A következő címkéjű bejegyzések mutatása: halál. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: halál. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. február 3., vasárnap

Sannyasa

Az utóbbi időben sokszor eszembe jut az öregség. Nem, nem azért, mert túlzottan közel lenne, sőt. Viszont jelenleg éppen olyan időszakomat élem, amikor rendszeresen és komolyan el kell gondolkodnom azon, hogy vajon mit is szeretnék kezdeni az életemmel, ezen elmélkedve pedig megkerülhetetlen problémának érzékelem az időskorét. Nem tudom, milyen lesz; sőt, azt sem, hogy egyáltalán elélek-e addig. Arról, hogy az életem "végeredményét" hogyan képzelem, egy korábbi bejegyzésben már rögzítettem egy pillanatképet: ez lenne az az állapot, amikor már bizonyos megnyugvással tudnék igent mondani a halálra. Most arról a folyamatról szeretnék írni, ami elképzelésem szerint végső soron az előbbi állapothoz vezet - az öregségről mint folyamatról alkotott ideálomat szeretném megosztani veletek.

Mert az öregség, legalábbis ha jól kezeljük, akár előremutató folyamat is lehet. Ezt írva természetesen nem arra az időszakra gondolok, amikor az ember már magatehetetlen (ha tehetném, bármikor szívesen aláírnám, hogy ilyen állapotba kerülve valaki legyen kedves átsegíteni arra a bizonyos másik oldalra...), hanem arra, amikor már sok idő áll mögöttünk, de a gondolkodásunk (ha lassult, nehézkesebbé vált is talán) még ép. A gondolatmenet, amit közölni fogok, a legkevésbé sem új, sőt, többek között a nagy ókori kultúrákban a lehető legtermészetesebb és legnemesebb dolognak tekintették.

Az elképzelésem és a történeti előzmények összecsengése miatt ez utóbbiak egyikét fogom felhasználni a saját vízióm illusztrálására is. Az egyik legkézenfekvőbb és ma is élő példa a hindu sannyasiké. Ebben a kultúrában bizonyos (kb. 50 éves) kor után a férfiak (a nők tudtommal kevésbé...) elkezdik felszámolni minden kapcsolódásukat a külvilággal, és életüket fokozatosan egyre inkább a vallásnak szentelik. A hindu vallásosság nagyon érdekes abból az szempontból, hogy itt a hit és a filozófia nem vált szét egymástól, mint Nyugaton. Így a világi feladataikat, kapcsolataikat felszámoló, majd a világtól végül teljesen visszavonuló sannyasik előtt hihetetlen spirituális-szellemi út nyílik meg, mely életük hátralévő évtizedeit feladattal, mi több, küldetéssel látja el. A küldetés: átadni magukat Istennek. Hogy kicsoda Isten? Senki sem tudja. A hindu filozófia másik roppantul figyelemreméltó vonása, hogy - legalábbis a hagyomány egészét, nem csupán egy-egy kultuszt figyelembe véve - Istenről szinte semmi konkrétat nem állít. Bizonyos "istenszerű" vonásokkal természetesen ez a kultúra is felruházza azt, akinek a világ fölötti uralmat tulajdonítják, de az így kirajzolódó (különböző neveken megnevezett) Isten sokkal inkább egy ismeretlen Abszolútum, mint egy konkrét, antropomorf Mindenható. Ezt az Abszolútumot megismerni, a személyt magát Neki áldozatul átnyújtani, összekapcsolódni Vele: ez a sannyasi feladata. Hogy mindezt konkrétan hogyan érje el, azt a különböző kultuszok másképp szabályozzák, de nem is ez a lényeg. Az, ami fontos, csupán ennyi: hogy az időskor közeledtével, majd beköszöntével eljön az ideje annak, hogy az ember, lerázva magáról korábbi élete terheit, valami magasabb rendű felé forduljon.

Mivel nem hiszek Istenben (ezt jelenleg teljes őszinteséggel állíthatom), ellenben nem is tagadom Isten létét, számomra nem egyértelmű, hogy ténylegesen van-e értelme a fentebb leírtaknak. Ezen elgondolkodva rögtön felmerül azonban egy másik, az előzőhöz kapcsolódó kérdés is - hogy ti. mit nyer vagy veszít az ember, ha nem így tesz. Azt, hogy van-e valami nálunk magasabb rendű, amit kutatni érdemes, nem tudom; sőt, talán senki sem tudja. Az erre irányuló kérdésekre adandó válasz iránti igény azonban ugyanolyan mélyről fakadó és végső soron indokolatlan, mint az élet fenntartására és/vagy élvezetére irányulók. Ha az előző évtizedeinket ez utóbbiak művelésére szenteltük, bizony ostoba módon megfosztjuk magunkat valamitől, ha az élet derekán túl nem szánunk időt az előbbire is.

*

Zárásként hadd utaljak még egy érdekes dologra: az ókori kultúrák egy nagyon szembetűnő vonása - amit a bejegyzés során én is felhasználtam - az, hogy az életnek egy teljes, szabályozott rendet adtak. Ebben a rendben mindennek helye volt: a fejlődésnek-tanulásnak, a világi tevékenységeknek, végül pedig a tiszta szellemi létezésnek, a vallásnak, a spiritualitásnak. Az embernek nem kellett türelmetlennek lennie, mert tudhatta, hogy ha megéli, minderre ideje és lehetősége lesz (ha pedig nem, az csupán a sors maga irányította játéka, de az elvi lehetőség megvolt rá). Amíg a rend előírta, az ember teljes odaadással tehette, amit tennie kellett; majd eljött a nap, ami után már nem tartozott senkinek semmivel, csupán "Istennek." Úgy érzem, az életnek ez a harmonikus teljessége (amit csak mi, emberek tudunk biztosítani egymásnak - vagyis tudnánk, ha meglenne hozzá a közös akarat) nagyon hiányzik a mai életünkből.

