A következő címkéjű bejegyzések mutatása: éberség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: éberség. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. február 3., vasárnap

Sannyasa

Az utóbbi időben sokszor eszembe jut az öregség. Nem, nem azért, mert túlzottan közel lenne, sőt. Viszont jelenleg éppen olyan időszakomat élem, amikor rendszeresen és komolyan el kell gondolkodnom azon, hogy vajon mit is szeretnék kezdeni az életemmel, ezen elmélkedve pedig megkerülhetetlen problémának érzékelem az időskorét. Nem tudom, milyen lesz; sőt, azt sem, hogy egyáltalán elélek-e addig. Arról, hogy az életem "végeredményét" hogyan képzelem, egy korábbi bejegyzésben már rögzítettem egy pillanatképet: ez lenne az az állapot, amikor már bizonyos megnyugvással tudnék igent mondani a halálra. Most arról a folyamatról szeretnék írni, ami elképzelésem szerint végső soron az előbbi állapothoz vezet - az öregségről mint folyamatról alkotott ideálomat szeretném megosztani veletek.

Mert az öregség, legalábbis ha jól kezeljük, akár előremutató folyamat is lehet. Ezt írva természetesen nem arra az időszakra gondolok, amikor az ember már magatehetetlen (ha tehetném, bármikor szívesen aláírnám, hogy ilyen állapotba kerülve valaki legyen kedves átsegíteni arra a bizonyos másik oldalra...), hanem arra, amikor már sok idő áll mögöttünk, de a gondolkodásunk (ha lassult, nehézkesebbé vált is talán) még ép. A gondolatmenet, amit közölni fogok, a legkevésbé sem új, sőt, többek között a nagy ókori kultúrákban a lehető legtermészetesebb és legnemesebb dolognak tekintették.

Az elképzelésem és a történeti előzmények összecsengése miatt ez utóbbiak egyikét fogom felhasználni a saját vízióm illusztrálására is. Az egyik legkézenfekvőbb és ma is élő példa a hindu sannyasiké. Ebben a kultúrában bizonyos (kb. 50 éves) kor után a férfiak (a nők tudtommal kevésbé...) elkezdik felszámolni minden kapcsolódásukat a külvilággal, és életüket fokozatosan egyre inkább a vallásnak szentelik. A hindu vallásosság nagyon érdekes abból az szempontból, hogy itt a hit és a filozófia nem vált szét egymástól, mint Nyugaton. Így a világi feladataikat, kapcsolataikat felszámoló, majd a világtól végül teljesen visszavonuló sannyasik előtt hihetetlen spirituális-szellemi út nyílik meg, mely életük hátralévő évtizedeit feladattal, mi több, küldetéssel látja el. A küldetés: átadni magukat Istennek. Hogy kicsoda Isten? Senki sem tudja. A hindu filozófia másik roppantul figyelemreméltó vonása, hogy - legalábbis a hagyomány egészét, nem csupán egy-egy kultuszt figyelembe véve - Istenről szinte semmi konkrétat nem állít. Bizonyos "istenszerű" vonásokkal természetesen ez a kultúra is felruházza azt, akinek a világ fölötti uralmat tulajdonítják, de az így kirajzolódó (különböző neveken megnevezett) Isten sokkal inkább egy ismeretlen Abszolútum, mint egy konkrét, antropomorf Mindenható. Ezt az Abszolútumot megismerni, a személyt magát Neki áldozatul átnyújtani, összekapcsolódni Vele: ez a sannyasi feladata. Hogy mindezt konkrétan hogyan érje el, azt a különböző kultuszok másképp szabályozzák, de nem is ez a lényeg. Az, ami fontos, csupán ennyi: hogy az időskor közeledtével, majd beköszöntével eljön az ideje annak, hogy az ember, lerázva magáról korábbi élete terheit, valami magasabb rendű felé forduljon.

Mivel nem hiszek Istenben (ezt jelenleg teljes őszinteséggel állíthatom), ellenben nem is tagadom Isten létét, számomra nem egyértelmű, hogy ténylegesen van-e értelme a fentebb leírtaknak. Ezen elgondolkodva rögtön felmerül azonban egy másik, az előzőhöz kapcsolódó kérdés is - hogy ti. mit nyer vagy veszít az ember, ha nem így tesz. Azt, hogy van-e valami nálunk magasabb rendű, amit kutatni érdemes, nem tudom; sőt, talán senki sem tudja. Az erre irányuló kérdésekre adandó válasz iránti igény azonban ugyanolyan mélyről fakadó és végső soron indokolatlan, mint az élet fenntartására és/vagy élvezetére irányulók. Ha az előző évtizedeinket ez utóbbiak művelésére szenteltük, bizony ostoba módon megfosztjuk magunkat valamitől, ha az élet derekán túl nem szánunk időt az előbbire is.

