Vajon sikerül-e egyszer kimásznom ebből az egészből? Vajon lehetek-e belátható időn belül békés, nyugodt? Vajon elcsendesül-e majd bennem ez a ki tudja, merre sodró vihar?
Ne kergess illúziókat. A nyugtalanságod nem egy átmeneti válság eredménye. Ez, legalábbis jelenleg, az életed maga.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nyavalygás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nyavalygás. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. február 16., szombat
2013. február 13., szerda
Felszínesség
Íme egy közhelyes, de őszinte szösszenet a felszínességről.
Egyszerűen megdöbbentő. 60 percig egy helyben ülni, pláne aktívan figyelni képtelen, magukat egyébként rohadt okosnak gondoló emberek egy helyre csődülve. Transzbaesés a semmitől. Ostoba, céljaikat tekintve totál egyértelmű marketingszövegek gond nélküli bekajálása. És büszkeség, hogy immáron remekül tudjuk vezetni az életünket, hogy "tudunk" valami különlegeset. Mélyebb, analitikus megértés iránti igény nuku. Tényleg.
A fentiek egy különben filozófiai témájú előadás tapasztalatai. Azt hiszem, kicsit túlságosan is sokan rontjuk újabban a Föld levegőjét...
Egyszerűen megdöbbentő. 60 percig egy helyben ülni, pláne aktívan figyelni képtelen, magukat egyébként rohadt okosnak gondoló emberek egy helyre csődülve. Transzbaesés a semmitől. Ostoba, céljaikat tekintve totál egyértelmű marketingszövegek gond nélküli bekajálása. És büszkeség, hogy immáron remekül tudjuk vezetni az életünket, hogy "tudunk" valami különlegeset. Mélyebb, analitikus megértés iránti igény nuku. Tényleg.
A fentiek egy különben filozófiai témájú előadás tapasztalatai. Azt hiszem, kicsit túlságosan is sokan rontjuk újabban a Föld levegőjét...
2013. január 2., szerda
Az egyedüllétről
Van valami furcsa abban, ha az ember egyedül van. Főleg, ha sokáig (napokig) és többé vagy kevésbé kényszerűen.
Ilyenkor a gondolatok szokásos rendje felbomlik. Nincs, ami vagy aki egy adott mederben tartsa őket; szabadon folynak, előre kiszámíthatatlan módon, olyan pontokhoz is elérve, amelyeket egyébként gondosan elrejtünk saját magunk elől. A máskor oly világos tudattartalmak lassan új formát öltenek: oda lesz az egyértelműség, a letisztultság, a kényelem. Ami marad: egy amorf, átláthatatlanul kavargó gondolattömeg, melyben tapasztalat és idea máskor sosem látott sűrűségben, a köztük lévő kapcsolatokat cseppfolyóssá olvasztva örvénylik megállíthatatlanul. Az álcázás ezekben az időszakokban nehézzé, töredezetté válik; a tisztánlátás és/vagy a tisztánlátásra való képtelenség felismerése pedig tűrhetetlenül fáj, fojtogat.
Az egyedüllét - a magamfajtának legalábbis biztosan - létszükséglet, öröm, a kreativitás legfontosabb közege. De néha, ha túl mélyre süllyedünk benne, pokollá válik. Tanulni, ezt komolyan hiszem, ilyenkor is tudunk belőle, ez azonban nem teszi könnyebben viselhetővé. Mindezt csak most látom igazán, amikor (azt hiszem) - vége. Egy időre.
Ilyenkor a gondolatok szokásos rendje felbomlik. Nincs, ami vagy aki egy adott mederben tartsa őket; szabadon folynak, előre kiszámíthatatlan módon, olyan pontokhoz is elérve, amelyeket egyébként gondosan elrejtünk saját magunk elől. A máskor oly világos tudattartalmak lassan új formát öltenek: oda lesz az egyértelműség, a letisztultság, a kényelem. Ami marad: egy amorf, átláthatatlanul kavargó gondolattömeg, melyben tapasztalat és idea máskor sosem látott sűrűségben, a köztük lévő kapcsolatokat cseppfolyóssá olvasztva örvénylik megállíthatatlanul. Az álcázás ezekben az időszakokban nehézzé, töredezetté válik; a tisztánlátás és/vagy a tisztánlátásra való képtelenség felismerése pedig tűrhetetlenül fáj, fojtogat.
Az egyedüllét - a magamfajtának legalábbis biztosan - létszükséglet, öröm, a kreativitás legfontosabb közege. De néha, ha túl mélyre süllyedünk benne, pokollá válik. Tanulni, ezt komolyan hiszem, ilyenkor is tudunk belőle, ez azonban nem teszi könnyebben viselhetővé. Mindezt csak most látom igazán, amikor (azt hiszem) - vége. Egy időre.
*
Egyedül nyomasztóbban nehezedik rám az élet súlya is. Hiszen még ezt sem ismerem. Ismerhető-e egyáltalán? Lehet-e "jól" ismerni?...
Úgy fázom az élettől.
2012. december 20., csütörtök
"Minden egész eltörött"...
Ülök az íróasztalnál. Előttem a számítógép és a mai sokadik bögre kávé. Alkoholt néhány kortynál többet soha nem iszom, elvből - különben is jobb, ha az ember a gyomrát barmolja szét, mint ha az agyát meg a máját. Úgyhogy maradnak a koffeines löttyök. Sok. Az ereimben szétáramló serkentőszer már-már erőszakosan lüktet a tagjaimban. A fejemben egy verssor visszhangzik. Adyé. Újra Ő vigasztal a közel száz éve ráborult semmiből. Fáj megmozdulni, fáj levegőt venni - csak egy verset tudok most világgá kiáltani. Hátha nemcsak nekem gyógyír.
Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában
Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.
Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.
Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.
"Minden egész eltörött." Igen...
Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában
Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.
Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.
Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.
"Minden egész eltörött." Igen...
2012. november 30., péntek
Magyar ugar
Ja, nem, nem politizálni készülök (neten elvből soha), csupán elgondolkodtam azon, hogy vajon miért hemzseg az Internet az angol nyelven írott remek írásoktól a legkülönbözőbb témákban, és miért van az, hogy a magyar weben ilyen aktivitást legfeljebb a közösségi oldalakon és a női magazinok lapjain találunk. Ennyire nem elterjedt még itthon a virtuális kommunikáció, vagy tényleg ilyen hihetetlen igénytelenség jellemzi a hazai szellemi szférát?!
Nagy szerencsém, hogy gond nélkül írok-olvasok angolul, így számomra a nyelvi különbségek nem jelentenek akadályt, legalábbis ami az utóbbi nyelven írott szövegek megértését illeti. Mivel az érdeklődésemhez közel álló írásokhoz legkönnyebben az Interneten juthatok hozzá, az elmúlt évek során kialakult egy hozzávetőleges képem arról, hogy az engem szakmai és egyéni szempontokból izgató témák milyen minőségű és mennyiségű anyaggal vannak jelen a magyar és a külföldi weben. A szakmairól itt most - az inkognitóm megőrzése érdekében - nem szívesen nyilatkoznék; ha viszont például a blog témáját alapul véve kezdünk anyagokat keresni, egészen megdöbbentő különbségre lehetünk figyelmesek a magyar és az angol nyelven elérhető írások száma (és színvonala) között. Az egyik legnépszerűbb keresőbe az "agnosztikus" szót begépelve 18 400 darab találatunk lesz, ugyanezt a szót az angol "agnostic" formában megadva 20 200 000 kapcsolódó oldalt kapunk. A különbség több mint ezerszeres, ami még akkor is megdöbbentő, ha figyelembe vesszük, hogy a találatok egy jelentős része nem közvetlenül a témához kapcsolódó oldalakról származik. Még szűkebben kapcsolódva a saját nézeteimhez, az "ignosztikus" szó magyarul megadva kemény 8 találatot ad, míg az angol "ignostic" esetében ezek száma 76 200 - a különbség itt már csaknem tízezerszeres! Ez már cseppet sem figyelmen kívül hagyható, nemde?! Kissé közelebbről megismerkedve ezekkel az oldalakkal, hamarosan arról is megbizonyosodhatunk, hogy nem csupán a kapcsolódó anyagok száma, hanem azok színvonala között is rettentően mély szakadék tátong. Hogy mást ne mondjak, kifejezetten agnosztikus témájú és jelenleg is üzemelő blogra az egész magyar blogszférát tekintve is csak a saját, sok szempontból igencsak kifogásolható minőségű blogomat tudom példaként felhozni.
A fenti példa - melynek meglehetős elfogultsága miatt itt kérek elnézést - csak egy volt a sok közül, amit a hazai webes szféra szellemi igénytelenségéről szóló gondolataim alátámasztására felhozhatunk. Azonban nagyon hasonló eredményekre juthatnánk akkor is, ha más, tudományhoz, filozófiához, művészethez - egyszóval a szellemi termékek valamely kissé szofisztikáltabb területéhez - kapcsolódó olvasnivalók keresésére vetemednénk. Azt pedig, hogy, érzésem szerint, ugyanezt a elszigeteltséget nem csupán az elektronikus, hanem ugyanúgy a papíralapú információáramlás területén is megfigyelhetjük, már csak egy mondat erejéig említeném meg...
