A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Albert Camus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Albert Camus. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. február 22., péntek

Camus az abszurdról

Ez a bejegyzés az agnoszticizmus egy sajátos megfogalmazásáról szól: az abszurdról. A gondolat Albert Camustól származik; a most közlendő idézetek is az ő egyik munkájának, a Sziszüphosz mítoszának részletei. Mivel az alábbi szemelvények összegyűjtésével elsősorban csak némi nyilvános jegyzetelés volt a célom, az idézőjeleken kívül nem használtam az ilyenkor szokásos formai elemeket, így a szövegek helyenként kissé különböznek az eredetitől.

  • "Aki elkezd gondolkodni, az kezd megrendülni."
  • "Az idegenség következik: észrevesszük, hogy milyen 'sűrű' a világ, hogy milyen idegen, mennyire kikezdhetetlen egy kődarab, hogy milyen hevesen tagadhat bennünket a természet, egy táj. Minden szépség mélyén van valami embertelen: a szelíd lankák, a kéklő ég, a fák rajza egyszer csak elveszíti az általunk ráaggatott csalóka értelmét, s hirtelen oly messze tűnik, mint az elveszett Paradicsom. Az évezredek mélyéről ránktör a világ eredendő ellenségessége. Kicsúszik a kezünk közül a világ, mert visszaváltozik önmagává."
  • "Ha meg kellene írni az emberi gondolkodás igaz történetét, akkor sorozatos megbánásokról és kudarcokról kellene írni."
  • "Az ember érzi magában igazságvágyát. Hívó szavára a világ esztelen csöndje a válasz: ebből az ellentétből születik az abszurd. Ez az, amit nem szabad elfelejteni. Ebbe kell megkapaszkodni, mert egész életre szóló következménye lehet."
  • "'Ez abszurdum' azt jelenti, hogy 'ez lehetetlen', de azt is, hogy 'ez ellentmondásos'."
  • "Összehasonlításból születik az abszurd. Joggal mondhatom tehát, hogy az abszurditás érzete nem egyszerűen valamely tény vagy benyomás vizsgálatából születik, hanem valamely állítás s egy bizonyos valóság, valamely cselekvés s az azt meghaladó világ összevetéséből. Az abszurd lényegében ellentét. Az összehasonlított elemek egyikében sincs benne. Szembeállításukból születik."
  • "Az abszurd nem az emberben van és nem is a világban, hanem együttes jelenlétükben. Tudom, mit akar az ember, tudom, mit nyújt számára a világ, s most már azt is elmondhatom, hogy tudom, mi köti össze őket."
  • "Egyetlen adatom az abszurd."
  • "Az abszurd az az evidencia, melyet tudomásul vesz, de nem fogad el az ember."
  • "A felfoghatatlanság semmit sem igazol. A 'tehát' már sok. Nincs itt semmiféle logikai bizonyosság. Sem kísérleti valószínűség. Csak annyit mondhatok, hogy ez valóban meghaladja a felfogóképességemet. Nem következtetek belőle tagadásra, de építeni sem akarok semmit az érthetetlenre."
  • "Az abszurd, amely az öntudatos ember metafizikai állapota, nem Istenhez vezet. Nem azt mondtam, hogy 'kizárja' Istent, mert ezzel megint állítottam volna."
  • "Szellem és világ szembenállása."
  • "Az igaz keresése nem egyenlő a kívánatos keresésével."
  • "Az ember és a benne lévő homály."

2013. január 1., kedd

Kedvenc idézetek mostanában

Az alábbi idézetek már mind szerepeltek valahol a blogon, de most szükségét éreztem, hogy a hozzám legközelebb álló darabokat egy kis csokorba gyűjtsem. Ha értelmét látnám az ilyesminek, mondhatnám, hogy ezeket a sorokat szánom a 2013-as év mottójának; de egyrészt nem látom be, miért kellene éppen december 31-ét cezúrának tekinteni (van még 364-365 nap az évben...), másrészt úgyis csak leghamarabb jövő ilyenkor tudom majd megmondani, hogy vajon illettek-e ezek az idézetek a ma megkezdődött évhez. Úgyhogy nem mottók.:) Az első két idézet ismeretelméleti, a harmadik szubjektív tartalmát tekintve ragadott meg. Nézzük, melyek is ezek:

  1.  “Reménytelenül továbbra is egymás ellen feszül az ember kérdése és a világ hallgatása.” (Albert Camus)

  2. “Egy olyan felelethez, amelyet nem lehet kimondani, nem lehet kimondani a kérdést sem. A rejtély nem létezik. Ha egy kérdést egyáltalán fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni azt.” (...) “Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” (Ludwig Wittgenstein)

  3. “A semmi ágán ül szívem,/kis teste hangtalan vacog,/köréje gyűlnek szeliden/s nézik, nézik a csillagok.” (József Attila)

2012. december 21., péntek

Babits, ómega, alfa

Finoman szólva nem a legjobb időszakomat élem mostanában, ami a blogírásra is kihat: írnék, mert tudom, hogy megkönnyebbülést okoz, de nehezemre esik az érzéseimet szavakba önteni. Ezért nyúlok most is egy vershez; ezt legalább megfogalmaznom nem kell, csak értelmeznem.

Jó dolog-e vagy sem, a gimnáziumi éveimet humán tagozaton vészeltem át (tényleg szörnyűek voltak, bár persze nem a magyartanulás miatt), így a mai napig rengeteg mindenről eszembe jutnak kósza verssorok vagy másféle irodalmi művek töredékei. A helyzeten csak ront, hogy néhanapján még olvasni is szoktam.:) A lenti vers egy tegnap véletlenül újra a kezembe került könyv, John Barrow "A semmi könyve" című munkája hatására ugrott be. A kötet maga, címéhez hűen, a semmi fogalmát járja körül, filozófiai, kultúrtörténeti és természettudományi szempontokból is. Érdekesség, hogy ugyanezen szerző korábban már egy másik, hasonló koncepciójú, a most említettnek mintegy ellenpontját képező művet is kiadott, ez "A végtelen könyve" címet viseli.

A kötetek lapozgatása során elgondolkodtam, hogy vajon milyen hasonló témájú könyveket tudnék még elképzelni. Készülhetne például egy "Az abszolútum könyve", "Istenek könyve" és még hihetetlen számú egyéb írás is. Az induktív gondolkodás (és a koncepciótlanság) mintapéldájaként csak mindezek végiggondolása után kérdeztem meg magamtól, hogy vajon mi is a közös mindezekben a valós és elképzelt címekben. A válasz egyszerű: olyan írások viselik/viselnék őket, amelyeknek célja a saját magunk alkotta fogalmak mélyére ásni. Nem ellentmondásos ez kissé?! Fogalmakat alkotunk, amelyek aztán igen hamar önálló életre kelnek, és végül mi magunk sem leszünk tisztában a mibenlétükkel, jelentésükkel, jelentőségükkel? Abszurd, de számomra (és rengeteg, nálam a témához sokkal jobban értő személy számára) úgy tűnik, hogy csakugyan ez a helyzet. Talán páran ismeritek Clifford Geertz amerikai antropológus viszonylag híressé vált megállapítását, miszerint  "az ember a jelentések maga szőtte hálójában függő állat." Pontosan erről van szó. A végtelen, a semmi, az abszolútum, az isten(ek) stb. mind emberi konstrukciók, amikről ontológiai tartalmú állításokat (léteznek-e? ha igen, hogyan, hol, mikor? stb.), legalábbis szerintem, nemigen lehet tenni, ennek ellenére egy életet is rá lehet áldozni arra, hogy a titkaikat kutassuk. A magunk alkotta fogalmak titkait. Van ebben valami tragikomikus, nem?!

Miután előzetes szándékaim ellenére sikerült a mondanivalómat kissé bő lére ereszteni, végre közölném, hogy melyik vers is adja a bejegyzés lelkét. Babits Mihály "A lirikus epilógja" című művéről van szó, ami az általam fent kifejtettekhez nagyon hasonló tapasztalatokat foglal verses formába. Babitsról annyit, hogy míg (mint talán észrevettétek) bizonyos szerzőkért (elsősorban Camus-ért és Adyért) szinte szenvedélyesen tudok rajongani, addig Babits személye és legtöbb műve csupán távolságtartó tiszteletet ébreszt bennem. Camus-höz és Adyhoz képest Babits igazi "jófiú" volt, számomra azonban ez utóbbi tulajdonság képtelen olyan vonzerőt jelenteni, mint a másik két szerző (műveikben is visszatükröződő) "életművészete". Így van ez.:) Az alább idézett Babits-verset azonban a szerzővel kapcsolatos fenntartásaim ellenére is igazi remekműnek tartom, mely érzésemet jelen esetben csak fokozza, hogy igen nagy mértékben illik a saját fentebb fejtegetett gondolataimhoz. Lássuk tehát:

Babits Mihály: A lírikus epilógja

 

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

2012. június 26., kedd

A sztoicizmus és Camus

Mindenki nagy meglepetésére ismét egy Camus-vel foglalkozó bejegyzés következik. Arról a múltkor már írtam, hogy az előbb megnevezett szerző szerint az öngyilkosság rossz megoldás a létezés kihívására; érdemes inkább életben maradni és cinikusan szembenézni a világgal, hogy legalább ilyen módon felül tudjunk kerekedni a minket körülvevő mindenség könyörtelenségén.

Most némi Camus-féle életmód-tanácsadás következik. Ahogy a szerző öngyilkossággal kapcsolatos nézeteit, úgy az élet helyes berendezéséről írt véleményét is kritizálni fogom, bár ez nem akadályoz meg abban, hogy rajongjak a Sziszüphosz mítoszához és a Közönyhöz hasonló remekművekért. (Camus kifejezetten nem az a szerző, akit a nézeteink teljes egyezése miatt szeretnék. Azért szeretem, mert az elméleti kiindulópontunk - az ember kérdése és a világ hallgatása közötti alapvető feszültség tudatosítása - azonos, noha ő ezekből az elvekből az enyémektől nagy mértékben különböző következtetésekre jut.) A most írandókhoz az utóbbiból fogok meríteni.

Nem szeretném részletesen elemezni Camus Közöny című kisregényét (különösen, mert jelenleg nincs a kezem ügyében, és nem szeretnék téves dolgokat leírni), inkább csak afféle elméleti összefoglalásra készülök. Azt hiszem, Camus ebben a műben kifejtett nézetei nem sokban különböznek az ókori sztoikus filozófusok álláspontjától, leszámítva, hogy az előbbi nem feltételez semmiféle transzcendens létezőt a világ mögött, míg az utóbbiak igen. Az ókori gondolkodás számára azért nem volt szükség a világ dolgai feletti aggodalomra, mert az isten(ek) vagy a logosz (a világnak a tao-hoz, Világszellemhez stb. hasonló elvont értelme) úgyis a saját törvényeinek megfelelően irányítja azokat, és nekünk, embereknek, bíznunk kell ezen irányítás helyességében. Ha rábízzuk magunkat erre az őselvre, helyesen cselekszünk. Ilyen értelemben tehát az ókori sztoicizmusra is érvényes az a közmondásos "minden mindegy" attitűd, amit közkeletűen sztoikus nyugalomnak szokás nevezni.

Camus számára más miatt "mindegy minden". A világ csökönyösen hallgat, hiába igyekszünk, nem tárja fel előttünk titkait. Az ember így morális szempontból áthághatatlan űrben kénytelen létezni, hiszen transzcendentális információforrás híján nem tudjuk megállapítani, mi a helyes és mi a helytelen. Közöny című regénynek főszereplője, Mersault, ennek az általános erkölcsi nihilizmusnak a megtestesítője: anyja siratásán elalszik, a temetés után strandra megy, nem érzi bűnösnek magát, miután napszúrásos állapotban lelő egy embert a tengerparton. Mert csakugyan teljesen mindegy, hogy így tesz-e vagy sem. A világban körülöttünk és bennünk zajló dolgok nem többek, mint értelmezhetetlen fodrozódásai a jelenségek tengerének. Mersault csupán akkor döbben rá élete ürességére, mikor halálos ítéletét várva a börtönben töpreng, majd a gyóntatására küldött pappal való összezördülése után újra egyedül maradva (talán utoljára) megszemléli a éjszakai égboltot. A közömbösen ragyogó csillagok látványa átértékelteti a férfival egész korábbi életét. Ez az átértékelés azonban nem a közöny megszüntetéséhez, hanem tudatossá tételéhez vezet. Rájön, hogy az, ahogyan mindaddig ösztönösen, sosem átgondoltan élt, valójában csak a világ szenvtelenségének visszatükröződése. Hogy van valami méltóságteljes abban, ahogy a csillagok közönye tudatosan leképeződik az emberi életben. Hogy a közömbösség nem más, mint ráhangolódás a világ szívdobbanásaira. Mersault számára az élet ebben a pillanatban értékké válik; noha tudja, hogy hamarosan meg kell halnia, legszívesebben újra átélne mindent, ami addig történt vele. Sziszüphosz cinizmusa Mersault nihilista életvágyában válik kézzelfoghatóvá.

Mersault és rajta keresztül Camus gondolatai bizonyos szempontból - legalábbis egy hozzám hasonló agnosztikus egyén számára - hatalmas vonzerővel rendelkeznek. Mert csakugyan: hol van a kapaszkodó, amire támaszkodva morális mértéket szabhatnánk az emberi életnek? Sehol - a csillagok valamennyiünkre ugyanolyan közömbösen ragyognak, mint a Közöny főszereplőjére azon a bizonyos éjszakán. Mégis, van valami, ami miatt nem tudom elfogadni Camus gondolatait: ez pedig az együttérzés hiánya. Bár nyilván nincs lehetőségünk biztosan állítani, hogy bárki vagy bármi más is létezik rajtunk kívül, mindennapi tapasztalataink alapján legalábbis elképzelhető, hogy így van (tudom, hogy a hétköznapi gondolkodásnak nagyon idegen ez a bizonytalanság, de ha teljes mértékben kitartunk a racionális gondolkodás mellett, csakugyan nem tudjuk teljes biztonsággal kizárni, hogy rajtunk kívül senki és semmi más nem létezik). Ha pedig mások létezésének legalább a lehetősége fennáll, számolnunk kell az ő jól-létük fontosságával is. Ha jól emlékszem, korábban már írtam, hogy a zsidó-keresztény szentírások számomra egyetlen elfogadható gondolata a felebaráti szeretet. Úgy érzem, emellett kell kiállnom most is. Ha már egyszer feltételezhető más, hozzánk hasonló lények létezése, erkölcsi kötelességünk minden tőlünk telhetőt megtenni azért, hogy a létezés számukra is a lehető legkönnyebben elviselhető legyen. "Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat." - ez egyáltalán nem elvetendő parancs (bár sosem fogom megérteni, hogy egy ilyen bölcs gondolat hogyan egyeztethető össze a kisebb kihágásokat elkövetők megkövezésének néhány száz oldallal korábban papírra vetett előírásával...). A teljes közöny ezt az együttérzést nem teszi lehetővé. Úgy gondolom tehát, hogy bár Camus nagyon mély igazságot ismétel el és önt a kornak megfelelő formába azzal, hogy a külvilág jelenségeinek egyáltalán semmilyen típusú és mértékű jelentőséget nem tulajdonít, ebbe az általam nagy mértékben helyeselendőnek tartott nevenincs nihilizmusba - egyszerűen mások létezésének feltételezhetőségének okán - nem szabad, hogy a másokkal szembeni viselkedésünk is beletartozzon. "Légy közömbös a világgal szemben, de szeresd felebarátaidat!" - talán így tudnám összefoglalni azt az erkölcsi imperatívuszt, amit a camusi gondolatokból és a keresztény jellegű tanításokból összegyúrva az agnosztikus morálba (is) beemelhetőnek érzek.


2012. június 22., péntek

Öngyilkosság

A most következő bejegyzést egy nagyon kedves ismerősömmel folytatott beszélgetés ihlette. Ennek során felmerült a kérdés, hogy vajon hogyan lehet helyesen értelmezni az öngyilkosságot: a gyávaság vagy inkább a bátorság megnyilvánulásaként?

