Elég megrögzött intuícióm, hogy az ember számára, hogy a léte értéket hordozzon, szükséges, hogy legalább részben a szellem szférájában éljen.
Értetlenül állok azon kijelentés előtt, hogy valakinek ilyesmire "nincs ideje" - bár persze, az értetlenségem ellenére még bőven lehetséges, hogy ezek a kijelentések a helyesek, én pedig tévedek. De csakugyan így lenne?! Az eddigi tapasztalatom az, hogy az embernek mindig az adott lehetőségek között, azokhoz alkalmazkodva kell megtalálnia az elmélyülésre alkalmas perceket. Talán még rendjén is van ez így. Ami viszont fontos: ezeket az időket ténylegesen ki lehetne és ki kellene használnunk. Hogy ne pazaroljuk el a szellemet, ami "megadatott" nekünk.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kvázi-vallásosság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kvázi-vallásosság. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. február 18., hétfő
2013. február 4., hétfő
"Jól élni"
Magamon látom, milyen furcsa és érdekes, ahogy az ember érdeklődése az idő múlásával alakul, változik.
Bárkinek, aki már valaha akár csak egy bejegyzést is elolvasott ezen a blogon, feltűnhetett, hogy imádok olvasni. Ez így is van. Egy ideje azonban bizonyos nehézségeim támadtak az olvasnivalóimmal kapcsolatban - kissé nehezemre esik a megválasztásuk.
Nem is olyan régen a választás még egyértelmű volt: a kérdésem a "hogyan működik a világ?" volt, az olvasmányaim pedig erre a kérdésre voltak hivatottak válaszolni. Azt hiszem, az évek során sikerült megtalálnom a magam számára kielégítő választ. Nem ott, nem úgy, ahol és ahogyan sejtettem, de végre az enyém. A válaszom az ismeretelméleti tagadás. Nem tudok semmit. És ez a felfedezés és a felfedezés eredményével való megbékélés bizonyos szempontból teljessé tett. Nem, nem tűnt el belőlem a kíváncsiság, korántsem. Az eredeti kérdéseim ma is élőek, válasz után kiáltanak, de már megvan az a jelen pillanatban biztosnak tűnő háttér, ami előtt feltehetem őket. A kérdések és a mögöttük meghúzódó elméleti megfontolások mára szerves egységet alkotnak a tudatomban; azok a tudattartalmaim, amik korábban, eredetileg elkülönülten léteztek, mostanra összekapcsolódtak. Hitté váltak, ha úgy tetszik. A hit sem valami befejezett dolog, nem. De a háttér, ami előtt tovább építkezhet, többé-kevésbé szilárd. Én a nemtudásban "hiszek".
Az eddig jelzett kérdéseken túl azonban van még valami, ami mostanában talán az előbbieknél is sürgetőbben, akutan foglalkoztat. Ez a "hogyan éljünk?" kérdése. A kérdés az előző bekezdésben írtaktól cseppet sem független: úgy érzem, elérkezett az idő, amikor meg kell hoznom a "hitem" további építgetéséhez szükséges feltételeket. Ez rengeteg kérdést vet fel. Vajon milyen feltételek szükségesek ehhez? Merre építhető tovább ez a hit? Milyen eszközökkel? Mi az, amit ehhez fontosnak kell tekinteni, és mi az, amire nem érdemes figyelmet szentelni? Ha úgy tetszik, ezek mind etikai, erkölcsi kérdések: hogyan lehetséges jól - természetesen a saját "hitem" értelmében "jól" - élni? Lehetséges-e egyáltalán? És így tovább, és így tovább...
Mostanában, ha olvasok, az ilyen kérdésekre válaszlehetőségeket kínáló írásokat keresem. Nem, nem kész válaszokat, mert az eddigi tapasztalataim azt súgják, hogy ilyenek nincsenek; közhelyesnek hangzik, de úgy érzem, válaszul igazán csak az szolgálhat a kérdéseinkre, amit belsővé tudunk tenni, ehhez pedig minden külső forrásból érkező válaszon alakítanunk kell valamennyit. Amit keresek - olvasmányokban, beszélgetésekben, itt-ott - az az inspiráció az ilyen válaszok megfogalmazásához. Nem tudom, hogy ez az út hová vezet - noha, mint bebizonyosodott, az "út" előző stádiumának végkimenetelét sem sejtettem. Szeretném, ha sikerülne az, amit egy bekezdéssel korábban megfogalmaztam: megteremteni a megfelelő feltételeket ahhoz, hogy a - úgy érzem - lényegemmé vált "hitemet" tovább építgethessem.
Hogy ehhez hol, mikor, hogyan találok, vagy találok-e egyáltalán fogódzót, nem tudom.
Bárkinek, aki már valaha akár csak egy bejegyzést is elolvasott ezen a blogon, feltűnhetett, hogy imádok olvasni. Ez így is van. Egy ideje azonban bizonyos nehézségeim támadtak az olvasnivalóimmal kapcsolatban - kissé nehezemre esik a megválasztásuk.
Nem is olyan régen a választás még egyértelmű volt: a kérdésem a "hogyan működik a világ?" volt, az olvasmányaim pedig erre a kérdésre voltak hivatottak válaszolni. Azt hiszem, az évek során sikerült megtalálnom a magam számára kielégítő választ. Nem ott, nem úgy, ahol és ahogyan sejtettem, de végre az enyém. A válaszom az ismeretelméleti tagadás. Nem tudok semmit. És ez a felfedezés és a felfedezés eredményével való megbékélés bizonyos szempontból teljessé tett. Nem, nem tűnt el belőlem a kíváncsiság, korántsem. Az eredeti kérdéseim ma is élőek, válasz után kiáltanak, de már megvan az a jelen pillanatban biztosnak tűnő háttér, ami előtt feltehetem őket. A kérdések és a mögöttük meghúzódó elméleti megfontolások mára szerves egységet alkotnak a tudatomban; azok a tudattartalmaim, amik korábban, eredetileg elkülönülten léteztek, mostanra összekapcsolódtak. Hitté váltak, ha úgy tetszik. A hit sem valami befejezett dolog, nem. De a háttér, ami előtt tovább építkezhet, többé-kevésbé szilárd. Én a nemtudásban "hiszek".
Az eddig jelzett kérdéseken túl azonban van még valami, ami mostanában talán az előbbieknél is sürgetőbben, akutan foglalkoztat. Ez a "hogyan éljünk?" kérdése. A kérdés az előző bekezdésben írtaktól cseppet sem független: úgy érzem, elérkezett az idő, amikor meg kell hoznom a "hitem" további építgetéséhez szükséges feltételeket. Ez rengeteg kérdést vet fel. Vajon milyen feltételek szükségesek ehhez? Merre építhető tovább ez a hit? Milyen eszközökkel? Mi az, amit ehhez fontosnak kell tekinteni, és mi az, amire nem érdemes figyelmet szentelni? Ha úgy tetszik, ezek mind etikai, erkölcsi kérdések: hogyan lehetséges jól - természetesen a saját "hitem" értelmében "jól" - élni? Lehetséges-e egyáltalán? És így tovább, és így tovább...
Mostanában, ha olvasok, az ilyen kérdésekre válaszlehetőségeket kínáló írásokat keresem. Nem, nem kész válaszokat, mert az eddigi tapasztalataim azt súgják, hogy ilyenek nincsenek; közhelyesnek hangzik, de úgy érzem, válaszul igazán csak az szolgálhat a kérdéseinkre, amit belsővé tudunk tenni, ehhez pedig minden külső forrásból érkező válaszon alakítanunk kell valamennyit. Amit keresek - olvasmányokban, beszélgetésekben, itt-ott - az az inspiráció az ilyen válaszok megfogalmazásához. Nem tudom, hogy ez az út hová vezet - noha, mint bebizonyosodott, az "út" előző stádiumának végkimenetelét sem sejtettem. Szeretném, ha sikerülne az, amit egy bekezdéssel korábban megfogalmaztam: megteremteni a megfelelő feltételeket ahhoz, hogy a - úgy érzem - lényegemmé vált "hitemet" tovább építgethessem.
Hogy ehhez hol, mikor, hogyan találok, vagy találok-e egyáltalán fogódzót, nem tudom.
2013. február 3., vasárnap
Sannyasa
Az utóbbi időben sokszor eszembe jut az öregség. Nem, nem azért, mert túlzottan közel lenne, sőt. Viszont jelenleg éppen olyan időszakomat élem, amikor rendszeresen és komolyan el kell gondolkodnom azon, hogy vajon mit is szeretnék kezdeni az életemmel, ezen elmélkedve pedig megkerülhetetlen problémának érzékelem az időskorét. Nem tudom, milyen lesz; sőt, azt sem, hogy egyáltalán elélek-e addig. Arról, hogy az életem "végeredményét" hogyan képzelem, egy korábbi bejegyzésben már rögzítettem egy pillanatképet: ez lenne az az állapot, amikor már bizonyos megnyugvással tudnék igent mondani a halálra. Most arról a folyamatról szeretnék írni, ami elképzelésem szerint végső soron az előbbi állapothoz vezet - az öregségről mint folyamatról alkotott ideálomat szeretném megosztani veletek.
Mert az öregség, legalábbis ha jól kezeljük, akár előremutató folyamat is lehet. Ezt írva természetesen nem arra az időszakra gondolok, amikor az ember már magatehetetlen (ha tehetném, bármikor szívesen aláírnám, hogy ilyen állapotba kerülve valaki legyen kedves átsegíteni arra a bizonyos másik oldalra...), hanem arra, amikor már sok idő áll mögöttünk, de a gondolkodásunk (ha lassult, nehézkesebbé vált is talán) még ép. A gondolatmenet, amit közölni fogok, a legkevésbé sem új, sőt, többek között a nagy ókori kultúrákban a lehető legtermészetesebb és legnemesebb dolognak tekintették.
Az elképzelésem és a történeti előzmények összecsengése miatt ez utóbbiak egyikét fogom felhasználni a saját vízióm illusztrálására is. Az egyik legkézenfekvőbb és ma is élő példa a hindu sannyasiké. Ebben a kultúrában bizonyos (kb. 50 éves) kor után a férfiak (a nők tudtommal kevésbé...) elkezdik felszámolni minden kapcsolódásukat a külvilággal, és életüket fokozatosan egyre inkább a vallásnak szentelik. A hindu vallásosság nagyon érdekes abból az szempontból, hogy itt a hit és a filozófia nem vált szét egymástól, mint Nyugaton. Így a világi feladataikat, kapcsolataikat felszámoló, majd a világtól végül teljesen visszavonuló sannyasik előtt hihetetlen spirituális-szellemi út nyílik meg, mely életük hátralévő évtizedeit feladattal, mi több, küldetéssel látja el. A küldetés: átadni magukat Istennek. Hogy kicsoda Isten? Senki sem tudja. A hindu filozófia másik roppantul figyelemreméltó vonása, hogy - legalábbis a hagyomány egészét, nem csupán egy-egy kultuszt figyelembe véve - Istenről szinte semmi konkrétat nem állít. Bizonyos "istenszerű" vonásokkal természetesen ez a kultúra is felruházza azt, akinek a világ fölötti uralmat tulajdonítják, de az így kirajzolódó (különböző neveken megnevezett) Isten sokkal inkább egy ismeretlen Abszolútum, mint egy konkrét, antropomorf Mindenható. Ezt az Abszolútumot megismerni, a személyt magát Neki áldozatul átnyújtani, összekapcsolódni Vele: ez a sannyasi feladata. Hogy mindezt konkrétan hogyan érje el, azt a különböző kultuszok másképp szabályozzák, de nem is ez a lényeg. Az, ami fontos, csupán ennyi: hogy az időskor közeledtével, majd beköszöntével eljön az ideje annak, hogy az ember, lerázva magáról korábbi élete terheit, valami magasabb rendű felé forduljon.
