Ma reggel a kezembe került egy közelgő rendezvény, az Arc Sacra (Szent Művészet) Fesztivál reklámújságja. Azon túl, hogy néminemű összefüggést véltem felfedezni a jelenség felbukkanásának időpontja és az általános történelmi viszonyok között, lapozgatás közben valami szánalomféle érzés támadt bennem azok iránt, akik részt fognak venni ezen az eseményen.
A szánalom egyik oka nyilván az, amit minden alkalommal érzek a tömegrendezvények kapcsán: az ide ellátogatók jelentős része egyszerű csordaállat - megy, ahova a többiek mennek; azt csinálja, amit a társadalom, a szomszédság, a rokonság előír a számára. (Egy futórendezvényen szerzett igen intenzív benyomásomra utalva: fut a tömeg után, a szó szoros és átvitt értelmében.) Ugyanakkor szánalmat éreztem ezért is, mert a szakralitás mint olyan az utóbbi - bevallom, nem túl hosszú - időben egy pátoszát vesztett fogalommá vált a fejemben. A "szakrális", a "felfoghatatlan", az "elérhetetlen", az "abszolút" - ezek a többé-kevésbé rokon fogalmak mind-mind mint egy-egy menedéket nyújtó gondolati zárvány ivódtak be az emberi tudatba. Ha a fenti fogalmaknak lenne (van?) valós megfelelője, az az embertől, az emberi értelemtől per definitionem csak elzártan létezhetne. A szakrálisnak nem árthatunk, nem kell félnünk annak semmilyen nemű romlásától; ugyanakkor fogalma mint az élet és a világ értelmes voltának, a számunkra talán elérhetetlen, de valahol a világban mégiscsak megtalálható tökéletességnek a kulcsa folyamatosan ott lebeghet a szemünk előtt, megnyugtathat minket. Aki hisz a szakrális, az abszolút valamilyen formájában, annak nem kell tartania attól a filozófiai szempontból a legkevésbé sem kizárható lehetőségtől, hogy a Világmindenség végső soron semmilyen módon nem felel meg az ember által kialakított értelemfogalomnak.
Az Ars Sacra Fesztivál közönségét azok az emberek fogják jelenteni, akik békésen és gyáván megpihennek a szakralitás nyújtotta menedékben. Ez, azt hiszem, elég ok az irántuk érzett szánalomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése