Kíváncsi vagyok, mikor fogok rájönni, hogy a világ valószínűleg nem tökéletes. Legalábbis számunkra, emberek számára nem. És nem csupán azért, mert mi magunk tökéletlenné tesszük - hanem mert nem az. Olyan könnyen meg tudom tenni ezt a kijelentést, de nem, nem tudok hinni benne.
(Az elmúlt pár hétben csak ilyen kis szösszenetekre futja. Ennek az oka nem az érdeklődés hiánya, hanem a bizonyosságaim egyre teljesebb feloldódása. Nem tudom, hova vezet mindez.)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: őrület. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: őrület. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. február 18., hétfő
2013. február 16., szombat
Kérdés magamhoz
Vajon sikerül-e egyszer kimásznom ebből az egészből? Vajon lehetek-e belátható időn belül békés, nyugodt? Vajon elcsendesül-e majd bennem ez a ki tudja, merre sodró vihar?
Ne kergess illúziókat. A nyugtalanságod nem egy átmeneti válság eredménye. Ez, legalábbis jelenleg, az életed maga.
Ne kergess illúziókat. A nyugtalanságod nem egy átmeneti válság eredménye. Ez, legalábbis jelenleg, az életed maga.
2013. január 17., csütörtök
2013. január 2., szerda
Az egyedüllétről
Van valami furcsa abban, ha az ember egyedül van. Főleg, ha sokáig (napokig) és többé vagy kevésbé kényszerűen.
Ilyenkor a gondolatok szokásos rendje felbomlik. Nincs, ami vagy aki egy adott mederben tartsa őket; szabadon folynak, előre kiszámíthatatlan módon, olyan pontokhoz is elérve, amelyeket egyébként gondosan elrejtünk saját magunk elől. A máskor oly világos tudattartalmak lassan új formát öltenek: oda lesz az egyértelműség, a letisztultság, a kényelem. Ami marad: egy amorf, átláthatatlanul kavargó gondolattömeg, melyben tapasztalat és idea máskor sosem látott sűrűségben, a köztük lévő kapcsolatokat cseppfolyóssá olvasztva örvénylik megállíthatatlanul. Az álcázás ezekben az időszakokban nehézzé, töredezetté válik; a tisztánlátás és/vagy a tisztánlátásra való képtelenség felismerése pedig tűrhetetlenül fáj, fojtogat.
Az egyedüllét - a magamfajtának legalábbis biztosan - létszükséglet, öröm, a kreativitás legfontosabb közege. De néha, ha túl mélyre süllyedünk benne, pokollá válik. Tanulni, ezt komolyan hiszem, ilyenkor is tudunk belőle, ez azonban nem teszi könnyebben viselhetővé. Mindezt csak most látom igazán, amikor (azt hiszem) - vége. Egy időre.
Ilyenkor a gondolatok szokásos rendje felbomlik. Nincs, ami vagy aki egy adott mederben tartsa őket; szabadon folynak, előre kiszámíthatatlan módon, olyan pontokhoz is elérve, amelyeket egyébként gondosan elrejtünk saját magunk elől. A máskor oly világos tudattartalmak lassan új formát öltenek: oda lesz az egyértelműség, a letisztultság, a kényelem. Ami marad: egy amorf, átláthatatlanul kavargó gondolattömeg, melyben tapasztalat és idea máskor sosem látott sűrűségben, a köztük lévő kapcsolatokat cseppfolyóssá olvasztva örvénylik megállíthatatlanul. Az álcázás ezekben az időszakokban nehézzé, töredezetté válik; a tisztánlátás és/vagy a tisztánlátásra való képtelenség felismerése pedig tűrhetetlenül fáj, fojtogat.
Az egyedüllét - a magamfajtának legalábbis biztosan - létszükséglet, öröm, a kreativitás legfontosabb közege. De néha, ha túl mélyre süllyedünk benne, pokollá válik. Tanulni, ezt komolyan hiszem, ilyenkor is tudunk belőle, ez azonban nem teszi könnyebben viselhetővé. Mindezt csak most látom igazán, amikor (azt hiszem) - vége. Egy időre.
*
Egyedül nyomasztóbban nehezedik rám az élet súlya is. Hiszen még ezt sem ismerem. Ismerhető-e egyáltalán? Lehet-e "jól" ismerni?...
Úgy fázom az élettől.
2012. december 20., csütörtök
"Minden egész eltörött"...
Ülök az íróasztalnál. Előttem a számítógép és a mai sokadik bögre kávé. Alkoholt néhány kortynál többet soha nem iszom, elvből - különben is jobb, ha az ember a gyomrát barmolja szét, mint ha az agyát meg a máját. Úgyhogy maradnak a koffeines löttyök. Sok. Az ereimben szétáramló serkentőszer már-már erőszakosan lüktet a tagjaimban. A fejemben egy verssor visszhangzik. Adyé. Újra Ő vigasztal a közel száz éve ráborult semmiből. Fáj megmozdulni, fáj levegőt venni - csak egy verset tudok most világgá kiáltani. Hátha nemcsak nekem gyógyír.
Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában
Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.
Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.
Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.
"Minden egész eltörött." Igen...
Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában
Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.
Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.
Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.
"Minden egész eltörött." Igen...
2012. november 17., szombat
Asszociációk
Szabad asszociációk - a "világ" mibenlétéről:
- végtelenség
- örökkévalóság
- abszolútum
- semmi
- absztraktság
- komplexitás
- egyszerűség
- mélység
- rejtély
- igazság
- teljesség
- egység
- üresség
- elképzel(het)etlenség
- felfog(hat)atlanság
(...) stb.
De miért pont ezek?!
- végtelenség
- örökkévalóság
- abszolútum
- semmi
- absztraktság
- komplexitás
- egyszerűség
- mélység
- rejtély
- igazság
- teljesség
- egység
- üresség
- elképzel(het)etlenség
- felfog(hat)atlanság
(...) stb.
De miért pont ezek?!
2012. szeptember 30., vasárnap
Az ateizmus iszonyata (sokadszorra)
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, a józan megfontolások mellett van azért valami önáltatás (is) abban, hogy nem vagyok ateista. Elképzelhetőnek tartom ugyanis, hogy lehetségesek olyan megfejtések is a világ rejtélyére, amelyeket nem igazán szeretnék igaznak tudni. Korábban már írtam a hasonló aggályaimról, most egy kicsit tovább szeretném vinni az akkori gondolataimat. Eddig csupán a megsemmisülés elkerülhetetlenségét vetettem fel, mint a potenciálisan a következetes ateista elé tornyosuló legsúlyosabb nehézségek egyikét. Most a kiszámíthatatlanság gondolata következik.
Annak feltételezése, hogy nem létezik sem Isten, sem bármilyen más, a világot transzcendens módon összetartó princípium, magába foglalja a világ "nyitott" voltának elfogadását is. A "nyitott" szón ebben az esetben azt értem, hogy az univerzum előre meghatározott terv vagy külső felügyelet nélkül, irányítatlanul és irányíthatatlanul fejlődik tovább és tovább. Persze, a fizikai törvények ennek a fejlődésnek az útját bizonyos szempontból keretek közé szorítják, de ezeknek a tudatossághoz hasonló különleges képződményekre gyakorolt hatása egyelőre aligha megjósolható, pláne nem befolyásolható.
A tudatot azért helyezem az itt boncolgatott kérdés középpontjába, mert, ha nem tévedek, ez az egyetlen olyan szubjektum, amely képes a szó szoros értelmében elszenvedni a világ változásait. Na már most: ha a természet az általunk tapasztalható jelenségek szintjén nem állandó jellegű, elképzelhető, hogy a jövőben olyan változások is végbemennek benne, melyek magát a tudatosságot is érintik. Lehet, hogy a tudat mint olyan egy idő után egészen más jellegű lesz, mint amilyennek most érzékeljük. Hogy ez a felvetés nem tökéletesen irreális, elég, ha belegondolunk, milyen hatalmas a különbség az alkotó, érző, szenvedő emberi tudatosság és a vegetatív funkciókra beállított, kezdetleges állati "tudat" között. Kétségtelen, hogy az előbbi kialakulásához olyan evolúciós változások vezettek, amelyek (legalábbis) a túlélés szempontjából hasznosnak bizonyultak. De elképzelhetetlen-e, hogy ez a fejlődés előbb vagy utóbb kontraszelektívvé váljon? Hogy a tudatosság olyan formái váljanak általánosság, melyeket ma inkább az elmebetegség kórképeiként tartunk számon? Mi lesz, ha egyszer skizoid, hasadt személyiségű vagy ma még más okokból "deviánsként" kezelt tudatú emberek népesítik be a földet?! Nem vagyok biztos abban, hogy evolúciós szempontból ez a variáns annyival előnytelenebb lenne a jelenleginél. Egy nem integrált személyiségű illető például kiválóan külön tudná választani egymástól az élete különböző területeit, nem zavartatva