Az alábbiakban három lehetséges hozzáállást fogok ismertetni az öngyilkossággal kapcsolatban. Valószínűleg páran már észrevettétek, hogy a témáról alkotott személyes véleményem korántsem elutasító. "Hallgattasék meg [azonban] a másik oldal is!" Annyi engedményt a magam irányában azért mégiscsak teszek, hogy csak olyan álláspontokat fogok közölni, amelyek a saját agnosztikus világnézetemmel is összeegyeztethetők. Nézzük tehát ezeket:


1. Kezdjük a legradikálisabbal! Ez az az álláspont, aminek - nem annyira vidám pillanataimban - már én is többször hangot adtam. Eszerint az öngyilkosság helyes döntés, amit meg kell tenni, pontosabban már rég meg is kellett volna. Ezt írva arra a kilátástalanságérzésre szándékozom utalni, ami az embert a világgal szembenézve elfogja: elkerülhetetlenül meg fogunk halni, az életünk előtt és után az ismeretlenség, az élet során pedig a bizonytalanság és kiszolgáltatottság az osztályrészünk. Ha pedig ez így van, teljesen értelmetlen évtizedeken keresztül kínoznunk magunkat és rossz példát mutatnunk másoknak - a leghelyesebb az, ha amint ráébredünk saját helyzetünkre, véget is vetünk neki. Önként szembenézünk az ismeretlennel, még mielőtt az erőszakkal ránk kényszerítené magát. Azt hiszem, ha teljesen következetesen kitartunk az ésszerű gondolkodás mellett, ez a megoldás a helyes. Azonban, sajnos vagy sem, az ésszerűség többnyire nem képes életünk minden pillanatán uralkodni. Éppen ezért megmutatnék egy másik, szintén agnosztikus gyökerű gondolatot, ami viszont - noha nem éppen racionális alapon - az öngyilkosság elutasítását szorgalmazza.

2. Nagy "szerelmem", Albert Camus álláspontja következik. Ha valaki még nem olvasta a Sziszüphosz mítoszát, viszont nem szeretné, ha előre "lelőném a poént", kérem, hogy ugorja át ezt a részt. Sziszüphosz, az előbb megjelölt értekezés címalakja igen érdekes figura az antik mitológiában: az istenek által rárótt túlvilági büntetésként egy hatalmas követ kellett felgörgetnie egy hegy tetejére, a kő azonban minden alkalommal visszagurult, még mielőtt Sziszüphosz elérte volna a hegycsúcsot. Örökké tartó küszködése a hiábavaló munka szimbólumává vált. Sziszüphosz szenvedett - gondolhatnánk. Camus azonban mást állít. Ő úgy véli, Sziszüphosz kilátástalan helyzete ellenére is boldog volt, egyszerűen azért, mert képes volt az arcába nevetni az őt büntető isteneknek. Felsőbbrendűnek érezte magát elítélőinél. Eszerint Sziszüphosz nem az örök szenvedés, hanem a cinizmus jelképe.

A mitológiából vett gondolatmenetet Camus a valós emberi állapotra is kiterjeszti. Korábban már idéztem a szerző azon gondolatát, miszerint "reménytelenül [...] egymás ellen feszül az ember kérdése és a világ hallgatása." A helyzetünk tehát meglehetősen tragikus - talán sohasem ismerhetjük meg a világ titkát. És mégis, Camus szerint nem szabad megölnünk magunkat. Hogy miért nem, arra Sziszüphosz példája adja meg a választ: egyszerűen azért, hogy megőrizzük méltóságunkat az irányunkban teljességgel közömbös világgal szemben. Azért, hogy ha már létezésre ítéltettünk, legalább ne adjuk meg magunkat gyáván a világ szenvtelenségének. A gondolat bátorsága megborzongat; ezért (is) szeretem Camus-t. Ennek ellenére nem tudok egyetérteni vele abban, hogy érdemes szinte mazochista módon a végsőkig kitartanunk, jóllehet nagyon jól tudjuk, hogy úgyis a világé lesz az utolsó szó. Bennem a camus-i gondolatmenet tiszteletet ébreszt, de nem tartom követendőnek.

