Camus az abszurdról

Ez a bejegyzés az agnoszticizmus egy sajátos megfogalmazásáról szól: az abszurdról. A gondolat Albert Camustól származik; a most közlendő idézetek is az ő egyik munkájának, a Sziszüphosz mítoszának részletei. Mivel az alábbi szemelvények összegyűjtésével elsősorban csak némi nyilvános jegyzetelés volt a célom, az idézőjeleken kívül nem használtam az ilyenkor szokásos formai elemeket, így a szövegek helyenként kissé különböznek az eredetitől.

• "Aki elkezd gondolkodni, az kezd megrendülni."
• "Az idegenség következik: észrevesszük, hogy milyen 'sűrű' a világ, hogy milyen idegen, mennyire kikezdhetetlen egy kődarab, hogy milyen hevesen tagadhat bennünket a természet, egy táj. Minden szépség mélyén van valami embertelen: a szelíd lankák, a kéklő ég, a fák rajza egyszer csak elveszíti az általunk ráaggatott csalóka értelmét, s hirtelen oly messze tűnik, mint az elveszett Paradicsom. Az évezredek mélyéről ránktör a világ eredendő ellenségessége. Kicsúszik a kezünk közül a világ, mert visszaváltozik önmagává."
• "Ha meg kellene írni az emberi gondolkodás igaz történetét, akkor sorozatos megbánásokról és kudarcokról kellene írni."
• "Az ember érzi magában igazságvágyát. Hívó szavára a világ esztelen csöndje a válasz: ebből az ellentétből születik az abszurd. Ez az, amit nem szabad elfelejteni. Ebbe kell megkapaszkodni, mert egész életre szóló következménye lehet."
• "'Ez abszurdum' azt jelenti, hogy 'ez lehetetlen', de azt is, hogy 'ez ellentmondásos'."
• "Összehasonlításból születik az abszurd. Joggal mondhatom tehát, hogy az abszurditás érzete nem egyszerűen valamely tény vagy benyomás vizsgálatából születik, hanem valamely állítás s egy bizonyos valóság, valamely cselekvés s az azt meghaladó világ összevetéséből. Az abszurd lényegében ellentét. Az összehasonlított elemek egyikében sincs benne. Szembeállításukból születik."
• "Az abszurd nem az emberben van és nem is a világban, hanem együttes jelenlétükben. Tudom, mit akar az ember, tudom, mit nyújt számára a világ, s most már azt is elmondhatom, hogy tudom, mi köti össze őket."
• "Egyetlen adatom az abszurd."
• "Az abszurd az az evidencia, melyet tudomásul vesz, de nem fogad el az ember."
• "A felfoghatatlanság semmit sem igazol. A 'tehát' már sok. Nincs itt semmiféle logikai bizonyosság. Sem kísérleti valószínűség. Csak annyit mondhatok, hogy ez valóban meghaladja a felfogóképességemet. Nem következtetek belőle tagadásra, de építeni sem akarok semmit az érthetetlenre."
• "Az abszurd, amely az öntudatos ember metafizikai állapota, nem Istenhez vezet. Nem azt mondtam, hogy 'kizárja' Istent, mert ezzel megint állítottam volna."
• "Szellem és világ szembenállása."
• "Az igaz keresése nem egyenlő a kívánatos keresésével."
• "Az ember és a benne lévő homály."

Platón álma

Esteledik. A szokásos - többször imádott, kevesebbszer utált - magányomban hasalok a számítógépem előtt. A képernyőn furcsa, hosszú képletek várnak arra, hogy a papírról a fejembe vándoroljanak. Egy pillanatra lankad a figyelmem, elnézek. Az asztalon néhány könyv és egy kiürült gyógyszeres doboz. Téglatestek. Kék, bordó, sárga. Színüket a tőlük alig pár araszra álló olvasólámpa teszi láthatóvá - egy eltorzított gömb fénye szökik ki a köré épített henger alján és tetején. Felsóhajtok, lenézek magam elé. A könyököm alatt színes csíkok gyűrődnek furcsa formákba a kanapéra terített takarón. Ha úgy veszem, egyenesek egy elgörbült térben. A testem alatt haladnak át a végtelenbe vezető útjuk során...

Platón szerint az ideák után a tökéletesség következő fokozatát a matematikai (geometriai?) objektumok adják. Az ideákban - különösen a legmagasabb rendűekben: szépség, jóság - nagyon nehéz (lenne) hinni. De vajon ezek a néma matematikai jelenségek a maguk megfoghatatlan kézzelfoghatóságában mi a csodát keresnek körülöttem?!

Babits, ómega, alfa

Finoman szólva nem a legjobb időszakomat élem mostanában, ami a blogírásra is kihat: írnék, mert tudom, hogy megkönnyebbülést okoz, de nehezemre esik az érzéseimet szavakba önteni. Ezért nyúlok most is egy vershez; ezt legalább megfogalmaznom nem kell, csak értelmeznem.

Jó dolog-e vagy sem, a gimnáziumi éveimet humán tagozaton vészeltem át (tényleg szörnyűek voltak, bár persze nem a magyartanulás miatt), így a mai napig rengeteg mindenről eszembe jutnak kósza verssorok vagy másféle irodalmi művek töredékei. A helyzeten csak ront, hogy néhanapján még olvasni is szoktam.:) A lenti vers egy tegnap véletlenül újra a kezembe került könyv, John Barrow "A semmi könyve" című munkája hatására ugrott be. A kötet maga, címéhez hűen, a semmi fogalmát járja körül, filozófiai, kultúrtörténeti és természettudományi szempontokból is. Érdekesség, hogy ugyanezen szerző korábban már egy másik, hasonló koncepciójú, a most említettnek mintegy ellenpontját képező művet is kiadott, ez "A végtelen könyve" címet viseli.

A kötetek lapozgatása során elgondolkodtam, hogy vajon milyen hasonló témájú könyveket tudnék még elképzelni. Készülhetne például egy "Az abszolútum könyve", "Istenek könyve" és még hihetetlen számú egyéb írás is. Az induktív gondolkodás (és a koncepciótlanság) mintapéldájaként csak mindezek végiggondolása után kérdeztem meg magamtól, hogy vajon mi is a közös mindezekben a valós és elképzelt címekben. A válasz egyszerű: olyan írások viselik/viselnék őket, amelyeknek célja a saját magunk alkotta fogalmak mélyére ásni. Nem ellentmondásos ez kissé?! Fogalmakat alkotunk, amelyek aztán igen hamar önálló életre kelnek, és végül mi magunk sem leszünk tisztában a mibenlétükkel, jelentésükkel, jelentőségükkel? Abszurd, de számomra (és rengeteg, nálam a témához sokkal jobban értő személy számára) úgy tűnik, hogy csakugyan ez a helyzet. Talán páran ismeritek Clifford Geertz amerikai antropológus viszonylag híressé vált megállapítását, miszerint  "az ember a jelentések maga szőtte hálójában függő állat." Pontosan erről van szó. A végtelen, a semmi, az abszolútum, az isten(ek) stb. mind emberi konstrukciók, amikről ontológiai tartalmú állításokat (léteznek-e? ha igen, hogyan, hol, mikor? stb.), legalábbis szerintem, nemigen lehet tenni, ennek ellenére egy életet is rá lehet áldozni arra, hogy a titkaikat kutassuk. A magunk alkotta fogalmak titkait. Van ebben valami tragikomikus, nem?!