*

Zárásként hadd utaljak még egy érdekes dologra: az ókori kultúrák egy nagyon szembetűnő vonása - amit a bejegyzés során én is felhasználtam - az, hogy az életnek egy teljes, szabályozott rendet adtak. Ebben a rendben mindennek helye volt: a fejlődésnek-tanulásnak, a világi tevékenységeknek, végül pedig a tiszta szellemi létezésnek, a vallásnak, a spiritualitásnak. Az embernek nem kellett türelmetlennek lennie, mert tudhatta, hogy ha megéli, minderre ideje és lehetősége lesz (ha pedig nem, az csupán a sors maga irányította játéka, de az elvi lehetőség megvolt rá). Amíg a rend előírta, az ember teljes odaadással tehette, amit tennie kellett; majd eljött a nap, ami után már nem tartozott senkinek semmivel, csupán "Istennek." Úgy érzem, az életnek ez a harmonikus teljessége (amit csak mi, emberek tudunk biztosítani egymásnak - vagyis tudnánk, ha meglenne hozzá a közös akarat) nagyon hiányzik a mai életünkből.

2013. január 12., szombat

Éberség

Nem tudom, van-e itt valaki rajtam kívül, aki időnként Hamvas Béla olvasására vetemedik. Ebben a bejegyzésben a Scientia Sacra egyik számomra nagyon érdekes gondolatáról szeretnék írni: az éberségről. Mielőtt azonban belekezdenék...

Már többször eszembe jutott, hogy írni kéne erről a témáról egyet s mást. Van azonban egy bizonyos kellemetlen érzés bennem, amikor Hamvas szóba kerül. Mikor elkezdtem komolyabban foglalkozni az írásaival, eldöntöttem, hogy szokásommal ellentétben nem (azaz nem) fogok utánanézni az ezekre írt reflexióknak. Ez utóbbi döntésemnek két oka volt: egyrészt én magam is éreztem, hogy Hamvas filozófiája, bár önmagában roppant elgondolkodtató és tanulságos, könnyen szolgálhat táptalajul bizonyos politikai nézetek számára; másrészt, az előbbi sejtésemet erősítve és esetleg csak véletlenül, de a szerző műveinek olvasásáról nekem többnyire olyanok számoltak be, akik egyébként Wass Albertet is szívesen forgatják (akit én soha, elvből nem... upsz, most elszóltam magam). Amikor tehát Hamvas Béla filozófiájáról írok, abba kéretik nem beleérteni esetleges politikai jellegű konnotációkat. Köszönöm.

Tehát Hamvas és a Scientia Sacra. A könyv címe magyarul, ha bízhatunk a fordítóprogramban (sajnos nem tudok latinul, csak amennyi itt-ott rám ragadt) és a saját angoltudásomban, "szent tudományt" jelent. Hamvas ebben az írásában bizonyos módon szintetizálni próbálja a kultúrtörténet számos elemét, ezzel egy nagyon összetett, mély, egyes vonásaiban ugyanakkor kissé populizmusra hajló keretbe foglalva azt, amit a különböző, elsősorban spirituális-vallásos hagyományok a világról tudni vélnek. Ha valaki olvasott már Coelho-t, viszonylag könnyen képet kaphat ennek a világábrázolásnak a jellegéről - bár, legalábbis szerintem, ez utóbbi esetében a mélyebb tartalmakat az olvasottság növelése érdekében alkalmazott technikák már túlontúl vastagon borítják be. Hehe, kritikus kedvemben vagyok ma este...:)

Az ember, állítja Hamvas Béla, egykor képes volt hozzáférni a világ valódi természetéhez. Ez a képesség azonban mintegy fél évezreddel a keresztény időszámítás kezdete előtt bomlásnak indult, és a mai ember számára szinte semmi sem maradt belőle. Ez volt az "aranykor" vége - írja Hamvas. Hogy mi az, amit veszítettünk, jól illusztrálja többek között a nyelvek változása (itt azért ezt a példát hozom, mert számomra az összes közül ez volt a legérzékletesebb; a könyvben egyébként több is található). A szanszkrit, az ógörög, a latin - tehát a nagy ókori kultúrák nyelvei - még képesek voltak a valóság mélységében való megragadására. Ezekben a nyelvekben egy-egy kifejezés a modern gondolkodás számára hihetetlen jelentésgazdagsággal bírt és - a lehetőségekhez mérten - azzal bír ma is. Nagyon jellegzetes példája ennek az ógörög "logosz" szó. A Scientia Sacra vonatkozó lapjain a kifejezés következő jelentéseit olvashatjuk: "a logosz persze nemcsak szó, hanem értelem, ige, szellem, szabály, mérték, jel, jelkép, törvény, ítélet, s még egyéb is." Ahhoz, hogy ezt a roppant tág jelentéskört a maga hihetetlen összetettségében és egyben csodás egyszerűségében ténylegesen be tudjuk fogadni, meg tudjuk érteni, Hamvas szerint a világgal a miénknél sokkal mélyebb kapcsolatra van szükség. Hogy ez utóbbi számunkra már nem elérhető, jól mutatja, hogy a mai nyelvek legfeljebb az ókoriaktól átvett szavaikban képesek az előbb bemutatott komplexitásra, saját kifejezéseik legfeljebb néhány jelentést bírnak el.

