Azt hiszem, még sosem írtam itt álomról, mivel nem tulajdonítok nekik különösebb jelentőséget; egyszerű pszichológiai információrendszerező mechanizmusnak tartom őket. Viszont a mai álmomat már csupán önismereti célokból is érdemesnek éreztem megörökíteni.
Álmomban egy kisméretű teremben állok, a terem közepén tó, melyet egy forrás táplál. Néhányan sorban állunk a forrás előtt, egymás után elmegyünk előtte. Hirtelen felismerem, mi a forrás szerepe: egy kis ládát mos át, amelyben egy álmomban halott, a valóságban még élő (bár igen rossz fizikai és lelki állapotú) nőrokonom hamvai találhatók. Már egy éve, hogy a víz lassan, lassan a tóba, onnan pedig a talajba mossa a rokonom hamvait; mintha annak a bizonyos "bemosatásos" temetési formának egy lassított verzióját látnánk, ahogyan - ezt már eldöntöttem - egyszer az én hamvaimat is szeretném, ha semmivé tennék. Én következem a sorban. Odaállok a forrás elé, nézem, nézem, és elsírom magam. Abból a kedves, az élethez a legrosszabb körülmények között is valamilyen elszánt hittel ragaszkodó nőből csupán ennyi maradt. Ennyi maradt az "én"-jéből, a tudatából, a gondolataiból, a szavaiból. Mindez egy kis ládányi porrá vált, amit egy forrás lassan teljesen széthord, végképp megszüntet. A szívemet, a torkomat facsarja ez a tapasztalat.
Az álom ezután folytatódott, további részletekre már alig emlékszem. A következtetés? "Csak" ennyi: továbbra is rettegek a haláltól; letaglóz, legyőz az emberi sors iszonyata. Nem tudok küzdeni a halálfélelemmel.