Miután előzetes szándékaim ellenére sikerült a mondanivalómat kissé bő lére ereszteni, végre közölném, hogy melyik vers is adja a bejegyzés lelkét. Babits Mihály "A lirikus epilógja" című művéről van szó, ami az általam fent kifejtettekhez nagyon hasonló tapasztalatokat foglal verses formába. Babitsról annyit, hogy míg (mint talán észrevettétek) bizonyos szerzőkért (elsősorban Camus-ért és Adyért) szinte szenvedélyesen tudok rajongani, addig Babits személye és legtöbb műve csupán távolságtartó tiszteletet ébreszt bennem. Camus-höz és Adyhoz képest Babits igazi "jófiú" volt, számomra azonban ez utóbbi tulajdonság képtelen olyan vonzerőt jelenteni, mint a másik két szerző (műveikben is visszatükröződő) "életművészete". Így van ez.:) Az alább idézett Babits-verset azonban a szerzővel kapcsolatos fenntartásaim ellenére is igazi remekműnek tartom, mely érzésemet jelen esetben csak fokozza, hogy igen nagy mértékben illik a saját fentebb fejtegetett gondolataimhoz. Lássuk tehát:

Babits Mihály: A lírikus epilógja

 

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

Filozofikus kockulás

Az a baj Istennel, hogy Ő is csak egy a világra vonatkozó lehetséges hipotézisek közül.

H : = {H₁; H₂; H₃; …; H_n}

H₁: Isten

És a többi?!

(A fentiekből is látszik, milyen ijesztő tempóban haladok az elkockulás felé...;) Mindazonáltal a leírtakat komolyan gondolom.)

Agnosztikus vagy ignosztikus?

Mielőtt nekilátnék a címben szereplő, a blogon nem először tárgyalt kérdés taglalásának, hadd írjak pár szót arról, hogy miért is látom értelmét egy efféle szőrszálhasogató gondolatmenet "papírra" vetésének. Egyre erősebb benyomásom az, hogy a fogalmaink az objektív megalapozottság minimális fokával vagy még azzal sem rendelkeznek. Az absztrakt fogalmak, úgy tűnik, nem az egyértelmű valóság emberi nyelvre fordításával keletkeznek, hanem vagy úgy, hogy a saját legjobb belátásunk szerint összerakosgatjuk őket a világról szerzett töredékes információnk alapján, vagy úgy, hogy eleve kész állapotban, kulturális hatások révén ránk erőszakolják magukat. Az, hogy létezik "jó" és "rossz", "sok" és "kevés", "élet" és "halál" - mind csupán így vagy úgy összerakosgatott képek sugallatai, és nem többek. Ha ezt az állítást érvényesnek érezzük az előbbi, igen alapvető képzeteinkre, úgy nem látom akadályát, hogy egyes világnézettel kapcsolatos fogalmakkal kapcsolatban is hasonló álláspontot foglaljunk el.

Agnoszticizmus és ignoszticizmus. Két szó, meglehetősen hasonló hangzással és egymáshoz közel álló jelentéssel. Az első, az "agnoszticizmus" jelentése: az Isten létével kapcsolatos tudás hiánya. A másodiké, az "ignoszticizmusé": az Isten létével kapcsolatos kérdés értelmetlennek nyilvánítása, Isten fogalmának tisztázatlansága okán. A két fogalom azért fontos a számomra, mert mindkettő olyan tartalommal rendelkezik, ami igen közel áll az általam jelenleg vallott világnézethez. Ahhoz, hogy a világnézetemet fogalmi szempontból kellő pontossággal körül tudjam határolni, először is képesnek kellene lennem a két lehetőség közötti választásra.

A bejegyzés bevezetőjében írtak alapján a kérdés első közelítésben irreleváns: ha egyszer a fogalmaink csupán a világ kisebb-nagyobb mértékben tökéletlen leképeződései, úgy nem túlságosan fontos, hogy ezek közül a nem kellően tisztázott "dobozok" közül az ember melyikbe helyezi el magát. Nos, ez a megállapítás igaz lehet, számomra azonban - szubjektív indíttatásból - mégis fontos, hogy legalább a meglévő lehetőségeim közül a lehető legpontosabb meghatározást válasszam ki.

De mégis hogyan lehet a fent leírt és értelmezett két fogalom közül választani? Valószínűleg többféleképpen. Az a szempont, amit ebben a bejegyzésben én magam érvényesíteni fogok, abban áll, hogy sem az "agnosztikus", sem az "ignosztikus" megjelölés nem kellően pontos, mivel a róluk szóló legáltalánosabban elfogadott definíció nem azt a kérdést helyezi e fogalmak középpontjába, amit kellene. Többször írtam már arról, hogy nézetem szerint a világra vonatkozó legfontosabb kérdés nem Isten létével vagy mibenlétével áll kapcsolatban, hanem azzal hogy "mi is van tulajdonképpen?" Isten az én szememben nem több és nem kevesebb, mint egy a világ magyarázatára alkotott lehetséges hipotézisek közül - ugyanilyen súlyú, de más tartalmú hipotéziseket azonban meghatározhatatlan számmal megfogalmazhatunk. Éppen ezért lényegében érthetetlen számomra, hogy miért kellene mind az agnoszticizmus, mind az ignoszticizmus középpontjába Istent állítanunk. Persze, vannak az emögött álló motivációegyüttesnek könnyen kivehető elemei: a kulturális hagyomány, az emberarcúság és emberközpontúság, az Isten nyújtotta válasz érzelmileg kielégítő volta stb. Mindezeknek azonban nincs ismeretelméleti súlyuk. Ismeretelméleti súlya (legalábbis szerintem) annak az információs vákuumnak van, amiben a világot faggatva kapálódzunk. Ha pedig így van, akkor hagyományos, Isten-központú jelentését tekintve mind az agnoszticizmus, mind az ignoszticizmus értelmetlen. A feladat tehát a két megnevezés közül kiválasztani a számunkra rokonszenvesebbet, majd ezt felruházni az előbb sejtetett általánosabb jelentéssel. Mivel a "gnosztikus" szóval játszó szkeptikus tartalmú kifejezések első változata a Huxley-féle "agnoszticizmus" volt, így jómagam az egyszerűség mellett kiálló Ockham borotváját kölcsönvéve lenyesegetem az ignoszticizmus kifejezést, és maradok továbbra is az, aki voltam: (gyenge) agnosztikus.

