- "Aki elkezd gondolkodni, az kezd megrendülni."
- "Az idegenség következik: észrevesszük, hogy milyen 'sűrű' a világ, hogy milyen idegen, mennyire kikezdhetetlen egy kődarab, hogy milyen hevesen tagadhat bennünket a természet, egy táj. Minden szépség mélyén van valami embertelen: a szelíd lankák, a kéklő ég, a fák rajza egyszer csak elveszíti az általunk ráaggatott csalóka értelmét, s hirtelen oly messze tűnik, mint az elveszett Paradicsom. Az évezredek mélyéről ránktör a világ eredendő ellenségessége. Kicsúszik a kezünk közül a világ, mert visszaváltozik önmagává."
- "Ha meg kellene írni az emberi gondolkodás igaz történetét, akkor sorozatos megbánásokról és kudarcokról kellene írni."
- "Az ember érzi magában igazságvágyát. Hívó szavára a világ esztelen csöndje a válasz: ebből az ellentétből születik az abszurd. Ez az, amit nem szabad elfelejteni. Ebbe kell megkapaszkodni, mert egész életre szóló következménye lehet."
- "'Ez abszurdum' azt jelenti, hogy 'ez lehetetlen', de azt is, hogy 'ez ellentmondásos'."
- "Összehasonlításból születik az abszurd. Joggal mondhatom tehát, hogy az abszurditás érzete nem egyszerűen valamely tény vagy benyomás vizsgálatából születik, hanem valamely állítás s egy bizonyos valóság, valamely cselekvés s az azt meghaladó világ összevetéséből. Az abszurd lényegében ellentét. Az összehasonlított elemek egyikében sincs benne. Szembeállításukból születik."
- "Az abszurd nem az emberben van és nem is a világban, hanem együttes jelenlétükben. Tudom, mit akar az ember, tudom, mit nyújt számára a világ, s most már azt is elmondhatom, hogy tudom, mi köti össze őket."
- "Egyetlen adatom az abszurd."
- "Az abszurd az az evidencia, melyet tudomásul vesz, de nem fogad el az ember."
- "A felfoghatatlanság semmit sem igazol. A 'tehát' már sok. Nincs itt semmiféle logikai bizonyosság. Sem kísérleti valószínűség. Csak annyit mondhatok, hogy ez valóban meghaladja a felfogóképességemet. Nem következtetek belőle tagadásra, de építeni sem akarok semmit az érthetetlenre."
- "Az abszurd, amely az öntudatos ember metafizikai állapota, nem Istenhez vezet. Nem azt mondtam, hogy 'kizárja' Istent, mert ezzel megint állítottam volna."
- "Szellem és világ szembenállása."
- "Az igaz keresése nem egyenlő a kívánatos keresésével."
- "Az ember és a benne lévő homály."
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: filozófia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: filozófia. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. február 22., péntek
Camus az abszurdról
Ez a bejegyzés az agnoszticizmus egy sajátos megfogalmazásáról szól: az abszurdról. A gondolat Albert Camustól származik; a most közlendő idézetek is az ő egyik munkájának, a Sziszüphosz mítoszának részletei. Mivel az alábbi szemelvények összegyűjtésével elsősorban csak némi nyilvános jegyzetelés volt a célom, az idézőjeleken kívül nem használtam az ilyenkor szokásos formai elemeket, így a szövegek helyenként kissé különböznek az eredetitől.
2013. január 12., szombat
Éberség
Nem tudom, van-e itt valaki rajtam kívül, aki időnként Hamvas Béla olvasására vetemedik. Ebben a bejegyzésben a Scientia Sacra egyik számomra nagyon érdekes gondolatáról szeretnék írni: az éberségről. Mielőtt azonban belekezdenék...
Már többször eszembe jutott, hogy írni kéne erről a témáról egyet s mást. Van azonban egy bizonyos kellemetlen érzés bennem, amikor Hamvas szóba kerül. Mikor elkezdtem komolyabban foglalkozni az írásaival, eldöntöttem, hogy szokásommal ellentétben nem (azaz nem) fogok utánanézni az ezekre írt reflexióknak. Ez utóbbi döntésemnek két oka volt: egyrészt én magam is éreztem, hogy Hamvas filozófiája, bár önmagában roppant elgondolkodtató és tanulságos, könnyen szolgálhat táptalajul bizonyos politikai nézetek számára; másrészt, az előbbi sejtésemet erősítve és esetleg csak véletlenül, de a szerző műveinek olvasásáról nekem többnyire olyanok számoltak be, akik egyébként Wass Albertet is szívesen forgatják (akit én soha, elvből nem... upsz, most elszóltam magam). Amikor tehát Hamvas Béla filozófiájáról írok, abba kéretik nem beleérteni esetleges politikai jellegű konnotációkat. Köszönöm.
Tehát Hamvas és a Scientia Sacra. A könyv címe magyarul, ha bízhatunk a fordítóprogramban (sajnos nem tudok latinul, csak amennyi itt-ott rám ragadt) és a saját angoltudásomban, "szent tudományt" jelent. Hamvas ebben az írásában bizonyos módon szintetizálni próbálja a kultúrtörténet számos elemét, ezzel egy nagyon összetett, mély, egyes vonásaiban ugyanakkor kissé populizmusra hajló keretbe foglalva azt, amit a különböző, elsősorban spirituális-vallásos hagyományok a világról tudni vélnek. Ha valaki olvasott már Coelho-t, viszonylag könnyen képet kaphat ennek a világábrázolásnak a jellegéről - bár, legalábbis szerintem, ez utóbbi esetében a mélyebb tartalmakat az olvasottság növelése érdekében alkalmazott technikák már túlontúl vastagon borítják be. Hehe, kritikus kedvemben vagyok ma este...:)
Az ember, állítja Hamvas Béla, egykor képes volt hozzáférni a világ valódi természetéhez. Ez a képesség azonban mintegy fél évezreddel a keresztény időszámítás kezdete előtt bomlásnak indult, és a mai ember számára szinte semmi sem maradt belőle. Ez volt az "aranykor" vége - írja Hamvas. Hogy mi az, amit veszítettünk, jól illusztrálja többek között a nyelvek változása (itt azért ezt a példát hozom, mert számomra az összes közül ez volt a legérzékletesebb; a könyvben egyébként több is található). A szanszkrit, az ógörög, a latin - tehát a nagy ókori kultúrák nyelvei - még képesek voltak a valóság mélységében való megragadására. Ezekben a nyelvekben egy-egy kifejezés a modern gondolkodás számára hihetetlen jelentésgazdagsággal bírt és - a lehetőségekhez mérten - azzal bír ma is. Nagyon jellegzetes példája ennek az ógörög "logosz" szó. A Scientia Sacra vonatkozó lapjain a kifejezés következő jelentéseit olvashatjuk: "a logosz persze nemcsak szó, hanem értelem, ige, szellem, szabály, mérték, jel, jelkép, törvény, ítélet, s még egyéb is." Ahhoz, hogy ezt a roppant tág jelentéskört a maga hihetetlen összetettségében és egyben csodás egyszerűségében ténylegesen be tudjuk fogadni, meg tudjuk érteni, Hamvas szerint a világgal a miénknél sokkal mélyebb kapcsolatra van szükség. Hogy ez utóbbi számunkra már nem elérhető, jól mutatja, hogy a mai nyelvek legfeljebb az ókoriaktól átvett szavaikban képesek az előbb bemutatott komplexitásra, saját kifejezéseik legfeljebb néhány jelentést bírnak el.
