Kíváncsi vagyok, mikor fogok rájönni, hogy a világ valószínűleg nem tökéletes. Legalábbis számunkra, emberek számára nem. És nem csupán azért, mert mi magunk tökéletlenné tesszük - hanem mert nem az. Olyan könnyen meg tudom tenni ezt a kijelentést, de nem, nem tudok hinni benne.
(Az elmúlt pár hétben csak ilyen kis szösszenetekre futja. Ennek az oka nem az érdeklődés hiánya, hanem a bizonyosságaim egyre teljesebb feloldódása. Nem tudom, hova vezet mindez.)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: bizonytalanság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: bizonytalanság. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. február 18., hétfő
2013. február 16., szombat
Kérdés magamhoz
Vajon sikerül-e egyszer kimásznom ebből az egészből? Vajon lehetek-e belátható időn belül békés, nyugodt? Vajon elcsendesül-e majd bennem ez a ki tudja, merre sodró vihar?
Ne kergess illúziókat. A nyugtalanságod nem egy átmeneti válság eredménye. Ez, legalábbis jelenleg, az életed maga.
Ne kergess illúziókat. A nyugtalanságod nem egy átmeneti válság eredménye. Ez, legalábbis jelenleg, az életed maga.
2013. február 4., hétfő
"Jól élni"
Magamon látom, milyen furcsa és érdekes, ahogy az ember érdeklődése az idő múlásával alakul, változik.
Bárkinek, aki már valaha akár csak egy bejegyzést is elolvasott ezen a blogon, feltűnhetett, hogy imádok olvasni. Ez így is van. Egy ideje azonban bizonyos nehézségeim támadtak az olvasnivalóimmal kapcsolatban - kissé nehezemre esik a megválasztásuk.
Nem is olyan régen a választás még egyértelmű volt: a kérdésem a "hogyan működik a világ?" volt, az olvasmányaim pedig erre a kérdésre voltak hivatottak válaszolni. Azt hiszem, az évek során sikerült megtalálnom a magam számára kielégítő választ. Nem ott, nem úgy, ahol és ahogyan sejtettem, de végre az enyém. A válaszom az ismeretelméleti tagadás. Nem tudok semmit. És ez a felfedezés és a felfedezés eredményével való megbékélés bizonyos szempontból teljessé tett. Nem, nem tűnt el belőlem a kíváncsiság, korántsem. Az eredeti kérdéseim ma is élőek, válasz után kiáltanak, de már megvan az a jelen pillanatban biztosnak tűnő háttér, ami előtt feltehetem őket. A kérdések és a mögöttük meghúzódó elméleti megfontolások mára szerves egységet alkotnak a tudatomban; azok a tudattartalmaim, amik korábban, eredetileg elkülönülten léteztek, mostanra összekapcsolódtak. Hitté váltak, ha úgy tetszik. A hit sem valami befejezett dolog, nem. De a háttér, ami előtt tovább építkezhet, többé-kevésbé szilárd. Én a nemtudásban "hiszek".
Az eddig jelzett kérdéseken túl azonban van még valami, ami mostanában talán az előbbieknél is sürgetőbben, akutan foglalkoztat. Ez a "hogyan éljünk?" kérdése. A kérdés az előző bekezdésben írtaktól cseppet sem független: úgy érzem, elérkezett az idő, amikor meg kell hoznom a "hitem" további építgetéséhez szükséges feltételeket. Ez rengeteg kérdést vet fel. Vajon milyen feltételek szükségesek ehhez? Merre építhető tovább ez a hit? Milyen eszközökkel? Mi az, amit ehhez fontosnak kell tekinteni, és mi az, amire nem érdemes figyelmet szentelni? Ha úgy tetszik, ezek mind etikai, erkölcsi kérdések: hogyan lehetséges jól - természetesen a saját "hitem" értelmében "jól" - élni? Lehetséges-e egyáltalán? És így tovább, és így tovább...
Mostanában, ha olvasok, az ilyen kérdésekre válaszlehetőségeket kínáló írásokat keresem. Nem, nem kész válaszokat, mert az eddigi tapasztalataim azt súgják, hogy ilyenek nincsenek; közhelyesnek hangzik, de úgy érzem, válaszul igazán csak az szolgálhat a kérdéseinkre, amit belsővé tudunk tenni, ehhez pedig minden külső forrásból érkező válaszon alakítanunk kell valamennyit. Amit keresek - olvasmányokban, beszélgetésekben, itt-ott - az az inspiráció az ilyen válaszok megfogalmazásához. Nem tudom, hogy ez az út hová vezet - noha, mint bebizonyosodott, az "út" előző stádiumának végkimenetelét sem sejtettem. Szeretném, ha sikerülne az, amit egy bekezdéssel korábban megfogalmaztam: megteremteni a megfelelő feltételeket ahhoz, hogy a - úgy érzem - lényegemmé vált "hitemet" tovább építgethessem.
Hogy ehhez hol, mikor, hogyan találok, vagy találok-e egyáltalán fogódzót, nem tudom.
Bárkinek, aki már valaha akár csak egy bejegyzést is elolvasott ezen a blogon, feltűnhetett, hogy imádok olvasni. Ez így is van. Egy ideje azonban bizonyos nehézségeim támadtak az olvasnivalóimmal kapcsolatban - kissé nehezemre esik a megválasztásuk.
Nem is olyan régen a választás még egyértelmű volt: a kérdésem a "hogyan működik a világ?" volt, az olvasmányaim pedig erre a kérdésre voltak hivatottak válaszolni. Azt hiszem, az évek során sikerült megtalálnom a magam számára kielégítő választ. Nem ott, nem úgy, ahol és ahogyan sejtettem, de végre az enyém. A válaszom az ismeretelméleti tagadás. Nem tudok semmit. És ez a felfedezés és a felfedezés eredményével való megbékélés bizonyos szempontból teljessé tett. Nem, nem tűnt el belőlem a kíváncsiság, korántsem. Az eredeti kérdéseim ma is élőek, válasz után kiáltanak, de már megvan az a jelen pillanatban biztosnak tűnő háttér, ami előtt feltehetem őket. A kérdések és a mögöttük meghúzódó elméleti megfontolások mára szerves egységet alkotnak a tudatomban; azok a tudattartalmaim, amik korábban, eredetileg elkülönülten léteztek, mostanra összekapcsolódtak. Hitté váltak, ha úgy tetszik. A hit sem valami befejezett dolog, nem. De a háttér, ami előtt tovább építkezhet, többé-kevésbé szilárd. Én a nemtudásban "hiszek".
