A tudás öröme

Az utóbbi időben cseppet eltűntem, ami mögött egy kisebb fajta munkaerőpiaci ámokfutásom áll. (Esetleges egyetemista olvasóim figyelmébe: ha egy mód van rá, nappali tagozat mellett ne vállaljatok el két párhuzamos állást, mert az nem egészséges.)

Így a vizsgaidőszak közeledtével szerencsére újra "rákényszerülök", hogy rendszeresen időt fordítsak a komolyabb tanulásra. Az idézőjelet nem véletlenül írtam - szeretem, amivel foglalkozom, a gyakorlati megvalósítás és az elméleti megismerés szintjén is. Az efölötti furcsa kis jó érzésem arra sarkallt, hogy végiggondoljam, miért is jelent számomra örömöt, ha tanulhatok.

Nem szándékom mély ismeretelméleti fejtegetésekbe bocsátkozni a tudás természetéről - leginkább azért nem, mert a háttérismereteim ezt egyelőre úgysem teszik lehetővé. A mondandóm egyszerű és szubjektív: a tudásszerzés számomra, legalábbis a megélés szintjén, kvázi szakrális tevékenység. Nem abban az értelemben, hogy valamilyen transzcendens entitással segítene kapcsolatba lépni (az utóbbiról való gondolkodást, köszönhetően néhány jogos és azóta alaposan át is gondolt kritikának, mostanában amúgy is igyekszem ésszerű és ezért viszonylag szűk keretek közé szorítani). Abban az értelemben, hogy a "profán", a naponta szembejövő, a felszínes, az egyértelműnek tűnő és megérteni mégsem kívánt szintjéről annak ellentétéhez, a "szent"-hez közelít. Ahhoz, amit nem a köznapi érzékelés közvetít, ami minőségi vagy mennyiségi - erre mindjárt kitérek - szempontból több az előbbinél.

Hogy miért írtam, hogy minőségi vagy mennyiségi szempontú megítélésre van szükség? A tudás minősítését általában annak "mélységével" mérjük, vagyis úgy gondoljuk, hogy a valóság vertikális jellegű, és nekünk a felszínről a mélybe kell hatolnunk. (Most látom, hogy az egyik előző mondatomban én is ezzel a kifejezéssel éltem. Nem baj, hadd maradjon.) Ezzel szemben kedvenc Camus-m szerint a megismerés az emberi élet keretei között kizárólag horizontális lehet: csak több információmorzsát tudunk összegyűjteni a világról, részletgazdagabb képekké tudjuk összerakni őket, de a saját dimenziónkhoz (nem jó szó ez sem, de legalább érzékletes) képest semmilyen irányban nem tudunk elmozdulni. Nem tudom, a két szempont - a minőségi és a mennyiségi - közül melyik a jogosabb. Bizonyos elméleti megfontolásokból és némi tagadhatatlan elfogultságból jelen pillanatban talán az utóbbi mellett szavaznék.

Na de hogyan adhat bármely szempont szerint is többet a "profán" helyett a "szent"-re fordított figyelem? A mechanizmust nem ismerem, a hatást annál inkább. Azt a bizonyos kellemesen hűvös borzongást, amit az ember akkor érez meg valahol a rekeszizma környékén, ha megért valamit. Ha (dimenziószámtól függetlenül) a kép egy része összeáll. Ez az öröm olyan tiszta, olyan magával ragadó, olyan erősen motivál a megismerési folyamat folytatására, amilyet sehol máshol nem tapasztaltam még. Nem mondom, hogy nem ismerem az emberi kapcsolatok szépségét. Mégis úgy érzem, a tudás által adott éteri örömöt az emberi kapcsolatokból származó jó érzések nem tudják felülmúlni. Azok, hacsak valahogy át nem csapnak valami tőlük eltérő természetűbe (hiszen a kapcsolatok is adhatnak tudást), mindig profánok maradnak. A megismerés más. Végletesen önző (hiszen mi, a tudás ágensei szeretnénk tudáshoz jutni) és egyben végletesen önzetlen (mert, ha igazán csak tudni szeretnénk, arra nem a magunk gyakorlati haszna miatt törekszünk). A megismerés az emberi létezés számomra legnagyobb csodája.

Talán ilyesmikre gondoltak a történelem során mindazok, akik remeteként, szerzetesként, a világtól elvonult tudósként élték le az életüket. Vajon a mai, az egyszerű biológiai ösztönzők hatását mérhetetlenül felnagyító (amit pedig talán inkább korlátozni kellene...) marketing, az állítólagos időhiány miatti visszataszító leegyszerűsítések, a mindennapi élet szellemi igénytelensége és sivársága korában hol kaphat teret az a csoda, amit a megismerés jelenthet?!