magát az egyes tevékenységek közben a más területeken esetleg jelentkező nehézségektől. Az emberi élet bőven rejt olyan kihívásokat, amelyek egy idő után azt eredményezhetnék, hogy végül a "betegség" váljon normalitássá. Sőt, könnyen lehet, hogy már jelenleg is egy efelé tartó tudatosság rabjai vagyunk (gondoljunk csak az ún. "túlélési ösztön", "életszeretet" jelenségeire egy egyébként igencsak kilátástalan és végül mindenképpen a megsemmisülés felé tartó életben - mik ezek, ha nem kényszerképzetek?!). A tudatosság sokféleképpen torzulhat az evolúció kiszámíthatatlan útjain. Ami azonban objektíve, a nyers túlélés szempontjából előnyösnek számít, nem feltétlenül az annak a hatalmas komplexumnak a szempontjából, amit jelenleg "emberinek", "tudatosságnak" stb. tartunk. Az így előálló helyzeten viszont, éppen az előbb említett, talán beteges életvágy miatt egyszerű kihalással aligha tudnánk segíteni, más módszerek alkalmazása pedig talán még lehetetlenebb vállalkozást jelentene. Hasadt, átláthatatlan, torz önmagunk rabjaivá válhatnánk.
Ha nincs Isten, nemigen hiszem, hogy lenne abszolút, elvi akadálya az ilyen jellegű változásoknak. Az út nyitott az ember és tudatossága kiszámíthatatlan elfajzása felé.
Annak feltételezése, hogy nem létezik sem Isten, sem bármilyen más, a világot transzcendens módon összetartó princípium, magába foglalja a világ "nyitott" voltának elfogadását is. A "nyitott" szón ebben az esetben azt értem, hogy az univerzum előre meghatározott terv vagy külső felügyelet nélkül, irányítatlanul és irányíthatatlanul fejlődik tovább és tovább. Persze, a fizikai törvények ennek a fejlődésnek az útját bizonyos szempontból keretek közé szorítják, de ezeknek a tudatossághoz hasonló különleges képződményekre gyakorolt hatása egyelőre aligha megjósolható, pláne nem befolyásolható.
A tudatot azért helyezem az itt boncolgatott kérdés középpontjába, mert, ha nem tévedek, ez az egyetlen olyan szubjektum, amely képes a szó szoros értelmében elszenvedni a világ változásait. Na már most: ha a természet az általunk tapasztalható jelenségek szintjén nem állandó jellegű, elképzelhető, hogy a jövőben olyan változások is végbemennek benne, melyek magát a tudatosságot is érintik. Lehet, hogy a tudat mint olyan egy idő után egészen más jellegű lesz, mint amilyennek most érzékeljük. Hogy ez a felvetés nem tökéletesen irreális, elég, ha belegondolunk, milyen hatalmas a különbség az alkotó, érző, szenvedő emberi tudatosság és a vegetatív funkciókra beállított, kezdetleges állati "tudat" között. Kétségtelen, hogy az előbbi kialakulásához olyan evolúciós változások vezettek, amelyek (legalábbis) a túlélés szempontjából hasznosnak bizonyultak. De elképzelhetetlen-e, hogy ez a fejlődés előbb vagy utóbb kontraszelektívvé váljon? Hogy a tudatosság olyan formái váljanak általánosság, melyeket ma inkább az elmebetegség kórképeiként tartunk számon? Mi lesz, ha egyszer skizoid, hasadt személyiségű vagy ma még más okokból "deviánsként" kezelt tudatú emberek népesítik be a földet?! Nem vagyok biztos abban, hogy evolúciós szempontból ez a variáns annyival előnytelenebb lenne a jelenleginél. Egy nem integrált személyiségű illető például kiválóan külön tudná választani egymástól az élete különböző területeit, nem zavartatva magát az egyes tevékenységek közben a más területeken esetleg jelentkező nehézségektől. Az emberi élet bőven rejt olyan kihívásokat, amelyek egy idő után azt eredményezhetnék, hogy végül a "betegség" váljon normalitássá. Sőt, könnyen lehet, hogy már jelenleg is egy efelé tartó tudatosság rabjai vagyunk (gondoljunk csak az ún. "túlélési ösztön", "életszeretet" jelenségeire egy egyébként igencsak kilátástalan és végül mindenképpen a megsemmisülés felé tartó életben - mik ezek, ha nem kényszerképzetek?!). A tudatosság sokféleképpen torzulhat az evolúció kiszámíthatatlan útjain. Ami azonban objektíve, a nyers túlélés szempontjából előnyösnek számít, nem feltétlenül az annak a hatalmas komplexumnak a szempontjából, amit jelenleg "emberinek", "tudatosságnak" stb. tartunk. Az így előálló helyzeten viszont, éppen az előbb említett, talán beteges életvágy miatt egyszerű kihalással aligha tudnánk segíteni, más módszerek alkalmazása pedig talán még lehetetlenebb vállalkozást jelentene. Hasadt, átláthatatlan, torz önmagunk rabjaivá válhatnánk.
