorolható magyarázatok közül nem tudnék egyetlen egyet sem megnevezni, amely teljesen önellentmondásmentes és megcáfolhatatlan magyarázatot adna a mindenség működésére. Ha lenne ilyen, valószínűleg már mindannyian ezt az elképzelést vallanánk a magunkénak.
A bejegyzés zárásaként még egy apró észrevétel: a fenti ábra "ijesztően" hasonlít a kereszténység Szentháromság-tanának ábrázolásához. Ezt annyiban érzékelem bajnak, amennyiben újabb példáját adja az emberi gondolkodási folyamatok kultúrához kötöttségének: ha egyszer a nyugati zsidó-keresztény kultúrkörben a hármassághoz szokás alkalmazkodni, akkor ez bizony még az elvileg ilyen hatásoktól függetlennek szánt gondolatmenetekben is meg fog jelenni. Ennyit a gondolkodás szabadságáról... De erről még szeretnék bővebben is írni.:)
2012. május 13., vasárnap
Törekedjünk pontosságra! - a "gyenge ignoszticizmus"
Nos, ha netán valakit még nem rémisztett volna el a bejegyzés címe, elárulom, hogy semmi másról nem lesz itt szó, mint az agnoszticizmus általam (is) képviselt típusáról, aminek végre sikerült nevet is találnom. A név - hát, olyan, amilyen; nehezen érthető, de legalább pontos. Így hangzik: "gyenge ignoszticizmus". Nézzük, mi fán is terem ez a fura elnevezés:
A szókapcsolatot a "gyenge agnosztikus" és az "ignosztikus" szavakból sikerült összeraknom, mely szavak, bár az angol weben (és, gondolom, az angolszász filozófiában) elterjedtek, a magyaron sajnos nagyon kevéssé. A kifejezés elemei közül a "gyenge agnosztikus" olyan emberre utal, aki a metafizikai jellegű tudás hiányát időlegesen és csak önmagára mondja ki, tehát aki elképzelhetőnek tartja, hogy lehetnek olyan emberek és/vagy korok, akik előtt és/vagy amelyekben a világ titkai feltárulkoznak. A második elem, az "ignosztikus" még egzotikusabban hangzik, de tartalmilag ez sem jelent nagy kihívást. Olyan emberre utal, aki szerint Isten létezéséről - ill. az én értelmezésemben: a világ mint olyan természetéről - bármilyen nyilatkozatot tenni azért eleve lehetetlen, mert nem áll rendelkezésünkre az ehhez szükséges fogalmi keret; tehát, ahogy már korábban is írtam, azt sem tudjuk, hogy mivel kapcsolatban szeretnénk állításokat tenni.
Összességében tehát a "gyenge ignosztikus" kifejezés körülbelül ezt jelenti: "Jelenleg nem tudom, hogy hogyan működik a világ, különösen, mivel még a megfelelő fogalmak sem állnak a rendelkezésemre." Hm, ez azért a korábbi firkálmányaim tükrében nem tűnik olyan nagy újdonságnak, mint ahogy nem is az. Örömöt számomra mindennek leírása azért jelentett, mert végre találtam egy filozófiai szempontból is elfogadható nevet az eddig megnevezhetetlen világnézetemnek. Éljen-éljen!:)
A szókapcsolatot a "gyenge agnosztikus" és az "ignosztikus" szavakból sikerült összeraknom, mely szavak, bár az angol weben (és, gondolom, az angolszász filozófiában) elterjedtek, a magyaron sajnos nagyon kevéssé. A kifejezés elemei közül a "gyenge agnosztikus" olyan emberre utal, aki a metafizikai jellegű tudás hiányát időlegesen és csak önmagára mondja ki, tehát aki elképzelhetőnek tartja, hogy lehetnek olyan emberek és/vagy korok, akik előtt és/vagy amelyekben a világ titkai feltárulkoznak. A második elem, az "ignosztikus" még egzotikusabban hangzik, de tartalmilag ez sem jelent nagy kihívást. Olyan emberre utal, aki szerint Isten létezéséről - ill. az én értelmezésemben: a világ mint olyan természetéről - bármilyen nyilatkozatot tenni azért eleve lehetetlen, mert nem áll rendelkezésünkre az ehhez szükséges fogalmi keret; tehát, ahogy már korábban is írtam, azt sem tudjuk, hogy mivel kapcsolatban szeretnénk állításokat tenni.
Összességében tehát a "gyenge ignosztikus" kifejezés körülbelül ezt jelenti: "Jelenleg nem tudom, hogy hogyan működik a világ, különösen, mivel még a megfelelő fogalmak sem állnak a rendelkezésemre." Hm, ez azért a korábbi firkálmányaim tükrében nem tűnik olyan nagy újdonságnak, mint ahogy nem is az. Örömöt számomra mindennek leírása azért jelentett, mert végre találtam egy filozófiai szempontból is elfogadható nevet az eddig megnevezhetetlen világnézetemnek. Éljen-éljen!:)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)