Teszem ezt annak ellenére, hogy az elterjedt értelmezés szerint vett "agnoszticizmus" és "ignoszticizmus" közül éppen a fogalmi tisztázatlanságra építő utóbbi állt hozzám közelebb. Mivel azonban ez a fogalmi tisztázatlanság maga is az Isten-hipotézis köré épül, így könnyű szívvel megválok tőle. Ahogy a bevezetésben említettem, úgy érzem, a fogalmaink általunk is alakítható konstrukciók. Ha pedig egy ilyen fogalmat hibásnak találunk (ahogy én most a címben szereplőket csakugyan annak találtam), éppen mesterséges jellegéből fakadóan jogunk van venni a bátorságot, hogy átalakítsuk. Ezt teszem most én is - ha nagyobb hatásfokkal nem is, de legalább saját használatra.

Spanyolviasz...

Feltaláltam. Mármint a spanyolviaszt.:) Na, persze, ne gondoljatok semmi komolyra, csupán a szokásos filozofikus-önelemzős gondolatfolyamomban jutottam el egy újabb, különben eléggé evidens felfedezéshez.

Rájöttem, hogy agnosztikusnak lenni, kimondott módon "nem-tudni", intuitív dolog. A szkepticizmus, az agnoszticizmus és más hasonló címkék alatt futó, egyébként nem is egyértelműen elkülöníthető gondolatrendszerek(?) meglehetősen gyakori kritikája az, hogy a tudás tagadásával, esetleg lehetetlenségének állításával már eleve feltételezik egy bizonyos ismeretelméleti tárgyú tudásmorzsa lehetségességét. Az ellenvetés alighanem jogos: az agnoszticizmus, ha pozitíve bármit is állítani próbál, azzal saját magát számolja fel. Akkor is, ha csupán az önnön létjogosultsága mellett próbál érvelni.

Az agnoszticizmusnak, ha hiteles és ellentmondásmentes, egyetlen lehetséges forrása az intuíció. "Érezhetjük" úgy, akár alapvető létélményünk is lehet az, hogy semmit sem tudunk. Ez a megérzés viszont - és ezt nem könnyű elfogadni - nem jogosít fel bennünket arra, hogy az objektivitás igényével léphessünk fel.

Vagy objektivitás és önfelszámolás, vagy intuíció és fennmaradás. Számomra pillanatnyilag úgy tűnik, hogy agnosztikusként ezek közül a lehetőségek közül választhatunk.

Asszociációk

Szabad asszociációk - a "világ" mibenlétéről:

- végtelenség
- örökkévalóság
- abszolútum
- semmi
- absztraktság
- komplexitás
- egyszerűség
- mélység
- rejtély
- igazság
- teljesség
- egység
- üresség
- elképzel(het)etlenség
- felfog(hat)atlanság
(...) stb.

De miért pont ezek?!

Meddig maradunk idealisták?

Pár napja belefutottam a neten egy cikkbe, ami az ember lelki-szellemi fejlődéséről(?) szólt. A fiatal felnőttkor leírásánál - micsoda meglepetés - önmagamra ismertem: idealizmus, a megismerés iránti vágy, a világ megvált(oztat)hatóságába vetett hit. Ezután elvileg annak kellene következnie, hogy szépen lassan beletörődöm abba, hogy minden éppen olyan, amilyen, majd illedelmesen bele kellene illeszkednem az élet és a társadalom rendjébe.

Nem akarom, hogy így legyen. De vajon tényleg törvényszerű, hogy az ember ilyen irányba változzon? Mi értelme az emberi életnek, ha nem áll mögötte az az elméleti megalapozottság és cél, amit "idealizmus" néven szokás emlegetni? Nem csupán beletörődésről, megfáradásról (igen, a társadalmi normákkal szembeni életvitel pszichésen rendkívüli mértékben fárasztó), a megújulás készségének a társadalmi nyomás hatására végbemenő elvesztéséről van szó? A kérdés komoly és nyitott. Többek között az a fura az emberben, hogy a különböző "törvények" egyéni érvényesülése mindig csak utólag mondható ki, vagy talán még akkor sem. Az egyéni pszichés-szellemi fejlődés jövőbeli menete nem előre megjósolható, már csak azért sem, mert az egyéni akarat és a környezet számos módon képest azt alakítani. Én sem tudom kimondani magamról, hogy biztosan nem válok egyszer másmilyenné, mint amilyen most vagyok, és amilyen szeretek lenni.

Mi is a gondom az idealizmus elvesztésével? Egyáltalán, mit is értek a saját esetemben idealizmus alatt? Agnosztikusként az idealizmus nálam tulajdonképpen egyfajta antiidealizmusként jelentkezik: a hiány, az űr, a tárgytalanság alkotják a gerincét, természetesen ismeretelméleti értelemben. Nem a tagadás és nem is az állítás. Ami motivál, az, éppen az előbbiekből fakadóan, a vágy, a megismerés vágya. Ezeket elvesztve az életem éppen azt vesztené el, ami megalapozza, legalábbis a szó sajátosan emberi, szellemi értelmében. Hogy szükség van-e ilyen szellemi megalapozottságra? Nem tudok a kérdésre objektív választ adni, csak a saját tapasztalatomat. Lassan másfél évtizede volt egy kisebb balesetem, minimális agyi érintettséggel. A dolognak látszólag semmilyen hosszútávú egészségi hatása nem volt, azonban a gondolkodásom ettől az eseménytől kezdve kissé megváltozott. Analitikussá, elemzővé vált, a dolognak abban a némileg mazochista értelmében, hogy minden információt szinte kényszeresen "dobozokba", kategóriákba sorolok, elemzem a köztük fennálló kapcsolatokat, érteni akarom őket. Muszáj értenem őket. Nem tudom, a gondolkodásom akkor is így alakult volna-e, ha nem történik meg a(z egyébként tényleg nagyon könnyű sérülésekkel járó) balesetem - valószínűleg igen. Annyi azonban biztos, hogy ilyen szellemi berendezkedéssel képtelen vagyok elképzelni egy ideológiailag megalapozatlan életet. Nem tudom, másoknak ez "sikerül"-e - és ha igen, ezt inkább jó vagy inkább rossz dolognak kell-e tekintenünk. Nem tudom, emberként egyáltalán lehetséges-e az ideológiamentes élet, ha pedig nem, akkor milyen szerepet tölt be az ideológiai megalapozottság másoknál. Nekem mindenesetre olyan szükségem van erre, mint a lélegzetvételre.