Az eddig jelzett kérdéseken túl azonban van még valami, ami mostanában talán az előbbieknél is sürgetőbben, akutan foglalkoztat. Ez a "hogyan éljünk?" kérdése. A kérdés az előző bekezdésben írtaktól cseppet sem független: úgy érzem, elérkezett az idő, amikor meg kell hoznom a "hitem" további építgetéséhez szükséges feltételeket. Ez rengeteg kérdést vet fel. Vajon milyen feltételek szükségesek ehhez? Merre építhető tovább ez a hit? Milyen eszközökkel? Mi az, amit ehhez fontosnak kell tekinteni, és mi az, amire nem érdemes figyelmet szentelni? Ha úgy tetszik, ezek mind etikai, erkölcsi kérdések: hogyan lehetséges jól - természetesen a saját "hitem" értelmében "jól" - élni? Lehetséges-e egyáltalán? És így tovább, és így tovább...
Mostanában, ha olvasok, az ilyen kérdésekre válaszlehetőségeket kínáló írásokat keresem. Nem, nem kész válaszokat, mert az eddigi tapasztalataim azt súgják, hogy ilyenek nincsenek; közhelyesnek hangzik, de úgy érzem, válaszul igazán csak az szolgálhat a kérdéseinkre, amit belsővé tudunk tenni, ehhez pedig minden külső forrásból érkező válaszon alakítanunk kell valamennyit. Amit keresek - olvasmányokban, beszélgetésekben, itt-ott - az az inspiráció az ilyen válaszok megfogalmazásához. Nem tudom, hogy ez az út hová vezet - noha, mint bebizonyosodott, az "út" előző stádiumának végkimenetelét sem sejtettem. Szeretném, ha sikerülne az, amit egy bekezdéssel korábban megfogalmaztam: megteremteni a megfelelő feltételeket ahhoz, hogy a - úgy érzem - lényegemmé vált "hitemet" tovább építgethessem.
Hogy ehhez hol, mikor, hogyan találok, vagy találok-e egyáltalán fogódzót, nem tudom.
2013. január 2., szerda
Az egyedüllétről
Van valami furcsa abban, ha az ember egyedül van. Főleg, ha sokáig (napokig) és többé vagy kevésbé kényszerűen.
Ilyenkor a gondolatok szokásos rendje felbomlik. Nincs, ami vagy aki egy adott mederben tartsa őket; szabadon folynak, előre kiszámíthatatlan módon, olyan pontokhoz is elérve, amelyeket egyébként gondosan elrejtünk saját magunk elől. A máskor oly világos tudattartalmak lassan új formát öltenek: oda lesz az egyértelműség, a letisztultság, a kényelem. Ami marad: egy amorf, átláthatatlanul kavargó gondolattömeg, melyben tapasztalat és idea máskor sosem látott sűrűségben, a köztük lévő kapcsolatokat cseppfolyóssá olvasztva örvénylik megállíthatatlanul. Az álcázás ezekben az időszakokban nehézzé, töredezetté válik; a tisztánlátás és/vagy a tisztánlátásra való képtelenség felismerése pedig tűrhetetlenül fáj, fojtogat.
Az egyedüllét - a magamfajtának legalábbis biztosan - létszükséglet, öröm, a kreativitás legfontosabb közege. De néha, ha túl mélyre süllyedünk benne, pokollá válik. Tanulni, ezt komolyan hiszem, ilyenkor is tudunk belőle, ez azonban nem teszi könnyebben viselhetővé. Mindezt csak most látom igazán, amikor (azt hiszem) - vége. Egy időre.
Ilyenkor a gondolatok szokásos rendje felbomlik. Nincs, ami vagy aki egy adott mederben tartsa őket; szabadon folynak, előre kiszámíthatatlan módon, olyan pontokhoz is elérve, amelyeket egyébként gondosan elrejtünk saját magunk elől. A máskor oly világos tudattartalmak lassan új formát öltenek: oda lesz az egyértelműség, a letisztultság, a kényelem. Ami marad: egy amorf, átláthatatlanul kavargó gondolattömeg, melyben tapasztalat és idea máskor sosem látott sűrűségben, a köztük lévő kapcsolatokat cseppfolyóssá olvasztva örvénylik megállíthatatlanul. Az álcázás ezekben az időszakokban nehézzé, töredezetté válik; a tisztánlátás és/vagy a tisztánlátásra való képtelenség felismerése pedig tűrhetetlenül fáj, fojtogat.
Az egyedüllét - a magamfajtának legalábbis biztosan - létszükséglet, öröm, a kreativitás legfontosabb közege. De néha, ha túl mélyre süllyedünk benne, pokollá válik. Tanulni, ezt komolyan hiszem, ilyenkor is tudunk belőle, ez azonban nem teszi könnyebben viselhetővé. Mindezt csak most látom igazán, amikor (azt hiszem) - vége. Egy időre.
*
Egyedül nyomasztóbban nehezedik rám az élet súlya is. Hiszen még ezt sem ismerem. Ismerhető-e egyáltalán? Lehet-e "jól" ismerni?...
Úgy fázom az élettől.
2012. november 8., csütörtök
Meddig maradunk idealisták?
Pár napja belefutottam a neten egy cikkbe, ami az ember lelki-szellemi fejlődéséről(?) szólt. A fiatal felnőttkor leírásánál - micsoda meglepetés - önmagamra ismertem: idealizmus, a megismerés iránti vágy, a világ megvált(oztat)hatóságába vetett hit. Ezután elvileg annak kellene következnie, hogy szépen lassan beletörődöm abba, hogy minden éppen olyan, amilyen, majd illedelmesen bele kellene illeszkednem az élet és a társadalom rendjébe.
Nem akarom, hogy így legyen. De vajon tényleg törvényszerű, hogy az ember ilyen irányba változzon? Mi értelme az emberi életnek, ha nem áll mögötte az az elméleti megalapozottság és cél, amit "idealizmus" néven szokás emlegetni? Nem csupán beletörődésről, megfáradásról (igen, a társadalmi normákkal szembeni életvitel pszichésen rendkívüli mértékben fárasztó), a megújulás készségének a társadalmi nyomás hatására végbemenő elvesztéséről van szó? A kérdés komoly és nyitott. Többek között az a fura az emberben, hogy a különböző "törvények" egyéni érvényesülése mindig csak utólag mondható ki, vagy talán még akkor sem. Az egyéni pszichés-szellemi fejlődés jövőbeli menete nem előre megjósolható, már csak azért sem, mert az egyéni akarat és a környezet számos módon képest azt alakítani. Én sem tudom kimondani magamról, hogy biztosan nem válok egyszer másmilyenné, mint amilyen most vagyok, és amilyen szeretek lenni.