Azzal, amit Hamvas az emberiség történetéről, az aranykorról és annak végéről ír, a legkevésbé sem értek egyet. Annak az oka, ha ma nem érezzük magunkat az ókoriakéhoz hasonló szerves kapcsolatban a valósággal, véleményem szerint abban keresendő, hogy az azóta végbement tudományos, filozófiai és egyéb fejlődés az évezredekkel ezelőtti, viszonylag naiv felfogáshoz képest már sokkal bonyolultabbnak láttatja velünk a világot. Ebben a világban már nem olyan egyszerű egyértelmű kapcsolatokra bukkanni, "megérteni", "befogadni" - sőt, egyáltalán biztonságra találni sem. A mai kor kétségkívül nem az intellektuális megnyugvás ideje. Ettől azonban még nem hinném, hogy a régmúlthoz képest alacsonyabb szintűnek kellene tekintenünk. Ezen egyet nem értésem ellenére azonban van valami Hamvas gondolatmenetében, ami nagyon komolyan felkeltette az érdeklődésemet: ez az eddig nevén nem nevezett "éberség" fogalma. Hamvas Béla szerint az éberség: "az ember metafizikai érzékenysége." Nem tudás, mivel a célja nem egyszerűen a kézzelfogható dolgok megismerése, hanem a világ valósága felé való nyitottság. Ez az, ami az "aranykor" elmúltával - Hamvas szerint - elvesztett az emberben.
Noha, mint írtam, az emberiség romlásáról szóló hamvasi gondolatok meglehetőségen távol állnak tőlem, és így az "éberségnek" az "aranykorral" való kapcsolatával sem igazán tudok mit kezdeni, az "éberséget" mint fogalmat nagyonis alkalmazhatónak érzem a mindenkori emberi létezés értelmezéséhez. Az éberséget mint egyébként remek kifejezést (a szónak, ha elmerengünk rajta egy percre, önmagában is elképesztő kifejezőerejét fedezhetjük fel) a mai nyelvhasználó számára a "kíváncsiság", még inkább a "szenvedélyes kíváncsiság" szinonimájaként megadva tudnám befogadhatóbbá tenni - még egyszer hozzátéve azonban, hogy az "éberség" szót zseniálisnak tartom, így a két utóbbi kifejezés használatát valóban csak az egyszerűbb érthetőség és az aktualizálás megkönnyítése céljából javaslom. Így értelmezve ugyanis az "éberség" valami egészen időtlenül emberit takar: a megismerés vágyát. Nem kapcsolatot a "valósággal", hiszen az ilyen kapcsolat lehetőségének feltételezése már önmagában is többet feltételez az emberről, mint ami jogosnak tűnik. A "kíváncsiság" szó nem mutat túl az emberen, nem szalad bele az ismeretlenbe - egyszerűen leír valamit, ami az ember, azt hiszem, legbelső lényege. Az, hogy érteni akarja a világot, bármilyen legyen is az, csak mert, a világért magáért. Nem állíthatjuk, hogy az ember ténylegesen kapcsolatban állna a valósággal, azt azonban igen, hogy vágyik erre a kapcsolatra. Hogy ezt a vágyat "kíváncsiságnak" vagy "éberség"-nek nevezzük-e, leginkább árnyalatbeni kérdésnek tűnik: a "kíváncsiság" egyértelműbb, az "éberség" mélyebb. A magam részéről hálás vagyok Hamvas Bélának az utóbbi kifejezésért.
A kérdés mindezek után már csak az: ha nem is az aranykor befejeződése miatt, de beszélhetünk-e bármilyen okból az "éberség"/"kíváncsiság" eltűnéséről? Jelen bejegyzés keretei között tartózkodnék a kérdésre adandó, a tényszerűség szándékával megírt (és valószínűleg minden igyekezetem ellenére is sok helyütt kritikára okot adó) választól. A válasz, amit a kérdésre adni tudok, erősen normatív, és érdekes módon minden ágálásom ellenére is egy fontos szólamában egybecseng Hamvas Béla mondanivalójával. Azt gondolom, hogy az emberi létezés odáig tart, ameddig az "éberség". Ahol és amikor az "éberség", a "kíváncsiság" meghal bennünk, ott pusztul el bennünk az ember is. Ha ez megtörténik, megszűnünk a szó szoros értelmében egyének ("egy" + "én"-ek) lenni, és csupán egy "egyed" marad belőlünk. Hamvas Béla szerint ez a pillanat jelenti a valóságtól való elszakadást - én ilyen messzemenő kijelentéseket nem mernék megkockáztatni, abban azonban a legteljesebb mértékben egyetértek Hamvassal, hogy ez a veszteség egyben az értelmes emberi létezés végét is jelenti.
Őszintén kívánom, hogy ez utóbbit minél kevesebbeknek kelljen megtapasztalniuk.
Már többször eszembe jutott, hogy írni kéne erről a témáról egyet s mást. Van azonban egy bizonyos kellemetlen érzés bennem, amikor Hamvas szóba kerül. Mikor elkezdtem komolyabban foglalkozni az írásaival, eldöntöttem, hogy szokásommal ellentétben nem (azaz nem) fogok utánanézni az ezekre írt reflexióknak. Ez utóbbi döntésemnek két oka volt: egyrészt én magam is éreztem, hogy Hamvas filozófiája, bár önmagában roppant elgondolkodtató és tanulságos, könnyen szolgálhat táptalajul bizonyos politikai nézetek számára; másrészt, az előbbi sejtésemet erősítve és esetleg csak véletlenül, de a szerző műveinek olvasásáról nekem többnyire olyanok számoltak be, akik egyébként Wass Albertet is szívesen forgatják (akit én soha, elvből nem... upsz, most elszóltam magam). Amikor tehát Hamvas Béla filozófiájáról írok, abba kéretik nem beleérteni esetleges politikai jellegű konnotációkat. Köszönöm.