Mivel nem hiszek Istenben (ezt jelenleg teljes őszinteséggel állíthatom), ellenben nem is tagadom Isten létét, számomra nem egyértelmű, hogy ténylegesen van-e értelme a fentebb leírtaknak. Ezen elgondolkodva rögtön felmerül azonban egy másik, az előzőhöz kapcsolódó kérdés is - hogy ti. mit nyer vagy veszít az ember, ha nem így tesz. Azt, hogy van-e valami nálunk magasabb rendű, amit kutatni érdemes, nem tudom; sőt, talán senki sem tudja. Az erre irányuló kérdésekre adandó válasz iránti igény azonban ugyanolyan mélyről fakadó és végső soron indokolatlan, mint az élet fenntartására és/vagy élvezetére irányulók. Ha az előző évtizedeinket ez utóbbiak művelésére szenteltük, bizony ostoba módon megfosztjuk magunkat valamitől, ha az élet derekán túl nem szánunk időt az előbbire is.
Zárásként hadd utaljak még egy érdekes dologra: az ókori kultúrák egy nagyon szembetűnő vonása - amit a bejegyzés során én is felhasználtam - az, hogy az életnek egy teljes, szabályozott rendet adtak. Ebben a rendben mindennek helye volt: a fejlődésnek-tanulásnak, a világi tevékenységeknek, végül pedig a tiszta szellemi létezésnek, a vallásnak, a spiritualitásnak. Az embernek nem kellett türelmetlennek lennie, mert tudhatta, hogy ha megéli, minderre ideje és lehetősége lesz (ha pedig nem, az csupán a sors maga irányította játéka, de az elvi lehetőség megvolt rá). Amíg a rend előírta, az ember teljes odaadással tehette, amit tennie kellett; majd eljött a nap, ami után már nem tartozott senkinek semmivel, csupán "Istennek." Úgy érzem, az életnek ez a harmonikus teljessége (amit csak mi, emberek tudunk biztosítani egymásnak - vagyis tudnánk, ha meglenne hozzá a közös akarat) nagyon hiányzik a mai életünkből.
Mert az öregség, legalábbis ha jól kezeljük, akár előremutató folyamat is lehet. Ezt írva természetesen nem arra az időszakra gondolok, amikor az ember már magatehetetlen (ha tehetném, bármikor szívesen aláírnám, hogy ilyen állapotba kerülve valaki legyen kedves átsegíteni arra a bizonyos másik oldalra...), hanem arra, amikor már sok idő áll mögöttünk, de a gondolkodásunk (ha lassult, nehézkesebbé vált is talán) még ép. A gondolatmenet, amit közölni fogok, a legkevésbé sem új, sőt, többek között a nagy ókori kultúrákban a lehető legtermészetesebb és legnemesebb dolognak tekintették.
Az elképzelésem és a történeti előzmények összecsengése miatt ez utóbbiak egyikét fogom felhasználni a saját vízióm illusztrálására is. Az egyik legkézenfekvőbb és ma is élő példa a hindu sannyasiké. Ebben a kultúrában bizonyos (kb. 50 éves) kor után a férfiak (a nők tudtommal kevésbé...) elkezdik felszámolni minden kapcsolódásukat a külvilággal, és életüket fokozatosan egyre inkább a vallásnak szentelik. A hindu vallásosság nagyon érdekes abból az szempontból, hogy itt a hit és a filozófia nem vált szét egymástól, mint Nyugaton. Így a világi feladataikat, kapcsolataikat felszámoló, majd a világtól végül teljesen visszavonuló sannyasik előtt hihetetlen spirituális-szellemi út nyílik meg, mely életük hátralévő évtizedeit feladattal, mi több, küldetéssel látja el. A küldetés: átadni magukat Istennek. Hogy kicsoda Isten? Senki sem tudja. A hindu filozófia másik roppantul figyelemreméltó vonása, hogy - legalábbis a hagyomány egészét, nem csupán egy-egy kultuszt figyelembe véve - Istenről szinte semmi konkrétat nem állít. Bizonyos "istenszerű" vonásokkal természetesen ez a kultúra is felruházza azt, akinek a világ fölötti uralmat tulajdonítják, de az így kirajzolódó (különböző neveken megnevezett) Isten sokkal inkább egy ismeretlen Abszolútum, mint egy konkrét, antropomorf Mindenható. Ezt az Abszolútumot megismerni, a személyt magát Neki áldozatul átnyújtani, összekapcsolódni Vele: ez a sannyasi feladata. Hogy mindezt konkrétan hogyan érje el, azt a különböző kultuszok másképp szabályozzák, de nem is ez a lényeg. Az, ami fontos, csupán ennyi: hogy az időskor közeledtével, majd beköszöntével eljön az ideje annak, hogy az ember, lerázva magáról korábbi élete terheit, valami magasabb rendű felé forduljon.
Mivel nem hiszek Istenben (ezt jelenleg teljes őszinteséggel állíthatom), ellenben nem is tagadom Isten létét, számomra nem egyértelmű, hogy ténylegesen van-e értelme a fentebb leírtaknak. Ezen elgondolkodva rögtön felmerül azonban egy másik, az előzőhöz kapcsolódó kérdés is - hogy ti. mit nyer vagy veszít az ember, ha nem így tesz. Azt, hogy van-e valami nálunk magasabb rendű, amit kutatni érdemes, nem tudom; sőt, talán senki sem tudja. Az erre irányuló kérdésekre adandó válasz iránti igény azonban ugyanolyan mélyről fakadó és végső soron indokolatlan, mint az élet fenntartására és/vagy élvezetére irányulók. Ha az előző évtizedeinket ez utóbbiak művelésére szenteltük, bizony ostoba módon megfosztjuk magunkat valamitől, ha az élet derekán túl nem szánunk időt az előbbire is.