Mi is a gondom az idealizmus elvesztésével? Egyáltalán, mit is értek a saját esetemben idealizmus alatt? Agnosztikusként az idealizmus nálam tulajdonképpen egyfajta antiidealizmusként jelentkezik: a hiány, az űr, a tárgytalanság alkotják a gerincét, természetesen ismeretelméleti értelemben. Nem a tagadás és nem is az állítás. Ami motivál, az, éppen az előbbiekből fakadóan, a vágy, a megismerés vágya. Ezeket elvesztve az életem éppen azt vesztené el, ami megalapozza, legalábbis a szó sajátosan emberi, szellemi értelmében. Hogy szükség van-e ilyen szellemi megalapozottságra? Nem tudok a kérdésre objektív választ adni, csak a saját tapasztalatomat. Lassan másfél évtizede volt egy kisebb balesetem, minimális agyi érintettséggel. A dolognak látszólag semmilyen hosszútávú egészségi hatása nem volt, azonban a gondolkodásom ettől az eseménytől kezdve kissé megváltozott. Analitikussá, elemzővé vált, a dolognak abban a némileg mazochista értelmében, hogy minden információt szinte kényszeresen "dobozokba", kategóriákba sorolok, elemzem a köztük fennálló kapcsolatokat, érteni akarom őket. Muszáj értenem őket. Nem tudom, a gondolkodásom akkor is így alakult volna-e, ha nem történik meg a(z egyébként tényleg nagyon könnyű sérülésekkel járó) balesetem - valószínűleg igen. Annyi azonban biztos, hogy ilyen szellemi berendezkedéssel képtelen vagyok elképzelni egy ideológiailag megalapozatlan életet. Nem tudom, másoknak ez "sikerül"-e - és ha igen, ezt inkább jó vagy inkább rossz dolognak kell-e tekintenünk. Nem tudom, emberként egyáltalán lehetséges-e az ideológiamentes élet, ha pedig nem, akkor milyen szerepet tölt be az ideológiai megalapozottság másoknál. Nekem mindenesetre olyan szükségem van erre, mint a lélegzetvételre.
Könnyen felmerülhet az az ellenérv, hogy a fent írtak minden ellentétes törekvésem ellenére is csak az életkoromból és az annak megfelelő pszichés berendezkedésemből fakadnak. Hogy előbb-utóbb megváltozom, és belehelyezkedem az élet "rendes" kerékvágásába. Ezzel azonban van egy kis gond: az mindennapjaimat tudniillik egyre inkább úgy rendezem be, hogy megfeleljenek az előbb bemutatott életfelfogásomnak. Példának okáért középiskolás korukban még sokan tervezik, hogy egyszer kutató lesz belőlük, a világ titkainak feltárása lesz a hivatásuk stb. Mindennek az ideológiai háttere nagyon hasonló lehet ahhoz, amit magammal kapcsolatban az előbb leírtam. Aztán az érettségi bizonyítvány kézhez kapásával (vagy legalábbis valamikor ezidőtájt) a nagyra törő ambícióknak vége szakad. Nálam nem így történt. Én is kutató szerettem volna lenni gimnazista koromban, most azonban egyre inkább úgy néz ki, hogy csakugyan az is leszek. Mondhatni, papírom van arról, hogy erre törekszem, ahogy, ami azt illeti, van is. Ezen a téren tehát mintha kevésbé sikerülne a "normális" életvitel felé haladnom - a kutatóé ugyanis, legalábbis szakmai szempontból, gyanúsan hajlamos szétfeszíteni a normalitás kereteit. Az életem más területein is ehhez hasonló tendenciák vannak jelenleg alakulóban.
Eh, úgy járok most is, mint már sokszor, amikor be akartam fejezni egy-egy bejegyzést: annyi mindent lehetne még írni, de végkövetkeztetés, az nincs. Mert egyelőre valóban nincs. Legyen tehát ez ennek a kis szövegnek a zárszava: nem tudok (vég)következtetés(eke)t levonni, mert maga a világnézetem olyan, hogy ezt nem teszi lehetővé. És (egyelőre?) jól is van ez így: az átideologizáltság is, meg a nincs is.
Nem akarom, hogy így legyen. De vajon tényleg törvényszerű, hogy az ember ilyen irányba változzon? Mi értelme az emberi életnek, ha nem áll mögötte az az elméleti megalapozottság és cél, amit "idealizmus" néven szokás emlegetni? Nem csupán beletörődésről, megfáradásról (igen, a társadalmi normákkal szembeni életvitel pszichésen rendkívüli mértékben fárasztó), a megújulás készségének a társadalmi nyomás hatására végbemenő elvesztéséről van szó? A kérdés komoly és nyitott. Többek között az a fura az emberben, hogy a különböző "törvények" egyéni érvényesülése mindig csak utólag mondható ki, vagy talán még akkor sem. Az egyéni pszichés-szellemi fejlődés jövőbeli menete nem előre megjósolható, már csak azért sem, mert az egyéni akarat és a környezet számos módon képest azt alakítani. Én sem tudom kimondani magamról, hogy biztosan nem válok egyszer másmilyenné, mint amilyen most vagyok, és amilyen szeretek lenni.
Mi is a gondom az idealizmus elvesztésével? Egyáltalán, mit is értek a saját esetemben idealizmus alatt? Agnosztikusként az idealizmus nálam tulajdonképpen egyfajta antiidealizmusként jelentkezik: a hiány, az űr, a tárgytalanság alkotják a gerincét, természetesen ismeretelméleti értelemben. Nem a tagadás és nem is az állítás. Ami motivál, az, éppen az előbbiekből fakadóan, a vágy, a megismerés vágya. Ezeket elvesztve az életem éppen azt vesztené el, ami megalapozza, legalábbis a szó sajátosan emberi, szellemi értelmében. Hogy szükség van-e ilyen szellemi megalapozottságra? Nem tudok a kérdésre objektív választ adni, csak a saját tapasztalatomat. Lassan másfél évtizede volt egy kisebb balesetem, minimális agyi érintettséggel. A dolognak látszólag semmilyen hosszútávú egészségi hatása nem volt, azonban a gondolkodásom ettől az eseménytől kezdve kissé megváltozott. Analitikussá, elemzővé vált, a dolognak abban a némileg mazochista értelmében, hogy minden információt szinte kényszeresen "dobozokba", kategóriákba sorolok, elemzem a köztük fennálló kapcsolatokat, érteni akarom őket. Muszáj értenem őket. Nem tudom, a gondolkodásom akkor is így alakult volna-e, ha nem történik meg a(z egyébként tényleg nagyon könnyű sérülésekkel járó) balesetem - valószínűleg igen. Annyi azonban biztos, hogy ilyen szellemi berendezkedéssel képtelen vagyok elképzelni egy ideológiailag megalapozatlan életet. Nem tudom, másoknak ez "sikerül"-e - és ha igen, ezt inkább jó vagy inkább rossz dolognak kell-e tekintenünk. Nem tudom, emberként egyáltalán lehetséges-e az ideológiamentes élet, ha pedig nem, akkor milyen szerepet tölt be az ideológiai megalapozottság másoknál. Nekem mindenesetre olyan szükségem van erre, mint a lélegzetvételre.