2013. január 21., hétfő

Egy idős hölgy ül előttem. Nyolcan év körüli, talán még több. Alakja még mindig magas, szikár; méltóságteljesen, egyenes derékkal ül, noha a válla, háta hajlott már kissé. Arca csontos, szigorú - szemei azonban élénken, kíváncsian csillognak. Fehérre fakult, kontyba fogott haja ibolyaillattal tölti meg a levegőt. Nem, igazán szép talán sosem volt, de büszke, erős teremtés lehetett valaha. Ahogy, úgy tűnik, még most is az.

A szeme... A szeme rabul ejtett. Olyan ismerős, olyan nagyon ismerős. Mintha láttam volna már őket valahol, de akkor nem voltak ilyen derűsek, nyoma sem volt bennük annak a kiegyensúlyozottságnak, békének, amit ez a szempár áraszt. Egy bölcs ember szemei ezek. Valakié, aki már régen nem vár semmit, mert tudja, hogy nincsen semmi, amit várnia kellene. Valaha nem így gondolta. Kutatott, követelt, tudni akart... Ma már nem bánja, hogy nem találta meg, amit keresett. Hogy a titok titok maradt. Talán ezért is olyan nyugodt, olyan derűs. Mert átadja magát a titoknak; nem próbál benne megkapaszkodni, fogást találni rajta, csak lebeg rajta, benne. Nem boldog és nem boldogtalan; nem tud semmit, és mégis annyi mindent tud. Ma még van, holnap talán már nem lesz. Hogy fél-e a haláltól? Ki nem fél... Ő sem mentes a félelemtől, de nem ágál ellene, nem lázad, csak elfogad. Nem tudja, hogy lesz-e "ott" valami - ha nem lesz, jó, ha lesz, hát úgy is jó. Legalább azt tudja, kiért szeretne odamenni. De mindez nem számít. Ahogy semmi sem.

Újra a szemébe nézek: pillantásában az ókori bölcsek nyugalma néz vissza rám. A görögöké, a Prédikátoré, a keleti tanítóké... és néhány mai vagy csak nem túl régen élt emberé is. Évezredek lemondása tükröződik a tekintetében - az, hogy minden mindegy. Minden; csak a titok az, ami számít. A titok azonban megőrzi magát annak, ami. Nem baj. De jó volt érte élni, most pedig jó egyszerűen belesimulni, felolvadni benne. Ma még csak kicsit. Egyszer - talán hamarosan - majd teljesen.

Nézem az idős hölgyet. Hirtelen rájövök, miért ismerős a szeme. Elfordulok, nem bírok tovább ránézni. De már tudom: egyszer talán - én leszek Ő...


2013. január 9., szerda

Egzisztencialista gondolatok a rákbetegségről

Bár a blog névtelensége érdekében nem szokásom a fizikai megjelenésemről írni, annyit elárulhatok, hogy igen-igen fehér és anyajegyes bőrrel áldott meg az ég. Aki találkozott már a problémával, tudja, hogy ez mit jelent: egy bizonyos típusú rákbetegség fokozott veszélyét. Mielőtt bárki megijedne, gyorsan megírom, hogy szerencsére egyelőre nem tudok arról, hogy ez utóbbi realizálódott volna nálam. Nem is szoktam sokat törni a fejem a dolgon; bár a jelenlegi környezeti hatások mellett a fizikai adottságaim nem feltétlenül a legelőnyösebbek, talán némi elővigyázatossággal a kilátások javíthatók. (Ehm, igen, ez egyben némi burkolt figyelemfelhívás is volt a témával kapcsolatos odafigyelés fontosságára. Szerintem nagyon érdemes ennek utánaolvasni - kis segítségképpen egy borzasztóan hasznos oldal (angolul; a kezdeményezés gyakorlati része kis hazánkban persze elhalt): http://www.euromelanoma.org/).

De vissza a tárgyra: egy, a fentiekkel kapcsolatos szűrővizsgálat és egy azt követő beszélgetés eszembe juttatott néhány nem igazán új, de megosztásra talán érdemes gondolatot a rákkal kapcsolatban. Azt hiszem, ez a betegség olyasmi, amire a mai civilizációs hatások mellett ha direkt módon készülni nem is, de valamennyire felkészülni, vele kapcsolatban önmagunkkal valamilyen megegyezésre jutni meglehetősen fontossá vált. Nem számít, hány évesek vagyunk, hogyan élünk, milyen terveink vannak - a dolog bármelyikünket érintheti. Van azonban ennek a betegségnek egy érdekes sajátossága: az, hogy viszonylag hosszú lefolyású. És ez az, ami egyszerre teszi iszonyúvá és, valahol, potenciális értékhordozóvá is.

Tisztában vagyok azzal, hogy az, amit az ember egy adott, a jövőben esetlegesen bekövetkező helyzetet illetően elképzel vagy leír, nem feltétlenül fedi majd azt, ami az adott esemény megvalósulásakor ténylegesen lejátszódik majd benne. Azt is érzem, hogy a most leírandókból sugárzik a vigaszkeresés, talán az objektivitás rovására. Mégis, jelenleg, ha megkérdeznék, hogyan viszonyulok a rákbetegség lehetőségéhez, a következőt tudnám válaszolni:

A gondolat, hogy egyszer egy ilyen diagnózist kapok, elrémiszt. Az első reakcióm valószínűleg a pánik lenne, esetleg az érzéketlenné tevő letompulás. De mi lenne utána? Természetesen ott van az a lehetőség, hogy meggyógyulnék. A rákból való gyógyulás útja persze finoman szólva is emberpróbáló feladat: az embernek az életre, az élni akarásra kell koncentrálnia úgy, hogy közben Damoklész kardja folyamatosan a feje fölött lebeg. Azonban van még egy lehetőség is: hogy nincs visszaút. Hogy az emberrel közlik, hogy ennyi és ennyi ideje van hátra, ami esetleg bizonyos módszerekkel valamelyest meghosszabbítható és/vagy valamennyire fájdalommentessé tehető, de ez a kiszabott idő néhány héten-hónapon belül biztosan lejár. Mi a helyzet ilyenkor?!

Még egyszer jelzem, hogy az, amit írni fogok, csupán egy (egyelőre) kívülálló szemével leírt sejtés. Bőven lehet, hogy azt, amit most gondolok, a valóság adott esetben ezerszer módosítaná, netán egyszer módosítani is fogja. Azonban a fenti lehetőséget végiggondolva a kétségbeesés jogos feltételezése mellett egy másik gondolat is végigszalad a tudatomon: a tanulásé. Tanulni sok forrásból lehet: könyvekből, művészetből, meditációból, emberi kapcsolatokból, az életből - és talán az élet vége felé vezető útból is. Különösen, ha ez az út viszonylag hosszú és előre ismert kimenetelű. Azt gondolom, bizonyos szempontból kegyelmi állapot az, ha az ember tudja, hogy egy bizonyos időn belül meg fog halni. Egyrészt, mert sok mindent van ideje átgondolni, ledobva magáról minden olyan terhet, ami az adott helyzetben már csupán felesleges sallangnak, illúziónak tűnik; másrészt pedig tanulhat abból is, hogy megfigyelheti önmagát végighaladni a halálhoz vezető úton.

Ez utóbbi lehetőség sejtésem szerint korántsem olyan értelmetlen és üres, mint amilyennek elsőre látszik. Agnosztikusként az életen túl semmilyen értékre nem tudok rámutatni, mert nem tudom, hogy van-e "ott" egyáltalán valami (érzelmi szempontból egyébként afelé hajlok, hogy van - racionális szempontból pedig arra, hogy nincs). Ilyen világnézettel számomra az élet, ha egyáltalán, úgy kizárólag mint önmagába zárt egység hordozhat bármilyen kézzelfogható értéket. Lehet, hogy van érték az életen túl, az után is - de hogy ez valóság-e vagy csupán vágyálom, arról a jelenlegi pozíciómból nem tudok nyilatkozni. Ha viszont az élet mint zárt egység értékhordozó lehet, akkor erre az utolsó lélegzetvételig lehetőség van. Az a tapasztalat, amit a saját haldoklásunk átélése során szerzünk, ebben az értelemben nem a semmibe fut, mert magának a tapasztalatnak az értékéről is csupán addig van értelme beszélnünk, amíg élünk. Az élet keretein belül a tapasztalat érték marad, azután pedig nem a tapasztalat értéke, hanem az élet maga válik semmivé(?). Egy ilyen, a megismerhetőség jelenleg rendelkezésre álló keretei mellett önmagába zártként felfogható életben azonban igenis sok értelemben messzire vezető lehet, ha átéljük azt, hogy milyen meghalni. Ebből az útból, az így átélt érzelmekből, saját reakcióinkból, változásainkból talán többet tanulhatunk, mint gondolnánk. A rákbetegség jelentette hosszú haldoklás tehát, legalábbis ebből a szempontból nézve, talán ténylegesen képes lehet valós értéket hordozni.

A rákra mint lehetőségre gondolva tehát a félelem mellett a haldoklásból való tanulás az, ami eszembe jut. Utólag visszaolvasva amolyan egzisztencialista gondolatok ezek, talán nem véletlenül. Hit nélkül, mindazonáltal az életben lehetőséget, értéket keresve, számomra a fent leírt út emelt fővel járhatónak tűnik. Kérdés, hogy ténylegesen megvalósítható-e, és ha igen, saját magam (vagy akár mások), ha az élet úgy adná, mennyire lennék képes megvalósítani azt.

2012. augusztus 15., szerda

Gondolatok az éjszaka közepéről

Őszintén érdekel, vajon hány olyan ember van, aki következetesen komolyan veszi az egyén halál utáni megsemmisülésének lehetőségét. Aki képes erre, akinek van mersze ehhez. Tegnap éjjel - noha tulajdonképpen aludni szerettem volna - rá kellett jönnöm, hogy én nem hozzájuk tartozom. Félig rettegve, félig derűsen elfilozofálgatok arról, hogy ugyan milyen lehetőségei vannak a halál utáni létezésnek - a másik lehetőséggel, a semmivé válással azonban nagyon ritkán számolok igazán.

A megsemmisülés... Ha a vele kapcsolatos, nem teljesen indokolt félelmeimet - hiszen, ha megszűnünk, már semmit sem fogunk érezni - félre tudom tolni egy időre, nem érzek mást, csak kimondhatatlan űrt. Ürességet. Amire nem lehet szavakat találni, hiszen a semmiben semmi sincs, amit szóvá formálhatnánk. A semmiben nincs semmi. Mi sem leszünk, ha egyszer magába szippant bennünket.

Ilyenkor szeretném hinni, hogy létezik az Isten. De ugyan mi keresnivalója lenne Istennek ebben a világban?! Bár kétségbeesett pillanataimban az Ő gondolatához menekülök, valójában egyre kevésbé tartom elképzelhetőnek, hogy Isten áll a világ mögött. Akkor már inkább a merő, személytelen véletlen. Abszurd elképzelés? Istené is az. Csak az előbbi valahogy valószínűbbnek tűnik.

Egy Isten nélküli világban szembenézni a megsemmisülés elkerülhetetlenségével - tudom, hogy nem kellene, de ez a gondolat iszonyatos félelemmel tölt el.

2012. augusztus 13., hétfő

Metafizikai félelmeim

Elképzelhetőek a világnak olyan lehetséges működési módjai, amelyeket még véletlenül sem szeretnék igaznak tudni. A mostani bejegyzésben ezek közül fogok ismertetni néhányat. A dolgot igazán nyugtalanítóvá azt teszi, hogy - ahogy ezt a metafizikában már megszokhattuk - egyik lehetőséget sem tudjuk kizárni. Ha valaki úgy gondolja, hogy ilyen gondolatok olvasása kibillentené a lelki egyensúlyából, annak javaslom, hogy ugorjon inkább a következő bejegyzésre.
  1. "Egyedül-lét": Meglehetősen régi gondolat, a filozófiatörténet során már többen kísérleteztek vele. Arról van szó, hogy az ember sosem lehet biztos abban, hogy rajta, egészen pontosan a saját tudatán kívül bármi is létezik a világon (bár igazából a tudatunk létezésében sem lehetünk teljesen biztosak, de ebbe most nem szeretnék belemenni, a dolog így is éppen elég ijesztő). Természetesen érdekes kérdés, hogy hogyan állhatna az egész mindenség egyetlen, illúziókat gyártó tudatból (és hogy miből épülne fel ez a tudat, honnan származnának a képzetei stb.); azonban, mivel az abszurd világmagyarázatok - legalábbis szerintem - pusztán abszurditásuk okán nem zárhatók ki, így sajnos csakugyan nem lehetünk biztosak abban, hogy nem a tudatunk az egyetlen létező. Ugyancsak nincs okunk elvetni azt az ötletet, hogy ilyen egyedüli létezőként egész működésünket holmi véletlen szabályozza: a véletlen szabja meg, vajon örökké létezünk-e vagy egyszer semmivé válunk, ahogyan képzeteink tartalmát is. Mindemellett, mivel rajtunk kívül csak a semmi "nem-létezne", létünket a totális magány állapota jellemezné. Az eddigiek alapján, azt hiszem, nem szorul különösebb magyarázatra, hogy miért okozott nekem ez a lehetőség már oly sok nehéz percet (régebben meglehetősen búskomor napokat is).
  2. A végtelen idő megtapasztalása: Tudom, tudom. Az idő jó talán egyáltalán nem úgy működik, ahogyan a saját mindennapi lineáris időtapasztalatunk alapján elképzeljük. Vessük most el azonban a fizika erre vonatkozó megállapításait, és ragaszkodjunk az abszurditások lehetőségéhez (miért ne tennénk?)! Tegyük fel először is, hogy az idő pontosan olyan módon működik, ahogyan életünk során természetesnek tekintjük: a múlttól a jövő felé, egy irányban halad előre, a múltbeli végtelentől a jövőbeni végtelenig. (Itt most feltételezzük az idő abszolút végtelenségét, ami tehát mind "visszafelé", mind "előrefelé" végtelen. Lehetséges, hogy a "valós" fizikai idő nem így működik, de mivel ezen pontban egy a fizikaitól egészen eltérő létszféra létezését is feltételezni fogjuk, nem lesz nehéz elképzelnünk, hogy ez utóbbiban ténylegesen a leírt módon működő lineáris idő uralkodik.). Tegyük fel továbbá, hogy az emberben van egy bizonyos nem-anyagi jellegű szubsztancia, amit vallásos körökben leggyakrabban léleknek neveznek. És tegyük fel azt is, hogy az előbb definiált lélek a halál után is fennmarad és tehetetlenül vár a sorsára. A kérdés a következő: mi van, ha a lélek sorsa az idő végtelenségének megtapasztalása, anélkül azonban, hogy az életünk során is alkalmazott időszemléletből ki tudna vetkőzni? Ez ugyanazt jelentené, mintha valamelyikünkkel hirtelen közölnék, hogy ő bizony örökké fog élni. Szeretnénk egy ilyen ember helyében lenni? Valószínűleg nem, én legalábbis biztosan nem. A végtelen gondolata a véges léthez "szokott" ember számára iszonytató, feldolgozhatatlan, megérthetetlen. Ha ilyen tudatállapotban kellene szembenéznünk saját végtelen létünk tényével, az... nos, az kimondhatatlanul borzalmas lenne. Az elképzelés elviselhetetlensége még fokozható, ha arra gondolunk: lehet, hogy igazuk van a lélekvándorlást hirdető keleti tanoknak, azonban az egymást követő életek, az időhöz kötött létbe való ismételt "leszállás" nem más, mint kétségbeesett menekülés saját öröklétünk tudatától. A felejtés, a figyelemelterelés eszköze, kábítószer. Kérdések persze ezen elképzelés esetében is felmerülnek: ha így is van, mi vagy ki rendezi úgy a világot, hogy a "lelkeknek" ilyen elviselhetetlen sorssal kelljen szembenézniük? Ez is a véletlen műve? "Megélt-e" már a lélek egy végtelenségnyi időt a múltban, és ha igen, vajon miért retteg saját örökké tartó jövőjétől? Ha ellenben a lélek nem létezett mindig, mi garantálja, hogy jövőbeli létezése örök lesz? A feltehető kérdéseket, bizonyítékok híján, tetszés szerint megválaszolhatjuk. Ahogyan azt is, hogy elképzelhetőnek tartjuk-e a világ ilyetén működését. Bizonyítékunk sem mellette, sem ellene nincs. Az abszurditás, jellegéből fakadóan, ellenáll a racionális megértési törekvéseknek.
  3. Tudattalan lélekvándorlás: Az utolsó elképzelés, amit most ismertetni szeretnék, némiképp kapcsolódik az előző pontban leírtakhoz. Itt is feltételeznünk kell az "anyagtalan" lélek - legalább a jövő irányában - örök létezését, valamint a lélekvándorlás tanának igaz voltát. Eszerint azonban az egymást követő életek nem valamiféle menekülési útvonalat jelentenek, hanem csupán egyfajta tehetetlenségi erőből fakadnak. A lélek tudattalanul, ismeretlen eredetű mechanizmusoknak kiszolgáltatva kerül egyik életéből a másikba - miközben sosem fogja megtudni, hogy ő maga örökké létezik, és hogy előtte-mögötte végtelen számú élet volt, van és lesz. A három közül talán ez a gondolatkísérlet tűnik elsőre a legkevésbé ijesztőnek, számomra azonban mégis hátborzongató érzés belegondolni, hogy esetleg így is lehet. A kellemetlen érzést fokozza, ha az ember - hozzám hasonlóan - nem igazán van oda a létezés folyamatos kiszolgáltatottságot "garantáló" intézményéért - az események kiszámíthatatlanságáért, a veszteség folyamatos lehetőségéért, a halál (jelen elképzelés szerint számunkra soha nem megismerhető, így örökre szólóan félelmetes) gondolatáért. Az előző gondolatkísérleteknél látottakhoz hasonló kérdések természetesen jelen esetben is feltehetőek, ezeket itt az önismétlés elkerülése érdekében külön nem részletezem. Ahogy már eddig is láttuk-elfogadtuk, végső soron úgysem tehetünk fel olyan kérdést, ami az abszurditást ellehetetlenítené - hiszen önmagában lehetetlen, azonban ennek ellenére nem kizárható.
A harmadik pont lezárása, azt hiszem, könnyen általánosítható is a világgal kapcsolatban felépíthető nézeteink összességére: valószínűleg nincs olyan lehetetlen elképzelés, amit, mivel (szerintünk) lehetetlen, elutasíthatnánk. Tisztában vagyok vele, hogy a most tett állítás mellett nem hoztam fel semmilyen korrekt érvrendszert, egyszerűen csak felhasználtam az abszurditás fogalmának a jelentését - a szó olyasvalamit takar, ami lehetetlen, mégis valós. Ilyesmi mellett vagy ellen racionálisan érvelni nem lehet - ezzel én sem próbálkoztam, csupán azt próbáltam megmutatni, hogy az ezen fogalomra épülő tartalmak (sajnos?) nagyon is jól alkalmazhatóak a világ lehetséges magyarázatairól való elmélkedés során. Más a helyzet persze, ha valamilyen feltételezésünk tudományos keretek között, annak eszközeit, fogalmait felhasználva fogalmazódik meg - az efféle állításokban nincs helye az abszurditásnak, és ezek a kijelentések természetesen bizonyíthatóak ill. cáfolhatóak is. Az abszurdum azonban, ha valós, felülírja a logikát, így a tudomány sosem fogja tudni kezelni. Uralkodni fog rajtunk, jellegétől függően számunka is megismerhetően vagy éppen megismerhetetlenül.

Ami abszurd, az lehetséges. Ez az, ami igazán ijesztő.

2012. július 10., kedd

Öregszem, vagy mi...

Szebben úgy lehetne mondani: érek; a megnevezés azonban mit sem változtat azon, amit közölni próbálok. Bár még nem találtam ősz szálat a hajamban, az utóbbi időben észrevettem magamon egy kezdődő, de fontosnak ígérkező változást: mintha kevésbé félnék a haláltól. Pontosabban, mintha kezdeném átértékelni a halál tényét. Az összefeszültség-mennyiségem ("feszültség", hű, de jó szó - erről még szeretnék írni, bár már biztos nem ma este) ezzel ugyan nem csökken, de a hangsúly mintha mostanában a korábbiakhoz képest eltolódott volna. Mondhatni, egy csöppet talán intellektualizálódott a halálfelfogásom. Hm...

Két dolog történt az utóbbi időben, ami ebbe az irányba hathatott: egyrészt több, általam ismert ember földi útja is véget ért, másrészt elkezdtem blogot olvasni és írni. Elég bizarr kombináció.
Bár kifejezetten utálok gyerekkori emlékeket idézgetni, egy furcsa jelenetsorozat jutott eszembe a napokban: régi-régi átsírt esték és éjszakák, amikor a haláltól való félelmemben próbáltam anyám szavaiban vigaszt találni, sikertelenül. Bár nagyon jól tudom, hogy a mai napig anyám szinte az egyetlen, aki érti (mert maga is nagyon jól ismeri) azt a gyomorforgató, jéghideg, őrjítő félelmet, amit a meghalással kapcsolatban érezni tudok, mindig olyasmivel próbált vigasztalni, ami számomra nem sokat jelentett: hogy majd akkor fogok elkezdeni kevésbé félni a haláltól, ha már egyre többen kezdenek elmenni a környezetemből. És furcsa, de mintha bizonyos szempontból tényleg így lenne. Hihetetlenül szerencsésnek tartom magam, hogy úgy érhettem el a felnőttkort, hogy senki sem halt meg azok közül, akik közel(ebb) állnak hozzám. Természetesen tudom, hogy ilyesmi bármelyik pillanatban bekövetkezhet, de talán ma már könnyebben fogom tudni mindezt kezelni, mint korábban tudtam volna. Az elmúlt egy-két évben viszont sorozatosan értek az élet végéhez olyan emberek, akiket, ha nem is közelről, de látásból, lépcsőházi-utcai beszélgetésekből, írásaikból ismertem. Három szomszédom, egy tanárom, néhány kedvelt íróm - ők jutnak eszembe elsőként. És valahogy, ha rájuk gondolok, az a gondolat férkőzik be az elmémbe, hogy lám, ők már túl vannak rajta. Hogy túl lehet lenni rajta. Mint egy vizsgán, egy műtéten, egy kellemetlen beszélgetésen. Csak a halálnak, az utóbbiakkal ellentétben, talán emléke sem marad az "átélő" szubjektumban. Legalábbis, ha az öntudat megsemmisül, akkor biztosan nem. Ha nem semmisül meg, akkor... - nos, akkor majd kiderül, milyen emléket hagy maga után a meghalás, a "túl vagyunk rajta" azonban ekkor is érvényes marad, sőt, ekkor érvényes igazán. Amikor úgy érzem, mintha csökkenne bennem a halálfélelem, ezek gondolatok éltetik bennem az enyhülés sejtelmét. Racionalizálok. Elsőre olyan furcsa ez a felismerés, mintha nem is én lennék az, aki ezt leírja. Aztán rájövök, hogy nagyon is én vagyok. Még inkább én vagyok, mint az a rettegő kislány, aki lassan hátrálni kezd az elmém egy távoli zugába, hogy átadja a helyét valaki másnak - valakinek, akit még én sem ismerek igazán. De akinek barnás fürtjei között már megcsillan néhány ezüstös tincs. Aki képes a világot, mint számára érthetetlen, örvénylésében is hallgató kavargást szemlélni, és aki lassan rájön, hogy ez a hallgatás nem változik sem akkor, ha ő maga - a Valaki - él, sem akkor, ha meghal. Hogy ugyanaz a néma megfoghatatlanság veszi körül már most, mint ami majd akkor is, ha földi útja egyszer véget ér. Hogy nem a halál - a "vizsga", a "műtét", a "kínos beszélgetés" - ad igazi okot a rémületre, hanem a világ maga. Hogy valójában ez az ismeretlenség az, amivel kezdenie kell valamit (de vajon mit?), nem pedig a halál.

Hogy mi köze mindehhez a blogolvasásnak-írásnak? Meglepően sok. Amióta közelebbről elkezdtem ismerkedni a műfajjal, két dologgal gazdagodtam. Egyrészt folyamatosan értesülök mások témába vágó véleményéről, ami a hétköznapi kommunikáció során, lássuk be, nehezen érhető el ilyen koncentrált formában. Mások gondolatai pedig - tanítanak. Nem kioktatnak, nem becsmérelnek, hanem egyszerűen átgondolásra kínálják magukat, kíváncsi és némi intellektuális önmarcangolásra hajlamos emberként pedig nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy csakugyan így is tegyek.:) Ez a "blogolás" egyik nagy előnye. A másik az, hogy, mivel szeretném, ha az eszmefuttatásaimat mások számára is többé-kevésbé fogyasztható formában sikerülne közölnöm, rákényszerülök arra, hogy a mondanivalómat logikusan végigvezessem magamban (is). Mert a nyelv már csak ilyen: ha értelmes kommunikációra akarjuk használni, legalább egy minimális szinten alkalmazkodnunk kell a logika szabályaihoz - nem csak olyan értelemben, hogy a mondatainknak legyen egy ésszerű szerkezete, hanem úgy is, hogy a mondandónk lehetőség szerint ne legyen önellentmondásos, legyen eleje és vége, egyszóval logikus legyen. Egy ilyen szövegszerkezet felépítése pedig egyszerűen kényszerítő erőként hat azirányba, hogy azt, amit leírunk, újra és újra átgondoljuk. Az, hogy hol többé, hol kevésbé élvezhető irományokat rakosgatok fel egy Isten háta mögötti (úgy szó szerint:D) blogra, segít, hogy rendszerezettebben legyenek a gondolataim, hogy jobban fel tudjam dolgozni az élményeimet, benyomásaimat. Akár a halállal kapcsolatosakat is.


2012. június 1., péntek

A főnix és a rózsabokor: hányszor halunk meg, mielőtt végül csakugyan meghalnánk?

Néhány napja kikristályosodott bennem egy furcsa gondolat: azt hiszem, bizonyos értelemben már kétszer túlestem egyfajta "kis halálon". Nem hinném, hogy ezzel egyedül vagyok. Hogy mindezzel pontosan mire is gondolok, azt két metaforára építve fogom bemutatni: a főnixén és a rózsabokorén.
Az a fajta halálélmény, amiben már nekem magamnak is részem volt, a főnix halálához és újjászületéséhez hasonlítható. Régi történetek szerint a főnixmadár élete végén saját magából meglobbanó tűzben ég el, majd hamvaiból új, még csodásabb formában éled újjá. Valami ilyesmi történik velünk, emberekkel is olyankor, amikor lelkünk valamilyen, addig alapvetően meghatározó része megsemmisül, és helyére egy általunk jobbnak, tisztábbnak vélt tartalom lép.
Az első ilyen kis halálélményem tizennégy éves koromban ért, és a jövővel kapcsolatos termeimet alakította át gyökeresen. Addig, úgymond, teljesen normakövető módon képzeltem el a "felnőtt" életemet: férjhez szerettem volna menni, családot alapítani, ahogyan azt a környezetemtől hallottam. Egy napon aztán (erre meglehetősen tisztán emlékszem) egy séta során szinte rámszakadt a felismerés: mindazt, amit a leendő gyermekeimnek tervezek, valójában magamnak tervezem; magamnak szeretnék olyan jövőt, amit, mivel a saját életemben megvalósíthatatlan, nekik képzelek el. Mindemellett soha nem tudhatnám meg biztosan, hogy az élet, amit a gyermekeimnek adnék, végső soron jót hozna-e számukra. Nem fognak-e ők is - hozzám hasonlóan - éjszakákat átzokogni a halál, az ismeretlennel való szembesülés elkerülhetetlenségétől remegve? És mikor mindezt végiggondoltam - meghaltam, és tisztább formában újraéledtem. A racionalitás darabokra tépte és elégette bennem a jövőbeli anyát, és a hamvaiból megalkotta a lázadót. Azóta eltelt néhány év: a tizenéveim elmúltak, az élet elleni lázadás nem. Hogy el fog-e múlni valaha? Nem tudom.
A második "kis halálélményemet" néhány évvel az első után, tizennyolc éves koromban tapasztaltam meg. Abban az időben nagyon aktív hitéletet éltem egy kisebb vallási közösségben, de igazából az életem egész megelőző szakasza során is kisebb-nagyobb mértékben hittem Istenben. A hitemet elemésztő tűz is egy vallási szertartáson lobbant fel: emlékszem, a templomban ültem, figyeltem, és egyszerre megszólalt bennem az el nem hallgattatható kérdés, hogy ugyan minek is. Tudom-e bármilyen módon bizonyítani azt, aminek az életemet, a lelki-szellemi szabadságomat áldozom? Mi értelme bezárkózni olyasvalamibe, amit a vágyaimon kívül semmi sem támaszt alá? Ekkor újra haldokolni kezdtem: a ráció ismét lángra lobbantott bennem valamit, ezúttal a hitet, de meg kell mondanom, ennek hosszabb ideig tartott elégnie, mint a családalapítási terveimnek. Talán, mert fontosabb volt. A hívő hónapokig kínlódott bennem: fuldoklott a füsttől, marták a lángok, de mégis menekülni próbált. Közben sok dolog történt, míg végül az élet megajándékozott valamivel, ami segített elengedni a korábbi önmagam talán legfontosabb szeletét: meghalt bennem a hívő, és hamvaiból, tisztán, őszintén és kíváncsian, feléledt az agnosztikus. Azzal kapcsolatban, hogy világnézet szempontjából lehetségesnek tartok-e még további változást, megintcsak nem tudok válaszolni. Amíg azonban egyik érintett kérdés szempontjából sem fogyatkozik meg bennem a főnix életereje, maradok az, aki vagyok: egy lázadó agnosztikus.
A most írtak tehát arról a fajta "kis halálról" szólnak, amikor lelkünk a saját erejéből változik meg. Az ilyen átalakulások lehetnek teljesek, és nem kell, hogy fájdalmat hagyjanak maguk után. A  "kis halál" második típusáról, amiről most szeretnék írni, mindez nem mondaható el. Ezt a típust a rózsabokor példáján fogom szemléltetni.
A "kis halál" második típusán az olyan eseményeket értem, amikor valami rajtunk kívül álló, de hozzánk nagyon szorosan kapcsolódó dolgot veszítünk el - ez lehet ember, kapcsolat, akár hozzánk közel álló tárgy is. Olyasmi hal meg bennünk ilyenkor, ami bár nem lényünk integráns eleme, de belénk ivódott, részünkké vált - és ezt a halált nem követi újjászületés. Viszonylag szerencsésnek érzem magam abból a szempontból, hogy eddigi életem során ezt a halálélményt még nem tapasztaltam meg igazán, de tisztában vagyok azzal, hogy ez sajnos csak idő kérdése. Mindazonáltal az eddigi, kisebb horderejű saját élményeim és mások tapasztalatai alapján a következőt gondolom erről a típusú "kis halálról": az ember az ilyen események során olyanná válik, mint egy rózsabokor, aminek letépik valamelyik virágját. A virág elvesztése súlyos fájdalmat okoz a rózsabokornak, mégpedig minél szebb, minél jobban szeretett virágjáról volt szó, annál jobban. A letépett virág helyén seb marad: a seb kezdetben csúnya, mély - majd idővel beheged, de a helye mindig megmarad. A későbbiek során lehetséges, hogy a letépett virág közelében új, talán még az előbbinél is szebb, nagyobb rózsa jelenik meg, ez azonban az elvesztett helyét csak takarni, árnyékolni tudja, eltüntetni soha. A főnix és a rózsabokor közötti különbség éppen ebben rejlik: az előbbi saját akaratából, a megújulás reményében adja át magát a halálnak - megsemmisülése teljes és valami jobbhoz vezet; a utóbbi vesztesége azonban, bár nem teljes, külső és erőszakos hatások eredménye, melyet kezelhetünk, mely talán még szebb bimbóknak teremt helyet, a teljes gyógyulás azonban nem lehetséges.
Nem tudom, vannak-e más formái is a "kis halálnak". Az sem érdektelen kérdés, hogy vajon a tényleges halál egyszer nem csupán valamilyen nagyobb átalakulást jelent-e majd. Furcsa azonban belegondolni, hogy míg a valódi haláltól rettegünk, menekülünk, addig már életünk során is - hasonló elkerülhetetlenséggel - többször vagy kevesebbszer talán valamennyien meghalunk egy kicsit.

2012. május 6., vasárnap

"Színház az egész világ"?

A szokásosnál kissé kevésbé elvont fejtegetés következik. Előrebocsátom, hogy az alább írtak - sajnos - valós eseménysoron alapulnak, ezért talán nem érdektelen elgondolkodni rajtuk.
Hol volt, hol nem volt, egy világvégi kis falu szélén élt egyszer egy Úriember. Úriember - tudta ezt az egész falu - a semmirekellő ember mintapéldánya volt: "lopott, csalt, hazudott", ahogy mondani szokás. Meg ivott is, de azt sokat. Az ismerősök sokszor - gyakran Úriember feleségével együtt - napokig nem tudták átlépni emberünk kis házának ajtaját, mivel Úriember az alkoholmámor elmúltáig nem volt hajlandó látogatókat fogadni. A házhoz tartozó hatalmas kertet felvetette a fű, az elvadult növényzet: Úriember sajnos nehezen viselte a munka terheit. Nem is próbálkozott vele sokat, sem otthon, sem máshol. Hogy a falu népe mennyire tisztában volt mindezzel, mi sem bizonyítja jobban, minthogy többen nyakkitekerést és egyéb kezeléseket ígértek neki arra az esetre, ha netán egyes ténykedései a környéken élők ellen irányulnának.
Aztán egy napon Úriembert elvitte a májzsugor. Kínos halál, a falu népének szíve rögtön meg is esett rajta. Noha az utóbbi időben már egyre kevesebben szóltak Úriemberhez, a búcsúztatón bizony csapatostul jelentek meg a falubeliek. A búcsúbeszédet, mely egy élet idő előtti és értelmetlen kihunyásáról szólt, meghatódva hallgatták végig. A szertartás végén az emberek mély együttérzésükről biztosították Úriember özvegyét, hogy nem lesz többé ki miatt két műszakban dolgoznia, és az éjszakát a szomszédban töltenie. Szomorú dolgok ezek.
Engem csak egy dolog érdekel: hogy lehet az, hogy a halál ilyen mértékben megváltoztat mindent?! Mondjuk, egy ember megítélését. Két lehetőség van:
1. A halál valami csoda folytán valóban eltöröl minden bűnt, minden rossz cselekedet semmissé válik a nyomában. Ezzel három probléma van: egyrészt senkinek nincs bizonyítéka rá, hogy így lenne (akinek netán mégis van, kérem, hogy velem is ossza meg). Másrészt, ha netán tényleg így lenne, nem sokat kellene törődnünk azzal, hogy mit is teszünk az életben, mert halálunk után tetteink negatív következményei számunkra és mások számára is teljes mértékben megsemmisülnének, megjavulnának. Harmadrészt, ha így állnának a dolgok, nyugodt lelkiismerettel megölhetnénk bárkit, aki megítélésünk szerint mások kárára van - hiszen mennyivel egyszerűbb és hatásosabb módja lenne ez a problémamegoldásnak, mint a meggyőzés, a nehézségek közös enyhítése és egyéb, kevés sikerrel kecsegtető próbálkozások.
2. Sokan rendkívüli hajlandóságot mutatnak a képmutatásra, szebben mondva a színjátékra. Bár mi is tisztában vagyunk a helyzettel, a szokás azt diktálja, hogy a halottakról csak jó véleményt alkothassunk. "Halottról vagy jót, vagy semmit" - hangzik a mondás is.  Mi ennek az alapja? Semmi, ha csak nem az, hogy ők már átléptek egy olyan határt, amit mi még nem. Ez azonban mit sem változtat az életnek nevezett furcsa állapot tapasztalatain: kissé durván szólva, aki életében sz*rházi volt, annak az emlékét nem szépíti meg a halál. Ha mégis hajlamosak vagyunk valakit csupán azon az alapon jobban megítélni, hogy már nincs köztünk - nos, azzal saját, jelenlegi erkölcsi szabályainkat ássuk alá. Hogyan állítsunk magunk elé normákat, ha mi magunk sem hiszünk bennük? Ha pusztán egy olyan történés miatt, amit előbb-utóbb valamennyiünk elszenved, hajlandóak vagyunk megváltoztatni az embertársainkról és tetteikről alkotott véleményünket, mihez viszonyítsunk mi magunk, akik egyelőre még életben vagyunk?
Úgy gondolom, az elmúlás nem mentség arra, amit életünkben tettünk. Hogy hova leszünk, miután meghalunk, nem tudom: lehet, hogy valaki elbírálja a tetteinket, lehet, hogy nem. Ez azonban az evilági etika szempontjából talán nem is annyira érdekes. Nem azért kell "jónak" lennünk, mert a túlvilágon majd megjárjuk, ha nem így teszünk. A "jóság" azért követelmény, mert a többiek - feltételezhetően - ugyanolyan éntudattal rendelkeznek, mint mi. Azért, mert ezzel tisztában vagyunk, és ennek tudatában él bennünk valami, amit úgy hívnak: lelkiismeret. Ezt pedig nem szabad becsapnunk azzal, hogy az elmúlás nyomán elfelejthetőnek, megbocsáthatónak tartjuk mások - és saját magunk - bűneit. A halál kétségkívül határkő, sok szempontból - de erkölcsileg nem az.