Könnyen felmerülhet az az ellenérv, hogy a fent írtak minden ellentétes törekvésem ellenére is csak az életkoromból és az annak megfelelő pszichés berendezkedésemből fakadnak. Hogy előbb-utóbb megváltozom, és belehelyezkedem az élet "rendes" kerékvágásába. Ezzel azonban van egy kis gond: az mindennapjaimat tudniillik egyre inkább úgy rendezem be, hogy megfeleljenek az előbb bemutatott életfelfogásomnak. Példának okáért középiskolás korukban még sokan tervezik, hogy egyszer kutató lesz belőlük, a világ titkainak feltárása lesz a hivatásuk stb. Mindennek az ideológiai háttere nagyon hasonló lehet ahhoz, amit magammal kapcsolatban az előbb leírtam. Aztán az érettségi bizonyítvány kézhez kapásával (vagy legalábbis valamikor ezidőtájt) a nagyra törő ambícióknak vége szakad. Nálam nem így történt. Én is kutató szerettem volna lenni gimnazista koromban, most azonban egyre inkább úgy néz ki, hogy csakugyan az is leszek. Mondhatni, papírom van arról, hogy erre törekszem, ahogy, ami azt illeti, van is. Ezen a téren tehát mintha kevésbé sikerülne a "normális" életvitel felé haladnom - a kutatóé ugyanis, legalábbis szakmai szempontból, gyanúsan hajlamos szétfeszíteni a normalitás kereteit. Az életem más területein is ehhez hasonló tendenciák vannak jelenleg alakulóban.

Eh, úgy járok most is, mint már sokszor, amikor be akartam fejezni egy-egy bejegyzést: annyi mindent lehetne még írni, de végkövetkeztetés, az nincs. Mert egyelőre valóban nincs. Legyen tehát ez ennek a kis szövegnek a zárszava: nem tudok (vég)következtetés(eke)t levonni, mert maga a világnézetem olyan, hogy ezt nem teszi lehetővé. És (egyelőre?) jól is van ez így: az átideologizáltság is, meg a nincs is.

A válaszolás felelőssége

Nem tudom, eszetekbe jutott-e már, hogy micsoda felelősséggel jár bármilyen kijelentést is tenni világnézeti kérdésekkel kapcsolatban. Ha feltesszük (én legalábbis felteszem), hogy a tökéletesen biztos válaszokkal senki sem rendelkezik, valószínűsíthetjük, hogy a világnézet sosem lehet teljesen meginghatatlan, mindig van valamekkora esélye, hogy külső vagy belső hatások eredményeképpen megváltozik. Mivel pedig a világnézettel kapcsolatos gondolatokat, ha nem intuitíve keletkeznek, csak egymástól kaphatjuk (akár kulturális hordozók, pl. könyvek, műalkotások, zene stb. révén), roppant felelősséggel jár minden szó, amivel mások számára a világnézetünket kommunikáljuk.

Mint egy kifejezetten egy konkrét világnézet (az agnoszticizmus) köré szervezett blog írójának, nekem is szembesülnöm kellett azzal, hogy a gondolataimat - milyen meglepő - mások alkalmasint elolvassák. Sőt, ugyanúgy, ahogy én is sokat merítettem már mások bejegyzéseiből, könnyen előfordulhat, hogy az itt közölt gondolatok sem maradnak visszhangtalanok. A most leírtak talán banalitásnak tűnnek, de, bevallom, mindez ilyen éles formában valamiért még sosem tudatosult bennem. Sőt, továbbmegyek: amikor valamilyen beszélgetés során világnézeti kérdésekre terelődik a szó, nem lehetetlen, hogy az ott közölt véleményünk hosszabb-rövidebb időre, de akár egy teljes életre is meghatározza az illető világnézetét, gondolkodását, tulajdonképpen az egész embert magát. Sokszor keveredtem már ilyen beszélgetésekbe, és sajnos azt is el kell ismernem, hogy az évek során sokat változott világnézetemből fakadóan a kijelentéseim hosszabb távon igen kevéssé voltak következetesek.

Mindezt tudatosítva úgy érzem, ideje végiggondolnom, mi az, amit jelenleg egy, a világnézetemre vonatkozó kérdésre nyugodt lelkiismerettel válaszolni tudnék. Mivel (és, azt hiszem, valahol ez is attitűd kérdése) nem célom másokat szándékosan félrevezetni, olyan választ kell kiötlenem, amiről azt gondolom, hogy a lehető legkevésbé árt a beszélgetőpartneremnek (arról, hogy mennyire használ, nemigen tudok nyilatkozni, mivel a "végső" válaszokat nem vélem ismerni). Végeredményben a következőket tudnám mondani, ha valamilyen helyzetben a világnézetemről kellene nyilatkoznom:


Számomra az elképzelhető legfontosabb kérdés az, hogy hogyan működik a világ maga. Bár sokat gondolkodtam már ezen, jelenleg sajnos nem rendelkezem válasszal, és nem tudom, hogy valaha rendelkezésemre áll-e majd valamilyen válasz. A kérdéssel való foglalkozást mindazonáltal továbbra is folytatni szeretném. Másoknak azt tudom jó szívvel tanácsolni, hogy döntsék el, fontos-e számukra ez a kérdés, majd, ha igen, próbálják meg ők maguk is a lehető legalaposabban körüljárni a lehetőségeket. 


És ennyi. A fentiek tárgyi információtartalma a nullával egyenlő, ami nem csoda, mert tényleg ennyi tudás birtokosának érzem magam a világgal kapcsolatban. Amit közölni tudok, az csupán egy leírás saját magamról, és egy lehetőség jelzése mások számára. Azzal, hogy semmit sem (a nem-tudást sem) próbálok "ráerőltetni" másokra, nem elhárítani, hanem éppen felvállalni szeretném a kérdéssel kapcsolatos felelősséget. A kijelentésemet a teljes őszinteség uralja, amikor a saját nem-tudásomat is csupán határozatlan időre terjesztem ki, nem pedig örökre, mivel nem tudom, eljön-e majd olyan idő, amikor a birtokomba kerül valamilyen tudás. Ez vonatkozik arra is, amikor, ugyanebből a teljes meghatározatlanságból kiindulva, csupán bizonyos, az én szempontomból elfogadhatónak tűnő lehetőségeket vázolok fel a partnerem számára.

A fent megfogalmazott válaszom világnézetileg nem semleges. Az, hogy nem állok ki valamilyen konkrét nézet mellett, számomra érték, mások számára viszont nem feltétlenül az (ld. térítő vallások vagy "keményvonalas" ateizmus - és jelenleg nem vagyok abban a helyzetben, hogy azt állítsam, nem nekik van igazuk). Az ismeretelméletileg totálisan meghatározatlan helyzetbe való belehelyezkedésemből süt az agnoszticizmus; az explicit válasz hiánya azon véleményemet sugallja az olvasónak/hallgatónak, miszerint azok csakugyan nem állnak egyértelműen rendelkezésre, hogy azokon gondolkodni kell. Ezeket az imperativusokat magamra nézve érvényesnek is tartom, másokra nézve ilyesmit megfogalmazni viszont már ingoványos talajra vezet. Mégis, azt hiszem, a fent megfogalmazottak olyasmik, amiknek a másokkal való közlése után még nyugodt lelkiismerettel a tükörbe tudok nézni. A kérdéssel kapcsolatos eddigi reflektálatlan magatartásomnál ez mindenesetre jobbnak tűnik.

"Fecseg a felszín, hallgat a mély..."