Vajon mi az oka ennek az ijesztő mértékű szellemi sivárságnak? Miért van az, hogy míg sok fejlett külföldi országban az (internetet használó) emberek teljesen természetes igényeként merül fel a széles értelemben vett "művelődés", a szellemi termékekkel való aktív ismerkedés és azok továbbfejlesztése, addig itthon, bár szintén egy fejlett ország lakóinak mondjuk magunkat, a "celebek" és a húsleves-készítés világa (látszólag?) mindenkit jobban érdekel, mint az, ami ténylegesen körülvesz bennünket?! Miért van az, hogy "odakint" elfogadott attitűd a kíváncsiság, itthon ellenben a rögvalóságon túlra terjedő érdeklődés inkább szégyenfolt, fiatalkori hóbort, semmint olyasvalami, amire büszkék lehetnénk?! Érzésem szerint az ember, ha ebben az országban él, ugyanezt az üres, mocsaras, Ady után remek szóval leginkább "Ugar"-nak nevezhető közeget látja, tapintja, érzékeli mindenütt, ahova nyitott szellemmel próbál közelíteni.
Annak, hogy mindez miért van így, rengeteg oka elképzelhető - én itt most ezek közül egy mellett sem szeretnék állást foglalni. Inkább csak átgondolásra ajánlom a fentebb írtakat - vajon szerintetek is az ott írtak jellemzik-e a hazai (webes) szellemi szférát, és ha igen, akkor vajon miért?!
Nagy szerencsém, hogy gond nélkül írok-olvasok angolul, így számomra a nyelvi különbségek nem jelentenek akadályt, legalábbis ami az utóbbi nyelven írott szövegek megértését illeti. Mivel az érdeklődésemhez közel álló írásokhoz legkönnyebben az Interneten juthatok hozzá, az elmúlt évek során kialakult egy hozzávetőleges képem arról, hogy az engem szakmai és egyéni szempontokból izgató témák milyen minőségű és mennyiségű anyaggal vannak jelen a magyar és a külföldi weben. A szakmairól itt most - az inkognitóm megőrzése érdekében - nem szívesen nyilatkoznék; ha viszont például a blog témáját alapul véve kezdünk anyagokat keresni, egészen megdöbbentő különbségre lehetünk figyelmesek a magyar és az angol nyelven elérhető írások száma (és színvonala) között. Az egyik legnépszerűbb keresőbe az "agnosztikus" szót begépelve 18 400 darab találatunk lesz, ugyanezt a szót az angol "agnostic" formában megadva 20 200 000 kapcsolódó oldalt kapunk. A különbség több mint ezerszeres, ami még akkor is megdöbbentő, ha figyelembe vesszük, hogy a találatok egy jelentős része nem közvetlenül a témához kapcsolódó oldalakról származik. Még szűkebben kapcsolódva a saját nézeteimhez, az "ignosztikus" szó magyarul megadva kemény 8 találatot ad, míg az angol "ignostic" esetében ezek száma 76 200 - a különbség itt már csaknem tízezerszeres! Ez már cseppet sem figyelmen kívül hagyható, nemde?! Kissé közelebbről megismerkedve ezekkel az oldalakkal, hamarosan arról is megbizonyosodhatunk, hogy nem csupán a kapcsolódó anyagok száma, hanem azok színvonala között is rettentően mély szakadék tátong. Hogy mást ne mondjak, kifejezetten agnosztikus témájú és jelenleg is üzemelő blogra az egész magyar blogszférát tekintve is csak a saját, sok szempontból igencsak kifogásolható minőségű blogomat tudom példaként felhozni.
A fenti példa - melynek meglehetős elfogultsága miatt itt kérek elnézést - csak egy volt a sok közül, amit a hazai webes szféra szellemi igénytelenségéről szóló gondolataim alátámasztására felhozhatunk. Azonban nagyon hasonló eredményekre juthatnánk akkor is, ha más, tudományhoz, filozófiához, művészethez - egyszóval a szellemi termékek valamely kissé szofisztikáltabb területéhez - kapcsolódó olvasnivalók keresésére vetemednénk. Azt pedig, hogy, érzésem szerint, ugyanezt a elszigeteltséget nem csupán az elektronikus, hanem ugyanúgy a papíralapú információáramlás területén is megfigyelhetjük, már csak egy mondat erejéig említeném meg...
Vajon mi az oka ennek az ijesztő mértékű szellemi sivárságnak? Miért van az, hogy míg sok fejlett külföldi országban az (internetet használó) emberek teljesen természetes igényeként merül fel a széles értelemben vett "művelődés", a szellemi termékekkel való aktív ismerkedés és azok továbbfejlesztése, addig itthon, bár szintén egy fejlett ország lakóinak mondjuk magunkat, a "celebek" és a húsleves-készítés világa (látszólag?) mindenkit jobban érdekel, mint az, ami ténylegesen körülvesz bennünket?! Miért van az, hogy "odakint" elfogadott attitűd a kíváncsiság, itthon ellenben a rögvalóságon túlra terjedő érdeklődés inkább szégyenfolt, fiatalkori hóbort, semmint olyasvalami, amire büszkék lehetnénk?! Érzésem szerint az ember, ha ebben az országban él, ugyanezt az üres, mocsaras, Ady után remek szóval leginkább "Ugar"-nak nevezhető közeget látja, tapintja, érzékeli mindenütt, ahova nyitott szellemmel próbál közelíteni.
Annak, hogy mindez miért van így, rengeteg oka elképzelhető - én itt most ezek közül egy mellett sem szeretnék állást foglalni. Inkább csak átgondolásra ajánlom a fentebb írtakat - vajon szerintetek is az ott írtak jellemzik-e a hazai (webes) szellemi szférát, és ha igen, akkor vajon miért?!
2012. október 23., kedd
Nyavalygás a köbön
Igazi nyavalygás-bejegyzés következik, jó adag önsajnálattal és önváddal, mert mostanság picit nehezen találom a közös hangot az élettel.
In medias res: hajlamos vagyok baromi okosnak gondolni magam, amiért folyamatosan kétségeim vannak a világ dolgaival kapcsolatban (meg, ha már őszinteségi rohamom van, belátom: egy sor egyéb dologért is). No, persze, félre a szerénységgel, a dologban lehet is valami - hülye ember nem kételkedik, hanem szépen benyeli a készen kapott "okosságokat", és még véletlenül sem tesz erőfeszítéseket önálló gondolatok megalkotására. Nos, én próbálok ilyen erőfeszítéseket tenni, csakhogy egyrészt fogalmam sincs, hogy ezek a gondolatok tényleg olyan jók-e, mint ahogy én gondolom, másrészt a kiötlésük gyakran olyan fájdalmas, őrületközeli állapotba kerget, hogy magam is elcsodálkozom.
Az elmúlt évek során valamiért hobbimmá vált kihúzni a talajt a saját lábam alól. Ennek első lépése kétségkívül az volt, amikor otthagytam a "szektámat", és szellemileg önállósítottam magam mindenféle dogmatikus gondolatrendszertől. Tekintve, hogy a szó legátfogóbb értelmében "elméleti" ember vagyok (vagyis folyamatosan szükségem van valamilyen ideológiai megalapozottságra ahhoz, hogy egyáltalán élni tudjak), ez a döntésem alighanem a legfontosabb volt, ami az addigi életem folyamán hoztam. A problémák ott kezdődtek, hogy ez a "lebontási" folyamat nem állt meg a vallásnál - mára szép sorban ízeire szedtem szinte mindent, amit korábban biztosnak tudtam. Sem a szakmai, sem a magánéletem nem úgy alakult, hogy ezt a folyamatot visszafordíthatta volna, sőt, az ezekben szerzett tapasztalatok éppenhogy segítettek a világ atomjaira bontásában. Megtehettem volna, hogy akár az egyikben, akár a másikban visszavonulót fújok, és szépen berendezkedem valamilyen otthonos, az aktuális elképzeléseimnek megfelelő életvitelben - nem tettem. Mindennek eredményeként jelenleg ott tartok, hogy egy meglehetős alapossággal szétcincált világ foszlányaiból próbálok jól-rosszul összeeszkábálni valami elfogadhatót, egyelőre inkább sikertelenül, mint sikeresen. Közben persze - hiszen csak azért, mert éppen szellemi mazochizmusom akut szakaszát élem, még nem vonulhatok ki a társadalomból - kénytelen vagyok időről időre kommunikációs aktusokat lefolytatni másokkal, állást foglalni a legkülönbözőbb kérdésekkel kapcsolatban stb. (Mi több, a sors újabb iróniájaként, az utóbbi gyakorlatilag a foglalkozásom.) Ha pedig már így van, akkor nem átallok másokat is belevonni a saját fájdalmas kis játékaimba.
Mentségemre szóljon, ez utóbbit nem rosszindulatból teszem, ellenkezőleg. Azok a gondolatok, amiket másokkal megosztok, nem légbőlkapott ötletek, hanem átkínlódott nappalok és éjszakák (mint amilyen ez a mostani is), gondos körüljárások, mérlegelések, összehasonlítgatások eredményei. Ennek ellenére nem tudok garanciát vállalni arra, hogy egyben jók, helyesek is (bármit is jelentsenek ezek a szavak) - minden erőfeszítésem ellenére nagyon sok bennük az intuíció, a még nem felszámolt megszokás, az érzelmi befolyásoltság stb. A gondolkodás és a "megérzések" eredményeiként persze alapvetően nem érzem az általam kommunikált tartalmakat eredendően rossznak, sőt, úgy gondolom, jobb, ha megosztom őket másokkal, mint ha nem tenném. De egyelőre egyáltalán nem lehetek biztos abban, hogy a másoknak okozott fájdalom ténylegesen megéri azoknak a dolgoknak a "közkinccsé tételét", amikről úgy gondolom, hogy helyes tudással, megértéssel, belátással rendelkezem.