Tehát Hamvas és a Scientia Sacra. A könyv címe magyarul, ha bízhatunk a fordítóprogramban (sajnos nem tudok latinul, csak amennyi itt-ott rám ragadt) és a saját angoltudásomban, "szent tudományt" jelent. Hamvas ebben az írásában bizonyos módon szintetizálni próbálja a kultúrtörténet számos elemét, ezzel egy nagyon összetett, mély, egyes vonásaiban ugyanakkor kissé populizmusra hajló keretbe foglalva azt, amit a különböző, elsősorban spirituális-vallásos hagyományok a világról tudni vélnek. Ha valaki olvasott már Coelho-t, viszonylag könnyen képet kaphat ennek a világábrázolásnak a jellegéről - bár, legalábbis szerintem, ez utóbbi esetében a mélyebb tartalmakat az olvasottság növelése érdekében alkalmazott technikák már túlontúl vastagon borítják be. Hehe, kritikus kedvemben vagyok ma este...:)
Az ember, állítja Hamvas Béla, egykor képes volt hozzáférni a világ valódi természetéhez. Ez a képesség azonban mintegy fél évezreddel a keresztény időszámítás kezdete előtt bomlásnak indult, és a mai ember számára szinte semmi sem maradt belőle. Ez volt az "aranykor" vége - írja Hamvas. Hogy mi az, amit veszítettünk, jól illusztrálja többek között a nyelvek változása (itt azért ezt a példát hozom, mert számomra az összes közül ez volt a legérzékletesebb; a könyvben egyébként több is található). A szanszkrit, az ógörög, a latin - tehát a nagy ókori kultúrák nyelvei - még képesek voltak a valóság mélységében való megragadására. Ezekben a nyelvekben egy-egy kifejezés a modern gondolkodás számára hihetetlen jelentésgazdagsággal bírt és - a lehetőségekhez mérten - azzal bír ma is. Nagyon jellegzetes példája ennek az ógörög "logosz" szó. A Scientia Sacra vonatkozó lapjain a kifejezés következő jelentéseit olvashatjuk: "a logosz persze nemcsak szó, hanem értelem, ige, szellem, szabály, mérték, jel, jelkép, törvény, ítélet, s még egyéb is." Ahhoz, hogy ezt a roppant tág jelentéskört a maga hihetetlen összetettségében és egyben csodás egyszerűségében ténylegesen be tudjuk fogadni, meg tudjuk érteni, Hamvas szerint a világgal a miénknél sokkal mélyebb kapcsolatra van szükség. Hogy ez utóbbi számunkra már nem elérhető, jól mutatja, hogy a mai nyelvek legfeljebb az ókoriaktól átvett szavaikban képesek az előbb bemutatott komplexitásra, saját kifejezéseik legfeljebb néhány jelentést bírnak el.
Azzal, amit Hamvas az emberiség történetéről, az aranykorról és annak végéről ír, a legkevésbé sem értek egyet. Annak az oka, ha ma nem érezzük magunkat az ókoriakéhoz hasonló szerves kapcsolatban a valósággal, véleményem szerint abban keresendő, hogy az azóta végbement tudományos, filozófiai és egyéb fejlődés az évezredekkel ezelőtti, viszonylag naiv felfogáshoz képest már sokkal bonyolultabbnak láttatja velünk a világot. Ebben a világban már nem olyan egyszerű egyértelmű kapcsolatokra bukkanni, "megérteni", "befogadni" - sőt, egyáltalán biztonságra találni sem. A mai kor kétségkívül nem az intellektuális megnyugvás ideje. Ettől azonban még nem hinném, hogy a régmúlthoz képest alacsonyabb szintűnek kellene tekintenünk. Ezen egyet nem értésem ellenére azonban van valami Hamvas gondolatmenetében, ami nagyon komolyan felkeltette az érdeklődésemet: ez az eddig nevén nem nevezett "éberség" fogalma. Hamvas Béla szerint az éberség: "az ember metafizikai érzékenysége." Nem tudás, mivel a célja nem egyszerűen a kézzelfogható dolgok megismerése, hanem a világ valósága felé való nyitottság. Ez az, ami az "aranykor" elmúltával - Hamvas szerint - elvesztett az emberben.
Noha, mint írtam, az emberiség romlásáról szóló hamvasi gondolatok meglehetőségen távol állnak tőlem, és így az "éberségnek" az "aranykorral" való kapcsolatával sem igazán tudok mit kezdeni, az "éberséget" mint fogalmat nagyonis alkalmazhatónak érzem a mindenkori emberi létezés értelmezéséhez. Az éberséget mint egyébként remek kifejezést (a szónak, ha elmerengünk rajta egy percre, önmagában is elképesztő kifejezőerejét fedezhetjük fel) a mai nyelvhasználó számára a "kíváncsiság", még inkább a "szenvedélyes kíváncsiság" szinonimájaként megadva tudnám befogadhatóbbá tenni - még egyszer hozzátéve azonban, hogy az "éberség" szót zseniálisnak tartom, így a két utóbbi kifejezés használatát valóban csak az egyszerűbb érthetőség és az aktualizálás megkönnyítése céljából javaslom. Így értelmezve ugyanis az "éberség" valami egészen időtlenül emberit takar: a megismerés vágyát. Nem kapcsolatot a "valósággal", hiszen az ilyen kapcsolat lehetőségének feltételezése már önmagában is többet feltételez az emberről, mint ami jogosnak tűnik. A "kíváncsiság" szó nem mutat túl az emberen, nem szalad bele az ismeretlenbe - egyszerűen leír valamit, ami az ember, azt hiszem, legbelső lényege. Az, hogy érteni akarja a világot, bármilyen legyen is az, csak mert, a világért magáért. Nem állíthatjuk, hogy az ember ténylegesen kapcsolatban állna a valósággal, azt azonban igen, hogy vágyik erre a kapcsolatra. Hogy ezt a vágyat "kíváncsiságnak" vagy "éberség"-nek nevezzük-e, leginkább árnyalatbeni kérdésnek tűnik: a "kíváncsiság" egyértelműbb, az "éberség" mélyebb. A magam részéről hálás vagyok Hamvas Bélának az utóbbi kifejezésért.