Könnyen felmerülhet az az ellenérv, hogy a fent írtak minden ellentétes törekvésem ellenére is csak az életkoromból és az annak megfelelő pszichés berendezkedésemből fakadnak. Hogy előbb-utóbb megváltozom, és belehelyezkedem az élet "rendes" kerékvágásába. Ezzel azonban van egy kis gond: az mindennapjaimat tudniillik egyre inkább úgy rendezem be, hogy megfeleljenek az előbb bemutatott életfelfogásomnak. Példának okáért középiskolás korukban még sokan tervezik, hogy egyszer kutató lesz belőlük, a világ titkainak feltárása lesz a hivatásuk stb. Mindennek az ideológiai háttere nagyon hasonló lehet ahhoz, amit magammal kapcsolatban az előbb leírtam. Aztán az érettségi bizonyítvány kézhez kapásával (vagy legalábbis valamikor ezidőtájt) a nagyra törő ambícióknak vége szakad. Nálam nem így történt. Én is kutató szerettem volna lenni gimnazista koromban, most azonban egyre inkább úgy néz ki, hogy csakugyan az is leszek. Mondhatni, papírom van arról, hogy erre törekszem, ahogy, ami azt illeti, van is. Ezen a téren tehát mintha kevésbé sikerülne a "normális" életvitel felé haladnom - a kutatóé ugyanis, legalábbis szakmai szempontból, gyanúsan hajlamos szétfeszíteni a normalitás kereteit. Az életem más területein is ehhez hasonló tendenciák vannak jelenleg alakulóban.
Eh, úgy járok most is, mint már sokszor, amikor be akartam fejezni egy-egy bejegyzést: annyi mindent lehetne még írni, de végkövetkeztetés, az nincs. Mert egyelőre valóban nincs. Legyen tehát ez ennek a kis szövegnek a zárszava: nem tudok (vég)következtetés(eke)t levonni, mert maga a világnézetem olyan, hogy ezt nem teszi lehetővé. És (egyelőre?) jól is van ez így: az átideologizáltság is, meg a nincs is.
2012. október 23., kedd
Nyavalygás a köbön
Igazi nyavalygás-bejegyzés következik, jó adag önsajnálattal és önváddal, mert mostanság picit nehezen találom a közös hangot az élettel.
In medias res: hajlamos vagyok baromi okosnak gondolni magam, amiért folyamatosan kétségeim vannak a világ dolgaival kapcsolatban (meg, ha már őszinteségi rohamom van, belátom: egy sor egyéb dologért is). No, persze, félre a szerénységgel, a dologban lehet is valami - hülye ember nem kételkedik, hanem szépen benyeli a készen kapott "okosságokat", és még véletlenül sem tesz erőfeszítéseket önálló gondolatok megalkotására. Nos, én próbálok ilyen erőfeszítéseket tenni, csakhogy egyrészt fogalmam sincs, hogy ezek a gondolatok tényleg olyan jók-e, mint ahogy én gondolom, másrészt a kiötlésük gyakran olyan fájdalmas, őrületközeli állapotba kerget, hogy magam is elcsodálkozom.
Az elmúlt évek során valamiért hobbimmá vált kihúzni a talajt a saját lábam alól. Ennek első lépése kétségkívül az volt, amikor otthagytam a "szektámat", és szellemileg önállósítottam magam mindenféle dogmatikus gondolatrendszertől. Tekintve, hogy a szó legátfogóbb értelmében "elméleti" ember vagyok (vagyis folyamatosan szükségem van valamilyen ideológiai megalapozottságra ahhoz, hogy egyáltalán élni tudjak), ez a döntésem alighanem a legfontosabb volt, ami az addigi életem folyamán hoztam. A problémák ott kezdődtek, hogy ez a "lebontási" folyamat nem állt meg a vallásnál - mára szép sorban ízeire szedtem szinte mindent, amit korábban biztosnak tudtam. Sem a szakmai, sem a magánéletem nem úgy alakult, hogy ezt a folyamatot visszafordíthatta volna, sőt, az ezekben szerzett tapasztalatok éppenhogy segítettek a világ atomjaira bontásában. Megtehettem volna, hogy akár az egyikben, akár a másikban visszavonulót fújok, és szépen berendezkedem valamilyen otthonos, az aktuális elképzeléseimnek megfelelő életvitelben - nem tettem. Mindennek eredményeként jelenleg ott tartok, hogy egy meglehetős alapossággal szétcincált világ foszlányaiból próbálok jól-rosszul összeeszkábálni valami elfogadhatót, egyelőre inkább sikertelenül, mint sikeresen. Közben persze - hiszen csak azért, mert éppen szellemi mazochizmusom akut szakaszát élem, még nem vonulhatok ki a társadalomból - kénytelen vagyok időről időre kommunikációs aktusokat lefolytatni másokkal, állást foglalni a legkülönbözőbb kérdésekkel kapcsolatban stb. (Mi több, a sors újabb iróniájaként, az utóbbi gyakorlatilag a foglalkozásom.) Ha pedig már így van, akkor nem átallok másokat is belevonni a saját fájdalmas kis játékaimba.
Mentségemre szóljon, ez utóbbit nem rosszindulatból teszem, ellenkezőleg. Azok a gondolatok, amiket másokkal megosztok, nem légbőlkapott ötletek, hanem átkínlódott nappalok és éjszakák (mint amilyen ez a mostani is), gondos körüljárások, mérlegelések, összehasonlítgatások eredményei. Ennek ellenére nem tudok garanciát vállalni arra, hogy egyben jók, helyesek is (bármit is jelentsenek ezek a szavak) - minden erőfeszítésem ellenére nagyon sok bennük az intuíció, a még nem felszámolt megszokás, az érzelmi befolyásoltság stb. A gondolkodás és a "megérzések" eredményeiként persze alapvetően nem érzem az általam kommunikált tartalmakat eredendően rossznak, sőt, úgy gondolom, jobb, ha megosztom őket másokkal, mint ha nem tenném. De egyelőre egyáltalán nem lehetek biztos abban, hogy a másoknak okozott fájdalom ténylegesen megéri azoknak a dolgoknak a "közkinccsé tételét", amikről úgy gondolom, hogy helyes tudással, megértéssel, belátással rendelkezem.
Fájdalmat okozok magamnak és másoknak - egyszerűen azért, mert szellemi téren elvesztettem azt a naiv ártatlanságot, ami a nyugodt, békés, elégedett életvitelhez szükséges. Nem tudom, meddig folytatható ez büntetlenül. Vajon eljön-e a pillanat, amikor választanom kell a saját testi-lelki egészségem és a szkepszis között? Vajon kell-e attól tartanom, hogy a leírt, csúnyán szólva szado-mazo jellegű szellemi működéseim miatt egyszer csak egyedül találom magam? Vajon várhatok-e még megnyugvást - és ha igen, vajon egyáltalán jó-e, helyes-e megnyugvásra lelni?