Fájdalmat okozok magamnak és másoknak - egyszerűen azért, mert szellemi téren elvesztettem azt a naiv ártatlanságot, ami a nyugodt, békés, elégedett életvitelhez szükséges. Nem tudom, meddig folytatható ez büntetlenül. Vajon eljön-e a pillanat, amikor választanom kell a saját testi-lelki egészségem és a szkepszis között? Vajon kell-e attól tartanom, hogy a leírt, csúnyán szólva szado-mazo jellegű szellemi működéseim miatt egyszer csak egyedül találom magam? Vajon várhatok-e még megnyugvást - és ha igen, vajon egyáltalán jó-e, helyes-e megnyugvásra lelni?
Egyelőre csak a legutolsó kérdésemre merem megkockáztatni a választ - a válaszom pedig "nem". Minden nyavalygásom ellenére a legkevésbé sem érzem úgy, hogy helyes lenne letérnem arról az útról, amin jelenleg járok, legyen az bármilyen destruktív és fájdalmas is. Úgy érzem, jelenleg nem tudok őszintébb választ adni a világnak - és a többi embernek -, mint ennek a káosznak a fenntartását és kutatását. Talán, mert, ha jól megnézzük, maga a világ is ilyesmi képet mutat.
In medias res: hajlamos vagyok baromi okosnak gondolni magam, amiért folyamatosan kétségeim vannak a világ dolgaival kapcsolatban (meg, ha már őszinteségi rohamom van, belátom: egy sor egyéb dologért is). No, persze, félre a szerénységgel, a dologban lehet is valami - hülye ember nem kételkedik, hanem szépen benyeli a készen kapott "okosságokat", és még véletlenül sem tesz erőfeszítéseket önálló gondolatok megalkotására. Nos, én próbálok ilyen erőfeszítéseket tenni, csakhogy egyrészt fogalmam sincs, hogy ezek a gondolatok tényleg olyan jók-e, mint ahogy én gondolom, másrészt a kiötlésük gyakran olyan fájdalmas, őrületközeli állapotba kerget, hogy magam is elcsodálkozom.
Az elmúlt évek során valamiért hobbimmá vált kihúzni a talajt a saját lábam alól. Ennek első lépése kétségkívül az volt, amikor otthagytam a "szektámat", és szellemileg önállósítottam magam mindenféle dogmatikus gondolatrendszertől. Tekintve, hogy a szó legátfogóbb értelmében "elméleti" ember vagyok (vagyis folyamatosan szükségem van valamilyen ideológiai megalapozottságra ahhoz, hogy egyáltalán élni tudjak), ez a döntésem alighanem a legfontosabb volt, ami az addigi életem folyamán hoztam. A problémák ott kezdődtek, hogy ez a "lebontási" folyamat nem állt meg a vallásnál - mára szép sorban ízeire szedtem szinte mindent, amit korábban biztosnak tudtam. Sem a szakmai, sem a magánéletem nem úgy alakult, hogy ezt a folyamatot visszafordíthatta volna, sőt, az ezekben szerzett tapasztalatok éppenhogy segítettek a világ atomjaira bontásában. Megtehettem volna, hogy akár az egyikben, akár a másikban visszavonulót fújok, és szépen berendezkedem valamilyen otthonos, az aktuális elképzeléseimnek megfelelő életvitelben - nem tettem. Mindennek eredményeként jelenleg ott tartok, hogy egy meglehetős alapossággal szétcincált világ foszlányaiból próbálok jól-rosszul összeeszkábálni valami elfogadhatót, egyelőre inkább sikertelenül, mint sikeresen. Közben persze - hiszen csak azért, mert éppen szellemi mazochizmusom akut szakaszát élem, még nem vonulhatok ki a társadalomból - kénytelen vagyok időről időre kommunikációs aktusokat lefolytatni másokkal, állást foglalni a legkülönbözőbb kérdésekkel kapcsolatban stb. (Mi több, a sors újabb iróniájaként, az utóbbi gyakorlatilag a foglalkozásom.) Ha pedig már így van, akkor nem átallok másokat is belevonni a saját fájdalmas kis játékaimba.
Mentségemre szóljon, ez utóbbit nem rosszindulatból teszem, ellenkezőleg. Azok a gondolatok, amiket másokkal megosztok, nem légbőlkapott ötletek, hanem átkínlódott nappalok és éjszakák (mint amilyen ez a mostani is), gondos körüljárások, mérlegelések, összehasonlítgatások eredményei. Ennek ellenére nem tudok garanciát vállalni arra, hogy egyben jók, helyesek is (bármit is jelentsenek ezek a szavak) - minden erőfeszítésem ellenére nagyon sok bennük az intuíció, a még nem felszámolt megszokás, az érzelmi befolyásoltság stb. A gondolkodás és a "megérzések" eredményeiként persze alapvetően nem érzem az általam kommunikált tartalmakat eredendően rossznak, sőt, úgy gondolom, jobb, ha megosztom őket másokkal, mint ha nem tenném. De egyelőre egyáltalán nem lehetek biztos abban, hogy a másoknak okozott fájdalom ténylegesen megéri azoknak a dolgoknak a "közkinccsé tételét", amikről úgy gondolom, hogy helyes tudással, megértéssel, belátással rendelkezem.
Fájdalmat okozok magamnak és másoknak - egyszerűen azért, mert szellemi téren elvesztettem azt a naiv ártatlanságot, ami a nyugodt, békés, elégedett életvitelhez szükséges. Nem tudom, meddig folytatható ez büntetlenül. Vajon eljön-e a pillanat, amikor választanom kell a saját testi-lelki egészségem és a szkepszis között? Vajon kell-e attól tartanom, hogy a leírt, csúnyán szólva szado-mazo jellegű szellemi működéseim miatt egyszer csak egyedül találom magam? Vajon várhatok-e még megnyugvást - és ha igen, vajon egyáltalán jó-e, helyes-e megnyugvásra lelni?
Egyelőre csak a legutolsó kérdésemre merem megkockáztatni a választ - a válaszom pedig "nem". Minden nyavalygásom ellenére a legkevésbé sem érzem úgy, hogy helyes lenne letérnem arról az útról, amin jelenleg járok, legyen az bármilyen destruktív és fájdalmas is. Úgy érzem, jelenleg nem tudok őszintébb választ adni a világnak - és a többi embernek -, mint ennek a káosznak a fenntartását és kutatását. Talán, mert, ha jól megnézzük, maga a világ is ilyesmi képet mutat.
2012. október 21., vasárnap
Szelídség, türelem
Ezt a bejegyzést eredetileg csak magamnak szántam, nem állt szándékomban közszemlére tenni, de aztán meggondoltam magam. Két olyan tulajdonságról lesz most szó, amiket az elmúlt évek során mintha elvesztettem volna, és amelyek hiányát egyre fájóbban érzem: a szelídségről és a türelemről.
Nem hiszek abban, hogy az ember a múltja rabja lenne - azt gondolom, alapvetően képesek vagyunk nagyon nagy változásokra, épülésre vagy éppen romlásra. Ennek ellenére az én életemnek is voltak időszakai, amelyek hatását ma is érzem, ha másképp nem, visszatérő gondolatok, nosztalgia formájában. Az aktívan vallásos periódusom ezek közé az időszakok közé tartozik.
Ahogy arról már írtam, az én késő-kamaszkori vallásosságom egy bizonyos távol-keleti kultuszhoz kapcsolódott. Máig azt gondolom, hogy nekünk, európaiaknak, sok tanulnivalónk lenne a Kelet társadalmaitól (bár az állításom fordítottját is igaznak érzem: valószínűleg a keletiek is gazdagabbá válhatnának a nyugati kultúra bizonyos elemeinek felszívásával). Különösen, ami az élet filozófiai megalapozottságát hirdeti.
Az európai kultúrát megalapozó kereszténység sajnos olyan rövidlátó jellegű, annyira csak az egyéntől egyénig terjedő viszonyokat ("szeretet") látja, olyannyira idegen tőle az, amit Hamvas Béla "éberségként" (a dolgok mögött rejlő valóság iránti érzékenységként) emleget, hogy az itteni gondolati klímához szokott ember számára hihetetlen nehézségeket okoz a Keleten oly általános holisztikus látásmód gyakorlása. A keleti gondolkodásból sem hiányzik az "én", a "te" és a "szeretet" - csak éppen az egész eltörpül a valóság iránti vágyakozás mellett. A nyugati ember görcsösen ragaszkodik saját magához, a társaihoz, az eszméihez, az - ilyen vagy olyan értelemben vett - "üdvözüléshez". A keleti szellem számára mindez puszta álom, jelentéktelenség. Ami fontos, az a látható, hallható, tapintható világ mögött van. Hogy pontosan mi az, ami fontos, arról a keleti szentírások ellentmondásos és lényegben egy helyben toporgó válaszokat adnak (ebben nem különbözve a kereszténységtől, ld. "Vagyok, aki vagyok." - hát, ezt éppen bármelyikünk mondhatná...). Ami a sokszínű és nemegyszer nehezen érthető szövegekből kibontakozik, az csupán egy sejtelem - egy sejtelem arról, hogy talán mégis vannak válaszok a kérdéseinkre, és ezek a válaszok (megfelelő életvitel, erkölcsi tartás stb. mellett) esetleg nem is tökéletesen elérhetetlenek.
Ez a "sejtelem" minden ízében áthatja a keleti gondolkodást - és azokét is, akik más kulturális környezetben ugyan, de szintén a Távol-Kelet eszméit vallják. Az én hajdani közösségem ilyen volt. Az ő köreikben megtapasztaltam, milyen ennek a "sejtelemnek" az oltalma alatt élni - hogyan lehet derűsen szemlélni a nem mindig szép arcát mutató világot, hogyan lehet türelemmel és szelíd szeretettel közelíteni azokhoz is, akiknek az életét, az érzéseit, a gondolatait nem hatja át a számukra mindent megalapozó "sejtelem". Az ilyen viselkedés összeférhetetlen az erőszakossággal, a haraggal, az önteltséggel, a gyűlölettel. Békés, szelíd sodródás ez, mint a szélé, a folyóké - mindig a legkisebb ellenállás irányába halad, de a célt soha szem elől nem téveszti.
Ez a hozzáállás veszett ki belőlem, mióta "felnőttem" (mind életkoromat, mind világnézetemet tekintve). Az évek múlásával egyre súlyosabban érzem a vállamra nehezedő felelősséget, amit mások iránt vállalnom kell. A felelősségérzet türelmetlenséget eredményez. Talán, mert már nem él bennem aktív hit arról, hogy az idő végtelensége áll a rendelkezésünkre, hogy a hibáinkat helyrehozzuk. Mert agnosztikus világnézetű emberként csak ezt az egyetlen életet tudom megkérdőjelezhetetlen alapul venni ahhoz, hogy mi, emberek, valami értékeset érhessünk el. A "sejtelem", bár a "díszlet" más, máig bennem él, csak a rá épített élet- és gondolkodásmód változott. Fájdalmat és lelkiismeret-furdalást érzek mások tönkretett élete láttán. Az én felelősségem, hogy nem segítek, amikor (talán) még lehetne. Az én hibám, ha azok, akiknek segíthettem volna, annak idején majd egy lényegében üres, az állaténál nem sokkal különb életet hagynak maguk mögött. Ha egyáltalán van valami a gondolkodásomat máig megalapozó "sejtelemben", abból következik, hogy az emberi élet többet ér, többre hivatott, mint amit jelenleg is magam körül látok. Nem az "élet" maga a cél, hanem valami több, valami más. Hogy mi ez, arról nem tudok többet mondani. Sőt, talán nincs is semmi a "sejtelem" mögött, csak a "sejtelem" maga - egy fantazmagória, ami azonban még úgy, ahogy van, önmagában, téves feltételezésként is több, értékesebb, magasabb rendű, mint az egyszerű biológiai lét. Hiszem, hogy jobb az életet egy emberhez méltó álomra építeni, mint disznóként hemperegni a sárban, bármilyen kellemes is az utóbbi. A magam részéről próbálok az előbbi módon élni.
Egy gond van csak: ha él is bennem a "sejtelem" és a belőle fakadó elhivatottság, ha érzem is a mások iránti felelősség súlyát, vajon azzal érek-e többet, ha "erőszakkal" próbálok másokat is egy értékesebb élet felé húzni, vagy azzal, ha - mint azt a hajdani vallásos közösségemben láttam - csak szelíden, türelemmel terelgetem a körülöttem élőket, hátha számukra is értéket képvisel majd az a sejtés, az az álom, ami számomra (hiszem: jogosan) mindennél fontosabb. Sok szempontból nehéz kérdés ez. Egyrészt a türelem és a szelídség gyakorlása kétségkívül nehezebb, mint az erőszaké - de ezt a nehézséget, amennyiben az út helyes, vállalni kell, bármilyen erőfeszítéseket igényeljen is. De vajon célravezető-e a türelmesség? Vajon nem vezet-e ahhoz, hogy a törekvéseim oly gyengék és észrevétlenek maradnak, hogy mások még csak az átgondolásukig sem jutnak majd el? Vajon nem eredményezi-e végül éppen azt, ami annyira aggaszt: az egyszerű biológiai lényekénél többre nem vágyó és nem törekvő, a hétköznapi létben reménytelenül elvesző és feloldódó, arc-és gondolattalan embereket, éppen azok körében, akiknek a legtöbbet adhatnám, ha lenne hozzá bátorságom és erőm? Akkor teszek-e jobbat, ha "lerohanok", vagy akkor, ha csupán "sodródom", és a sodrásba másokat is megpróbálok belevonni? Vajon annak a valakinek a viselkedése-e a helyénvaló, aki akkor voltam, amikor testestül-lelkestül magába szippantott a Kelet - vagy azé, aki ma vagyok, valahol a Kelet és a Nyugat határán?
Íme egy újabb kérdés, amire képtelen vagyok megnyugtató választ adni. Mivel azonban ebben az esetben nem csupán rólam van szó, a leírtak szinte fullasztó súllyal nehezednek rám.
Nem hiszek abban, hogy az ember a múltja rabja lenne - azt gondolom, alapvetően képesek vagyunk nagyon nagy változásokra, épülésre vagy éppen romlásra. Ennek ellenére az én életemnek is voltak időszakai, amelyek hatását ma is érzem, ha másképp nem, visszatérő gondolatok, nosztalgia formájában. Az aktívan vallásos periódusom ezek közé az időszakok közé tartozik.
Ahogy arról már írtam, az én késő-kamaszkori vallásosságom egy bizonyos távol-keleti kultuszhoz kapcsolódott. Máig azt gondolom, hogy nekünk, európaiaknak, sok tanulnivalónk lenne a Kelet társadalmaitól (bár az állításom fordítottját is igaznak érzem: valószínűleg a keletiek is gazdagabbá válhatnának a nyugati kultúra bizonyos elemeinek felszívásával). Különösen, ami az élet filozófiai megalapozottságát hirdeti.
Az európai kultúrát megalapozó kereszténység sajnos olyan rövidlátó jellegű, annyira csak az egyéntől egyénig terjedő viszonyokat ("szeretet") látja, olyannyira idegen tőle az, amit Hamvas Béla "éberségként" (a dolgok mögött rejlő valóság iránti érzékenységként) emleget, hogy az itteni gondolati klímához szokott ember számára hihetetlen nehézségeket okoz a Keleten oly általános holisztikus látásmód gyakorlása. A keleti gondolkodásból sem hiányzik az "én", a "te" és a "szeretet" - csak éppen az egész eltörpül a valóság iránti vágyakozás mellett. A nyugati ember görcsösen ragaszkodik saját magához, a társaihoz, az eszméihez, az - ilyen vagy olyan értelemben vett - "üdvözüléshez". A keleti szellem számára mindez puszta álom, jelentéktelenség. Ami fontos, az a látható, hallható, tapintható világ mögött van. Hogy pontosan mi az, ami fontos, arról a keleti szentírások ellentmondásos és lényegben egy helyben toporgó válaszokat adnak (ebben nem különbözve a kereszténységtől, ld. "Vagyok, aki vagyok." - hát, ezt éppen bármelyikünk mondhatná...). Ami a sokszínű és nemegyszer nehezen érthető szövegekből kibontakozik, az csupán egy sejtelem - egy sejtelem arról, hogy talán mégis vannak válaszok a kérdéseinkre, és ezek a válaszok (megfelelő életvitel, erkölcsi tartás stb. mellett) esetleg nem is tökéletesen elérhetetlenek.
Ez a "sejtelem" minden ízében áthatja a keleti gondolkodást - és azokét is, akik más kulturális környezetben ugyan, de szintén a Távol-Kelet eszméit vallják. Az én hajdani közösségem ilyen volt. Az ő köreikben megtapasztaltam, milyen ennek a "sejtelemnek" az oltalma alatt élni - hogyan lehet derűsen szemlélni a nem mindig szép arcát mutató világot, hogyan lehet türelemmel és szelíd szeretettel közelíteni azokhoz is, akiknek az életét, az érzéseit, a gondolatait nem hatja át a számukra mindent megalapozó "sejtelem". Az ilyen viselkedés összeférhetetlen az erőszakossággal, a haraggal, az önteltséggel, a gyűlölettel. Békés, szelíd sodródás ez, mint a szélé, a folyóké - mindig a legkisebb ellenállás irányába halad, de a célt soha szem elől nem téveszti.