A kérdés mindezek után már csak az: ha nem is az aranykor befejeződése miatt, de beszélhetünk-e bármilyen okból az "éberség"/"kíváncsiság" eltűnéséről? Jelen bejegyzés keretei között tartózkodnék a kérdésre adandó, a tényszerűség szándékával megírt (és valószínűleg minden igyekezetem ellenére is sok helyütt kritikára okot adó) választól. A válasz, amit a kérdésre adni tudok, erősen normatív, és érdekes módon minden ágálásom ellenére is egy fontos szólamában egybecseng Hamvas Béla mondanivalójával. Azt gondolom, hogy az emberi létezés odáig tart, ameddig az "éberség". Ahol és amikor az "éberség", a "kíváncsiság" meghal bennünk, ott pusztul el bennünk az ember is. Ha ez megtörténik, megszűnünk a szó szoros értelmében egyének ("egy" + "én"-ek) lenni, és csupán egy "egyed" marad belőlünk. Hamvas Béla szerint ez a pillanat jelenti a valóságtól való elszakadást - én ilyen messzemenő kijelentéseket nem mernék megkockáztatni, abban azonban a legteljesebb mértékben egyetértek Hamvassal, hogy ez a veszteség egyben az értelmes emberi létezés végét is jelenti.
Őszintén kívánom, hogy ez utóbbit minél kevesebbeknek kelljen megtapasztalniuk.
2012. december 11., kedd
Filozofikus kockulás
Az a baj Istennel, hogy Ő is csak egy a világra vonatkozó lehetséges hipotézisek közül.
H : = {H1; H2; H3; …; Hn}
H1: Isten
És a többi?!
(A fentiekből is látszik, milyen ijesztő tempóban haladok az elkockulás felé...;) Mindazonáltal a leírtakat komolyan gondolom.)
2012. november 22., csütörtök
Spanyolviasz...
Feltaláltam. Mármint a spanyolviaszt.:) Na, persze, ne gondoljatok semmi komolyra, csupán a szokásos filozofikus-önelemzős gondolatfolyamomban jutottam el egy újabb, különben eléggé evidens felfedezéshez.
Rájöttem, hogy agnosztikusnak lenni, kimondott módon "nem-tudni", intuitív dolog. A szkepticizmus, az agnoszticizmus és más hasonló címkék alatt futó, egyébként nem is egyértelműen elkülöníthető gondolatrendszerek(?) meglehetősen gyakori kritikája az, hogy a tudás tagadásával, esetleg lehetetlenségének állításával már eleve feltételezik egy bizonyos ismeretelméleti tárgyú tudásmorzsa lehetségességét. Az ellenvetés alighanem jogos: az agnoszticizmus, ha pozitíve bármit is állítani próbál, azzal saját magát számolja fel. Akkor is, ha csupán az önnön létjogosultsága mellett próbál érvelni.
Az agnoszticizmusnak, ha hiteles és ellentmondásmentes, egyetlen lehetséges forrása az intuíció. "Érezhetjük" úgy, akár alapvető létélményünk is lehet az, hogy semmit sem tudunk. Ez a megérzés viszont - és ezt nem könnyű elfogadni - nem jogosít fel bennünket arra, hogy az objektivitás igényével léphessünk fel.
Vagy objektivitás és önfelszámolás, vagy intuíció és fennmaradás. Számomra pillanatnyilag úgy tűnik, hogy agnosztikusként ezek közül a lehetőségek közül választhatunk.
Rájöttem, hogy agnosztikusnak lenni, kimondott módon "nem-tudni", intuitív dolog. A szkepticizmus, az agnoszticizmus és más hasonló címkék alatt futó, egyébként nem is egyértelműen elkülöníthető gondolatrendszerek(?) meglehetősen gyakori kritikája az, hogy a tudás tagadásával, esetleg lehetetlenségének állításával már eleve feltételezik egy bizonyos ismeretelméleti tárgyú tudásmorzsa lehetségességét. Az ellenvetés alighanem jogos: az agnoszticizmus, ha pozitíve bármit is állítani próbál, azzal saját magát számolja fel. Akkor is, ha csupán az önnön létjogosultsága mellett próbál érvelni.
Az agnoszticizmusnak, ha hiteles és ellentmondásmentes, egyetlen lehetséges forrása az intuíció. "Érezhetjük" úgy, akár alapvető létélményünk is lehet az, hogy semmit sem tudunk. Ez a megérzés viszont - és ezt nem könnyű elfogadni - nem jogosít fel bennünket arra, hogy az objektivitás igényével léphessünk fel.
Vagy objektivitás és önfelszámolás, vagy intuíció és fennmaradás. Számomra pillanatnyilag úgy tűnik, hogy agnosztikusként ezek közül a lehetőségek közül választhatunk.
2012. november 17., szombat
Asszociációk
Szabad asszociációk - a "világ" mibenlétéről:
- végtelenség
- örökkévalóság
- abszolútum
- semmi
- absztraktság
- komplexitás
- egyszerűség
- mélység
- rejtély
- igazság
- teljesség
- egység
- üresség
- elképzel(het)etlenség
- felfog(hat)atlanság
(...) stb.
De miért pont ezek?!
- végtelenség
- örökkévalóság
- abszolútum
- semmi
- absztraktság
- komplexitás
- egyszerűség
- mélység
- rejtély
- igazság
- teljesség
- egység
- üresség
- elképzel(het)etlenség
- felfog(hat)atlanság
(...) stb.
De miért pont ezek?!
2012. október 10., szerda
Irracionalitás
Végre levontam a következtetést az elmúlt napjaimat végigkísérő kérdésekkel kapcsolatban - ha másra nem is, legalább saját magamra vonatkozóan.
A mélységet kutatom, filozófiai jellegű eszközökkel, nem a keresési folyamatra, hanem a célra összpontosítva. Működhetnék másként is, de nem teszem - hogy miért, azt magam sem tudom.
És ez az a pont, ahol ráébredek, hogy az eddig olyannyira ésszerűnek gondolt világlátásom maga is merő irracionalitásra épül.
(Elnézést kérek mindenkitől, ha a fenti soraim esetleg kevéssé érthetők. Ez a bejegyzés, bevallom, elsősorban - de nem kizárólag - magamnak szól, a néhány frissen felmerült, de a blogban csak részben közölt kérdésemre adandó válaszként.)
A mélységet kutatom, filozófiai jellegű eszközökkel, nem a keresési folyamatra, hanem a célra összpontosítva. Működhetnék másként is, de nem teszem - hogy miért, azt magam sem tudom.
És ez az a pont, ahol ráébredek, hogy az eddig olyannyira ésszerűnek gondolt világlátásom maga is merő irracionalitásra épül.
(Elnézést kérek mindenkitől, ha a fenti soraim esetleg kevéssé érthetők. Ez a bejegyzés, bevallom, elsősorban - de nem kizárólag - magamnak szól, a néhány frissen felmerült, de a blogban csak részben közölt kérdésemre adandó válaszként.)
2012. szeptember 10., hétfő
Filozófiát tanulni?!