Egyelőre csak a legutolsó kérdésemre merem megkockáztatni a választ - a válaszom pedig "nem". Minden nyavalygásom ellenére a legkevésbé sem érzem úgy, hogy helyes lenne letérnem arról az útról, amin jelenleg járok, legyen az bármilyen destruktív és fájdalmas is. Úgy érzem, jelenleg nem tudok őszintébb választ adni a világnak - és a többi embernek -, mint ennek a káosznak a fenntartását és kutatását. Talán, mert, ha jól megnézzük, maga a világ is ilyesmi képet mutat.
In medias res: hajlamos vagyok baromi okosnak gondolni magam, amiért folyamatosan kétségeim vannak a világ dolgaival kapcsolatban (meg, ha már őszinteségi rohamom van, belátom: egy sor egyéb dologért is). No, persze, félre a szerénységgel, a dologban lehet is valami - hülye ember nem kételkedik, hanem szépen benyeli a készen kapott "okosságokat", és még véletlenül sem tesz erőfeszítéseket önálló gondolatok megalkotására. Nos, én próbálok ilyen erőfeszítéseket tenni, csakhogy egyrészt fogalmam sincs, hogy ezek a gondolatok tényleg olyan jók-e, mint ahogy én gondolom, másrészt a kiötlésük gyakran olyan fájdalmas, őrületközeli állapotba kerget, hogy magam is elcsodálkozom.
Az elmúlt évek során valamiért hobbimmá vált kihúzni a talajt a saját lábam alól. Ennek első lépése kétségkívül az volt, amikor otthagytam a "szektámat", és szellemileg önállósítottam magam mindenféle dogmatikus gondolatrendszertől. Tekintve, hogy a szó legátfogóbb értelmében "elméleti" ember vagyok (vagyis folyamatosan szükségem van valamilyen ideológiai megalapozottságra ahhoz, hogy egyáltalán élni tudjak), ez a döntésem alighanem a legfontosabb volt, ami az addigi életem folyamán hoztam. A problémák ott kezdődtek, hogy ez a "lebontási" folyamat nem állt meg a vallásnál - mára szép sorban ízeire szedtem szinte mindent, amit korábban biztosnak tudtam. Sem a szakmai, sem a magánéletem nem úgy alakult, hogy ezt a folyamatot visszafordíthatta volna, sőt, az ezekben szerzett tapasztalatok éppenhogy segítettek a világ atomjaira bontásában. Megtehettem volna, hogy akár az egyikben, akár a másikban visszavonulót fújok, és szépen berendezkedem valamilyen otthonos, az aktuális elképzeléseimnek megfelelő életvitelben - nem tettem. Mindennek eredményeként jelenleg ott tartok, hogy egy meglehetős alapossággal szétcincált világ foszlányaiból próbálok jól-rosszul összeeszkábálni valami elfogadhatót, egyelőre inkább sikertelenül, mint sikeresen. Közben persze - hiszen csak azért, mert éppen szellemi mazochizmusom akut szakaszát élem, még nem vonulhatok ki a társadalomból - kénytelen vagyok időről időre kommunikációs aktusokat lefolytatni másokkal, állást foglalni a legkülönbözőbb kérdésekkel kapcsolatban stb. (Mi több, a sors újabb iróniájaként, az utóbbi gyakorlatilag a foglalkozásom.) Ha pedig már így van, akkor nem átallok másokat is belevonni a saját fájdalmas kis játékaimba.
Mentségemre szóljon, ez utóbbit nem rosszindulatból teszem, ellenkezőleg. Azok a gondolatok, amiket másokkal megosztok, nem légbőlkapott ötletek, hanem átkínlódott nappalok és éjszakák (mint amilyen ez a mostani is), gondos körüljárások, mérlegelések, összehasonlítgatások eredményei. Ennek ellenére nem tudok garanciát vállalni arra, hogy egyben jók, helyesek is (bármit is jelentsenek ezek a szavak) - minden erőfeszítésem ellenére nagyon sok bennük az intuíció, a még nem felszámolt megszokás, az érzelmi befolyásoltság stb. A gondolkodás és a "megérzések" eredményeiként persze alapvetően nem érzem az általam kommunikált tartalmakat eredendően rossznak, sőt, úgy gondolom, jobb, ha megosztom őket másokkal, mint ha nem tenném. De egyelőre egyáltalán nem lehetek biztos abban, hogy a másoknak okozott fájdalom ténylegesen megéri azoknak a dolgoknak a "közkinccsé tételét", amikről úgy gondolom, hogy helyes tudással, megértéssel, belátással rendelkezem.
Fájdalmat okozok magamnak és másoknak - egyszerűen azért, mert szellemi téren elvesztettem azt a naiv ártatlanságot, ami a nyugodt, békés, elégedett életvitelhez szükséges. Nem tudom, meddig folytatható ez büntetlenül. Vajon eljön-e a pillanat, amikor választanom kell a saját testi-lelki egészségem és a szkepszis között? Vajon kell-e attól tartanom, hogy a leírt, csúnyán szólva szado-mazo jellegű szellemi működéseim miatt egyszer csak egyedül találom magam? Vajon várhatok-e még megnyugvást - és ha igen, vajon egyáltalán jó-e, helyes-e megnyugvásra lelni?
Egyelőre csak a legutolsó kérdésemre merem megkockáztatni a választ - a válaszom pedig "nem". Minden nyavalygásom ellenére a legkevésbé sem érzem úgy, hogy helyes lenne letérnem arról az útról, amin jelenleg járok, legyen az bármilyen destruktív és fájdalmas is. Úgy érzem, jelenleg nem tudok őszintébb választ adni a világnak - és a többi embernek -, mint ennek a káosznak a fenntartását és kutatását. Talán, mert, ha jól megnézzük, maga a világ is ilyesmi képet mutat.
2012. október 21., vasárnap
Szelídség, türelem
Ezt a bejegyzést eredetileg csak magamnak szántam, nem állt szándékomban közszemlére tenni, de aztán meggondoltam magam. Két olyan tulajdonságról lesz most szó, amiket az elmúlt évek során mintha elvesztettem volna, és amelyek hiányát egyre fájóbban érzem: a szelídségről és a türelemről.
Nem hiszek abban, hogy az ember a múltja rabja lenne - azt gondolom, alapvetően képesek vagyunk nagyon nagy változásokra, épülésre vagy éppen romlásra. Ennek ellenére az én életemnek is voltak időszakai, amelyek hatását ma is érzem, ha másképp nem, visszatérő gondolatok, nosztalgia formájában. Az aktívan vallásos periódusom ezek közé az időszakok közé tartozik.
Ahogy arról már írtam, az én késő-kamaszkori vallásosságom egy bizonyos távol-keleti kultuszhoz kapcsolódott. Máig azt gondolom, hogy nekünk, európaiaknak, sok tanulnivalónk lenne a Kelet társadalmaitól (bár az állításom fordítottját is igaznak érzem: valószínűleg a keletiek is gazdagabbá válhatnának a nyugati kultúra bizonyos elemeinek felszívásával). Különösen, ami az élet filozófiai megalapozottságát hirdeti.