Ez a hozzáállás veszett ki belőlem, mióta "felnőttem" (mind életkoromat, mind világnézetemet tekintve). Az évek múlásával egyre súlyosabban érzem a vállamra nehezedő felelősséget, amit mások iránt vállalnom kell. A felelősségérzet türelmetlenséget eredményez. Talán, mert már nem él bennem aktív hit arról, hogy az idő végtelensége áll a rendelkezésünkre, hogy a hibáinkat helyrehozzuk. Mert agnosztikus világnézetű emberként csak ezt az egyetlen életet tudom megkérdőjelezhetetlen alapul venni ahhoz, hogy mi, emberek, valami értékeset érhessünk el. A "sejtelem", bár a "díszlet" más, máig bennem él, csak a rá épített élet- és gondolkodásmód változott. Fájdalmat és lelkiismeret-furdalást érzek mások tönkretett élete láttán. Az én felelősségem, hogy nem segítek, amikor (talán) még lehetne. Az én hibám, ha azok, akiknek segíthettem volna, annak idején majd egy lényegében üres, az állaténál nem sokkal különb életet hagynak maguk mögött. Ha egyáltalán van valami a gondolkodásomat máig megalapozó "sejtelemben", abból következik, hogy az emberi élet többet ér, többre hivatott, mint amit jelenleg is magam körül látok. Nem az "élet" maga a cél, hanem valami több, valami más. Hogy mi ez, arról nem tudok többet mondani. Sőt, talán nincs is semmi a "sejtelem" mögött, csak a "sejtelem" maga - egy fantazmagória, ami azonban még úgy, ahogy van, önmagában, téves feltételezésként is több, értékesebb, magasabb rendű, mint az egyszerű biológiai lét. Hiszem, hogy jobb az életet egy emberhez méltó álomra építeni, mint disznóként hemperegni a sárban, bármilyen kellemes is az utóbbi. A magam részéről próbálok az előbbi módon élni.
Egy gond van csak: ha él is bennem a "sejtelem" és a belőle fakadó elhivatottság, ha érzem is a mások iránti felelősség súlyát, vajon azzal érek-e többet, ha "erőszakkal" próbálok másokat is egy értékesebb élet felé húzni, vagy azzal, ha - mint azt a hajdani vallásos közösségemben láttam - csak szelíden, türelemmel terelgetem a körülöttem élőket, hátha számukra is értéket képvisel majd az a sejtés, az az álom, ami számomra (hiszem: jogosan) mindennél fontosabb. Sok szempontból nehéz kérdés ez. Egyrészt a türelem és a szelídség gyakorlása kétségkívül nehezebb, mint az erőszaké - de ezt a nehézséget, amennyiben az út helyes, vállalni kell, bármilyen erőfeszítéseket igényeljen is. De vajon célravezető-e a türelmesség? Vajon nem vezet-e ahhoz, hogy a törekvéseim oly gyengék és észrevétlenek maradnak, hogy mások még csak az átgondolásukig sem jutnak majd el? Vajon nem eredményezi-e végül éppen azt, ami annyira aggaszt: az egyszerű biológiai lényekénél többre nem vágyó és nem törekvő, a hétköznapi létben reménytelenül elvesző és feloldódó, arc-és gondolattalan embereket, éppen azok körében, akiknek a legtöbbet adhatnám, ha lenne hozzá bátorságom és erőm? Akkor teszek-e jobbat, ha "lerohanok", vagy akkor, ha csupán "sodródom", és a sodrásba másokat is megpróbálok belevonni? Vajon annak a valakinek a viselkedése-e a helyénvaló, aki akkor voltam, amikor testestül-lelkestül magába szippantott a Kelet - vagy azé, aki ma vagyok, valahol a Kelet és a Nyugat határán?
Íme egy újabb kérdés, amire képtelen vagyok megnyugtató választ adni. Mivel azonban ebben az esetben nem csupán rólam van szó, a leírtak szinte fullasztó súllyal nehezednek rám.
2012. augusztus 1., szerda
Illúzió
Védák, Platón, Descartes, Putnam - négy ismerős tulajdonnév, négy - korántsem közeli - korszak a gondolkodástörténetből. Hogy mi a közös bennük? Az az elképzelés, hogy az általunk tapasztalt világ esetleg teljes egészében pusztán merő illúzió. A gondolat végigkísérte (és továbbra is kíséri) a filozófia történetét, mégis, azt hiszem, viszonylag ritkán vagyunk hajlandóak igazán komolyan venni. Hogy ez így van, annak valószínűleg önvédelmi okai vannak - kevesen merik kockáztatni az őrületet holmi gondolatkísérlet kedvéért. Én sem tenném, ha az elképzelés, bizonyos furcsa módon, nem próbálna már hetek óta újra és újra az elmémbe férkőzni.
Az élményem a következő: megyek az utcán, talán egymagamban, talán nem. Körülöttem minden olyan, mint amilyennek már megszokhattam volna, ha egyáltalán meg akarnám szokni: épületek, fák, emberek. Az utóbbiak többnyire meglehetősen visszataszítóak. Az is megesik, hogy gyaloglás közben beszélek valakihez: értem, amit mond, és tudatában vagyok a saját mondataimnak is. És mégis: egyszerre elkezdem azt érezni, hogy mindaz, ami körülvesz, olyan kimondhatatlanul jelentéktelen és irreális, hogy magam is megdöbbenek. Hirtelen nem tudok megragadni semmit, ami valóságos lenne. Furcsa, de még a torkomat érő forró vagy hűvös levegő az, amit a leginkább kézzelfoghatónak érzek. A lélegzet - a lélek. A kettő analógiába állítása nem új ötlet, számomra mégis a levegőben lóg a felé mutató tapasztalat. Már semmit sem érzek, csak a torkomat és a beáramló levegőt. Ha becsuknám a szemem, elhinném, hogy feloldódott körülöttem a világ. Talán, mert ezt akarom hinni. Feloldódott a város, az épületek, az utca és az emberi lelkek szennye. Nem maradt más, csak a felolvadt világ őrült kavargása - ami azonban cseppet sem érthetetlenebb, mint amikor még formákba rendeződött. És még megmaradt - a torkomat érő fuvallat. Magam számára is megfoghatatlan, éppen csak létező "valamiként" állok a nem-semmi közepén. Ha akarnék, sem találnék kapaszkodót - ám ilyesmit a formák sem adtak.
Nem tudom, rosszabb lett-e a világ "csak" azért, mert feloldódott az irrealitásban. De egyre inkább hiszem, hogy nem.
Az élményem a következő: megyek az utcán, talán egymagamban, talán nem. Körülöttem minden olyan, mint amilyennek már megszokhattam volna, ha egyáltalán meg akarnám szokni: épületek, fák, emberek. Az utóbbiak többnyire meglehetősen visszataszítóak. Az is megesik, hogy gyaloglás közben beszélek valakihez: értem, amit mond, és tudatában vagyok a saját mondataimnak is. És mégis: egyszerre elkezdem azt érezni, hogy mindaz, ami körülvesz, olyan kimondhatatlanul jelentéktelen és irreális, hogy magam is megdöbbenek. Hirtelen nem tudok megragadni semmit, ami valóságos lenne. Furcsa, de még a torkomat érő forró vagy hűvös levegő az, amit a leginkább kézzelfoghatónak érzek. A lélegzet - a lélek. A kettő analógiába állítása nem új ötlet, számomra mégis a levegőben lóg a felé mutató tapasztalat. Már semmit sem érzek, csak a torkomat és a beáramló levegőt. Ha becsuknám a szemem, elhinném, hogy feloldódott körülöttem a világ. Talán, mert ezt akarom hinni. Feloldódott a város, az épületek, az utca és az emberi lelkek szennye. Nem maradt más, csak a felolvadt világ őrült kavargása - ami azonban cseppet sem érthetetlenebb, mint amikor még formákba rendeződött. És még megmaradt - a torkomat érő fuvallat. Magam számára is megfoghatatlan, éppen csak létező "valamiként" állok a nem-semmi közepén. Ha akarnék, sem találnék kapaszkodót - ám ilyesmit a formák sem adtak.
Nem tudom, rosszabb lett-e a világ "csak" azért, mert feloldódott az irrealitásban. De egyre inkább hiszem, hogy nem.
2012. július 1., vasárnap
Jaj...
Körülbelül ezzel a szóval tudnám jellemezni a ma a rokonságomnál tett látogatásomat. Nyilván az én hibám, de jobban szeretem, ha a találkozásimat új és minden fél számára építő információk cseréje jellemzi. Ma sajnos - ahogy az már csak szokásos - nem ez történt. A következő tudásmorzsákat mindenesetre zsebre tehettem, immáron ezredszer:
Na, erre varrjak gombot. Igen, az is csodás lenne, ha végre elkezdenék gombokat varrogatni, elvégre mi más is egy nő feladata... Na de az iróniát félretéve: nem célom a blogot efféle személyes nyavalygásokkal megtölteni, de ha már van hova kiírnom magamból az ilyesmit, miért ne tenném. Elvégre hozzám hasonló elméleti ember esetében a világnézeti kérdések csakugyan kapcsolatba hozhatók az élet minden más mozzanatával is.
Egyébként, azt hiszem, pontosan ez az elméleti beállítódás lehet a baj: mióta az eszemet tudom, viszonylag kevéssé érdekeltek a világ látható-tapintható-érzékelhető dolgai; mindig a jelenségek mögött álló valóság illetve ennek keresése volt az, amit igazán fontosnak éreztem. Érdekes kérdésnek tartom, hogy az utóbbi körébe tartozó sejtéseket vajon miért tartjuk kevésbé jelentékenynek, mint a mindennapi élet eseményeit. Az, amit mi emberi életnek tekintünk, csak egy meghatározhatatlan méretű részlete annak az egésznek, amit a mai napig nem sikerült kielégítő módon felderítenünk. A részletekbe merülni az egész megismerésére való törekvés helyett: csak én érzem ezt nevetségesnek?!