A mai napon - köszönhetően pár előzetes értesítés nélkül elmaradt órámnak - lehetőségem nyílt hosszabb (jóllehet teljes tétlenségre ítélt) időt az egyetemem Filozófia Intézetének épületében eltölteni. Az előbb jelzett tények miatti általános bosszúságomon túl érdekes dolgok kavarogtak a fejemben, miközben, enyhítve a várakozás unalmát, az üres folyosókat róttam. Leginkább az, hogy az épületben tanulók nem is tudják, milyen szerencsések.
Néhány éve, az egyetemi szakválasztásomkor sok dolog motivált. A késő-kamaszkori (mára alaposan kikopott) illuzórikus eszményeken túl a külső tanácsok, a saját személyes érdeklődésem és bizonyos pénzügyi megfontolások játszották ebben a legfontosabb szerepet. Filozófiát tanulni, bár kósza ötletként ez is megfordult a fejemben, nem igazán akartam, több okból sem. Egyrészt - ma is azt hiszem, jogosan - nehezen tudtam elképzelni, hogy anyagilag képes leszek "puszta elmélkedésből" fennmaradni. Másrészt, bár a középiskolában szerencsére tanultam filozófiát és le is érettségiztem belőle, annak nyelvezetét, gondolkodási sémáit, egyes problémafelvetéseit nem éreztem igazán közel magamhoz. Harmadrészt pedig - és ez a legfontosabb - úgy éreztem, a filozófia tanulmányozása számomra olyan, személyes örömet szerző időtöltés, amit kár lenne elrontani azzal, hogy hivatalos keretek közé szorítom.
Ha meg kellene mondanom, mit jelent számomra a filozófia, azt mondanám: eszközt. Segítő (vagy annak gondolt) eszközt a kereséshez, amire saját tárgytalan nem-tudásom késztet ellenállhatatlanul. Valószínűnek tartom, hogy a kutakodásnak "a bölcsesség szeretetén" (milyen szép kifejezés ez) kívül még más módozatai is rendelkezésünkre állnak: taníthatnak az élményeink, az érzelmeink, az álmok-látomások is. Taníthat a test, a lélek - és nem csupán a szellem, ahogyan ezt már korábban is lejegyeztem. Abban már kevésbé vagyok biztos, hogy az utóbbiak értelmezéséhez, feldolgozásához, a keresés célja szempontjából hasznos felhasználásához nem lenne szükség a filozófia által nyújtható segítségre. Számomra a tisztán intuitív vagy érzelmi megismerés a filozófiai jellegű gondolkodás közreműködése nélkül nehezen tűnik elképzelhetőnek, bár lehet, hogy ezen véleményem pusztán a saját gondolkodásom jellegzetességeiből fakad. Ez utóbbinak mindenesetre nagyon is fontos része az, amit a filozófiából meríteni tudok.
Akkor végső soron hogyan is áll a helyzet a filozófia "hivatalos", egyetemi keretek közötti tanulásával kapcsolatban? Remélem, nem fogtok különösebben őrültnek gondolni, de egyre inkább úgy érzem, vágyom arra, hogy ebbe egyszer belevághassak. Noha korábban különböző okokból elutasítottam a filozófiai képzésben való részvételt, ezek az akadályok mára elhárultak: az anyagi helyzetemet egy másik szakterületen folytatott (és bizonyos eredményeket már mutató) tanulmányaim nyomán remélem stabilizálni (ha pedig ez mégsem sikerülne, mostanra több alternatív ötlettel rendelkezem, mint amennyi mondjuk az érettségi után eszembe jutott volna); a filozófiai nyelvezet és témaválasztások - a nem kevés olvasásnak köszönhetően - mára sokkal könnyebben befogadhatóak számomra, mint korábban. Végül pedig, megint utoljára hagyva a legfontosabbat, már nem érzem azt, hogy az egyetemi képzésben való részvétel ronthatná a filozófiához való személyes viszonyomat. Ellenkezőleg: az elmúlt sok-sok (tényleg sok) év során szabadon és (az előbbiből fakadóan) szertelenül, néha kissé kaotikusan szemezgethettem a filozófiai művek rengetegéből. A legkevésbé sem hiszem, hogy ez haszontalan tevékenység lett volna - rengeteg információt sikerült ilyen módon magamba szívnom, bizonyos területekkel kapcsolatban viszonylag tájékozottá váltam, a megtanultak közül sok olyasmi van, amit a saját gondolkodásomba építve magam is felhasználhattam. Lehetséges azonban, hogy a szabad "garázdálkodás" évei után érdemes lenne kipróbálnom, mit érhetek el, ha a filozófiai ismeretek egy többé-kevésbé rendszerezett, elemeiben egymással különféle módokon összekapcsolt, a területhez nálam sokkal jobban értők által együvé sorolt "csomagjával" is megismerkednék. Ha - például azután, hogy a jelenlegi szakmámban sikerül a megfelelő szintű diplomát megszereznem - valóban a filozófia szak elvégzése mellett döntenék, ezért tenném.
Hogy lesz-e mindebből valami, majd meglátjuk...
Néhány éve, az egyetemi szakválasztásomkor sok dolog motivált. A késő-kamaszkori (mára alaposan kikopott) illuzórikus eszményeken túl a külső tanácsok, a saját személyes érdeklődésem és bizonyos pénzügyi megfontolások játszották ebben a legfontosabb szerepet. Filozófiát tanulni, bár kósza ötletként ez is megfordult a fejemben, nem igazán akartam, több okból sem. Egyrészt - ma is azt hiszem, jogosan - nehezen tudtam elképzelni, hogy anyagilag képes leszek "puszta elmélkedésből" fennmaradni. Másrészt, bár a középiskolában szerencsére tanultam filozófiát és le is érettségiztem belőle, annak nyelvezetét, gondolkodási sémáit, egyes problémafelvetéseit nem éreztem igazán közel magamhoz. Harmadrészt pedig - és ez a legfontosabb - úgy éreztem, a filozófia tanulmányozása számomra olyan, személyes örömet szerző időtöltés, amit kár lenne elrontani azzal, hogy hivatalos keretek közé szorítom.
Ha meg kellene mondanom, mit jelent számomra a filozófia, azt mondanám: eszközt. Segítő (vagy annak gondolt) eszközt a kereséshez, amire saját tárgytalan nem-tudásom késztet ellenállhatatlanul. Valószínűnek tartom, hogy a kutakodásnak "a bölcsesség szeretetén" (milyen szép kifejezés ez) kívül még más módozatai is rendelkezésünkre állnak: taníthatnak az élményeink, az érzelmeink, az álmok-látomások is. Taníthat a test, a lélek - és nem csupán a szellem, ahogyan ezt már korábban is lejegyeztem. Abban már kevésbé vagyok biztos, hogy az utóbbiak értelmezéséhez, feldolgozásához, a keresés célja szempontjából hasznos felhasználásához nem lenne szükség a filozófia által nyújtható segítségre. Számomra a tisztán intuitív vagy érzelmi megismerés a filozófiai jellegű gondolkodás közreműködése nélkül nehezen tűnik elképzelhetőnek, bár lehet, hogy ezen véleményem pusztán a saját gondolkodásom jellegzetességeiből fakad. Ez utóbbinak mindenesetre nagyon is fontos része az, amit a filozófiából meríteni tudok.