Az európai kultúrát megalapozó kereszténység sajnos olyan rövidlátó jellegű, annyira csak az egyéntől egyénig terjedő viszonyokat ("szeretet") látja, olyannyira idegen tőle az, amit Hamvas Béla "éberségként" (a dolgok mögött rejlő valóság iránti érzékenységként) emleget, hogy az itteni gondolati klímához szokott ember számára hihetetlen nehézségeket okoz a Keleten oly általános holisztikus látásmód gyakorlása. A keleti gondolkodásból sem hiányzik az "én", a "te" és a "szeretet" - csak éppen az egész eltörpül a valóság iránti vágyakozás mellett. A nyugati ember görcsösen ragaszkodik saját magához, a társaihoz, az eszméihez, az - ilyen vagy olyan értelemben vett - "üdvözüléshez". A keleti szellem számára mindez puszta álom, jelentéktelenség. Ami fontos, az a látható, hallható, tapintható világ mögött van. Hogy pontosan mi az, ami fontos, arról a keleti szentírások ellentmondásos és lényegben egy helyben toporgó válaszokat adnak (ebben nem különbözve a kereszténységtől, ld. "Vagyok, aki vagyok." - hát, ezt éppen bármelyikünk mondhatná...). Ami a sokszínű és nemegyszer nehezen érthető szövegekből kibontakozik, az csupán egy sejtelem - egy sejtelem arról, hogy talán mégis vannak válaszok a kérdéseinkre, és ezek a válaszok (megfelelő életvitel, erkölcsi tartás stb. mellett) esetleg nem is tökéletesen elérhetetlenek.
Ez a "sejtelem" minden ízében áthatja a keleti gondolkodást - és azokét is, akik más kulturális környezetben ugyan, de szintén a Távol-Kelet eszméit vallják. Az én hajdani közösségem ilyen volt. Az ő köreikben megtapasztaltam, milyen ennek a "sejtelemnek" az oltalma alatt élni - hogyan lehet derűsen szemlélni a nem mindig szép arcát mutató világot, hogyan lehet türelemmel és szelíd szeretettel közelíteni azokhoz is, akiknek az életét, az érzéseit, a gondolatait nem hatja át a számukra mindent megalapozó "sejtelem". Az ilyen viselkedés összeférhetetlen az erőszakossággal, a haraggal, az önteltséggel, a gyűlölettel. Békés, szelíd sodródás ez, mint a szélé, a folyóké - mindig a legkisebb ellenállás irányába halad, de a célt soha szem elől nem téveszti.
Ez a hozzáállás veszett ki belőlem, mióta "felnőttem" (mind életkoromat, mind világnézetemet tekintve). Az évek múlásával egyre súlyosabban érzem a vállamra nehezedő felelősséget, amit mások iránt vállalnom kell. A felelősségérzet türelmetlenséget eredményez. Talán, mert már nem él bennem aktív hit arról, hogy az idő végtelensége áll a rendelkezésünkre, hogy a hibáinkat helyrehozzuk. Mert agnosztikus világnézetű emberként csak ezt az egyetlen életet tudom megkérdőjelezhetetlen alapul venni ahhoz, hogy mi, emberek, valami értékeset érhessünk el. A "sejtelem", bár a "díszlet" más, máig bennem él, csak a rá épített élet- és gondolkodásmód változott. Fájdalmat és lelkiismeret-furdalást érzek mások tönkretett élete láttán. Az én felelősségem, hogy nem segítek, amikor (talán) még lehetne. Az én hibám, ha azok, akiknek segíthettem volna, annak idején majd egy lényegében üres, az állaténál nem sokkal különb életet hagynak maguk mögött. Ha egyáltalán van valami a gondolkodásomat máig megalapozó "sejtelemben", abból következik, hogy az emberi élet többet ér, többre hivatott, mint amit jelenleg is magam körül látok. Nem az "élet" maga a cél, hanem valami több, valami más. Hogy mi ez, arról nem tudok többet mondani. Sőt, talán nincs is semmi a "sejtelem" mögött, csak a "sejtelem" maga - egy fantazmagória, ami azonban még úgy, ahogy van, önmagában, téves feltételezésként is több, értékesebb, magasabb rendű, mint az egyszerű biológiai lét. Hiszem, hogy jobb az életet egy emberhez méltó álomra építeni, mint disznóként hemperegni a sárban, bármilyen kellemes is az utóbbi. A magam részéről próbálok az előbbi módon élni.
Egy gond van csak: ha él is bennem a "sejtelem" és a belőle fakadó elhivatottság, ha érzem is a mások iránti felelősség súlyát, vajon azzal érek-e többet, ha "erőszakkal" próbálok másokat is egy értékesebb élet felé húzni, vagy azzal, ha - mint azt a hajdani vallásos közösségemben láttam - csak szelíden, türelemmel terelgetem a körülöttem élőket, hátha számukra is értéket képvisel majd az a sejtés, az az álom, ami számomra (hiszem: jogosan) mindennél fontosabb. Sok szempontból nehéz kérdés ez. Egyrészt a türelem és a szelídség gyakorlása kétségkívül nehezebb, mint az erőszaké - de ezt a nehézséget, amennyiben az út helyes, vállalni kell, bármilyen erőfeszítéseket igényeljen is. De vajon célravezető-e a türelmesség? Vajon nem vezet-e ahhoz, hogy a törekvéseim oly gyengék és észrevétlenek maradnak, hogy mások még csak az átgondolásukig sem jutnak majd el? Vajon nem eredményezi-e végül éppen azt, ami annyira aggaszt: az egyszerű biológiai lényekénél többre nem vágyó és nem törekvő, a hétköznapi létben reménytelenül elvesző és feloldódó, arc-és gondolattalan embereket, éppen azok körében, akiknek a legtöbbet adhatnám, ha lenne hozzá bátorságom és erőm? Akkor teszek-e jobbat, ha "lerohanok", vagy akkor, ha csupán "sodródom", és a sodrásba másokat is megpróbálok belevonni? Vajon annak a valakinek a viselkedése-e a helyénvaló, aki akkor voltam, amikor testestül-lelkestül magába szippantott a Kelet - vagy azé, aki ma vagyok, valahol a Kelet és a Nyugat határán?
Íme egy újabb kérdés, amire képtelen vagyok megnyugtató választ adni. Mivel azonban ebben az esetben nem csupán rólam van szó, a leírtak szinte fullasztó súllyal nehezednek rám.
Nem hiszek abban, hogy az ember a múltja rabja lenne - azt gondolom, alapvetően képesek vagyunk nagyon nagy változásokra, épülésre vagy éppen romlásra. Ennek ellenére az én életemnek is voltak időszakai, amelyek hatását ma is érzem, ha másképp nem, visszatérő gondolatok, nosztalgia formájában. Az aktívan vallásos periódusom ezek közé az időszakok közé tartozik.