3. Lássuk a harmadik lehetőséget! Ezen álláspontot őszintén szólva leginkább magamhoz tudnám kötni, mivel mástól még sosem hallottam ilyen megfogalmazásban (ami persze nem jelenti azt, hogy mások nem vallhatják ugyanezt). Jobb pillanataimban ezt a nézetet tudom magaménak. Az elgondolás lényege két szóban foglalható össze: kíváncsiság és időzítés.

Kíváncsiságon jelen esetben azt a sosem(?) csillapuló vágyat értem, amit a világ magyarázatának megismerése iránt érzek. A kifejezést, jóllehet nem tűnik elég komolynak a most tárgyalt témához, két okból is helyénvalónak tartom: egyrészt a "keresés" szó, amit helyette használhatnék, számomra azt implikálja, hogy van valami, amire rá lehet találni; másrészt éppen a "kíváncsiság" szóban rejlő komolytalansággal szeretném jelezni, hogy ezen álláspont elfogadása valamennyire szükségképpen a racionalitás feladásával jár. A teljesen racionális döntés, mint arra már az előbb utaltam, szerintem az azonnali öngyilkosság, amint az ember tudatossá válik saját helyzetével kapcsolatban. A most javasolt megoldás viszont jócskán vágyvezérelt: azért "kell" életben maradnunk, mert bár jelenleg nem sok esély mutatkozik a világ megismerhetőségére, a még értékesen felhasználható élet önkéntes befejezésével ezt a hajszálnyi kis reményt is elvetjük magunktól.

Hogy az öngyilkosság lehetőségét mégsem utasítom el, azt az "időzítés" szóval szerettem volna jelezni. Szembe kell tudnunk nézni azzal, hogy a létezésünknek vannak biológiai korlátai - nem is csak mennyiségi (a megélt évek számával kapcsolatos), hanem minőségi (az értelmesen felhasználható életszakasz értelmében vett) tekintetben is. Ha az életünk nem ér valamilyen okból idejekorán véget, előbb vagy utóbb elérünk egy olyan kort és/vagy egészségi állapotot, amikor már nem vagyunk képesek a kíváncsiság jegyében folytatott életre. Bizonyos esetekben ennek az állapotnak a közeledtéről már annak tényleges bekövetkezte előtt is értesülhetünk - ilyen eset lehet, amikor valaki megkapja egy halálos betegség diagnózisát. Azt gondolom, ez az a pillanata az életnek, amikor képesnek kell(ene) lennünk búcsút mondani neki. A magatehetetlenségbe, végül a halálba vezető lassabb vagy gyorsabb leépülés már nem éri meg, hogy benne maradjunk. Le kell tudnunk mondani róla - mikor még lehetőségünk van méltósággal, emelt fővel, bátran megtenni ezt. Ezt értem "időzítés" alatt.


A fentiek, azt hiszem, kellőképpen érzékeltetik, hogy komolyan vonz az önkéntes halál gondolata. Ahhoz persze már "öreg" vagyok, hogy a legkisebb nehézség esetén is ehhez kívánjak fordulni. Viszont kellő gondolati alátámasztással, megfelelő időben megtéve, úgy gondolom, az élet önkéntes befejezése egyike lehet a leginkább emberhez méltó választásainknak. Ennek ellenére nagyon nehéz lesz a szívem, ha arra gondolok, hogy meg tudnám-e tenni - mert tudom, hogy igen. Erről még, azt hiszem, fogok írni.

(Mielőtt valakit esetleg megijesztenék, jelenleg nem áll szándékomban öngyilkosságot elkövetni. Mivel azonban a jövő teljességgel kiszámíthatatlan, magam miatt is fontos volt tisztáznom, mit tennék, ha - akár a legközelebbi jövőben - közvetlenül szembe kellene néznem az életem minőségi és mennyiségi végességével.)

2012. május 13., vasárnap

Egy kis adag Camus

"Reménytelenül továbbra is egymás ellen feszül az ember kérdése és a világ hallgatása." - De én azért folytatom a faggatózást.

Az idézet Albert Camus-től származik (ha minden igaz, a Sziszüphosz mítoszából, de ebben már nem vagyok biztos). Róla valószínűleg lesz még szó a későbbiekben:)