Akkor végső soron hogyan is áll a helyzet a filozófia "hivatalos", egyetemi keretek közötti tanulásával kapcsolatban? Remélem, nem fogtok különösebben őrültnek gondolni, de egyre inkább úgy érzem, vágyom arra, hogy ebbe egyszer belevághassak. Noha korábban különböző okokból elutasítottam a filozófiai képzésben való részvételt, ezek az akadályok mára elhárultak: az anyagi helyzetemet egy másik szakterületen folytatott (és bizonyos eredményeket már mutató) tanulmányaim nyomán remélem stabilizálni (ha pedig ez mégsem sikerülne, mostanra több alternatív ötlettel rendelkezem, mint amennyi mondjuk az érettségi után eszembe jutott volna); a filozófiai nyelvezet és témaválasztások - a nem kevés olvasásnak köszönhetően - mára sokkal könnyebben befogadhatóak számomra, mint korábban. Végül pedig, megint utoljára hagyva a legfontosabbat, már nem érzem azt, hogy az egyetemi képzésben való részvétel ronthatná a filozófiához való személyes viszonyomat. Ellenkezőleg: az elmúlt sok-sok (tényleg sok) év során szabadon és (az előbbiből fakadóan) szertelenül, néha kissé kaotikusan szemezgethettem a filozófiai művek rengetegéből. A legkevésbé sem hiszem, hogy ez haszontalan tevékenység lett volna - rengeteg információt sikerült ilyen módon magamba szívnom, bizonyos területekkel kapcsolatban viszonylag tájékozottá váltam, a megtanultak közül sok olyasmi van, amit a saját gondolkodásomba építve magam is felhasználhattam. Lehetséges azonban, hogy a szabad "garázdálkodás" évei után érdemes lenne kipróbálnom, mit érhetek el, ha a filozófiai ismeretek egy többé-kevésbé rendszerezett, elemeiben egymással különféle módokon összekapcsolt, a területhez nálam sokkal jobban értők által együvé sorolt "csomagjával" is megismerkednék. Ha - például azután, hogy a jelenlegi szakmámban sikerül a megfelelő szintű diplomát megszereznem - valóban a filozófia szak elvégzése mellett döntenék, ezért tenném.
Hogy lesz-e mindebből valami, majd meglátjuk...
2012. augusztus 11., szombat
Mire tanít az egyetem?
Csaknem napra pontosan egy hónap múlva kezdődik a félév, ráadásul szeptembertől új képzés fájába is vágom a fejszémet, szóval talán még látszólagos időszerűtlensége ellenére sem teljesen érthetetlen a címben feltett kérdés. Mert hát mire is? Ha már bejegyzést írok róla, nyilván sejtitek, hogy - szerintem - az egyetemi évek nem csupán könyvtárnyi szakirodalmak értelmetlen átolvasásáról és különböző színű papírok megszerzéséről szólnak. Számomra az elmúlt pár év alapvető fontosságú volt a gondolkodásom alakulása szempontjából. Mondhatni, módszertani változásokon estem át.
Sikerült egy olyan képzést választanom (és mostanra be is fejeznem), ami, bár önmagában nem lenne túl megerőltető, hihetetlen mennyiségű olvasást követel meg. Ezt a hallgatóság különböző tagjai persze vagy komolyan veszik, vagy nem - én alapvetően az első csoportba tartozom. A mennyiségi sajátosságokon túl ráadásul van a feladott művek összességének egy trükkös vonása: az egyes írások módszeresen ellentmondanak egymásnak. Az elmúlt néhány év során a legkülönbözőbb jelenségek egymástól a lehető legnagyobb mértékben eltérő magyarázataival találkoztam, mi több, ezek a találkozások olyan szorosra sikeredtek, hogy még le is vizsgáztam belőlük. Szokás azt mondani, hogy az ember a vizsgaidőszakban "bemagolt" tudásanyag nagy részét napokon-heteken belül elfelejti. Nos, ez az én esetemben igaz is, meg nem is. Természetesen nem folyamatosan naprakész módon maradnak meg a fejemben az olvasmányok, viszont nagyon különböző helyzetekben, nagyon eltérő dolgokon gondolkodva is gyakran azon kapom magam, hogy valamelyik olvasott mű tartalmát készülök felhasználni az adott probléma megoldásához. Vagy egyszerűen csak az olvasottakhoz viszonyítok. Vagy az ott szereplő gondolatokat próbálom cáfolni vagy továbbfejleszteni. Egyszóval, az egyetemi képzésem során megismert elképzelések nem tűntek el belőlem nyomtalanul.
És még egy érdekes tapasztalat: az egyetem - ha komolyan vesszük - nemcsak hihetetlen mennyiségű tudásanyaggal lát el bennünket, hanem rákényszerít a kritikus és önkritikus gondolkodásra is. Amikor az embernek tevékeny órái nagy részét egymásnak totálisan ellentmondó elméletek tanulmányozásával kell töltenie, ha nem teljesen fásult és érdektelen, előbb-utóbb késztetést fog érezni arra, hogy az olvasott gondolatok mellett vagy ellen állást foglaljon. Ezt először talán csak magában, saját megelégedésére teszi; azonban egy idő után különösebb belső indíttatás híján is muszáj véleményt alkotnia az adott témáról, mégpedig nagyon is külső fórum előtt - erre valók a vizsgák és egyéb (nem túl kellemes) megmérettetések. A szakdolgozatírás és - védés meg különösen. Ezek az események, noha az adott pillanatban leginkább emberkínzásnak tűnnek, kritikusságot és önkritikusságot plántálnak a bennük résztvevőkbe. Kritikusságot annyiban, hogy ilyen helyzetben kénytelenek vagyunk az eltérő vélemények közül kiválasztani a számunkra különböző mértékben elfogadhatókat, mi több, választásunk mellett érvelnünk is kell. Önkritikusságot pedig annyiban, amennyiben újabb tapasztalataink-olvasmányaink nyomán késznek kell lennünk korábbi elképzelésink újragondolására, megerősítésére vagy éppen elvetésére.
