A következő címkéjű bejegyzések mutatása: káosz. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: káosz. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. január 2., szerda

Az egyedüllétről

Van valami furcsa abban, ha az ember egyedül van. Főleg, ha sokáig (napokig) és többé vagy kevésbé kényszerűen.

Ilyenkor a gondolatok szokásos rendje felbomlik. Nincs, ami vagy aki egy adott mederben tartsa őket; szabadon folynak, előre kiszámíthatatlan módon, olyan pontokhoz is elérve, amelyeket egyébként gondosan elrejtünk saját magunk elől. A máskor oly világos tudattartalmak lassan új formát öltenek: oda lesz az egyértelműség, a letisztultság, a kényelem. Ami marad: egy amorf, átláthatatlanul kavargó gondolattömeg, melyben tapasztalat és idea máskor sosem látott sűrűségben, a köztük lévő kapcsolatokat cseppfolyóssá olvasztva örvénylik megállíthatatlanul. Az álcázás ezekben az időszakokban nehézzé, töredezetté válik; a tisztánlátás és/vagy a tisztánlátásra való képtelenség felismerése pedig tűrhetetlenül fáj, fojtogat.

Az egyedüllét - a magamfajtának legalábbis biztosan - létszükséglet, öröm, a kreativitás legfontosabb közege. De néha, ha túl mélyre süllyedünk benne, pokollá válik. Tanulni, ezt komolyan hiszem, ilyenkor is tudunk belőle, ez azonban nem teszi könnyebben viselhetővé. Mindezt csak most látom igazán, amikor (azt hiszem) - vége. Egy időre.


*

Egyedül nyomasztóbban nehezedik rám az élet súlya is. Hiszen még ezt sem ismerem. Ismerhető-e egyáltalán? Lehet-e "jól" ismerni?...

Úgy fázom az élettől.

2012. augusztus 9., csütörtök

Festmény a mindenségről

Ki kell ábrándítanom mindenkit, nem kapott el az alkotási láz, de ha már így belejöttem a vizualizálásba... Gondolkodtatok már azon, hogyan lehetne a mindenséget - legalábbis azt, amit ki-ki érzékelni vél belőle - egyetlen festménybe sűrítve megjeleníteni? Az én ötletem a következő:

Vegyünk egy teljesen sima, nagy papírlapot és annyiféle színes festéket, amennyit csak tudunk (akár több százat, ezret is). Kezdjük el a festékeket véletlenszerűen felvinni a papírra. Törekedjünk rá, hogy még véletlenül se ábrázoljunk semmi felismerhetőt - csak különböző színű, méretű, formájú festékfoltokat, lehetőleg minél nagyobb összevisszaságban. Megvan? Akkor most jön a java! Fogjunk meg bármilyen alkalmas eszközt, ami a kezünk ügyébe kerül, és próbáljuk meg minél jobban összekeverni a papírra festett formákat. Vigyázzunk, nehogy csak egy egyszínű szürke lap legyen egy végeredmény! Csupán arra van szükség, hogy a foltok közötti határokat minél teljesebben felszámoljuk. Minél tarkább, minél kavargóbb, minél felismerhetetlenebb a szemünk előtt kibontakozó kép, annál jobb. Ha akarunk, a még tökéletesebb hatás kedvéért bele is hempereghetünk a festékekbe. Ezzel is megvagyunk?

Na, akkor most próbáljuk meg értelmezni azt, amit alkottunk. Menni fog?!

2012. július 17., kedd

Kaleidoszkóp

Belezuhantam egy kaleidoszkópba. A színes kis üvegcserepek kiszámíthatatlanul áramlanak körülöttem, ahogy a bűvös doboz időről időre meg-megrázkódik, forog. Néha előre sejthetően, néha teljesen váratlanul. Van, hogy én is rásegítek egy kicsit a mozgására. Minden rázkódás, minden fordulat új, ismeretlen képet tár a szemem elé. Nem tudom, maga a szerkezet változik-e vagy sem; nem tudom, milyen természetű. Bármi is azonban a helyzet, nekem csak egy lehetőségem van az engem rabul ejtő kaleidoszkóp megismerésére: az örvénylő képek szemlélése.

Meglehet, boldog lennék, ha egyszer  - számomra legalábbis - végképp leállna a kaleidoszkóp forgása. Ha eljönne egy pillanat, ami után már csak egy képet mutatna. De tud-e hiányozni még nekem a boldogság? A boldogság, ami negédesen elszunnyasztja, megöli a gondolatot. A gondolat ellenben fájdalmat, zaklatottságot kelt - minél többet gondolkodunk, annál inkább. Annál hevesebben forog a kaleidoszkóp. Csak forogjon is tovább!