Ahogy arról már írtam, az én késő-kamaszkori vallásosságom egy bizonyos távol-keleti kultuszhoz kapcsolódott. Máig azt gondolom, hogy nekünk, európaiaknak, sok tanulnivalónk lenne a Kelet társadalmaitól (bár az állításom fordítottját is igaznak érzem: valószínűleg a keletiek is gazdagabbá válhatnának a nyugati kultúra bizonyos elemeinek felszívásával). Különösen, ami az élet filozófiai megalapozottságát hirdeti.
Az európai kultúrát megalapozó kereszténység sajnos olyan rövidlátó jellegű, annyira csak az egyéntől egyénig terjedő viszonyokat ("szeretet") látja, olyannyira idegen tőle az, amit Hamvas Béla "éberségként" (a dolgok mögött rejlő valóság iránti érzékenységként) emleget, hogy az itteni gondolati klímához szokott ember számára hihetetlen nehézségeket okoz a Keleten oly általános holisztikus látásmód gyakorlása. A keleti gondolkodásból sem hiányzik az "én", a "te" és a "szeretet" - csak éppen az egész eltörpül a valóság iránti vágyakozás mellett. A nyugati ember görcsösen ragaszkodik saját magához, a társaihoz, az eszméihez, az - ilyen vagy olyan értelemben vett - "üdvözüléshez". A keleti szellem számára mindez puszta álom, jelentéktelenség. Ami fontos, az a látható, hallható, tapintható világ mögött van. Hogy pontosan mi az, ami fontos, arról a keleti szentírások ellentmondásos és lényegben egy helyben toporgó válaszokat adnak (ebben nem különbözve a kereszténységtől, ld. "Vagyok, aki vagyok." - hát, ezt éppen bármelyikünk mondhatná...). Ami a sokszínű és nemegyszer nehezen érthető szövegekből kibontakozik, az csupán egy sejtelem - egy sejtelem arról, hogy talán mégis vannak válaszok a kérdéseinkre, és ezek a válaszok (megfelelő életvitel, erkölcsi tartás stb. mellett) esetleg nem is tökéletesen elérhetetlenek.
Ez a "sejtelem" minden ízében áthatja a keleti gondolkodást - és azokét is, akik más kulturális környezetben ugyan, de szintén a Távol-Kelet eszméit vallják. Az én hajdani közösségem ilyen volt. Az ő köreikben megtapasztaltam, milyen ennek a "sejtelemnek" az oltalma alatt élni - hogyan lehet derűsen szemlélni a nem mindig szép arcát mutató világot, hogyan lehet türelemmel és szelíd szeretettel közelíteni azokhoz is, akiknek az életét, az érzéseit, a gondolatait nem hatja át a számukra mindent megalapozó "sejtelem". Az ilyen viselkedés összeférhetetlen az erőszakossággal, a haraggal, az önteltséggel, a gyűlölettel. Békés, szelíd sodródás ez, mint a szélé, a folyóké - mindig a legkisebb ellenállás irányába halad, de a célt soha szem elől nem téveszti.
Ez a hozzáállás veszett ki belőlem, mióta "felnőttem" (mind életkoromat, mind világnézetemet tekintve). Az évek múlásával egyre súlyosabban érzem a vállamra nehezedő felelősséget, amit mások iránt vállalnom kell. A felelősségérzet türelmetlenséget eredményez. Talán, mert már nem él bennem aktív hit arról, hogy az idő végtelensége áll a rendelkezésünkre, hogy a hibáinkat helyrehozzuk. Mert agnosztikus világnézetű emberként csak ezt az egyetlen életet tudom megkérdőjelezhetetlen alapul venni ahhoz, hogy mi, emberek, valami értékeset érhessünk el. A "sejtelem", bár a "díszlet" más, máig bennem él, csak a rá épített élet- és gondolkodásmód változott. Fájdalmat és lelkiismeret-furdalást érzek mások tönkretett élete láttán. Az én felelősségem, hogy nem segítek, amikor (talán) még lehetne. Az én hibám, ha azok, akiknek segíthettem volna, annak idején majd egy lényegében üres, az állaténál nem sokkal különb életet hagynak maguk mögött. Ha egyáltalán van valami a gondolkodásomat máig megalapozó "sejtelemben", abból következik, hogy az emberi élet többet ér, többre hivatott, mint amit jelenleg is magam körül látok. Nem az "élet" maga a cél, hanem valami több, valami más. Hogy mi ez, arról nem tudok többet mondani. Sőt, talán nincs is semmi a "sejtelem" mögött, csak a "sejtelem" maga - egy fantazmagória, ami azonban még úgy, ahogy van, önmagában, téves feltételezésként is több, értékesebb, magasabb rendű, mint az egyszerű biológiai lét. Hiszem, hogy jobb az életet egy emberhez méltó álomra építeni, mint disznóként hemperegni a sárban, bármilyen kellemes is az utóbbi. A magam részéről próbálok az előbbi módon élni.
Egy gond van csak: ha él is bennem a "sejtelem" és a belőle fakadó elhivatottság, ha érzem is a mások iránti felelősség súlyát, vajon azzal érek-e többet, ha "erőszakkal" próbálok másokat is egy értékesebb élet felé húzni, vagy azzal, ha - mint azt a hajdani vallásos közösségemben láttam - csak szelíden, türelemmel terelgetem a körülöttem élőket, hátha számukra is értéket képvisel majd az a sejtés, az az álom, ami számomra (hiszem: jogosan) mindennél fontosabb. Sok szempontból nehéz kérdés ez. Egyrészt a türelem és a szelídség gyakorlása kétségkívül nehezebb, mint az erőszaké - de ezt a nehézséget, amennyiben az út helyes, vállalni kell, bármilyen erőfeszítéseket igényeljen is. De vajon célravezető-e a türelmesség? Vajon nem vezet-e ahhoz, hogy a törekvéseim oly gyengék és észrevétlenek maradnak, hogy mások még csak az átgondolásukig sem jutnak majd el? Vajon nem eredményezi-e végül éppen azt, ami annyira aggaszt: az egyszerű biológiai lényekénél többre nem vágyó és nem törekvő, a hétköznapi létben reménytelenül elvesző és feloldódó, arc-és gondolattalan embereket, éppen azok körében, akiknek a legtöbbet adhatnám, ha lenne hozzá bátorságom és erőm? Akkor teszek-e jobbat, ha "lerohanok", vagy akkor, ha csupán "sodródom", és a sodrásba másokat is megpróbálok belevonni? Vajon annak a valakinek a viselkedése-e a helyénvaló, aki akkor voltam, amikor testestül-lelkestül magába szippantott a Kelet - vagy azé, aki ma vagyok, valahol a Kelet és a Nyugat határán?
Íme egy újabb kérdés, amire képtelen vagyok megnyugtató választ adni. Mivel azonban ebben az esetben nem csupán rólam van szó, a leírtak szinte fullasztó súllyal nehezednek rám.