Ha nincs Isten, nemigen hiszem, hogy lenne abszolút, elvi akadálya az ilyen jellegű változásoknak. Az út nyitott az ember és tudatossága kiszámíthatatlan elfajzása felé.
2012. augusztus 11., szombat
Mire tanít az egyetem?
Csaknem napra pontosan egy hónap múlva kezdődik a félév, ráadásul szeptembertől új képzés fájába is vágom a fejszémet, szóval talán még látszólagos időszerűtlensége ellenére sem teljesen érthetetlen a címben feltett kérdés. Mert hát mire is? Ha már bejegyzést írok róla, nyilván sejtitek, hogy - szerintem - az egyetemi évek nem csupán könyvtárnyi szakirodalmak értelmetlen átolvasásáról és különböző színű papírok megszerzéséről szólnak. Számomra az elmúlt pár év alapvető fontosságú volt a gondolkodásom alakulása szempontjából. Mondhatni, módszertani változásokon estem át.
Sikerült egy olyan képzést választanom (és mostanra be is fejeznem), ami, bár önmagában nem lenne túl megerőltető, hihetetlen mennyiségű olvasást követel meg. Ezt a hallgatóság különböző tagjai persze vagy komolyan veszik, vagy nem - én alapvetően az első csoportba tartozom. A mennyiségi sajátosságokon túl ráadásul van a feladott művek összességének egy trükkös vonása: az egyes írások módszeresen ellentmondanak egymásnak. Az elmúlt néhány év során a legkülönbözőbb jelenségek egymástól a lehető legnagyobb mértékben eltérő magyarázataival találkoztam, mi több, ezek a találkozások olyan szorosra sikeredtek, hogy még le is vizsgáztam belőlük. Szokás azt mondani, hogy az ember a vizsgaidőszakban "bemagolt" tudásanyag nagy részét napokon-heteken belül elfelejti. Nos, ez az én esetemben igaz is, meg nem is. Természetesen nem folyamatosan naprakész módon maradnak meg a fejemben az olvasmányok, viszont nagyon különböző helyzetekben, nagyon eltérő dolgokon gondolkodva is gyakran azon kapom magam, hogy valamelyik olvasott mű tartalmát készülök felhasználni az adott probléma megoldásához. Vagy egyszerűen csak az olvasottakhoz viszonyítok. Vagy az ott szereplő gondolatokat próbálom cáfolni vagy továbbfejleszteni. Egyszóval, az egyetemi képzésem során megismert elképzelések nem tűntek el belőlem nyomtalanul.
És még egy érdekes tapasztalat: az egyetem - ha komolyan vesszük - nemcsak hihetetlen mennyiségű tudásanyaggal lát el bennünket, hanem rákényszerít a kritikus és önkritikus gondolkodásra is. Amikor az embernek tevékeny órái nagy részét egymásnak totálisan ellentmondó elméletek tanulmányozásával kell töltenie, ha nem teljesen fásult és érdektelen, előbb-utóbb késztetést fog érezni arra, hogy az olvasott gondolatok mellett vagy ellen állást foglaljon. Ezt először talán csak magában, saját megelégedésére teszi; azonban egy idő után különösebb belső indíttatás híján is muszáj véleményt alkotnia az adott témáról, mégpedig nagyon is külső fórum előtt - erre valók a vizsgák és egyéb (nem túl kellemes) megmérettetések. A szakdolgozatírás és - védés meg különösen. Ezek az események, noha az adott pillanatban leginkább emberkínzásnak tűnnek, kritikusságot és önkritikusságot plántálnak a bennük résztvevőkbe. Kritikusságot annyiban, hogy ilyen helyzetben kénytelenek vagyunk az eltérő vélemények közül kiválasztani a számunkra különböző mértékben elfogadhatókat, mi több, választásunk mellett érvelnünk is kell. Önkritikusságot pedig annyiban, amennyiben újabb tapasztalataink-olvasmányaink nyomán késznek kell lennünk korábbi elképzelésink újragondolására, megerősítésére vagy éppen elvetésére.