De jaj: nem csupán azt nem tudom, mit jelentenek a kaleidoszkóp képei  - arról sincs elképzelésem, hogy hogyan kezdhetnék neki az értelmezésüknek. Az egyes üvegcserepecskék körvonalát, színét, formáját, átlátszóságát figyeljem meg? Vagy teljes képeket - azok hangulatát, színhatásait? Vagy egyszerre csak kisebb-nagyobb részleteket? Netán kombináljam a megfigyelés különböző módjait? Képként kell egyáltalán értelmezni azt, amit a kaleidoszkóp mutat? Te jó ég...

Lassan már az lesz a gyanús, ha a kaleidoszkópom valamely képét illetően bizonyosságot kezdek érezni. Ilyenkor szinte biztos lehetek abban, hogy a szerkezet perceken belül ismét rázkódni kezd - és a kép, amelyet érteni véltem, szertefoszlik, és újabb érthetetlen alakzattá rendeződik át. (Ez történik többek között, amikor olvasok: az olvasásra valóban méltó könyv - és meghallgatásra érdemes "tanító", és a tiszteletet megérdemlő művész - feladata kiforgatni a világot a sarkaiból.) Gyakran azon kapom magam, hogy a képek szemlélésekor már nem is bizonyosságot keresek, csupán benyomásokat, az ismereteknek az elmémben halványan, sejtelmesen tovább gomolygó megcsillanásait, amelyekbe szükség esetén kapaszkodhatok, vagy el is engedhetem őket. Nem tudom, lesz-e közöttük, amelyik segít megértenem a kaleidoszkóp képeit, és ezáltal azt is, ami igazán fontos: magát a kaleidoszkópot.

A talaj megmozdul a lábam alatt, forgást érzek magam körül. Színes csillogás vakít el egy pillanatra. És és az üvegcserepek - ki tudja, húsz és még pár év alatt hanyadszorra már - csilingelve ismét új képbe rendeződnek át...

2012. június 23., szombat

Káosz

Mármint káosz, a fejemben. Kissé nyavalygós sorok következnek, aki nem bírja az ilyet, inkább hagyja ki ezt a bejegyzést.

Szóval egyre nagyobb káoszt érzek a fejemben, ez a helyzet. Valószínűleg azért, mert az utóbbi két hétben sok időm volt ilyesmivel foglalkozni (remélhetőleg ez az állapot már nem tart sokáig), bár ezek a kérdések előbb-utóbb úgyis felszínre törtek volna bennem. Talán még örülhetek is, hogy nem mondjuk egy vizsgaidőszak közepén.

Nagyjából úgy érzem magam, mint utoljára 18 éves koromban. Erről az időszakról már elég sokat írtam: akkoriban egy hosszúra nyúló világnézeti válságot éltem át, ami, mint utóbb kiderült, sok más szempontból is alapvető változásokkal járt együtt a későbbieket illetően. Az elmúlt néhány évben az ekkor kialakult nézetrendszerem meglehetősen stabilnak bizonyult, nem is ez jelent most számomra problémát, hanem a morális kérdések. Ha úgy vesszük, nem vagyok egyszerű eset: ősrégi törekvésem, hogy az életemet az általam helyesnek vallott elveknek megfelelően rendezzem be, amivel csak az a baj, hogy részben kivitelezhetetlen. Naponta érzem azt, hogy erkölcsileg szembeköpöm saját magamat, hogy nem vállalok elég felelősséget másokért és így tovább - miközben tudom, hogy a lehetőségeimhez mérten igyekszem mindent megtenni, hogy helyesen cselekedjek. (Bár, hadd tegyem hozzá, néha még ez utóbbi sem teljesül - ilyenkor még jobban haragszom magamra.) Időként úgy érzem, jó lenne egy időre kiszakadni a jelenlegi életemből, egy kicsit félrevonulni a világtól, hogy legalább valamennyire rendet tehessek a gondolataim között. Igazság szerint nem is kellene olyan sokat tennem azért, hogy egy időre szabadságoljam magam, de két oka is van annak, hogy ezt nem tartanám helyes döntésnek. Egyrészt az elmúlt években sikerült néhány dologba annyira belebonyolódnom, hogy sajnálnék szakítani a jelenlegi életemmel. Másrészt nem sok esélyét látom annak, hogy a jelenlegi környezetemtől távol, teljesen egyedül, új viszonyokhoz alkalmazkodva sikeresebben tudnám tisztázni a bennem forrongó kérdéseket, mint a mostani körülményeim között. Nagyon szeretnék morálisan helyes döntéseket hozni, de ennek maradéktalan megvalósításához olyan semmi által nem háborgatott, steril környezetre lenne szükségem, ami eltér attól, amiben most élek, illetve amit teremteni tudnék magamnak.

Mégis szükségem lenne az ilyen döntések meghozatalára, a bennem felmerülő kérdések tisztázására, mert előbb-utóbb nem fogok tudni tükörbe nézni.