2013. március 10., vasárnap

Furcsa

Éreztetek már olyat, hogy minden mozdulatotok, minden gondolatotok valami fontosat mozdíthat el, törhet össze a világban? Hogy már egy óvatlan lélegzetvétel, egy elhibázott pillantás is visszataszítóságba, undokságba taszíthat?

Így érzek én most. Létezni is alig merek.

Fekete-fehér

Néha olyan jó lenne egy fekete-fehér világban élni. Éppen olyanban, mint egy sakktábla. Csak fekete és fehér, négyzetek és szimmetria. Mit lehet ezen nem érteni?!

Egy sakktábla-világban nincs bizonytalanság. Sosem gyötör kérdés és kétség, az aggodalom ismeretlen érzés. Csak egyértelműség van, letisztázottság és bizonyosság.

A filozófia által áhított igazságok persze ebben a világban is rejtve lennének. De legalább a látvány... az tiszta lenne és érthető. Fekete és fehér. Se több, se kevesebb.

2013. március 8., péntek

Amint az életem egyik területén eljutok egy fontos következtetéshez, egy másik abban a pillanatban felborul. Ki érti ezt?!

2013. március 3., vasárnap

Álmodozás és agnoszticizmus

Két furcsa felfedezésre jutottam a mai napon. Az egyik az, hogy, úgy tűnik, bizonyos szempontból javíthatatlan vagyok. A másik pedig az, hogy az agnoszticizmus az örök álmodozók világnézete. Vagy legalábbis az övék is.

Hogy miért vagyok javíthatatlan? Mert mindig is szerettem álmodozni, mindig a saját fantáziavilágomban éreztem magam a legjobban. Őszinte legyek? Ez ma is így van. Igaz, ma már nem egy-egy jól megírt regény vagy szép film ragad magával. Nem is festek a saját örömömre varázslatos világokat, sőt, történeteket sem találok ki és mesélek el magamnak, amikor egyedül vagyok. De ma sem szeretem a rögvalóságot. "I keep things going" - mondaná az angol, és valóban: tanulok, dolgozom, rendezkedem... élek. Mindezt azonban leginkább azért, hogy esténként - vagy bármikor, amikor lehetőségem van rá - visszatérhessek abba a világba, amit én alkottam. A fejemben.

És hogy miért is gondolom azt, hogy az agnoszticizmus (többek között) az örök álmodozók világnézete? Mert szabad teret ad az ilyen széllelbélelt alakoknak, mint amilyen én is vagyok. Onnantól kezdve, hogy (egyébként milliószor végiggondolt logikai, empirikus, intuitív és más indokokra támaszkodva) az ember elveti a tudás lehetőségét, a világ az övé. Nincs lehetőség, amit eleve kizárhatna. A fantázia tökéletesen szabadon (és tökéletesen kiszolgáltatottan) csaponghat, amerre csak akar. Valahogy mintha a világ is olyan lenne, hogy megengedné ezt. Mintha csak ezt engedné meg igazán. A "hallgató" világ jóváhagyása alatt úgy és annyiféleképpen rendezhetem be a mindenséget, ahogy és ahányféleképpen csak akarom. A soha meg nem kapni sejtett válaszok tükrében jogosan gondolhatja bárki ezt a szabadságot ijesztőnek, reménytelennek, kiábrándítónak. Csak a magamfajta örök álmodozó bolondok képesek mégis örömüket lelni abban, hogy szabadon kószálhatnak az elérhetetlen válaszok soha fel nem nyíló kapuja előtt...

2013. február 27., szerda

Agnosztikus gyötrelem

Agnosztikus gondolkodóként bizonyos szempontból nem tudok nagyobb gyötrelmet elképzelni, mint annak felismerését, hogy még a nemtudásomban sem lehetek biztos.

Az intuíció persze mellette szól, ahogy, ha jól megnézzük, az empíria is - ha bármiben lehetséges hinni, az nem teszi-e jogossá azt a következtetést, hogy igazából semmiben sem lehet? A tudás tagadása azonban eleve lehetetlenné teszi az ismeretelméleti (itt: a tudáshiánnyal kapcsolatos) bizonyosságot is.