Mindannak, amit a fenti bekezdésekben leírtam, nagyon jelentős hatása van a gondolkodás alakulására - és nem csak az egyetem keretein belül. A sokféle ellentmondó vélemény megismerése együtt a(z ön)kritikus attitűd kiépülésével a korábbi szilárd nézetek feloldódásához, egy megdöbbentően erős relativizmushoz vezet el. Az ember egy idő után megtanulja, hogy nincs - sem a szakmáján belül, sem azon kívül - olyan állítás, vélemény, amit ne lehetne megkérdőjelezni. Hogy nem létezik utánagondolásra érdemtelen problémafelvetés - mindig és mindennel foglalkozni kell, mert sosem tudhatjuk előre, mi vár ránk a lefolytatandó gondolatmenet végén. Hogy gyakran a legszilárdabb nézeteinket is fel kell tudnunk adni, éppen az ellenkezőjük kedvéért. És hogy - éppen előbbiekből következően - nincsenek lezárt kérdések, nincs szilárd talaj, amin megvethetnénk a lábunkat. Ismeretelméleti nihilizmusnak hívhatnánk az előálló állapotot, ha ennek kijelentéséhez nem kellene elfogadnunk, hogy eleve képtelenek vagyunk a biztos és egyértelmű tudásra. Ezért én inkább csak ismeretelméleti káosznak nevezném.
Emile Durkheim (francia szociológus, 1858-1917) Az öngyilkosság című művében ír az öngyilkosság egy sajátos fajtájáról: az egoista öngyilkosságról. Állítása szerint azok tette sorolható be ebbe a kategóriába, akik a biztos támpontok, az élet látható értelmének hiánya miatt vetnek véget az életüknek. Amiatt, (bár ez részben az én értelmezésem,) hogy saját létükön kívül semmilyen szilárd, megkérdőjelezhetetlen viszonyítási pontot nem látnak maguk közül. Érdekes módon az érintettek leggyakrabban értelmiségiek. Vajon az életüket így befejező emberek nem ugyanazt az ismereteleméleti kilátástalanságot, a bizonyosságok teljes feloldódását élték és élik-e át, amit magam is leírtam néhány sorral fentebb? Vajon nem szükségképpen ide vezet-e az önmagát komolyan vevő gondolkodó egyén helyzete - különösen, ha a gondolkodás a hivatása, ha annak módszereit folyamatosan csiszolnia, fejlesztenie kell, vagyis, ha értelmiségi?
Néha úgy érzem, két lehetőség áll előttem: vagy az előbbi, vagy a biztos őrület.
Sikerült egy olyan képzést választanom (és mostanra be is fejeznem), ami, bár önmagában nem lenne túl megerőltető, hihetetlen mennyiségű olvasást követel meg. Ezt a hallgatóság különböző tagjai persze vagy komolyan veszik, vagy nem - én alapvetően az első csoportba tartozom. A mennyiségi sajátosságokon túl ráadásul van a feladott művek összességének egy trükkös vonása: az egyes írások módszeresen ellentmondanak egymásnak. Az elmúlt néhány év során a legkülönbözőbb jelenségek egymástól a lehető legnagyobb mértékben eltérő magyarázataival találkoztam, mi több, ezek a találkozások olyan szorosra sikeredtek, hogy még le is vizsgáztam belőlük. Szokás azt mondani, hogy az ember a vizsgaidőszakban "bemagolt" tudásanyag nagy részét napokon-heteken belül elfelejti. Nos, ez az én esetemben igaz is, meg nem is. Természetesen nem folyamatosan naprakész módon maradnak meg a fejemben az olvasmányok, viszont nagyon különböző helyzetekben, nagyon eltérő dolgokon gondolkodva is gyakran azon kapom magam, hogy valamelyik olvasott mű tartalmát készülök felhasználni az adott probléma megoldásához. Vagy egyszerűen csak az olvasottakhoz viszonyítok. Vagy az ott szereplő gondolatokat próbálom cáfolni vagy továbbfejleszteni. Egyszóval, az egyetemi képzésem során megismert elképzelések nem tűntek el belőlem nyomtalanul.