*
Zárásként hadd utaljak még egy érdekes dologra: az ókori kultúrák egy nagyon szembetűnő vonása - amit a bejegyzés során én is felhasználtam - az, hogy az életnek egy teljes, szabályozott rendet adtak. Ebben a rendben mindennek helye volt: a fejlődésnek-tanulásnak, a világi tevékenységeknek, végül pedig a tiszta szellemi létezésnek, a vallásnak, a spiritualitásnak. Az embernek nem kellett türelmetlennek lennie, mert tudhatta, hogy ha megéli, minderre ideje és lehetősége lesz (ha pedig nem, az csupán a sors maga irányította játéka, de az elvi lehetőség megvolt rá). Amíg a rend előírta, az ember teljes odaadással tehette, amit tennie kellett; majd eljött a nap, ami után már nem tartozott senkinek semmivel, csupán "Istennek." Úgy érzem, az életnek ez a harmonikus teljessége (amit csak mi, emberek tudunk biztosítani egymásnak - vagyis tudnánk, ha meglenne hozzá a közös akarat) nagyon hiányzik a mai életünkből.
2013. január 21., hétfő
Egy idős hölgy ül előttem. Nyolcan év körüli, talán még több. Alakja még mindig magas, szikár; méltóságteljesen, egyenes derékkal ül, noha a válla, háta hajlott már kissé. Arca csontos, szigorú - szemei azonban élénken, kíváncsian csillognak. Fehérre fakult, kontyba fogott haja ibolyaillattal tölti meg a levegőt. Nem, igazán szép talán sosem volt, de büszke, erős teremtés lehetett valaha. Ahogy, úgy tűnik, még most is az.
A szeme... A szeme rabul ejtett. Olyan ismerős, olyan nagyon ismerős. Mintha láttam volna már őket valahol, de akkor nem voltak ilyen derűsek, nyoma sem volt bennük annak a kiegyensúlyozottságnak, békének, amit ez a szempár áraszt. Egy bölcs ember szemei ezek. Valakié, aki már régen nem vár semmit, mert tudja, hogy nincsen semmi, amit várnia kellene. Valaha nem így gondolta. Kutatott, követelt, tudni akart... Ma már nem bánja, hogy nem találta meg, amit keresett. Hogy a titok titok maradt. Talán ezért is olyan nyugodt, olyan derűs. Mert átadja magát a titoknak; nem próbál benne megkapaszkodni, fogást találni rajta, csak lebeg rajta, benne. Nem boldog és nem boldogtalan; nem tud semmit, és mégis annyi mindent tud. Ma még van, holnap talán már nem lesz. Hogy fél-e a haláltól? Ki nem fél... Ő sem mentes a félelemtől, de nem ágál ellene, nem lázad, csak elfogad. Nem tudja, hogy lesz-e "ott" valami - ha nem lesz, jó, ha lesz, hát úgy is jó. Legalább azt tudja, kiért szeretne odamenni. De mindez nem számít. Ahogy semmi sem.
Újra a szemébe nézek: pillantásában az ókori bölcsek nyugalma néz vissza rám. A görögöké, a Prédikátoré, a keleti tanítóké... és néhány mai vagy csak nem túl régen élt emberé is. Évezredek lemondása tükröződik a tekintetében - az, hogy minden mindegy. Minden; csak a titok az, ami számít. A titok azonban megőrzi magát annak, ami. Nem baj. De jó volt érte élni, most pedig jó egyszerűen belesimulni, felolvadni benne. Ma még csak kicsit. Egyszer - talán hamarosan - majd teljesen.
Nézem az idős hölgyet. Hirtelen rájövök, miért ismerős a szeme. Elfordulok, nem bírok tovább ránézni. De már tudom: egyszer talán - én leszek Ő...
A szeme... A szeme rabul ejtett. Olyan ismerős, olyan nagyon ismerős. Mintha láttam volna már őket valahol, de akkor nem voltak ilyen derűsek, nyoma sem volt bennük annak a kiegyensúlyozottságnak, békének, amit ez a szempár áraszt. Egy bölcs ember szemei ezek. Valakié, aki már régen nem vár semmit, mert tudja, hogy nincsen semmi, amit várnia kellene. Valaha nem így gondolta. Kutatott, követelt, tudni akart... Ma már nem bánja, hogy nem találta meg, amit keresett. Hogy a titok titok maradt. Talán ezért is olyan nyugodt, olyan derűs. Mert átadja magát a titoknak; nem próbál benne megkapaszkodni, fogást találni rajta, csak lebeg rajta, benne. Nem boldog és nem boldogtalan; nem tud semmit, és mégis annyi mindent tud. Ma még van, holnap talán már nem lesz. Hogy fél-e a haláltól? Ki nem fél... Ő sem mentes a félelemtől, de nem ágál ellene, nem lázad, csak elfogad. Nem tudja, hogy lesz-e "ott" valami - ha nem lesz, jó, ha lesz, hát úgy is jó. Legalább azt tudja, kiért szeretne odamenni. De mindez nem számít. Ahogy semmi sem.
Újra a szemébe nézek: pillantásában az ókori bölcsek nyugalma néz vissza rám. A görögöké, a Prédikátoré, a keleti tanítóké... és néhány mai vagy csak nem túl régen élt emberé is. Évezredek lemondása tükröződik a tekintetében - az, hogy minden mindegy. Minden; csak a titok az, ami számít. A titok azonban megőrzi magát annak, ami. Nem baj. De jó volt érte élni, most pedig jó egyszerűen belesimulni, felolvadni benne. Ma még csak kicsit. Egyszer - talán hamarosan - majd teljesen.