Ahogy már korábban is sokszor írtam, a magam részéről ezen megismerési törekvésnek a jegyében élek. Ennek nyilván következményei vannak a mindennapi tevékenységemre nézve is: rengeteg téma érdekel, sokat olvasok és még annál is többet gondolkodom. Nem hinném, hogy különösebben magas intellektussal rendelkeznék, de amim van, azt a fent leírt célnak szentelem. Valóban nem sokat járok társaságba, de ennek nem csak az az oka, hogy a könyvek rabul ejtettek, hanem az is, hogy jobban szeretem az egyedüllétet, a nyugalmat; továbbá az, hogy undorodom az emberek többségét jellemző minden szempontú ürességtől. Ha ennek az ürességnek a diagnosztizálása érzelmi fejletlenséget jelent (tekintve, hogy nem szeretném "megérteni" a tartalmatlan életű embertársaimat), ám legyen. Hogy mindezt "kinövöm-e" majd egyszer, nem tudom. Azzal tisztában vagyok, hogy, ahogy mindenkié, az én személyiségem is változik. Komolyan tartok azonban attól, hogy nagyobb eltérés a jelenlegi beállítottságomtól inkább beszennyeződést, lesüllyedést jelentene, mint bármiféle fejlődést. Lelkiismereti okoktól hajtva rengeteget dolgozom magamon, tudatosan. Ha az irány, amit eddig követtem, nem végzetesen hibás valamilyen módon, jobban örülnék, ha az engem formáló változások inkább a jelenlegi utam folytatását jelentenék, mint attól való elkanyarodást, netán visszafordulást. Végül az, hogy huszonpár évesen nem vagyok házas, számomra semmiféle nehézséget nem jelent, sőt. Radnóti szellemét idézve nem gondolom, hogy az, akire igazán szükségem van, feltétlenül "hitves" kell, hogy legyen - elég, ha "barát". Barát lehet bárki: ismerős, szerető, rokon - mindegy. A kölcsönösen építő, támogató, tiszta emberi kapcsolatok nem zárhatók jogi keretek közé. Ha pedig a "hitves és barát" kombináció mégiscsak megvalósul, az több, mint amit az élettől elvárhatunk.
Ez lenne tehát a válaszom a mai antiélményeimre. Számomra a fentiek leírása megkönnyebbülést jelentett - azt pedig csak remélni tudom, hogy nektek sem okozott túl unalmas perceket.:)
- Nincs életem. [Azaz magamnak való vagyok, ahogy az elmúlt huszonkevés év során is voltam.]
- Majd kinövöm. [Mindent, de leginkább magamat.]
- Érzelmileg éretlen lény vagyok. [Azaz nem szeretem kritikátlanul átvenni az érzelmi élettel kapcsolatos mintákat, sem kritika nélkül hagyni azt, amit helytelennek találok. És van, amit helytelennek találok. Magyarán van saját morálom.]
- és az elmúlt hét még egy remek termése, ezúttal a rokonságom egy más tagjától: Ideje lenne már férjhez mennem. [Kac-kac. Erre tényleg nem tudok többet mondani.]
Na, erre varrjak gombot. Igen, az is csodás lenne, ha végre elkezdenék gombokat varrogatni, elvégre mi más is egy nő feladata... Na de az iróniát félretéve: nem célom a blogot efféle személyes nyavalygásokkal megtölteni, de ha már van hova kiírnom magamból az ilyesmit, miért ne tenném. Elvégre hozzám hasonló elméleti ember esetében a világnézeti kérdések csakugyan kapcsolatba hozhatók az élet minden más mozzanatával is.
Egyébként, azt hiszem, pontosan ez az elméleti beállítódás lehet a baj: mióta az eszemet tudom, viszonylag kevéssé érdekeltek a világ látható-tapintható-érzékelhető dolgai; mindig a jelenségek mögött álló valóság illetve ennek keresése volt az, amit igazán fontosnak éreztem. Érdekes kérdésnek tartom, hogy az utóbbi körébe tartozó sejtéseket vajon miért tartjuk kevésbé jelentékenynek, mint a mindennapi élet eseményeit. Az, amit mi emberi életnek tekintünk, csak egy meghatározhatatlan méretű részlete annak az egésznek, amit a mai napig nem sikerült kielégítő módon felderítenünk. A részletekbe merülni az egész megismerésére való törekvés helyett: csak én érzem ezt nevetségesnek?!
Ahogy már korábban is sokszor írtam, a magam részéről ezen megismerési törekvésnek a jegyében élek. Ennek nyilván következményei vannak a mindennapi tevékenységemre nézve is: rengeteg téma érdekel, sokat olvasok és még annál is többet gondolkodom. Nem hinném, hogy különösebben magas intellektussal rendelkeznék, de amim van, azt a fent leírt célnak szentelem. Valóban nem sokat járok társaságba, de ennek nem csak az az oka, hogy a könyvek rabul ejtettek, hanem az is, hogy jobban szeretem az egyedüllétet, a nyugalmat; továbbá az, hogy undorodom az emberek többségét jellemző minden szempontú ürességtől. Ha ennek az ürességnek a diagnosztizálása érzelmi fejletlenséget jelent (tekintve, hogy nem szeretném "megérteni" a tartalmatlan életű embertársaimat), ám legyen. Hogy mindezt "kinövöm-e" majd egyszer, nem tudom. Azzal tisztában vagyok, hogy, ahogy mindenkié, az én személyiségem is változik. Komolyan tartok azonban attól, hogy nagyobb eltérés a jelenlegi beállítottságomtól inkább beszennyeződést, lesüllyedést jelentene, mint bármiféle fejlődést. Lelkiismereti okoktól hajtva rengeteget dolgozom magamon, tudatosan. Ha az irány, amit eddig követtem, nem végzetesen hibás valamilyen módon, jobban örülnék, ha az engem formáló változások inkább a jelenlegi utam folytatását jelentenék, mint attól való elkanyarodást, netán visszafordulást. Végül az, hogy huszonpár évesen nem vagyok házas, számomra semmiféle nehézséget nem jelent, sőt. Radnóti szellemét idézve nem gondolom, hogy az, akire igazán szükségem van, feltétlenül "hitves" kell, hogy legyen - elég, ha "barát". Barát lehet bárki: ismerős, szerető, rokon - mindegy. A kölcsönösen építő, támogató, tiszta emberi kapcsolatok nem zárhatók jogi keretek közé. Ha pedig a "hitves és barát" kombináció mégiscsak megvalósul, az több, mint amit az élettől elvárhatunk.
Ez lenne tehát a válaszom a mai antiélményeimre. Számomra a fentiek leírása megkönnyebbülést jelentett - azt pedig csak remélni tudom, hogy nektek sem okozott túl unalmas perceket.:)
2012. június 23., szombat
Káosz
Mármint káosz, a fejemben. Kissé nyavalygós sorok következnek, aki nem bírja az ilyet, inkább hagyja ki ezt a bejegyzést.
Szóval egyre nagyobb káoszt érzek a fejemben, ez a helyzet. Valószínűleg azért, mert az utóbbi két hétben sok időm volt ilyesmivel foglalkozni (remélhetőleg ez az állapot már nem tart sokáig), bár ezek a kérdések előbb-utóbb úgyis felszínre törtek volna bennem. Talán még örülhetek is, hogy nem mondjuk egy vizsgaidőszak közepén.
Nagyjából úgy érzem magam, mint utoljára 18 éves koromban. Erről az időszakról már elég sokat írtam: akkoriban egy hosszúra nyúló világnézeti válságot éltem át, ami, mint utóbb kiderült, sok más szempontból is alapvető változásokkal járt együtt a későbbieket illetően. Az elmúlt néhány évben az ekkor kialakult nézetrendszerem meglehetősen stabilnak bizonyult, nem is ez jelent most számomra problémát, hanem a morális kérdések. Ha úgy vesszük, nem vagyok egyszerű eset: ősrégi törekvésem, hogy az életemet az általam helyesnek vallott elveknek megfelelően rendezzem be, amivel csak az a baj, hogy részben kivitelezhetetlen. Naponta érzem azt, hogy erkölcsileg szembeköpöm saját magamat, hogy nem vállalok elég felelősséget másokért és így tovább - miközben tudom, hogy a lehetőségeimhez mérten igyekszem mindent megtenni, hogy helyesen cselekedjek. (Bár, hadd tegyem hozzá, néha még ez utóbbi sem teljesül - ilyenkor még jobban haragszom magamra.) Időként úgy érzem, jó lenne egy időre kiszakadni a jelenlegi életemből, egy kicsit félrevonulni a világtól, hogy legalább valamennyire rendet tehessek a gondolataim között. Igazság szerint nem is kellene olyan sokat tennem azért, hogy egy időre szabadságoljam magam, de két oka is van annak, hogy ezt nem tartanám helyes döntésnek. Egyrészt az elmúlt években sikerült néhány dologba annyira belebonyolódnom, hogy sajnálnék szakítani a jelenlegi életemmel. Másrészt nem sok esélyét látom annak, hogy a jelenlegi környezetemtől távol, teljesen egyedül, új viszonyokhoz alkalmazkodva sikeresebben tudnám tisztázni a bennem forrongó kérdéseket, mint a mostani körülményeim között. Nagyon szeretnék morálisan helyes döntéseket hozni, de ennek maradéktalan megvalósításához olyan semmi által nem háborgatott, steril környezetre lenne szükségem, ami eltér attól, amiben most élek, illetve amit teremteni tudnék magamnak.
