A befejezetlen ember

Csoda történt: végre újra sikerült elejétől a végéig elolvasnom egy könyvet. Szégyen-gyalázat, de bizony az idei év egyedülálló teljesítménye ez. Nem mintha nem olvasnék, mert bele-belekapok én különböző könyvekbe, csak a végigolvasás a problémás.

Hankiss Elemér: A befejezetlen ember című, műfajilag besorolhatatlan... hm, könyve volt a szerencsés nyertes. Érdekes tapasztalat volt. Nem, semmiképpen sem az az írás, ami gyökeresen megváltoztatta volna a gondolkodásomat, de mindenképpen megérte elolvasni. Néhol mintha illusztráció lett volna a saját gondolataimhoz, máshol azok szöges ellentéte.

Az "illsztráció"-érzés elsősorban a könyv alapgondolatával kapcsolatban fogott el, valahányszor csak olvasni kezdtem. A befejezetlenség Hankissnál, olybá tűnik, a conditio humana (emberi állapot) szinonimája: olyan emberre alkalmazható kifejezés, aki előtt ott tornyosul az ismeretlenség monstruma, de azon nem képes felülkerekedni. Akit egyszerre vonz és taszít az, ami nem tudható, a kimondhatatlan. Akiben dúl a "boldogság- és világosságvágy" (ld. Camus), akit elrettent a múlandóság, ám ebből a bonyolult, minden szempontból hiányokkal terhelt állapotból nincs reménye kitörni. Érdekes, milyen ívet ír le Hankiss ezen könyvében az ismeretlenség körül: a szöveg elején még az ismeretlen kellemesen bizsergető, kíváncsiságot, izgalmat okozó jellegét érezteti; a szöveg végére azonban, miután az előbbi állapotból kiindulva körüljárta az emberi élet számos fontos kérdését (a szabadságét, a társas kapcsolatokét, a politikáét és a hatalomét, a művészetét, a sportét, az emberek és állatok közötti viszonyét, a fogyasztói társadalomét stb.), már az ismeretlen rémisztő, bizonytalansággal és félelemmel eltöltő arcát emeli ki. Az ismeretlenségnek természetesen mind az előbbi, mind az utóbbi hatása jól ismert  a gondolkodó ember számára; az egyiktől a másikig való eljutás iránya azonban ebben a könyvben is sokatmondó.

A folyton az ismeretlennel szemezgető Hankiss tollából ugyanakkor meglehetősen visszásnak hatnak a könyv azon megnyilvánulásai, melyeket fentebb mint a saját gondolataim szöges ellentétét neveztem meg. A megismerés egyik elsődleges feltétele, én legalábbis úgy hiszem, a szabadság. Ehhez képest megdöbbentő az a ragaszkodás, amit Hankiss a szabadság némely hagyományos, ám annál irtóztatóbb akadálya, a család, a nemzet, a nemi szerepek és hasonlók irányában mutat. Mindezek az intézmények véleményem szerint nemhogy támogatnák az ismeretlenség kutatását, hanem egyenesen lehetetlenné teszik azt. A megismerés szerelmeseként, ha lehetne, örökre eltüntetném valamennyit a föld színéről. Nem így Hankiss.

A befejezetlen ember tehát összességében intellektuális csemegeként, az emberi állapot egy érdekes illusztrációjaként képvisel értéket. Revelációs erőt nem érdemes várni tőle, mert nincs neki, de minden bizonnyal nem is ezért íródott. Apropó, írás. A poszt bevezetésében azt írtam, a könyv műfajilag besorolhatatlannak tűnik. A megjegyzés nem véletlen. Valójában mintha miniesszékből állna a kötet, melyek egymáshoz hol szorosabban, hol lazán, hol pedig szinte egyáltalán nem kapcsolódnak. Egyes "esszék"  nem hosszabbak egy-két szónál, de a legterjedelmesebbek sem igen haladják meg a 10 oldalt. Rendkívül emlékeztet ez a stílus valamire... mégpedig a blogposztok, Facebook-bejegyzések, Tweetek és hasonlók jellegzetességeire. Hankiss ebben a könyvében a régi-új kérdéseket hihetetlenül korhű módon teszi fel és kísérli meg (amikor és amennyire lehet) megválaszolni. Bőven nyolcvan felett ez még akkor is figyelemre méltó teljesítmény, ha a csupán nyúlfarknyi szövegekre kiterjedő figyelem nem is éppen dicsőséges a ma olvasógenerációira nézve.