Nézem az idős hölgyet. Hirtelen rájövök, miért ismerős a szeme. Elfordulok, nem bírok tovább ránézni. De már tudom: egyszer talán - én leszek Ő...
2012. december 16., vasárnap
Tudásszerzés: erotika vagy vallás?
Még egy rövid kis bejegyzés mára, mert a vizsgaidőszak közeledtével ki tudja, mikor lesz legközelebb blogírásra szánható szabad estém...
Nemrég egy ismerősöm megjegyezte, hogy számára a tudás megszerzése mintegy erotikus élményt jelent. A kijelentés Freud-ot juttatta eszembe, aki szerint a tudományos, művészeti és hasonló kreatív tevékenységeink mind az elfojtott szexuális energiák levezetésére szolgálnak. Számomra ez a gondolat legalább annyira megragadó, mint amennyire megalázó - visszásnak érzem, amikor az emberi tevékenységeket, a magunk teremtette kulturális univerzumot figyelmen kívül hagyva, pusztán biológiai okokra vezetjük vissza. (Megjegyzés: a szeretetet, a szerelmet [amennyiben a kettő megkülönböztethető - szerintem nem azok] stb. én sem tartom többnek/többre, mint átesztétizált biológiai késztetéseknek/-et. Az esztétikum mint közvetítő közeg figyelembevételét azonban elengedhetetlennek tartom ezen jelenségek vizsgálatakor.) Ennek ellenére az idézett ismerős gondolatát igen érdekesnek tartom: a tudás megszerzése mintha csakugyan felfogható lenne a világgal való szenvedélyes incselkedésként.
A fentiek végiggondolása során ugyanakkor nekem is eszembe jutott egy már többször használt metaforám a tudásszerzés folyamatára vonatkozóan: számomra a világ megismerésére való törekvés nem erotikus, hanem kvázi vallásos tevékenység. Áldozat az ismeretlen oltárán. Agnosztikus tisztelgés a hallgató világ előtt.
Nemrég egy ismerősöm megjegyezte, hogy számára a tudás megszerzése mintegy erotikus élményt jelent. A kijelentés Freud-ot juttatta eszembe, aki szerint a tudományos, művészeti és hasonló kreatív tevékenységeink mind az elfojtott szexuális energiák levezetésére szolgálnak. Számomra ez a gondolat legalább annyira megragadó, mint amennyire megalázó - visszásnak érzem, amikor az emberi tevékenységeket, a magunk teremtette kulturális univerzumot figyelmen kívül hagyva, pusztán biológiai okokra vezetjük vissza. (Megjegyzés: a szeretetet, a szerelmet [amennyiben a kettő megkülönböztethető - szerintem nem azok] stb. én sem tartom többnek/többre, mint átesztétizált biológiai késztetéseknek/-et. Az esztétikum mint közvetítő közeg figyelembevételét azonban elengedhetetlennek tartom ezen jelenségek vizsgálatakor.) Ennek ellenére az idézett ismerős gondolatát igen érdekesnek tartom: a tudás megszerzése mintha csakugyan felfogható lenne a világgal való szenvedélyes incselkedésként.
A fentiek végiggondolása során ugyanakkor nekem is eszembe jutott egy már többször használt metaforám a tudásszerzés folyamatára vonatkozóan: számomra a világ megismerésére való törekvés nem erotikus, hanem kvázi vallásos tevékenység. Áldozat az ismeretlen oltárán. Agnosztikus tisztelgés a hallgató világ előtt.
2012. október 21., vasárnap
Szelídség, türelem
Ezt a bejegyzést eredetileg csak magamnak szántam, nem állt szándékomban közszemlére tenni, de aztán meggondoltam magam. Két olyan tulajdonságról lesz most szó, amiket az elmúlt évek során mintha elvesztettem volna, és amelyek hiányát egyre fájóbban érzem: a szelídségről és a türelemről.
Nem hiszek abban, hogy az ember a múltja rabja lenne - azt gondolom, alapvetően képesek vagyunk nagyon nagy változásokra, épülésre vagy éppen romlásra. Ennek ellenére az én életemnek is voltak időszakai, amelyek hatását ma is érzem, ha másképp nem, visszatérő gondolatok, nosztalgia formájában. Az aktívan vallásos periódusom ezek közé az időszakok közé tartozik.
Ahogy arról már írtam, az én késő-kamaszkori vallásosságom egy bizonyos távol-keleti kultuszhoz kapcsolódott. Máig azt gondolom, hogy nekünk, európaiaknak, sok tanulnivalónk lenne a Kelet társadalmaitól (bár az állításom fordítottját is igaznak érzem: valószínűleg a keletiek is gazdagabbá válhatnának a nyugati kultúra bizonyos elemeinek felszívásával). Különösen, ami az élet filozófiai megalapozottságát hirdeti.
Az európai kultúrát megalapozó kereszténység sajnos olyan rövidlátó jellegű, annyira csak az egyéntől egyénig terjedő viszonyokat ("szeretet") látja, olyannyira idegen tőle az, amit Hamvas Béla "éberségként" (a dolgok mögött rejlő valóság iránti érzékenységként) emleget, hogy az itteni gondolati klímához szokott ember számára hihetetlen nehézségeket okoz a Keleten oly általános holisztikus látásmód gyakorlása. A keleti gondolkodásból sem hiányzik az "én", a "te" és a "szeretet" - csak éppen az egész eltörpül a valóság iránti vágyakozás mellett. A nyugati ember görcsösen ragaszkodik saját magához, a társaihoz, az eszméihez, az - ilyen vagy olyan értelemben vett - "üdvözüléshez". A keleti szellem számára mindez puszta álom, jelentéktelenség. Ami fontos, az a látható, hallható, tapintható világ mögött van. Hogy pontosan mi az, ami fontos, arról a keleti szentírások ellentmondásos és lényegben egy helyben toporgó válaszokat adnak (ebben nem különbözve a kereszténységtől, ld. "Vagyok, aki vagyok." - hát, ezt éppen bármelyikünk mondhatná...). Ami a sokszínű és nemegyszer nehezen érthető szövegekből kibontakozik, az csupán egy sejtelem - egy sejtelem arról, hogy talán mégis vannak válaszok a kérdéseinkre, és ezek a válaszok (megfelelő életvitel, erkölcsi tartás stb. mellett) esetleg nem is tökéletesen elérhetetlenek.
Ez a "sejtelem" minden ízében áthatja a keleti gondolkodást - és azokét is, akik más kulturális környezetben ugyan, de szintén a Távol-Kelet eszméit vallják. Az én hajdani közösségem ilyen volt. Az ő köreikben megtapasztaltam, milyen ennek a "sejtelemnek" az oltalma alatt élni - hogyan lehet derűsen szemlélni a nem mindig szép arcát mutató világot, hogyan lehet türelemmel és szelíd szeretettel közelíteni azokhoz is, akiknek az életét, az érzéseit, a gondolatait nem hatja át a számukra mindent megalapozó "sejtelem". Az ilyen viselkedés összeférhetetlen az erőszakossággal, a haraggal, az önteltséggel, a gyűlölettel. Békés, szelíd sodródás ez, mint a szélé, a folyóké - mindig a legkisebb ellenállás irányába halad, de a célt soha szem elől nem téveszti.
Ez a hozzáállás veszett ki belőlem, mióta "felnőttem" (mind életkoromat, mind világnézetemet tekintve). Az évek múlásával egyre súlyosabban érzem a vállamra nehezedő felelősséget, amit mások iránt vállalnom kell. A felelősségérzet türelmetlenséget eredményez. Talán, mert már nem él bennem aktív hit arról, hogy az idő végtelensége áll a rendelkezésünkre, hogy a hibáinkat helyrehozzuk. Mert agnosztikus világnézetű emberként csak ezt az egyetlen életet tudom megkérdőjelezhetetlen alapul venni ahhoz, hogy mi, emberek, valami értékeset érhessünk el. A "sejtelem", bár a "díszlet" más, máig bennem él, csak a rá épített élet- és gondolkodásmód változott. Fájdalmat és lelkiismeret-furdalást érzek mások tönkretett élete láttán. Az én felelősségem, hogy nem segítek, amikor (talán) még lehetne. Az én hibám, ha azok, akiknek segíthettem volna, annak idején majd egy lényegében üres, az állaténál nem sokkal különb életet hagynak maguk mögött. Ha egyáltalán van valami a gondolkodásomat máig megalapozó "sejtelemben", abból következik, hogy az emberi élet többet ér, többre hivatott, mint amit jelenleg is magam körül látok. Nem az "élet" maga a cél, hanem valami több, valami más. Hogy mi ez, arról nem tudok többet mondani. Sőt, talán nincs is semmi a "sejtelem" mögött, csak a "sejtelem" maga - egy fantazmagória, ami azonban még úgy, ahogy van, önmagában, téves feltételezésként is több, értékesebb, magasabb rendű, mint az egyszerű biológiai lét. Hiszem, hogy jobb az életet egy emberhez méltó álomra építeni, mint disznóként hemperegni a sárban, bármilyen kellemes is az utóbbi. A magam részéről próbálok az előbbi módon élni.
Egy gond van csak: ha él is bennem a "sejtelem" és a belőle fakadó elhivatottság, ha érzem is a mások iránti felelősség súlyát, vajon azzal érek-e többet, ha "erőszakkal" próbálok másokat is egy értékesebb élet felé húzni, vagy azzal, ha - mint azt a hajdani vallásos közösségemben láttam - csak szelíden, türelemmel terelgetem a körülöttem élőket, hátha számukra is értéket képvisel majd az a sejtés, az az álom, ami számomra (hiszem: jogosan) mindennél fontosabb. Sok szempontból nehéz kérdés ez. Egyrészt a türelem és a szelídség gyakorlása kétségkívül nehezebb, mint az erőszaké - de ezt a nehézséget, amennyiben az út helyes, vállalni kell, bármilyen erőfeszítéseket igényeljen is. De vajon célravezető-e a türelmesség? Vajon nem vezet-e ahhoz, hogy a törekvéseim oly gyengék és észrevétlenek maradnak, hogy mások még csak az átgondolásukig sem jutnak majd el? Vajon nem eredményezi-e végül éppen azt, ami annyira aggaszt: az egyszerű biológiai lényekénél többre nem vágyó és nem törekvő, a hétköznapi létben reménytelenül elvesző és feloldódó, arc-és gondolattalan embereket, éppen azok körében, akiknek a legtöbbet adhatnám, ha lenne hozzá bátorságom és erőm? Akkor teszek-e jobbat, ha "lerohanok", vagy akkor, ha csupán "sodródom", és a sodrásba másokat is megpróbálok belevonni? Vajon annak a valakinek a viselkedése-e a helyénvaló, aki akkor voltam, amikor testestül-lelkestül magába szippantott a Kelet - vagy azé, aki ma vagyok, valahol a Kelet és a Nyugat határán?
Íme egy újabb kérdés, amire képtelen vagyok megnyugtató választ adni. Mivel azonban ebben az esetben nem csupán rólam van szó, a leírtak szinte fullasztó súllyal nehezednek rám.
Nem hiszek abban, hogy az ember a múltja rabja lenne - azt gondolom, alapvetően képesek vagyunk nagyon nagy változásokra, épülésre vagy éppen romlásra. Ennek ellenére az én életemnek is voltak időszakai, amelyek hatását ma is érzem, ha másképp nem, visszatérő gondolatok, nosztalgia formájában. Az aktívan vallásos periódusom ezek közé az időszakok közé tartozik.