Hogy miért kezdem olyan sok bejegyzésemet valamilyen idézettel, annak az oka egyszerű: humán tagozatos gimnáziumba jártam, ahol hihetetlen mennyiségben kellett gyártanunk a műelemzéseket. Ennek köszönhetően máig rengeteg helyzettel kapcsolatban jutnak eszembe különböző irodalmi művek sorai, szókapcsolatai stb. Mivel ez utóbbiak sokszor utánozhatatlan zsenialitással fogalmazódtak meg, többnyire szó szerint vissza is adom őket.

Na de térjünk a lényegre! Nem tudok napirendre térni az előző bejegyzés egyik fő gondolata fölött: miért is kell nekünk éppen a mélységet kutatnunk, miért nem elégedhetünk meg a felszínnel?! Csupán azért, mert "a felszín fecseg, a mély hallgat" (ahogyan azt József Attila A Dunánál c. versében olvashatjuk); mert a felszín elérhető, a mélység elérhetetlen? Csak azért, mert a mélységben, éppen elérhetetlensége folytán, titkokat, ráébredést, megvilágosodást sejtünk; vagy mert a kíváncsi emberi természetet eleve vonzza minden, ami feltérképezetlen? Vajon tényleg van-e létjogosultsága annak, amikor a felszín helyett a mélységre összpontosítunk, amikor innen várjuk a válaszokat? Nem siklunk-e el valami felett, ha így teszünk?

A kérdés, bár (legalábbis az én szememben) önmagában is hihetetlen súllyal nehezedik ránk, még annál is messzebbre vezet, mint ahogyan első látásra gondolnánk. Évezredek óta kiváltságosnak tekintjük a "mélység" (a természeti erők, az istenek/Isten, a tudomány stb.) ismerőit  - őket tesszük meg vezetőknek, kezükbe adva a testek és a lelkek feletti hatalmat (gyakran a szó legszorosabb értelmében). A társadalom gyakorlati működése alapvetően éppen úgy az ő kezükben van, ahogy a szépség, a jóság és más alapvető emberi kategóriák meghatározása is. Tevékenységüket megbecsüléssel és a legkülönbözőbb privilégiumokkal jutalmazzuk. De vajon helyesen tesszük-e mindezt? Valóban többet ér-e az, aki a felszín helyett a mélységre szegezi a tekintetét? Valóban közelebb járnak-e ezek az emberek az igazsághoz? Nem szeretném eltagadni a kérdés önkritikus élét sem: vajon (leendő) értelmiségiként én magam követelhetek-e tiszteletet, elismerést pusztán a tevékenységem, a gondolkodásom szerkezete okán?!

Úgy érzem, az igazság - ha egyáltalán van értelme ilyesmiről beszélni - nem feltétlenül kell, hogy a mélységben rejtőzzön. Hogy ténylegesen hol is van, az magának az igazságnak a része. Mintha ugyanazzal a helyzettel állnánk szemben, mint az igazsággal kapcsolatos kérdés megfogalmazására tett kísérletek kudarcba fulladásánál: az igazság megismerése előtt sem kérdést feltenni, sem állításokat megfogalmazni nem vagyunk képesek vele kapcsolatban. Az pedig, hogy az igazság a "hallgató mélységben" vagy a "fecsegő felszínen" keresendő-e, az ilyen kérdések közé tartozik.

Ismét csak annak a sejtésemnek tudok hangot adni, hogy a minket körülvevő ismeretelméleti vákuum áthatolhatatlanabb, mint amilyennek elsőre gondolnánk. A mélység és a felszín közötti választás pedig alighanem nem több, mint egyszerű döntés és/vagy megszokás kérdése.

A Maya fátyla

A hindu vallásosság egyik központi eleme a Maya - az illúzió. Az ősi szentírások szerint az anyagi világ nem más, mint álomkép, mely az Istenségtől való elfordulásunk büntetéseként ejtett foglyul minket. A Maya-ból való kitörés csak az anyagi világgal való kapcsolat felszámolásával, teljes lelki megtisztulással, az Istenségnek való abszolút önátadással érhető el.

A fenti sorok számomra rendkívül mély jelentés hordoznak, több szempontból is. Egyrészt korábban évekig gyakoroltam egy vallást, melynek éppen ezek a gondolatok képezték az alapját, és amit metafizikai szempontból ma is a kultúrtörténet egyik legcsodálatosabb alkotásának tartok. Másrészt, bár Istenben mára már nem hiszek, az világ rejtélyes, (részben) illuzórikus voltának elképzelése most is izgalommal tölt el. Egyáltalán nem tudom kizárni, hogy így legyen - a kérdés csak az, hogy vajon mi az, ami csakugyan illúzió.

A problémafelvetés messzire vezet, így a mostani bejegyzésben csupán a téma egyetlen aspektusára szeretném felhívni a figyelmet: a mélység kérdésére. A kérdésem az, hogy vajon jól érzékeljük-e a mélység mibenlétét, a szó filozófiai értelmében. Vajon helyesek-e azok a fogalmak, amelyekkel megpróbáljuk körülhatárolni a világ "mély" titkainak mibenlétét: az örökkévalóság, a végtelenség, az abszolútum, a lét és a semmi, az egység és így tovább? (Személy szerint egyébként a legutóbbit, az egység gondolatát a legkevésbé sem tartom megalapozottnak, ennek ellenére rengeteget hallhatunk a világ, az igazság, a létezés stb. egységéről.) Nem csupán a gondolati hagyományokban gyökerező megszokásokról van-e szó, amikor ezeket a fogalmakat állítjuk a világ milyenségét mérlegelő gondolataink középpontjába? Nem csupán azért tiszteljük-e ezeket az elképzeléseket, mert tartalmuk felfoghatatlan, értelmetlen a számunkra? Egyáltalán, miért a "mély"-ben keressük a választ a kérdéseinkre? Miért feltételezzük, hogy az elérhetetlen mélység többet mondhat nekünk, mint a szemünk előtt nyüzsgő felszín? A kérdések - ahogy a filozófiai jellegű gondolkodás során szinte mindig - nagyon hosszan folytathatók lennének.

A fenti probléma mostanában igen nagy súllyal nehezedik rám. Tudatos döntéssel ráléptem egy útra (gondolati és ettől nem független gyakorlati szempontból egyaránt), melyen hosszú távon haladni szeretnék. A választásom alapja a mélység fontosságának feltételezése. Egy, egyelőre nem túlságosan hatalmas, de fejlődésre szánt építményt emelek olyan talajra, amelyről nem tudom, mennyire ingoványos. A talaj a mélységgel kapcsolatos gondolataim összessége - az építmény az életem. Vajon biztos alapokon áll? Vagy tartanom kell az összeomlástól (ez alatt itt természetesen nem a "külső" hatások okozta, pl. fizikai összeomlást értem, ami nyilván megjósolhatatlan és elkerülhetetlen, hanem a "belső" okokból bekövetkező, kiábrándulásból, a korábbi feltételezések helytelen voltára való ráébredésből eredő összeomlást)? Bízhatok-e legalább az alapok szilárdságában, és ami még fontosabb, helyességében?!