Mindannak, amit a fenti bekezdésekben leírtam, nagyon jelentős hatása van a gondolkodás alakulására - és nem csak az egyetem keretein belül. A sokféle ellentmondó vélemény megismerése együtt a(z ön)kritikus attitűd kiépülésével a korábbi szilárd nézetek feloldódásához, egy megdöbbentően erős relativizmushoz vezet el. Az ember egy idő után megtanulja, hogy nincs - sem a szakmáján belül, sem azon kívül - olyan állítás, vélemény, amit ne lehetne megkérdőjelezni. Hogy nem létezik utánagondolásra érdemtelen problémafelvetés - mindig és mindennel foglalkozni kell, mert sosem tudhatjuk előre, mi vár ránk a lefolytatandó gondolatmenet végén. Hogy gyakran a legszilárdabb nézeteinket is fel kell tudnunk adni, éppen az ellenkezőjük kedvéért. És hogy - éppen előbbiekből következően - nincsenek lezárt kérdések, nincs szilárd talaj, amin megvethetnénk a lábunkat. Ismeretelméleti nihilizmusnak hívhatnánk az előálló állapotot, ha ennek kijelentéséhez nem kellene elfogadnunk, hogy eleve képtelenek vagyunk a biztos és egyértelmű tudásra. Ezért én inkább csak ismeretelméleti káosznak nevezném.
Emile Durkheim (francia szociológus, 1858-1917) Az öngyilkosság című művében ír az öngyilkosság egy sajátos fajtájáról: az egoista öngyilkosságról. Állítása szerint azok tette sorolható be ebbe a kategóriába, akik a biztos támpontok, az élet látható értelmének hiánya miatt vetnek véget az életüknek. Amiatt, (bár ez részben az én értelmezésem,) hogy saját létükön kívül semmilyen szilárd, megkérdőjelezhetetlen viszonyítási pontot nem látnak maguk közül. Érdekes módon az érintettek leggyakrabban értelmiségiek. Vajon az életüket így befejező emberek nem ugyanazt az ismereteleméleti kilátástalanságot, a bizonyosságok teljes feloldódását élték és élik-e át, amit magam is leírtam néhány sorral fentebb? Vajon nem szükségképpen ide vezet-e az önmagát komolyan vevő gondolkodó egyén helyzete - különösen, ha a gondolkodás a hivatása, ha annak módszereit folyamatosan csiszolnia, fejlesztenie kell, vagyis, ha értelmiségi?
Néha úgy érzem, két lehetőség áll előttem: vagy az előbbi, vagy a biztos őrület.
Sikerült egy olyan képzést választanom (és mostanra be is fejeznem), ami, bár önmagában nem lenne túl megerőltető, hihetetlen mennyiségű olvasást követel meg. Ezt a hallgatóság különböző tagjai persze vagy komolyan veszik, vagy nem - én alapvetően az első csoportba tartozom. A mennyiségi sajátosságokon túl ráadásul van a feladott művek összességének egy trükkös vonása: az egyes írások módszeresen ellentmondanak egymásnak. Az elmúlt néhány év során a legkülönbözőbb jelenségek egymástól a lehető legnagyobb mértékben eltérő magyarázataival találkoztam, mi több, ezek a találkozások olyan szorosra sikeredtek, hogy még le is vizsgáztam belőlük. Szokás azt mondani, hogy az ember a vizsgaidőszakban "bemagolt" tudásanyag nagy részét napokon-heteken belül elfelejti. Nos, ez az én esetemben igaz is, meg nem is. Természetesen nem folyamatosan naprakész módon maradnak meg a fejemben az olvasmányok, viszont nagyon különböző helyzetekben, nagyon eltérő dolgokon gondolkodva is gyakran azon kapom magam, hogy valamelyik olvasott mű tartalmát készülök felhasználni az adott probléma megoldásához. Vagy egyszerűen csak az olvasottakhoz viszonyítok. Vagy az ott szereplő gondolatokat próbálom cáfolni vagy továbbfejleszteni. Egyszóval, az egyetemi képzésem során megismert elképzelések nem tűntek el belőlem nyomtalanul.
És még egy érdekes tapasztalat: az egyetem - ha komolyan vesszük - nemcsak hihetetlen mennyiségű tudásanyaggal lát el bennünket, hanem rákényszerít a kritikus és önkritikus gondolkodásra is. Amikor az embernek tevékeny órái nagy részét egymásnak totálisan ellentmondó elméletek tanulmányozásával kell töltenie, ha nem teljesen fásult és érdektelen, előbb-utóbb késztetést fog érezni arra, hogy az olvasott gondolatok mellett vagy ellen állást foglaljon. Ezt először talán csak magában, saját megelégedésére teszi; azonban egy idő után különösebb belső indíttatás híján is muszáj véleményt alkotnia az adott témáról, mégpedig nagyon is külső fórum előtt - erre valók a vizsgák és egyéb (nem túl kellemes) megmérettetések. A szakdolgozatírás és - védés meg különösen. Ezek az események, noha az adott pillanatban leginkább emberkínzásnak tűnnek, kritikusságot és önkritikusságot plántálnak a bennük résztvevőkbe. Kritikusságot annyiban, hogy ilyen helyzetben kénytelenek vagyunk az eltérő vélemények közül kiválasztani a számunkra különböző mértékben elfogadhatókat, mi több, választásunk mellett érvelnünk is kell. Önkritikusságot pedig annyiban, amennyiben újabb tapasztalataink-olvasmányaink nyomán késznek kell lennünk korábbi elképzelésink újragondolására, megerősítésére vagy éppen elvetésére.
Mindannak, amit a fenti bekezdésekben leírtam, nagyon jelentős hatása van a gondolkodás alakulására - és nem csak az egyetem keretein belül. A sokféle ellentmondó vélemény megismerése együtt a(z ön)kritikus attitűd kiépülésével a korábbi szilárd nézetek feloldódásához, egy megdöbbentően erős relativizmushoz vezet el. Az ember egy idő után megtanulja, hogy nincs - sem a szakmáján belül, sem azon kívül - olyan állítás, vélemény, amit ne lehetne megkérdőjelezni. Hogy nem létezik utánagondolásra érdemtelen problémafelvetés - mindig és mindennel foglalkozni kell, mert sosem tudhatjuk előre, mi vár ránk a lefolytatandó gondolatmenet végén. Hogy gyakran a legszilárdabb nézeteinket is fel kell tudnunk adni, éppen az ellenkezőjük kedvéért. És hogy - éppen előbbiekből következően - nincsenek lezárt kérdések, nincs szilárd talaj, amin megvethetnénk a lábunkat. Ismeretelméleti nihilizmusnak hívhatnánk az előálló állapotot, ha ennek kijelentéséhez nem kellene elfogadnunk, hogy eleve képtelenek vagyunk a biztos és egyértelmű tudásra. Ezért én inkább csak ismeretelméleti káosznak nevezném.