Ahogy arról már írtam, az én késő-kamaszkori vallásosságom egy bizonyos távol-keleti kultuszhoz kapcsolódott. Máig azt gondolom, hogy nekünk, európaiaknak, sok tanulnivalónk lenne a Kelet társadalmaitól (bár az állításom fordítottját is igaznak érzem: valószínűleg a keletiek is gazdagabbá válhatnának a nyugati kultúra bizonyos elemeinek felszívásával). Különösen, ami az élet filozófiai megalapozottságát hirdeti.
Az európai kultúrát megalapozó kereszténység sajnos olyan rövidlátó jellegű, annyira csak az egyéntől egyénig terjedő viszonyokat ("szeretet") látja, olyannyira idegen tőle az, amit Hamvas Béla "éberségként" (a dolgok mögött rejlő valóság iránti érzékenységként) emleget, hogy az itteni gondolati klímához szokott ember számára hihetetlen nehézségeket okoz a Keleten oly általános holisztikus látásmód gyakorlása. A keleti gondolkodásból sem hiányzik az "én", a "te" és a "szeretet" - csak éppen az egész eltörpül a valóság iránti vágyakozás mellett. A nyugati ember görcsösen ragaszkodik saját magához, a társaihoz, az eszméihez, az - ilyen vagy olyan értelemben vett - "üdvözüléshez". A keleti szellem számára mindez puszta álom, jelentéktelenség. Ami fontos, az a látható, hallható, tapintható világ mögött van. Hogy pontosan mi az, ami fontos, arról a keleti szentírások ellentmondásos és lényegben egy helyben toporgó válaszokat adnak (ebben nem különbözve a kereszténységtől, ld. "Vagyok, aki vagyok." - hát, ezt éppen bármelyikünk mondhatná...). Ami a sokszínű és nemegyszer nehezen érthető szövegekből kibontakozik, az csupán egy sejtelem - egy sejtelem arról, hogy talán mégis vannak válaszok a kérdéseinkre, és ezek a válaszok (megfelelő életvitel, erkölcsi tartás stb. mellett) esetleg nem is tökéletesen elérhetetlenek.
Ez a "sejtelem" minden ízében áthatja a keleti gondolkodást - és azokét is, akik más kulturális környezetben ugyan, de szintén a Távol-Kelet eszméit vallják. Az én hajdani közösségem ilyen volt. Az ő köreikben megtapasztaltam, milyen ennek a "sejtelemnek" az oltalma alatt élni - hogyan lehet derűsen szemlélni a nem mindig szép arcát mutató világot, hogyan lehet türelemmel és szelíd szeretettel közelíteni azokhoz is, akiknek az életét, az érzéseit, a gondolatait nem hatja át a számukra mindent megalapozó "sejtelem". Az ilyen viselkedés összeférhetetlen az erőszakossággal, a haraggal, az önteltséggel, a gyűlölettel. Békés, szelíd sodródás ez, mint a szélé, a folyóké - mindig a legkisebb ellenállás irányába halad, de a célt soha szem elől nem téveszti.
Ez a hozzáállás veszett ki belőlem, mióta "felnőttem" (mind életkoromat, mind világnézetemet tekintve). Az évek múlásával egyre súlyosabban érzem a vállamra nehezedő felelősséget, amit mások iránt vállalnom kell. A felelősségérzet türelmetlenséget eredményez. Talán, mert már nem él bennem aktív hit arról, hogy az idő végtelensége áll a rendelkezésünkre, hogy a hibáinkat helyrehozzuk. Mert agnosztikus világnézetű emberként csak ezt az egyetlen életet tudom megkérdőjelezhetetlen alapul venni ahhoz, hogy mi, emberek, valami értékeset érhessünk el. A "sejtelem", bár a "díszlet" más, máig bennem él, csak a rá épített élet- és gondolkodásmód változott. Fájdalmat és lelkiismeret-furdalást érzek mások tönkretett élete láttán. Az én felelősségem, hogy nem segítek, amikor (talán) még lehetne. Az én hibám, ha azok, akiknek segíthettem volna, annak idején majd egy lényegében üres, az állaténál nem sokkal különb életet hagynak maguk mögött. Ha egyáltalán van valami a gondolkodásomat máig megalapozó "sejtelemben", abból következik, hogy az emberi élet többet ér, többre hivatott, mint amit jelenleg is magam körül látok. Nem az "élet" maga a cél, hanem valami több, valami más. Hogy mi ez, arról nem tudok többet mondani. Sőt, talán nincs is semmi a "sejtelem" mögött, csak a "sejtelem" maga - egy fantazmagória, ami azonban még úgy, ahogy van, önmagában, téves feltételezésként is több, értékesebb, magasabb rendű, mint az egyszerű biológiai lét. Hiszem, hogy jobb az életet egy emberhez méltó álomra építeni, mint disznóként hemperegni a sárban, bármilyen kellemes is az utóbbi. A magam részéről próbálok az előbbi módon élni.