Nagyon nehéz kérdések ezek, a megválaszolásukra tett kísérletek pedig, megfelelő információ híján, önmagukba hullanak vissza.

"Hiszek hitetlenül Istenben..." 2.

Még egy kis adalék az előző bejegyzés és általában az agnoszticizmus mint menekülési lehetőség témájához. Egy (pár napja már idézett) Ady-vers következik - fogyasszátok, emésszétek. Ha tehetném, a magam részéről a Jézusról szóló részeket cenzúráznám a szövegből, mivel a keresztény jellegű vallásossághoz soha nem volt, és igen valószínűnek tartom, hogy soha nem is lesz közöm - Adynak mint kálvinistának keresztelt embernek és zseniális költőnek azonban megbocsátom az ilyen irányú utalásokat. Jöjjön tehát a vers:

Ady Endre: Hiszek hitetlenül Istenben

 

Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.

Szinte ömölnek tört szivemből
A keserű igék,
Melyek tavaly még holtak voltak,
Cifrázott semmiség.

Most minden-minden imává vált,
Most minden egy husáng,
Mely veri szívem, testem, lelkem
S mely kegyes szomjuság.

Szépség, tisztaság és igazság,
Lekacagott szavak,
Óh, bár haltam volna meg akkor,
Ha lekacagtalak.

Szüzesség, jóság, bölcs derékség,
Óh, jaj, be kellettek.
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,
Beteg vagyok, beteg.

Meg-megállok, mint alvajáró
S eszmélni akarok
S szent káprázatokban előttem
Száz titok kavarog.

Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény, hajszolt magam.

Isten, Krisztus, Erény és sorban
Minden, mit áhitok
S mért áhitok? - ez magamnál is,
Óh, jaj, nagyobb titok.

Apológia a vallástalanság mellett

Hulla fáradt vagyok, úgyhogy nem ígérem, hogy nyelvileg tökéletes bejegyzést fogok alkotni, de egy ma délután lefolytatott beszélgetésem hatására egyszerűen muszáj vagyok írni a témáról.:)

Tehát: apológia a vallástalanság mellett. Ugyan minek? Talán rossznak, elítélendőnek tartom a vallásosságot? Nem, a magam részéről erről egyáltalán nincs szó. Az én életemnek is voltak olyan időszakai (sőt, a tizenéveim végéig gyakorlatilag folyamatosan ilyen állapotban éltem), amikor különböző okokból szükségem volt a vallásra. Utólagos önkritikaként azonban megfogalmazhatok egy nagyon általános és, meglehet, kissé túlzottan is általánosító következtetést a vallásosság természetével kapcsolatban: bár sok kérdésre választ adhat, a vallásosság intellektuális szempontból nem korrekt.

A fenti állítás melletti érveimet két pontban szeretném összefoglalni: az elsőben a vallásosság ismeretelméleti, a másodikban az etikai inkorrektségére próbálom meg felhívni a figyelmet.

Első körben nézzük az ismeretelméleti inkorrektség kérdését. Mivel a klasszikusnak nevezhető istenérveket - amik alkalmasak lehetnének a vallásosság legitimálására - mára, úgy gondolom, meghaladottnak tekinthetjük, egy kissé modernebb elgondolást helyeznék az ezzel kapcsolatos elmélkedés középpontjába: Blaise Pascalét. Pascal gondolatmenetét kissé parafrázisszerűen visszaadva azt mondhatjuk, hogy egyszerűen célszerű hinnünk Istenben: hiszen, ha Isten létezik, értékelni fogja az imádatára fordított igyekezetünket; ha pedig mégsem létezik, legalább a saját életünket kellemesebbé tehetjük a reménytelenségérzet kiküszöbölésével.

Nos, úgy gondolom, ez az eszmefuttatás két pontos is hibás. Egyrészt nehezen tudom elképzelni azt az Istent, aki jó szemmel nézné a teremtményei haszonleső viselkedését. Gondoljunk csak bele, mit éreznénk az iránt, aki csak érdekből tesz a kedvünkre?! A másik problémám azonban ennél sokkal mélyebb tartalmú: röviden arról van szó, hogy a "célszerűség" önmagában képtelen ontológiai státuszt adni annak, amire irányul. Az, hogy Istenben talán célszerű, hasznos hinni, még egyáltalán nem teszi valószínűbbé (vagy valószínűtlenebbé) azt, hogy Ő maga létezik. A két szempont tökéletesen független egymástól. Az "Isten létét célszerű feltételezni, ezért hiszek Benne" kijelentés fényévnyi távolságokból szemet szúró intellektuális következetlenség. Jobban mondva inkorrektség - önmagunkkal és mindazokkal szemben, akiket megpróbálunk meggyőzni a saját ilyen módon felépített hitünk megalapozottságáról.

A vallásosság intellektuális inkorrektségének másik forrása etikai jellegű. Röviden arról van szó, hogy a vallásos megalapozottság önmagában nem képes magasabb rendű értékrendek kialakítására. Amennyiben saját etikai állásfoglalásainkat csupán annak alapján nyilvánítunk helyesnek, hogy azt valamely vallás legitimálja, úgy gondolom, helytelenül járunk el.

Az ezzel kapcsolatos állásfoglalásom bevezetéseként hadd szóljak pár szót a kultúránkat meghatározó egyik legfontosabb vallási eredetű viselkedésszabályzatról, a Tízparancsolatról. Noha ennek tartalmát gyakran még a magukat szigorúan ateistának vallók is nagyrészt elfogadhatónak és követendőnek tartják, azt gondolom, ez csupán végiggondolatlan társadalmi beidegződések eredménye. A parancsolatok egy része a vallástalan elme számára komikus, más pontjai pedig egyszerűen nem olyan abszolút érvényűek, mint amit egy "szent" szövegrészlet tanításaitól elvárnánk. Ami viszont még súlyosabbá teszi a vallás - és ezen belül ebben az esetben természetesen leginkább a kereszténység - etikai felsőbbrendűségét, az a Tízparancsolat és általában a teljes Biblia morális merevsége. Lássuk be, Isten nem lehetett túlságosan előrelátó, amikor a biológiai és társadalmi evolúció révén folyamatosan alakuló teremtményei elé évezredeken keresztül érvényesnek tekintendő erkölcsi etalont állított. Úgy gondolom, a Biblia - legalábbis a kevésbé véres Újszövetség - által előírt viselkedési szabályok teljessége ténylegesen megvalósítható a gyakorlatban, nehezen tudom azonban elképzelni, hogy az ilyen életvitel különösebb szeretetteljességről vagy együttérzésről tenne tanúbizonyságot a hozzá ragaszkodó emberrel kapcsolatban (hogy az ésszerűség nagyfokú hiányáról már ne is beszéljünk). Lehet szeretni a felebarátainkat, de ez az illető felebarátokat (és talán minket magunkat sem) nem fogja visszatartani attól, hogy vétlen embereket bántalmazzanak, kínozzanak, tönkretegyenek. Lehet őrizkedni az élet elvételétől, de ez vajon feledteti-e az éveken keresztül morfiumon élő beteg fájdalmát? Lehet a "hitnek, a reménynek és a szeretetnek" élni, csak éppen az életünk hazug lesz és ostoba. Egyszóval, lehet a Bibliának és a Biblia szerint élni, ám az emberi világ (ma már) nem konform az ott leírtakkal. A vallásosság tehát etikai szempontból sem ad kielégítő választ az élet kihívásaira. A készen kapott erkölcsi szabályok gondolkodás nélküli elfogadása pedig nem más, mint intellektuális inkorrektség.