Erről írtam korábban azt, hogy az agnoszticizmus végső soron önfelszámoló jellegű. Akkor is, ha talán (néhányunk szerint) a legjobb is a lehetséges alternatívák közül.


Na, erre tessék valamit építeni...

*

Még egy kis kiegészítés a harmadik bekezdéshez:

Van valami igazság abban a wittgensteini kijelentésben, miszerint: "Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell." (Tudom, már többször elővettem ezt az idézetet, de ami jó, ami jelentésteli, azt nehéz kimeríteni.) Amint az agnosztikus álláspontot kinyilatkoztatjuk vagy akár csak önmagunkban tudatosítjuk, egyben rögtön meg is semmisítjük. Mégis: marad belőle annyi, amibe már kapaszkodni lehet, amiben már lehetséges "hinni". Talán éppen ebben rejlik az ereje.

2013. február 22., péntek

Camus az abszurdról

Ez a bejegyzés az agnoszticizmus egy sajátos megfogalmazásáról szól: az abszurdról. A gondolat Albert Camustól származik; a most közlendő idézetek is az ő egyik munkájának, a Sziszüphosz mítoszának részletei. Mivel az alábbi szemelvények összegyűjtésével elsősorban csak némi nyilvános jegyzetelés volt a célom, az idézőjeleken kívül nem használtam az ilyenkor szokásos formai elemeket, így a szövegek helyenként kissé különböznek az eredetitől.

  • "Aki elkezd gondolkodni, az kezd megrendülni."
  • "Az idegenség következik: észrevesszük, hogy milyen 'sűrű' a világ, hogy milyen idegen, mennyire kikezdhetetlen egy kődarab, hogy milyen hevesen tagadhat bennünket a természet, egy táj. Minden szépség mélyén van valami embertelen: a szelíd lankák, a kéklő ég, a fák rajza egyszer csak elveszíti az általunk ráaggatott csalóka értelmét, s hirtelen oly messze tűnik, mint az elveszett Paradicsom. Az évezredek mélyéről ránktör a világ eredendő ellenségessége. Kicsúszik a kezünk közül a világ, mert visszaváltozik önmagává."
  • "Ha meg kellene írni az emberi gondolkodás igaz történetét, akkor sorozatos megbánásokról és kudarcokról kellene írni."
  • "Az ember érzi magában igazságvágyát. Hívó szavára a világ esztelen csöndje a válasz: ebből az ellentétből születik az abszurd. Ez az, amit nem szabad elfelejteni. Ebbe kell megkapaszkodni, mert egész életre szóló következménye lehet."
  • "'Ez abszurdum' azt jelenti, hogy 'ez lehetetlen', de azt is, hogy 'ez ellentmondásos'."
  • "Összehasonlításból születik az abszurd. Joggal mondhatom tehát, hogy az abszurditás érzete nem egyszerűen valamely tény vagy benyomás vizsgálatából születik, hanem valamely állítás s egy bizonyos valóság, valamely cselekvés s az azt meghaladó világ összevetéséből. Az abszurd lényegében ellentét. Az összehasonlított elemek egyikében sincs benne. Szembeállításukból születik."
  • "Az abszurd nem az emberben van és nem is a világban, hanem együttes jelenlétükben. Tudom, mit akar az ember, tudom, mit nyújt számára a világ, s most már azt is elmondhatom, hogy tudom, mi köti össze őket."
  • "Egyetlen adatom az abszurd."
  • "Az abszurd az az evidencia, melyet tudomásul vesz, de nem fogad el az ember."
  • "A felfoghatatlanság semmit sem igazol. A 'tehát' már sok. Nincs itt semmiféle logikai bizonyosság. Sem kísérleti valószínűség. Csak annyit mondhatok, hogy ez valóban meghaladja a felfogóképességemet. Nem következtetek belőle tagadásra, de építeni sem akarok semmit az érthetetlenre."
  • "Az abszurd, amely az öntudatos ember metafizikai állapota, nem Istenhez vezet. Nem azt mondtam, hogy 'kizárja' Istent, mert ezzel megint állítottam volna."
  • "Szellem és világ szembenállása."
  • "Az igaz keresése nem egyenlő a kívánatos keresésével."
  • "Az ember és a benne lévő homály."

2013. február 20., szerda

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!