Emile Durkheim (francia szociológus, 1858-1917) Az öngyilkosság című művében ír az öngyilkosság egy sajátos fajtájáról: az egoista öngyilkosságról. Állítása szerint azok tette sorolható be ebbe a kategóriába, akik a biztos támpontok, az élet látható értelmének hiánya miatt vetnek véget az életüknek. Amiatt, (bár ez részben az én értelmezésem,) hogy saját létükön kívül semmilyen szilárd, megkérdőjelezhetetlen viszonyítási pontot nem látnak maguk közül. Érdekes módon az érintettek leggyakrabban értelmiségiek. Vajon az életüket így befejező emberek nem ugyanazt az ismereteleméleti kilátástalanságot, a bizonyosságok teljes feloldódását élték és élik-e át, amit magam is leírtam néhány sorral fentebb? Vajon nem szükségképpen ide vezet-e az önmagát komolyan vevő gondolkodó egyén helyzete - különösen, ha a gondolkodás a hivatása, ha annak módszereit folyamatosan csiszolnia, fejlesztenie kell, vagyis, ha értelmiségi?
Néha úgy érzem, két lehetőség áll előttem: vagy az előbbi, vagy a biztos őrület.
2012. augusztus 9., csütörtök
Test, lélek, szellem I. - Az alapok
Az jutott eszembe, hogy érdemes lenne kicsit körüljárni a címben megnevezett test-lélek-szellem témakört. Persze, a blog jellegének megfelelően, a feldolgozást az agnosztikus gondolkodás, ezen belül is a saját agnosztikus gondolkodásom keretében készülök megtenni. Mivel viszonylag rövid idő alatt is rengeteg dolog jutott eszembe a téma kapcsán, jelenleg úgy tervezem, hogy egy több részből álló minisorozatot kerekítek majd ki az ide kapcsolódó gondolataimból - meglátjuk, mi lesz belőle.
Ebben az első bejegyzésben azt szeretném bemutatni, hogy hogyan is fogom fel - agnosztikusként - a címben szereplő fogalomhármast. Azért érzem itt fontosnak a vonatkoztatási keretként használt világnézetem kiemelését, mert a téma vallásos körökben igazi örökzöldnek számít, sőt, ateista-materialista feldolgozásokkal is bőven találkozhatunk. Az én eszmefuttatásom viszont, ahogy azt már megszokhattátok, várhatóan (hacsak közben nem térek meg/ki...:)) kifejezetten agnosztikus alapokra épít majd. Lássunk is neki!
Hm, hát hogy mégis mi ez... Mivel a számítógépes grafikai ismereteim hagynak némi kívánnivalót maguk után, az eredeti terveimen módosítva kénytelen voltam egy kissé kezdetleges ábrázolás segítségével vizualizálni a mondanivalómat - remélem, ezt elnézitek nekem.:) Az ábra a test, a lélek és a szellem fogalmairól alkotott elképzeléseimet hivatott illusztrálni. Ha a körvonalak nem is, a színek a saját választásaim eredményei - nézzük, mit is jelentenek:
Barna - a test: A föld és egyben a bomlás színe; az én felfogásomban a test jelképe. Test alatt értem az ember biológiai megnyilvánulásait - magát a fizikailag létező élőlényt annak minden életfunkciójával, érzékelési képességeivel, ösztöneivel együtt. Arról a "tünetegyüttesről" van tehát itt szó, amely a fejlettebb állatok létezéséhez éppúgy hozzátartozik, mint az emberéhez. Az utóbbi esetében azonban a lét több, mint ezeknek a megnyilvánulásoknak az összessége. A test "röghöz [földhöz - ld. a magyarázat elejét] kötött" - biológiai igényei és korlátai (pl. időbeli behatároltsága) határozzák meg. Bár nélküle a lélek és a szellem kibontakozása lehetetlen lenne, pusztán a test még nem ember. Önmagában "por és hamu", semmi több.
Zöld - a lélek: Bevallom, a lélek színén gondolkodtam a legtöbbet. Furcsa módon a köztudat az általam érzelmi működésként definiált lélek különböző megnyilvánulásaihoz igen sokrétű színszimbolikát társít (a vörös a szerelem és a szenvedély, a fekete a gyűlölet és a gyász, a fehér az ártatlanság, a lila az őrület stb. színe), számomra mégis a zöld szín az, amely a legjobban keretbe foglalja mindazon tartalmakat, amelyek a saját felfogásomban a lélek integráns részei. A zöld az én szememben a lélek, az érzelmi szféra ideális állapotát sűríti magába: a szabadságot, a tisztaságot, az őszinteséget, a nyugalmat és a megnyugvást. Így lett számomra a zöld a lélek színe.
Kék - a szellem: A szellem számomra a gondolkodás, az elvontság, az összetett kognitív erőfeszítések színtere. Ezért választottam ezen szféra jelölésére a kéket - azt a színt, amely mind közül a legritkábban fordul elő a fizikai világban; amely, mondhatni, a "legéteribb". A zöldhöz hasonlóan a kék szín is magában foglalja a tisztaság mozzanatát, ez esetben azonban a tisztaság "zavartalanságként", a fizikai világtól való viszonylagos függetlenségként értelmezendő. (Nem) mellesleg az összes szín közül a kék áll a legközelebb hozzám, ahogy a bejegyzés témájául szolgáló hármasság tagjai közül is az ezen színnel szimbolizált "szellemet" sejtem a legfontosabbnak - de erről majd később.
Az reményeim szerint már a fenti sorokból is látszik, hogy a szóban forgó fogalmakat igyekeztem úgy definiálni, hogy az eredmény ne kötődjön semmilyen idealista vagy materialista állásponthoz sem. Épp olyan "szabadon lebegő" megfogalmazásokra törekedtem, mint amilyennek világnézetként az eszmefuttatás alapját adó agnoszticizmust érzem. A következő pár bejegyzésben terveim szerint fogok írni arról, hogy a saját értékrendemből kiindulva hogyan állítanám fel a három terület hierarchiáját és miért; valamint az egyes szférák közötti átjárhatóságról és annak korlátairól is. Szeretném továbbá felhívni a figyelmet néhány olyan, a témával kapcsolatban bennem felmerült kérdésre is, amelyeket megválaszolni ugyan nem tudok, azonban továbbgondolásra érdemesnek tartok. És persze elképzelhető, hogy a bejegyzések írása közben még újabb, előre nem látható gondolatok, megfontolandó problémák is megfogalmazódnak bennem a test-lélek-szellem kérdései kapcsán - ha így lesz, ezeket is igyekszem majd megosztani Veletek.
Szóval folytatás következik - hamarosan!:)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)