2012. október 5., péntek
A Maya fátyla
A hindu vallásosság egyik központi eleme a Maya - az illúzió. Az ősi szentírások szerint az anyagi világ nem más, mint álomkép, mely az Istenségtől való elfordulásunk büntetéseként ejtett foglyul minket. A Maya-ból való kitörés csak az anyagi világgal való kapcsolat felszámolásával, teljes lelki megtisztulással, az Istenségnek való abszolút önátadással érhető el.
A fenti sorok számomra rendkívül mély jelentés hordoznak, több szempontból is. Egyrészt korábban évekig gyakoroltam egy vallást, melynek éppen ezek a gondolatok képezték az alapját, és amit metafizikai szempontból ma is a kultúrtörténet egyik legcsodálatosabb alkotásának tartok. Másrészt, bár Istenben mára már nem hiszek, az világ rejtélyes, (részben) illuzórikus voltának elképzelése most is izgalommal tölt el. Egyáltalán nem tudom kizárni, hogy így legyen - a kérdés csak az, hogy vajon mi az, ami csakugyan illúzió.
A problémafelvetés messzire vezet, így a mostani bejegyzésben csupán a téma egyetlen aspektusára szeretném felhívni a figyelmet: a mélység kérdésére. A kérdésem az, hogy vajon jól érzékeljük-e a mélység mibenlétét, a szó filozófiai értelmében. Vajon helyesek-e azok a fogalmak, amelyekkel megpróbáljuk körülhatárolni a világ "mély" titkainak mibenlétét: az örökkévalóság, a végtelenség, az abszolútum, a lét és a semmi, az egység és így tovább? (Személy szerint egyébként a legutóbbit, az egység gondolatát a legkevésbé sem tartom megalapozottnak, ennek ellenére rengeteget hallhatunk a világ, az igazság, a létezés stb. egységéről.) Nem csupán a gondolati hagyományokban gyökerező megszokásokról van-e szó, amikor ezeket a fogalmakat állítjuk a világ milyenségét mérlegelő gondolataink középpontjába? Nem csupán azért tiszteljük-e ezeket az elképzeléseket, mert tartalmuk felfoghatatlan, értelmetlen a számunkra? Egyáltalán, miért a "mély"-ben keressük a választ a kérdéseinkre? Miért feltételezzük, hogy az elérhetetlen mélység többet mondhat nekünk, mint a szemünk előtt nyüzsgő felszín? A kérdések - ahogy a filozófiai jellegű gondolkodás során szinte mindig - nagyon hosszan folytathatók lennének.
A fenti probléma mostanában igen nagy súllyal nehezedik rám. Tudatos döntéssel ráléptem egy útra (gondolati és ettől nem független gyakorlati szempontból egyaránt), melyen hosszú távon haladni szeretnék. A választásom alapja a mélység fontosságának feltételezése. Egy, egyelőre nem túlságosan hatalmas, de fejlődésre szánt építményt emelek olyan talajra, amelyről nem tudom, mennyire ingoványos. A talaj a mélységgel kapcsolatos gondolataim összessége - az építmény az életem. Vajon biztos alapokon áll? Vagy tartanom kell az összeomlástól (ez alatt itt természetesen nem a "külső" hatások okozta, pl. fizikai összeomlást értem, ami nyilván megjósolhatatlan és elkerülhetetlen, hanem a "belső" okokból bekövetkező, kiábrándulásból, a korábbi feltételezések helytelen voltára való ráébredésből eredő összeomlást)? Bízhatok-e legalább az alapok szilárdságában, és ami még fontosabb, helyességében?!
Nagyon nehéz kérdések ezek, a megválaszolásukra tett kísérletek pedig, megfelelő információ híján, önmagukba hullanak vissza.
A fenti sorok számomra rendkívül mély jelentés hordoznak, több szempontból is. Egyrészt korábban évekig gyakoroltam egy vallást, melynek éppen ezek a gondolatok képezték az alapját, és amit metafizikai szempontból ma is a kultúrtörténet egyik legcsodálatosabb alkotásának tartok. Másrészt, bár Istenben mára már nem hiszek, az világ rejtélyes, (részben) illuzórikus voltának elképzelése most is izgalommal tölt el. Egyáltalán nem tudom kizárni, hogy így legyen - a kérdés csak az, hogy vajon mi az, ami csakugyan illúzió.
A problémafelvetés messzire vezet, így a mostani bejegyzésben csupán a téma egyetlen aspektusára szeretném felhívni a figyelmet: a mélység kérdésére. A kérdésem az, hogy vajon jól érzékeljük-e a mélység mibenlétét, a szó filozófiai értelmében. Vajon helyesek-e azok a fogalmak, amelyekkel megpróbáljuk körülhatárolni a világ "mély" titkainak mibenlétét: az örökkévalóság, a végtelenség, az abszolútum, a lét és a semmi, az egység és így tovább? (Személy szerint egyébként a legutóbbit, az egység gondolatát a legkevésbé sem tartom megalapozottnak, ennek ellenére rengeteget hallhatunk a világ, az igazság, a létezés stb. egységéről.) Nem csupán a gondolati hagyományokban gyökerező megszokásokról van-e szó, amikor ezeket a fogalmakat állítjuk a világ milyenségét mérlegelő gondolataink középpontjába? Nem csupán azért tiszteljük-e ezeket az elképzeléseket, mert tartalmuk felfoghatatlan, értelmetlen a számunkra? Egyáltalán, miért a "mély"-ben keressük a választ a kérdéseinkre? Miért feltételezzük, hogy az elérhetetlen mélység többet mondhat nekünk, mint a szemünk előtt nyüzsgő felszín? A kérdések - ahogy a filozófiai jellegű gondolkodás során szinte mindig - nagyon hosszan folytathatók lennének.
A fenti probléma mostanában igen nagy súllyal nehezedik rám. Tudatos döntéssel ráléptem egy útra (gondolati és ettől nem független gyakorlati szempontból egyaránt), melyen hosszú távon haladni szeretnék. A választásom alapja a mélység fontosságának feltételezése. Egy, egyelőre nem túlságosan hatalmas, de fejlődésre szánt építményt emelek olyan talajra, amelyről nem tudom, mennyire ingoványos. A talaj a mélységgel kapcsolatos gondolataim összessége - az építmény az életem. Vajon biztos alapokon áll? Vagy tartanom kell az összeomlástól (ez alatt itt természetesen nem a "külső" hatások okozta, pl. fizikai összeomlást értem, ami nyilván megjósolhatatlan és elkerülhetetlen, hanem a "belső" okokból bekövetkező, kiábrándulásból, a korábbi feltételezések helytelen voltára való ráébredésből eredő összeomlást)? Bízhatok-e legalább az alapok szilárdságában, és ami még fontosabb, helyességében?!
Nagyon nehéz kérdések ezek, a megválaszolásukra tett kísérletek pedig, megfelelő információ híján, önmagukba hullanak vissza.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)