Azzal, amit Hamvas az emberiség történetéről, az aranykorról és annak végéről ír, a legkevésbé sem értek egyet. Annak az oka, ha ma nem érezzük magunkat az ókoriakéhoz hasonló szerves kapcsolatban a valósággal, véleményem szerint abban keresendő, hogy az azóta végbement tudományos, filozófiai és egyéb fejlődés az évezredekkel ezelőtti, viszonylag naiv felfogáshoz képest már sokkal bonyolultabbnak láttatja velünk a világot. Ebben a világban már nem olyan egyszerű egyértelmű kapcsolatokra bukkanni, "megérteni", "befogadni" - sőt, egyáltalán biztonságra találni sem. A mai kor kétségkívül nem az intellektuális megnyugvás ideje. Ettől azonban még nem hinném, hogy a régmúlthoz képest alacsonyabb szintűnek kellene tekintenünk. Ezen egyet nem értésem ellenére azonban van valami Hamvas gondolatmenetében, ami nagyon komolyan felkeltette az érdeklődésemet: ez az eddig nevén nem nevezett "éberség" fogalma. Hamvas Béla szerint az éberség: "az ember metafizikai érzékenysége." Nem tudás, mivel a célja nem egyszerűen a kézzelfogható dolgok megismerése, hanem a világ valósága felé való nyitottság. Ez az, ami az "aranykor" elmúltával - Hamvas szerint - elvesztett az emberben.

Noha, mint írtam, az emberiség romlásáról szóló hamvasi gondolatok meglehetőségen távol állnak tőlem, és így az "éberségnek" az "aranykorral" való kapcsolatával sem igazán tudok mit kezdeni, az "éberséget" mint fogalmat nagyonis alkalmazhatónak érzem a mindenkori emberi létezés értelmezéséhez. Az éberséget mint egyébként remek kifejezést (a szónak, ha elmerengünk rajta egy percre, önmagában is elképesztő kifejezőerejét fedezhetjük fel) a mai nyelvhasználó számára a "kíváncsiság", még inkább a "szenvedélyes kíváncsiság" szinonimájaként megadva tudnám befogadhatóbbá tenni - még egyszer hozzátéve azonban, hogy az "éberség" szót zseniálisnak tartom, így a két utóbbi kifejezés használatát valóban csak az egyszerűbb érthetőség és az aktualizálás megkönnyítése céljából javaslom. Így értelmezve ugyanis az "éberség" valami egészen időtlenül emberit takar: a megismerés vágyát. Nem kapcsolatot a "valósággal", hiszen az ilyen kapcsolat lehetőségének feltételezése már önmagában is többet feltételez az emberről, mint ami jogosnak tűnik. A "kíváncsiság" szó nem mutat túl az emberen, nem szalad bele az ismeretlenbe - egyszerűen leír valamit, ami az ember, azt hiszem, legbelső lényege. Az, hogy érteni akarja a világot, bármilyen legyen is az, csak mert, a világért magáért. Nem állíthatjuk, hogy az ember ténylegesen kapcsolatban állna a valósággal, azt azonban igen, hogy vágyik erre a kapcsolatra. Hogy ezt a vágyat "kíváncsiságnak" vagy "éberség"-nek nevezzük-e, leginkább árnyalatbeni kérdésnek tűnik: a "kíváncsiság" egyértelműbb, az "éberség" mélyebb. A magam részéről hálás vagyok Hamvas Bélának az utóbbi kifejezésért.

A kérdés mindezek után már csak az: ha nem is az aranykor befejeződése miatt, de beszélhetünk-e bármilyen okból az "éberség"/"kíváncsiság" eltűnéséről? Jelen bejegyzés keretei között tartózkodnék a kérdésre adandó, a tényszerűség szándékával megírt (és valószínűleg minden igyekezetem ellenére is sok helyütt kritikára okot adó) választól. A válasz, amit a kérdésre adni tudok, erősen normatív, és érdekes módon minden ágálásom ellenére is egy fontos szólamában egybecseng Hamvas Béla mondanivalójával. Azt gondolom, hogy az emberi létezés odáig tart, ameddig az "éberség". Ahol és amikor az "éberség", a "kíváncsiság" meghal bennünk, ott pusztul el bennünk az ember is. Ha ez megtörténik, megszűnünk a szó szoros értelmében egyének ("egy" + "én"-ek) lenni, és csupán egy "egyed" marad belőlünk. Hamvas Béla szerint ez a pillanat jelenti a valóságtól való elszakadást - én ilyen messzemenő kijelentéseket nem mernék megkockáztatni, abban azonban a legteljesebb mértékben egyetértek Hamvassal, hogy ez a veszteség egyben az értelmes emberi létezés végét is jelenti.

Őszintén kívánom, hogy ez utóbbit minél kevesebbeknek kelljen megtapasztalniuk.