A fenti érvek ismertetése után lássuk, mit kínál a vallástalanság a vallásos élet inkorrektségével szemben. Első közelítésben: semmit. A vallástalan világnézet önmagában nem mond többet az őt megélő ágensről, mint azt, hogy az illető nem kötődik egyetlen vallásos hagyományhoz sem. Második közelítésben aztán már kissé többet mondhatnánk a vallástalanság intellektuális korrektségének/inkorrektségének kérdésével kapcsolatban, azonban mivel magának a jelentéségnek (ti. a vallástalanságnak) is szinte végtelen számú változatát kellene a kérdés alapos megítéléséhez figyelembe vennünk, az alábbiakat csupán egy lehetséges variáns, az általam is képviselt agnoszticizmus vizsgálatára szűkítem le.

Önmagában persze maga az agnoszticizmus sem jelent intellektuális korrektséget. Az ember mondhatja azt, hogy nincs kedve elvont, filozófiai jellegű dolgokkal bíbelődni, ezért agnosztikus lesz (egyéni beállítottságtól függően a "nem tudom"-ot akár könnyebb is lehet kimondani a "hiszek"-nél). Megfelelő - intellektuális erőfeszítésekre hajlandó - hozzáállás esetén azonban az agnoszticizmus többet ad ennél. Amennyiben a nemtudás kinyilvánítása összekapcsolódik a helyes nézetek keresésével, az intellektuális korrektség igényével, ez utóbbival kapcsolatban sokkal messzebbre juthat, mint bármely vallásos jellegű világnézet. Az önmagát komolyan vevő agnosztikus két legfőbb jellemzője a szkepszis és a változásra való hajlandóság - úgy az ismeretelméletben, mint az etikában. Az agnosztikus, ha nem akar ellentmondani a tudás meglétét tagadó önmagának, nagyon komolyan fontolóra vesz minden, az előbbi területekkel kapcsolatban (is) általa hozzáférhető lehetőséget, és korábbi tapasztalatai és szellemi eredményei alapján dönt azok helyességének vagy helytelenségének feltételezhetőségéről. Az agnosztikus számára nincs készen rendelkezésre álló bizonyosság. Ennek eredményeképpen a világnézetet valló egyén ismeretelméleti és etikai állásfoglalása dinamikus. Lehetséges, hogy a magát agnosztikusnak valló ember is eljuthat egyszer valamilyen nyugvópontig, bizonyosságig az előbb megjelölt kérdéskörökkel kapcsolatban (bár én még sosem találkoztam agnosztikussal, akinek ilyesmi sikerült volna), addig azonban kötelességének érzi azt, hogy nézeteit folyamatosan felülvizsgálja. Nyilván, ha így gondolkodunk, nemigen számíthatunk a tetteink, gondolataink abszolút megalapozottságára: könnyen lehet, hogy tévedünk, és ha így van, képesnek kell lennünk belátni a tévedésünket. Mi több, képesnek kell lennünk bocsánatot kérni. Az agnosztikus gondolkodás mind ismeretelméletileg, mind etikailag vezethet később megcáfolódó nézetekhez, az utóbbi esetében akár katasztrófához is - ezektől azonban a vallásos világnézet sem mentes. A különbség abban van, hogy a vallástalan agnosztikus ténylegesen tudomásul veszi a saját emberi korlátait: a megismerésre törekszik, de ha ebben valahol hibát vétett, igyekezni fog azt kijavítani, vagy legalább valahogy kompenzálni. A vallásos világnézet esetében, ha az azt követő egyén tetteit az általa szentnek tartott vallás tanaival legitimálja, ilyesmi nem lehetséges. Az agnosztikus tévedhet, okozhat szenvedést, ölhet embert - a vallásos is (gondoljunk csak a számos tévesnek bizonyult bibliai állításra, a vallási szabályok betarthatatlanságából fakadó állandó frusztrációra, a vallási háborúkra stb.). A különbség abban áll, hogy az agnosztikus felelősen felülvizsgálja az ilyen jellegű tetteit (aminek eredményeként legjobb belátása szerint vagy elítéli őket, vagy nem) - a vallásos (lévén szerinte mindez Isten akaratából és esetleg az ember eredendő [figyeljük csak a felelősség elhárítását!] bűnösségéből ered) nem vagy csak igen torz módon. Ha nem így tesz, önmagával kerül ellentmondásba - ami pedig egy újabb, harmadik érv a vallásosság intellektuális inkorrektsége mellett.

Most látom, hogy kissé hosszúra nyúlt ez a gondolatmenet, ráadásul talán nem is a legkönnyebben követhető. Remélem azonban, hogy ha mást nem is, azt sikerül elérnem vele, hogy az erre járók legalább egy percre elmerengjenek saját nézeteik jellegén. Nem, nem felülírni kell - csupán őszintén, előítéletektől mentesen gondolkodni.

Metafizikai félelmeim

Elképzelhetőek a világnak olyan lehetséges működési módjai, amelyeket még véletlenül sem szeretnék igaznak tudni. A mostani bejegyzésben ezek közül fogok ismertetni néhányat. A dolgot igazán nyugtalanítóvá azt teszi, hogy - ahogy ezt a metafizikában már megszokhattuk - egyik lehetőséget sem tudjuk kizárni. Ha valaki úgy gondolja, hogy ilyen gondolatok olvasása kibillentené a lelki egyensúlyából, annak javaslom, hogy ugorjon inkább a következő bejegyzésre.

1. "Egyedül-lét": Meglehetősen régi gondolat, a filozófiatörténet során már többen kísérleteztek vele. Arról van szó, hogy az ember sosem lehet biztos abban, hogy rajta, egészen pontosan a saját tudatán kívül bármi is létezik a világon (bár igazából a tudatunk létezésében sem lehetünk teljesen biztosak, de ebbe most nem szeretnék belemenni, a dolog így is éppen elég ijesztő). Természetesen érdekes kérdés, hogy hogyan állhatna az egész mindenség egyetlen, illúziókat gyártó tudatból (és hogy miből épülne fel ez a tudat, honnan származnának a képzetei stb.); azonban, mivel az abszurd világmagyarázatok - legalábbis szerintem - pusztán abszurditásuk okán nem zárhatók ki, így sajnos csakugyan nem lehetünk biztosak abban, hogy nem a tudatunk az egyetlen létező. Ugyancsak nincs okunk elvetni azt az ötletet, hogy ilyen egyedüli létezőként egész működésünket holmi véletlen szabályozza: a véletlen szabja meg, vajon örökké létezünk-e vagy egyszer semmivé válunk, ahogyan képzeteink tartalmát is. Mindemellett, mivel rajtunk kívül csak a semmi "nem-létezne", létünket a totális magány állapota jellemezné. Az eddigiek alapján, azt hiszem, nem szorul különösebb magyarázatra, hogy miért okozott nekem ez a lehetőség már oly sok nehéz percet (régebben meglehetősen búskomor napokat is).
2. A végtelen idő megtapasztalása: Tudom, tudom. Az idő jó talán egyáltalán nem úgy működik, ahogyan a saját mindennapi lineáris időtapasztalatunk alapján elképzeljük. Vessük most el azonban a fizika erre vonatkozó megállapításait, és ragaszkodjunk az abszurditások lehetőségéhez (miért ne tennénk?)! Tegyük fel először is, hogy az idő pontosan olyan módon működik, ahogyan életünk során természetesnek tekintjük: a múlttól a jövő felé, egy irányban halad előre, a múltbeli végtelentől a jövőbeni végtelenig. (Itt most feltételezzük az idő abszolút végtelenségét, ami tehát mind "visszafelé", mind "előrefelé" végtelen. Lehetséges, hogy a "valós" fizikai idő nem így működik, de mivel ezen pontban egy a fizikaitól egészen eltérő létszféra létezését is feltételezni fogjuk, nem lesz nehéz elképzelnünk, hogy ez utóbbiban ténylegesen a leírt módon működő lineáris idő uralkodik.). Tegyük fel továbbá, hogy az emberben van egy bizonyos nem-anyagi jellegű szubsztancia, amit vallásos körökben leggyakrabban léleknek neveznek. És tegyük fel azt is, hogy az előbb definiált lélek a halál után is fennmarad és tehetetlenül vár a sorsára. A kérdés a következő: mi van, ha a lélek sorsa az idő végtelenségének megtapasztalása, anélkül azonban, hogy az életünk során is alkalmazott időszemléletből ki tudna vetkőzni? Ez ugyanazt jelentené, mintha valamelyikünkkel hirtelen közölnék, hogy ő bizony örökké fog élni. Szeretnénk egy ilyen ember helyében lenni? Valószínűleg nem, én legalábbis biztosan nem. A végtelen gondolata a véges léthez "szokott" ember számára iszonytató, feldolgozhatatlan, megérthetetlen. Ha ilyen tudatállapotban kellene szembenéznünk saját végtelen létünk tényével, az... nos, az kimondhatatlanul borzalmas lenne. Az elképzelés elviselhetetlensége még fokozható, ha arra gondolunk: lehet, hogy igazuk van a lélekvándorlást hirdető keleti tanoknak, azonban az egymást követő életek, az időhöz kötött létbe való ismételt "leszállás" nem más, mint kétségbeesett menekülés saját öröklétünk tudatától. A felejtés, a figyelemelterelés eszköze, kábítószer. Kérdések persze ezen elképzelés esetében is felmerülnek: ha így is van, mi vagy ki rendezi úgy a világot, hogy a "lelkeknek" ilyen elviselhetetlen sorssal kelljen szembenézniük? Ez is a véletlen műve? "Megélt-e" már a lélek egy végtelenségnyi időt a múltban, és ha igen, vajon miért retteg saját örökké tartó jövőjétől? Ha ellenben a lélek nem létezett mindig, mi garantálja, hogy jövőbeli létezése örök lesz? A feltehető kérdéseket, bizonyítékok híján, tetszés szerint megválaszolhatjuk. Ahogyan azt is, hogy elképzelhetőnek tartjuk-e a világ ilyetén működését. Bizonyítékunk sem mellette, sem ellene nincs. Az abszurditás, jellegéből fakadóan, ellenáll a racionális megértési törekvéseknek.
3. Tudattalan lélekvándorlás: Az utolsó elképzelés, amit most ismertetni szeretnék, némiképp kapcsolódik az előző pontban leírtakhoz. Itt is feltételeznünk kell az "anyagtalan" lélek - legalább a jövő irányában - örök létezését, valamint a lélekvándorlás tanának igaz voltát. Eszerint azonban az egymást követő életek nem valamiféle menekülési útvonalat jelentenek, hanem csupán egyfajta tehetetlenségi erőből fakadnak. A lélek tudattalanul, ismeretlen eredetű mechanizmusoknak kiszolgáltatva kerül egyik életéből a másikba - miközben sosem fogja megtudni, hogy ő maga örökké létezik, és hogy előtte-mögötte végtelen számú élet volt, van és lesz. A három közül talán ez a gondolatkísérlet tűnik elsőre a legkevésbé ijesztőnek, számomra azonban mégis hátborzongató érzés belegondolni, hogy esetleg így is lehet. A kellemetlen érzést fokozza, ha az ember - hozzám hasonlóan - nem igazán van oda a létezés folyamatos kiszolgáltatottságot "garantáló" intézményéért - az események kiszámíthatatlanságáért, a veszteség folyamatos lehetőségéért, a halál (jelen elképzelés szerint számunkra soha nem megismerhető, így örökre szólóan félelmetes) gondolatáért. Az előző gondolatkísérleteknél látottakhoz hasonló kérdések természetesen jelen esetben is feltehetőek, ezeket itt az önismétlés elkerülése érdekében külön nem részletezem. Ahogy már eddig is láttuk-elfogadtuk, végső soron úgysem tehetünk fel olyan kérdést, ami az abszurditást ellehetetlenítené - hiszen önmagában lehetetlen, azonban ennek ellenére nem kizárható.

A harmadik pont lezárása, azt hiszem, könnyen általánosítható is a világgal kapcsolatban felépíthető nézeteink összességére: valószínűleg nincs olyan lehetetlen elképzelés, amit, mivel (szerintünk) lehetetlen, elutasíthatnánk. Tisztában vagyok vele, hogy a most tett állítás mellett nem hoztam fel semmilyen korrekt érvrendszert, egyszerűen csak felhasználtam az abszurditás fogalmának a jelentését - a szó olyasvalamit takar, ami lehetetlen, mégis valós. Ilyesmi mellett vagy ellen racionálisan érvelni nem lehet - ezzel én sem próbálkoztam, csupán azt próbáltam megmutatni, hogy az ezen fogalomra épülő tartalmak (sajnos?) nagyon is jól alkalmazhatóak a világ lehetséges magyarázatairól való elmélkedés során. Más a helyzet persze, ha valamilyen feltételezésünk tudományos keretek között, annak eszközeit, fogalmait felhasználva fogalmazódik meg - az efféle állításokban nincs helye az abszurditásnak, és ezek a kijelentések természetesen bizonyíthatóak ill. cáfolhatóak is. Az abszurdum azonban, ha valós, felülírja a logikát, így a tudomány sosem fogja tudni kezelni. Uralkodni fog rajtunk, jellegétől függően számunka is megismerhetően vagy éppen megismerhetetlenül.

Ami abszurd, az lehetséges. Ez az, ami igazán ijesztő.