És még egy érdekes tapasztalat: az egyetem - ha komolyan vesszük - nemcsak hihetetlen mennyiségű tudásanyaggal lát el bennünket, hanem rákényszerít a kritikus és önkritikus gondolkodásra is. Amikor az embernek tevékeny órái nagy részét egymásnak totálisan ellentmondó elméletek tanulmányozásával kell töltenie, ha nem teljesen fásult és érdektelen, előbb-utóbb késztetést fog érezni arra, hogy az olvasott gondolatok mellett vagy ellen állást foglaljon. Ezt először talán csak magában, saját megelégedésére teszi; azonban egy idő után különösebb belső indíttatás híján is muszáj véleményt alkotnia az adott témáról, mégpedig nagyon is külső fórum előtt - erre valók a vizsgák és egyéb (nem túl kellemes) megmérettetések. A szakdolgozatírás és - védés meg különösen. Ezek az események, noha az adott pillanatban leginkább emberkínzásnak tűnnek, kritikusságot és önkritikusságot plántálnak a bennük résztvevőkbe. Kritikusságot annyiban, hogy ilyen helyzetben kénytelenek vagyunk az eltérő vélemények közül kiválasztani a számunkra különböző mértékben elfogadhatókat, mi több, választásunk mellett érvelnünk is kell. Önkritikusságot pedig annyiban, amennyiben újabb tapasztalataink-olvasmányaink nyomán késznek kell lennünk korábbi elképzelésink újragondolására, megerősítésére vagy éppen elvetésére.
Mindannak, amit a fenti bekezdésekben leírtam, nagyon jelentős hatása van a gondolkodás alakulására - és nem csak az egyetem keretein belül. A sokféle ellentmondó vélemény megismerése együtt a(z ön)kritikus attitűd kiépülésével a korábbi szilárd nézetek feloldódásához, egy megdöbbentően erős relativizmushoz vezet el. Az ember egy idő után megtanulja, hogy nincs - sem a szakmáján belül, sem azon kívül - olyan állítás, vélemény, amit ne lehetne megkérdőjelezni. Hogy nem létezik utánagondolásra érdemtelen problémafelvetés - mindig és mindennel foglalkozni kell, mert sosem tudhatjuk előre, mi vár ránk a lefolytatandó gondolatmenet végén. Hogy gyakran a legszilárdabb nézeteinket is fel kell tudnunk adni, éppen az ellenkezőjük kedvéért. És hogy - éppen előbbiekből következően - nincsenek lezárt kérdések, nincs szilárd talaj, amin megvethetnénk a lábunkat. Ismeretelméleti nihilizmusnak hívhatnánk az előálló állapotot, ha ennek kijelentéséhez nem kellene elfogadnunk, hogy eleve képtelenek vagyunk a biztos és egyértelmű tudásra. Ezért én inkább csak ismeretelméleti káosznak nevezném.
Emile Durkheim (francia szociológus, 1858-1917) Az öngyilkosság című művében ír az öngyilkosság egy sajátos fajtájáról: az egoista öngyilkosságról. Állítása szerint azok tette sorolható be ebbe a kategóriába, akik a biztos támpontok, az élet látható értelmének hiánya miatt vetnek véget az életüknek. Amiatt, (bár ez részben az én értelmezésem,) hogy saját létükön kívül semmilyen szilárd, megkérdőjelezhetetlen viszonyítási pontot nem látnak maguk közül. Érdekes módon az érintettek leggyakrabban értelmiségiek. Vajon az életüket így befejező emberek nem ugyanazt az ismereteleméleti kilátástalanságot, a bizonyosságok teljes feloldódását élték és élik-e át, amit magam is leírtam néhány sorral fentebb? Vajon nem szükségképpen ide vezet-e az önmagát komolyan vevő gondolkodó egyén helyzete - különösen, ha a gondolkodás a hivatása, ha annak módszereit folyamatosan csiszolnia, fejlesztenie kell, vagyis, ha értelmiségi?
Néha úgy érzem, két lehetőség áll előttem: vagy az előbbi, vagy a biztos őrület.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)