Alapmű vagy sem, nálam csak most került sorra Richard Dawkins "Az önző gén" című írása. Néhány közelmúltbeli olvasmányomhoz hasonlóan Dawkins művét a fajsúlyosabb könyvek közé sorolom. A teljes tartalmat egyetlen blogbejegyzésben összefoglalni nem szeretném, csupán néhány fontosabb következtetésemet rögzítem az alábbiakban.
"Az önző gén" legmeglepőbb és egyben legfontosabb mondanivalója számomra azon (már régóta kibontakozóban lévő) sejtésem alighanem perdöntő megerősítése volt, miszerint az élet, ezen belül többek között az emberi élet megértéséhez az égvilágon semmi szükség nincs bármilyen "transzcendens", "misztikus" erő feltételezésére. Dawkins elmélete szerint az élet egyszerűen kis valószínűségű események láncolatának eredményeként alakulhatott ki, az élő szervezetek a molekulák összekapcsolódásának egy jellegzetes tulajdonságokkal bíró konfigurációját valósítják meg. Néhány évvel ezelőtt egy ilyen elképzelésre - meglehetős naivitással - egyszerűen legyintettem volna, mondván: kis valószínűségű történéseket, mi több, azok teljes sorozatát feltételezni egy az élethez hasonló bonyolultságú jelenség mögött elvakult "tudományhit". Ma, időközben közelebbi barátságba kerülve a valószínűségszámítással és a statisztikával, már tudom, hogy ez az elképzelés plauzibilis, ami természetesen nem jelenti azt, hogy igaz. Ugyanakkor a jelenlegi ismereteink mellett talán a legjobb modell, amelyet az élet kialakulásáról alkothatunk.
Wittgenstein Tractatusának közelmúltbeli elolvasása óta a világról való elmélkedésben fontos mankót jelent számomra a "nyelvem határai világom határai[...]"-gondolat (mely az én értelmezésemben így hangzik: "gondolkodásom határai világom határai"). "Az önző gén"-nel való megismerkedésem alkalmat adott arra is, hogy átgondoljam ezen wittgensteini szólam érvényességét. Dawkins művének hatására megerősödött az a benyomásom, mely szerint a világ dolgai - élettel, tudatossággal és minden egyéb jelenleg ismert jelenséggel együtt - igenis alkothatnak zárt oksági láncot. Ha ez így van, akkor Wittgensteinnek a világ számunkra adott határaival kapcsolatos elképzelése ezen oksági lánc magába záródásánál kapja meg vagy veszíti el értelmét. Ha a saját magát magyarázó világon "kívül" (bármit is jelentsen ez) nem létezik más valóság, akkor a világot oksági fogalmakkal leírni képes nyelv elvben a teljes valóságot leírhatná, határain túl semmi sem helyezkedne el. Ilyen értelemben Wittgenstein fent idézett gondolata tautológia lenne. Amennyiben azonban a világ zárt oksági rendszerén kívüli más típusú valóság(ok) létezése nem zárható(k) ki, úgy a wittgensteini megállapítás a maga rendkívüli gazdagságával teljes létjogosultsághoz jut. A helyzet különös varázsa az, hogy az ezen alternatívák között, azt hiszem, eleve nem lehetséges döntenünk. Úgy tűnik tehát, hogy Dawkins művének tanulmányozása és bizonyos belőle fakadó következtetések átgondolása után ismét ott vagyunk, ahol a part szakad: a tudáshiány egy újabb dichotómián belüli döntést lehetetlenít el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése