Haláltánc 2. - A pillanat csodája

"Haláltánc". Végre találtam egy megfelelő címet a halál gondolatával foglalkozó bejegyzéseimre. Noha korábban, ha jól emlékszem, írtam már egy posztot ezzel a címmel, úgy döntöttem, újrahasznosítom a szót, ezentúl ezt használva a témába vágó írásaimnál. Elvégre nem sok különbség mutatkozik a középkori haláltánc-műfaj és a saját gondolataim blogra vetésének motivációi között: mindkettőt a haláltól való iszonyodás, félelem, a vele való óvatos ismerkedés és a tőle való ijedt visszahúzódás között váltakozó magatartásformák hajtják.

A most következőket néhány, időben egymáshoz igen közeli, hasonló motívumokra épülő gondolati élmény alapozta meg:

• Az első élményem néhány napja, elalvás előtt ért. Számomra az elalvás előtti percek a halálfélelem átélése szempontjából mindig veszélyesek, mert a sötét, a csend, a teendők ideiglenes hiánya könnyebben utat enged az efféle gondolatoknak. Az élmény kezdetben a szokásos volt: a halál elkerülhetetlenségének átélése, páni félelem, végül vágy arra, hogy a teljes világból kirohanhassak, és a kétségbeesés fokozódása azáltal, hogy nincs hová. Az új felismerés ebből a "nincs hová"-ból eredt: az adott pillanatba lehetett menekülni. Abba, amikor mindezt átgondoltam; oda, annak az aprócska belvárosi lakásnak az egyetlen szobájába, a fal mellé, a meleg takaró alá. Az valóság volt. Úgy éreztem, hogy, ha más nem is, az adott pillanat élménye a valóság egy olyan kézzelfogható morzsáját nyújtotta, amibe kapaszkodni lehet a legsúlyosabb félelmek közepette is. Azóta rájöttem, hogy minden más pillanat is ilyen, amit lehetőségünk van megélni.
• A második élményt egy édesapámmal lefolytatott beszélgetés jelentette. Azt hiszem, többször írtam már, hogy felfordul a gyomrom a pusztán vérségi alapokra épített érzelmi kapcsolatoktól - minket azonban, azt hiszem, szerencsére nem ez, hanem a gondolkodásmódunk bizonyos fontos hasonlatosságai kötnek össze. Beszélgettünk. Néztem ezt az ötvenes évei végét taposó embert, és az életet, az élet egyfajta bölcs szeretetét láttam benne. Nem azt az életszeretet, amely figyelmen kívül hagyja az emberi létezés biológiai törvényszerűségeit, amely fittyet hány arra a lehetőségre, hogy akár már a holnapi naptól kezdve is megváltozhat minden. Egy olyan ember élet iránti szeretetét éreztem meg, akinek fáj a saját sorsát takaró bizonytalanság, azonban, amíg csak lehet, szívja magába annak az örömét, hogy létezik, mozog, érez, ért. Azt az örömöt, amit, ha csak néhány pillalat erejéig is, én is átéreztem azon az előbb leírt estén.
• Végül a harmadik élményt a nagypapám adta. A vonzalom alapját részemről az ő irányában sem a vérségi kapcsolat jelenti; sokkal inkább a tisztelet és a belőle áradó gyengédség viszonzása. Kilencven fölött jár. Ha édesapámban az átélhető pillanatok iránti szeretetet véltem felfedezni, úgy benne még inkább. Egy nagyon idős, ám szellemileg ép embert láttam, aki, hívőként talán kisebb félelemmel, de a pillanatot élvezve nem a jövőn bánkódik, hanem a jelennek, az adott pillanatban "megadatott" létezés derűs élvezetének él.

A fenti élmények tanulsága számomra minden esetben egy irányba mutatott: a pillanat átélésének jelentősége felé egy camus-i értelemben abszurd módon hallgató, egy "bűvös körnél"[1] távolabbra elérő ismeretszerzést lehetővé nem tévő világban, mely világ emberi értelemmel felfogható kereteit csak a fantázia meséi révén tágíthatjuk tovább. A fantázia világa, legalábbis egy bizonyos értelemben, menekülés a sokszor idegennek tűnő valóság elől. Az adott pillanat tudatos átélése is lehet menekülés: a valóság egyetlen kézzelfogható szeletébe. A menekülés egyik formája sem gyávaság, hiszen a világgal szemben végletesen kiszolgáltatott - mert halálra, ismerethiányra ítélt - állapotban nincs is értelme gyávaságról vagy bátorságról beszélni. 

[1] Babits Mihálytól idéztem, A lirikus epilógja című, kissé eltérő témájú versből.