Mégis szükségem lenne az ilyen döntések meghozatalára, a bennem felmerülő kérdések tisztázására, mert előbb-utóbb nem fogok tudni tükörbe nézni.
Szóval egyre nagyobb káoszt érzek a fejemben, ez a helyzet. Valószínűleg azért, mert az utóbbi két hétben sok időm volt ilyesmivel foglalkozni (remélhetőleg ez az állapot már nem tart sokáig), bár ezek a kérdések előbb-utóbb úgyis felszínre törtek volna bennem. Talán még örülhetek is, hogy nem mondjuk egy vizsgaidőszak közepén.
Nagyjából úgy érzem magam, mint utoljára 18 éves koromban. Erről az időszakról már elég sokat írtam: akkoriban egy hosszúra nyúló világnézeti válságot éltem át, ami, mint utóbb kiderült, sok más szempontból is alapvető változásokkal járt együtt a későbbieket illetően. Az elmúlt néhány évben az ekkor kialakult nézetrendszerem meglehetősen stabilnak bizonyult, nem is ez jelent most számomra problémát, hanem a morális kérdések. Ha úgy vesszük, nem vagyok egyszerű eset: ősrégi törekvésem, hogy az életemet az általam helyesnek vallott elveknek megfelelően rendezzem be, amivel csak az a baj, hogy részben kivitelezhetetlen. Naponta érzem azt, hogy erkölcsileg szembeköpöm saját magamat, hogy nem vállalok elég felelősséget másokért és így tovább - miközben tudom, hogy a lehetőségeimhez mérten igyekszem mindent megtenni, hogy helyesen cselekedjek. (Bár, hadd tegyem hozzá, néha még ez utóbbi sem teljesül - ilyenkor még jobban haragszom magamra.) Időként úgy érzem, jó lenne egy időre kiszakadni a jelenlegi életemből, egy kicsit félrevonulni a világtól, hogy legalább valamennyire rendet tehessek a gondolataim között. Igazság szerint nem is kellene olyan sokat tennem azért, hogy egy időre szabadságoljam magam, de két oka is van annak, hogy ezt nem tartanám helyes döntésnek. Egyrészt az elmúlt években sikerült néhány dologba annyira belebonyolódnom, hogy sajnálnék szakítani a jelenlegi életemmel. Másrészt nem sok esélyét látom annak, hogy a jelenlegi környezetemtől távol, teljesen egyedül, új viszonyokhoz alkalmazkodva sikeresebben tudnám tisztázni a bennem forrongó kérdéseket, mint a mostani körülményeim között. Nagyon szeretnék morálisan helyes döntéseket hozni, de ennek maradéktalan megvalósításához olyan semmi által nem háborgatott, steril környezetre lenne szükségem, ami eltér attól, amiben most élek, illetve amit teremteni tudnék magamnak.
Mégis szükségem lenne az ilyen döntések meghozatalára, a bennem felmerülő kérdések tisztázására, mert előbb-utóbb nem fogok tudni tükörbe nézni.
2012. június 9., szombat
Nem szeretem, mikor hirtelen feladatok nélkül maradok. Még egy rövid időre sem. Számomra egy-egy kemény munkával töltött időszak vége nem a megkönnyebbülést hozza el, hanem a kétségbeesést.
Hirtelen nincs, ami szabályozott mederbe terelje a gondolataimat. Ilyenkor pedig még a szokásosnál is gyakrabban felsejlik közöttük az a gondolat, ami elől csaknem két évtizede menekülni próbálok: a halálé. Iszonyodom tőle. És iszonyodom az élettől is, amelynek minden pillanata mögött ott susog a halál lehelete. A halálé - az ismeretlené. Talán nem is érdekelne, hogy egyszer vége lesz az életnek, ha tudnám, mi vár utána.
Életemnek eddig mindössze egyetlen olyan szakasza volt, amikor ideiglenesen meg tudtam szabadulni a halálfélelemtől - amikor hívő voltam. Emlékszem az akkori estékre: hazafele tartva a templomból, olyan megnyugtatónak, olyan könnyűnek tűnt minden. Isten tekintetét éreztem a városon, a házakon, a többi emberen, magamon. Boldog voltam, hogy Ő van, és hogy szolgálhatom.
Mára sok minden világosabb lett a számomra, én magam pedig sokkal szomorúbb. Rájöttem, hogy Istent én teremtettem a magam vigasztalására. A világ megfejtése mostanra egy matematikai problémává vált a számomra: vagy van "ott" valami, vagy nincs, vagy olyasmi a világ problémájának megoldása, amit még ilyen nagyon általánosan sem tudok megragadni. A három lehetőség közül egy irányába sincs egy porszemnyi bizonyítékom sem. Rettenetesen félek.
Azt hiszem, az egyetlen értelmes dolog, amit az ember tehet, hogy amint képessé válik a gondolkodásra és átlátja a helyzetét, megöli magát. Végülis csak az elkerülhetetlent hozza közelebb ezzel, néhány évnyi-évtizednyi halál-meghatározta felesleges létet kiiktatva. Tudom, hogy ez a helyes, de én ehhez gyáva vagyok. Cserébe - ha hinnék bármiben is, azt mondanám, talán büntetésül - élni sem merek. Az eddigi huszonyegynéhány évem jelentős része rettegésben telt, és ez alighanem így is fog maradni. Meglehet, meg is érdemlem. Viszont, bár talán nevetséges, hogy ezzel próbálom védeni magam, még mindig kevésbé vagyok gyáva, mint az emberek többsége. Én be merem látni az élet értelmetlenségét, mások ellenben eljátsszák, hogy az övéknek van értelme. Ez sajnos nevetséges és aljas hazugság, bármennyire is bele tudják élni magukat az emberek. Sajnos bármit teszünk, azt a nem-lét ellenében, ahhoz viszonyítva tesszük: így szeretünk, így alkotunk, így próbálunk életben maradni és életben tartani. Gátlástalanul élőködünk a saját nyomorúságunkon, noha jól tudjuk, hogy egyszer (talán a következő percben) nem lesz más választásunk, mint átadni magunkat - és mindent, amiért éltünk - az ismeretlennek. Nem, nem a megsemmisülésnek: nagy megkönnyebbülésemre szolgálna, ha biztosan kijelenthetném, hogy a semmivé válás ránk, de hol a bizonyíték arra, hogy így lesz? Csakis a vaksötét ismeretlennek, amit jelenlegi helyzetünkben fantáziánkon és reményeinken kívül semmivel sem közelíthetünk meg.
Azt kívánom, bár sohasem születtem volna meg. Az, amit így veszítenék, messze elmaradna attól a szenvedéstől, amit az ismeretlentől az ismeretlenig tartó életem okoz. Ha pedig már létezem, elég bátornak kellene lennem ahhoz, hogy ennek az állapotnak azonnal véget vessek, hogy méltósággal szembenézzek azzal, amivel egyszer úgyis szembe kell nézni. Ehhez képest itt vagyok, ha másoknál talán kevésbé is, de részt veszek a közös élet-hazugságban, és mindezzel magamnak is, másoknak is csak ártok. Undorító, gyáva, nyomorult féreg vagyok magam is.
Hirtelen nincs, ami szabályozott mederbe terelje a gondolataimat. Ilyenkor pedig még a szokásosnál is gyakrabban felsejlik közöttük az a gondolat, ami elől csaknem két évtizede menekülni próbálok: a halálé. Iszonyodom tőle. És iszonyodom az élettől is, amelynek minden pillanata mögött ott susog a halál lehelete. A halálé - az ismeretlené. Talán nem is érdekelne, hogy egyszer vége lesz az életnek, ha tudnám, mi vár utána.
Életemnek eddig mindössze egyetlen olyan szakasza volt, amikor ideiglenesen meg tudtam szabadulni a halálfélelemtől - amikor hívő voltam. Emlékszem az akkori estékre: hazafele tartva a templomból, olyan megnyugtatónak, olyan könnyűnek tűnt minden. Isten tekintetét éreztem a városon, a házakon, a többi emberen, magamon. Boldog voltam, hogy Ő van, és hogy szolgálhatom.
Mára sok minden világosabb lett a számomra, én magam pedig sokkal szomorúbb. Rájöttem, hogy Istent én teremtettem a magam vigasztalására. A világ megfejtése mostanra egy matematikai problémává vált a számomra: vagy van "ott" valami, vagy nincs, vagy olyasmi a világ problémájának megoldása, amit még ilyen nagyon általánosan sem tudok megragadni. A három lehetőség közül egy irányába sincs egy porszemnyi bizonyítékom sem. Rettenetesen félek.
Azt hiszem, az egyetlen értelmes dolog, amit az ember tehet, hogy amint képessé válik a gondolkodásra és átlátja a helyzetét, megöli magát. Végülis csak az elkerülhetetlent hozza közelebb ezzel, néhány évnyi-évtizednyi halál-meghatározta felesleges létet kiiktatva. Tudom, hogy ez a helyes, de én ehhez gyáva vagyok. Cserébe - ha hinnék bármiben is, azt mondanám, talán büntetésül - élni sem merek. Az eddigi huszonyegynéhány évem jelentős része rettegésben telt, és ez alighanem így is fog maradni. Meglehet, meg is érdemlem. Viszont, bár talán nevetséges, hogy ezzel próbálom védeni magam, még mindig kevésbé vagyok gyáva, mint az emberek többsége. Én be merem látni az élet értelmetlenségét, mások ellenben eljátsszák, hogy az övéknek van értelme. Ez sajnos nevetséges és aljas hazugság, bármennyire is bele tudják élni magukat az emberek. Sajnos bármit teszünk, azt a nem-lét ellenében, ahhoz viszonyítva tesszük: így szeretünk, így alkotunk, így próbálunk életben maradni és életben tartani. Gátlástalanul élőködünk a saját nyomorúságunkon, noha jól tudjuk, hogy egyszer (talán a következő percben) nem lesz más választásunk, mint átadni magunkat - és mindent, amiért éltünk - az ismeretlennek. Nem, nem a megsemmisülésnek: nagy megkönnyebbülésemre szolgálna, ha biztosan kijelenthetném, hogy a semmivé válás ránk, de hol a bizonyíték arra, hogy így lesz? Csakis a vaksötét ismeretlennek, amit jelenlegi helyzetünkben fantáziánkon és reményeinken kívül semmivel sem közelíthetünk meg.
Azt kívánom, bár sohasem születtem volna meg. Az, amit így veszítenék, messze elmaradna attól a szenvedéstől, amit az ismeretlentől az ismeretlenig tartó életem okoz. Ha pedig már létezem, elég bátornak kellene lennem ahhoz, hogy ennek az állapotnak azonnal véget vessek, hogy méltósággal szembenézzek azzal, amivel egyszer úgyis szembe kell nézni. Ehhez képest itt vagyok, ha másoknál talán kevésbé is, de részt veszek a közös élet-hazugságban, és mindezzel magamnak is, másoknak is csak ártok. Undorító, gyáva, nyomorult féreg vagyok magam is.
Címkék:
etika,
félelem,
Isten,
nyavalygás,
öngyilkosság,
vallás
2012. május 5., szombat
Kognitív disszonancia
A kognitív disszonancia annál elviselhetetlenebb, minél közelebbi a forrása. Ez egyrészt jó, mert segít fejlődni a gondolkodás terén. Másrészt rossz, mert lehetetlenné teszi a megnyugvást.
A látszat ellenére tudom, hogy a fentiek leírása nem segít azon, hogy aktívan elcs*szem az életem.
A látszat ellenére tudom, hogy a fentiek leírása nem segít azon, hogy aktívan elcs*szem az életem.
Amikor fáj a magány...
Mert ilyen is van. Különösen, ha nem magányos magányról van szó, hanem társas magányról. Az az előbbinél is pokolibban tud fájni.
Félreértés ne essék, nem vagyok egy szociálisan függő típus. Remekül bírom, sőt, nagyon sokszor igénylem is az egyedüllétet, ugyanakkor gond nélkül képes vagyok a másokkal való személyközi kommunikációra is. Külső szemlélő számára közelítőleg "normális" életet élek, legalábbis nem olyat, ami bármilyen szempontból is súlyosabban kifogásolható lenne.
Ahogy a dolgok egy jelentős részéről, a társas kapcsolatokról is "sikerült" kialakítanom egy meglehetősen markáns és egyedi véleményt. Azt gondolom, hogy az embernek képesnek kell lennie a függetlenségre: először a környezetét, majd saját magát is meg kell tanulnia a kemény valóságnak megfelelően kezelni. A "másik" lelkébe, bárkiről is legyen szó, sosem láthatunk bele igazán, ezért nem várhatjuk, hogy az mindig a várakozásainknak, vágyainknak megfelelően viselkedjen. Az úgynevezett "szeretet" nem több, mint a másik birtoklására, a vele való valamilyen egybeolvadásra irányuló vágy (vagy a másikat szeretnénk magunkba, vagy magunkat a másikba olvasztani), és mint ilyen, eleve hibás képleten alapul. Ettől függetlenül még persze valamennyien fogunk szeretni, de jobb, ha tisztában vagyunk vele, hogy érzésünk, ha jobban és nagyobb távlatban megnézzük, puszta illúzió. Ideális, valóban emberhez méltó esetben képesnek kellene lennünk belülről függetlenné válni mindenki mástól, és helyén kezelni a "szeretet" kérdését. Talán új szeretet-fogalomra lenne szükségünk.
És, bár kellemetlen, hasonló gondolatokat fogalmazhatunk meg a saját magukkal való viszonyukkal kapcsolatban is. Az az "én", ami érzésünk szerint kizárólagos tulajdonunk, még egy "valakié": az időé. Az én, amíg fennáll, nem változik. De egyszer csak nem áll fenn tovább. És akkor nem tudni, mi történik vele. Éppen ezért függetlenné kell tudnunk válni a saját lényünkhöz való ragaszkodástól, önmagunk "szeretetétől" is. Éreznünk kell, hogy énünk nem több, mint egy homokba rajzolt kép, amit egyszer egy nagy vihar szele szerteszét fúj, és nem tudni, mivé rak össze újra, vagy egyáltalán összerak-e valamivé. Nem szabad ragaszkodnunk önmagunkhoz. Ahogy másokhoz sem.
Meg kell mondanom, a fentieket leírni sem könnyű, megélni azonban még annál is nehezebb. Önmagamtól függetlenné válni: ez valahol a halálfélelem leküzdésének és azon törekvés sikerességének a kérdése, hogy megtanuljam saját megsemmisülésemet nem mint helyrehozhatatlan veszteséget kezelni. Ez egy magányos játszma. De ez előző?! A másoktól való függetlenség elérése valahogy még nehezebbnek tűnik, talán mert az ember alapvetően csoportban élő állat (vagy az volt). Pedig el kellene érnem; legalábbis, ha nem akarom, hogy az állandó megértetlenség - a társas magány - folyamatos fájdalmat okozzon.
Félreértés ne essék, nem vagyok egy szociálisan függő típus. Remekül bírom, sőt, nagyon sokszor igénylem is az egyedüllétet, ugyanakkor gond nélkül képes vagyok a másokkal való személyközi kommunikációra is. Külső szemlélő számára közelítőleg "normális" életet élek, legalábbis nem olyat, ami bármilyen szempontból is súlyosabban kifogásolható lenne.
Ahogy a dolgok egy jelentős részéről, a társas kapcsolatokról is "sikerült" kialakítanom egy meglehetősen markáns és egyedi véleményt. Azt gondolom, hogy az embernek képesnek kell lennie a függetlenségre: először a környezetét, majd saját magát is meg kell tanulnia a kemény valóságnak megfelelően kezelni. A "másik" lelkébe, bárkiről is legyen szó, sosem láthatunk bele igazán, ezért nem várhatjuk, hogy az mindig a várakozásainknak, vágyainknak megfelelően viselkedjen. Az úgynevezett "szeretet" nem több, mint a másik birtoklására, a vele való valamilyen egybeolvadásra irányuló vágy (vagy a másikat szeretnénk magunkba, vagy magunkat a másikba olvasztani), és mint ilyen, eleve hibás képleten alapul. Ettől függetlenül még persze valamennyien fogunk szeretni, de jobb, ha tisztában vagyunk vele, hogy érzésünk, ha jobban és nagyobb távlatban megnézzük, puszta illúzió. Ideális, valóban emberhez méltó esetben képesnek kellene lennünk belülről függetlenné válni mindenki mástól, és helyén kezelni a "szeretet" kérdését. Talán új szeretet-fogalomra lenne szükségünk.
És, bár kellemetlen, hasonló gondolatokat fogalmazhatunk meg a saját magukkal való viszonyukkal kapcsolatban is. Az az "én", ami érzésünk szerint kizárólagos tulajdonunk, még egy "valakié": az időé. Az én, amíg fennáll, nem változik. De egyszer csak nem áll fenn tovább. És akkor nem tudni, mi történik vele. Éppen ezért függetlenné kell tudnunk válni a saját lényünkhöz való ragaszkodástól, önmagunk "szeretetétől" is. Éreznünk kell, hogy énünk nem több, mint egy homokba rajzolt kép, amit egyszer egy nagy vihar szele szerteszét fúj, és nem tudni, mivé rak össze újra, vagy egyáltalán összerak-e valamivé. Nem szabad ragaszkodnunk önmagunkhoz. Ahogy másokhoz sem.
Meg kell mondanom, a fentieket leírni sem könnyű, megélni azonban még annál is nehezebb. Önmagamtól függetlenné válni: ez valahol a halálfélelem leküzdésének és azon törekvés sikerességének a kérdése, hogy megtanuljam saját megsemmisülésemet nem mint helyrehozhatatlan veszteséget kezelni. Ez egy magányos játszma. De ez előző?! A másoktól való függetlenség elérése valahogy még nehezebbnek tűnik, talán mert az ember alapvetően csoportban élő állat (vagy az volt). Pedig el kellene érnem; legalábbis, ha nem akarom, hogy az állandó megértetlenség - a társas magány - folyamatos fájdalmat okozzon.
2012. május 3., csütörtök
...
A kimondott szó torzít. A leírt túl egyszerű. Az őszinte kommunikáció puszta utópia. Nincs, nem lehetséges a híd két lélek között.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)