Egy gond van csak: ha él is bennem a "sejtelem" és a belőle fakadó elhivatottság, ha érzem is a mások iránti felelősség súlyát, vajon azzal érek-e többet, ha "erőszakkal" próbálok másokat is egy értékesebb élet felé húzni, vagy azzal, ha - mint azt a hajdani vallásos közösségemben láttam - csak szelíden, türelemmel terelgetem a körülöttem élőket, hátha számukra is értéket képvisel majd az a sejtés, az az álom, ami számomra (hiszem: jogosan) mindennél fontosabb. Sok szempontból nehéz kérdés ez. Egyrészt a türelem és a szelídség gyakorlása kétségkívül nehezebb, mint az erőszaké - de ezt a nehézséget, amennyiben az út helyes, vállalni kell, bármilyen erőfeszítéseket igényeljen is. De vajon célravezető-e a türelmesség? Vajon nem vezet-e ahhoz, hogy a törekvéseim oly gyengék és észrevétlenek maradnak, hogy mások még csak az átgondolásukig sem jutnak majd el? Vajon nem eredményezi-e végül éppen azt, ami annyira aggaszt: az egyszerű biológiai lényekénél többre nem vágyó és nem törekvő, a hétköznapi létben reménytelenül elvesző és feloldódó, arc-és gondolattalan embereket, éppen azok körében, akiknek a legtöbbet adhatnám, ha lenne hozzá bátorságom és erőm? Akkor teszek-e jobbat, ha "lerohanok", vagy akkor, ha csupán "sodródom", és a sodrásba másokat is megpróbálok belevonni? Vajon annak a valakinek a viselkedése-e a helyénvaló, aki akkor voltam, amikor testestül-lelkestül magába szippantott a Kelet - vagy azé, aki ma vagyok, valahol a Kelet és a Nyugat határán?
Íme egy újabb kérdés, amire képtelen vagyok megnyugtató választ adni. Mivel azonban ebben az esetben nem csupán rólam van szó, a leírtak szinte fullasztó súllyal nehezednek rám.
2012. szeptember 30., vasárnap
"Hiszek hitetlenül Istenben..." 2.
Még egy kis adalék az előző bejegyzés és általában az agnoszticizmus mint menekülési lehetőség témájához. Egy (pár napja már idézett) Ady-vers következik - fogyasszátok, emésszétek. Ha tehetném, a magam részéről a Jézusról szóló részeket cenzúráznám a szövegből, mivel a keresztény jellegű vallásossághoz soha nem volt, és igen valószínűnek tartom, hogy soha nem is lesz közöm - Adynak mint kálvinistának keresztelt embernek és zseniális költőnek azonban megbocsátom az ilyen irányú utalásokat. Jöjjön tehát a vers:
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.
Szinte ömölnek tört szivemből
A keserű igék,
Melyek tavaly még holtak voltak,
Cifrázott semmiség.
Most minden-minden imává vált,
Most minden egy husáng,
Mely veri szívem, testem, lelkem
S mely kegyes szomjuság.
Szépség, tisztaság és igazság,
Lekacagott szavak,
Óh, bár haltam volna meg akkor,
Ha lekacagtalak.
Szüzesség, jóság, bölcs derékség,
Óh, jaj, be kellettek.
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,
Beteg vagyok, beteg.
Meg-megállok, mint alvajáró
S eszmélni akarok
S szent káprázatokban előttem
Száz titok kavarog.
Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény, hajszolt magam.
Isten, Krisztus, Erény és sorban
Minden, mit áhitok
S mért áhitok? - ez magamnál is,
Óh, jaj, nagyobb titok.
Ady Endre: Hiszek hitetlenül Istenben
Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.
Szinte ömölnek tört szivemből
A keserű igék,
Melyek tavaly még holtak voltak,
Cifrázott semmiség.
Most minden-minden imává vált,
Most minden egy husáng,
Mely veri szívem, testem, lelkem
S mely kegyes szomjuság.
Szépség, tisztaság és igazság,
Lekacagott szavak,
Óh, bár haltam volna meg akkor,
Ha lekacagtalak.
Szüzesség, jóság, bölcs derékség,
Óh, jaj, be kellettek.
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,
Beteg vagyok, beteg.
Meg-megállok, mint alvajáró
S eszmélni akarok
S szent káprázatokban előttem
Száz titok kavarog.
Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény, hajszolt magam.
Isten, Krisztus, Erény és sorban
Minden, mit áhitok
S mért áhitok? - ez magamnál is,
Óh, jaj, nagyobb titok.
2012. szeptember 27., csütörtök
"Hiszek hitetlenül Istenben..."
Én mondjuk még hitetlenül sem, de annyira illett a most következő bejegyzéshez a fenti Ady-idézet, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ezt válasszam címül. Ha másra esetleg nem is, arra biztosan jó ez a blog, hogy segít tisztáznom magamban néhány nem jelentéktelen világnézeti kérdést. Tegnap este (elalvás előtt/helyett, ehemm...) valahogy beugrott, hogy milyen megnyugtató is volt az, amikor, még jópár évvel ezelőtt, minden este imádsággal zártam a napot. Az Istenben való hitem teljes elvesztését kb. négy éve az tette kézzelfogható valósággá számomra, amikor észrevettem, hogy képtelenné váltam az imádkozásra. Azóta sem tudok - sem elalvás előtt, sem máskor, pedig sokszor mintha késztetést éreznék rá. Mindennek alapján a tegnap felmerült gondolataimból végül egy furcsa következtetést sikerült levonnom: a mai napig imádkozom. Mégpedig azzal, hogy tudatosan nem imádkozom.
Írtam már arról, hogy vannak az életvitelemnek a most említetthez hasonló, általam kvázi-vallásosnak nevezett jellegzetességei. Sőt, jobban belegondolva, az életem (szinte) teljes egészét ilyen "maradványtünetek" hálózzák be. Úgy veszem észre, hogy az elmúlt évek során csak a hittől sikerült megszabadulnom, a vallásosság egyéb jegyeitől nem. Az jutott eszembe, hogy érdekes lenne listaszerűen összeszedni ezeket - csak hogy lássam, mennyire kísér tovább a múltamnak ez a talán legfontosabb szelete. Nézzük, mik is jutnak eszembe:
Írtam már arról, hogy vannak az életvitelemnek a most említetthez hasonló, általam kvázi-vallásosnak nevezett jellegzetességei. Sőt, jobban belegondolva, az életem (szinte) teljes egészét ilyen "maradványtünetek" hálózzák be. Úgy veszem észre, hogy az elmúlt évek során csak a hittől sikerült megszabadulnom, a vallásosság egyéb jegyeitől nem. Az jutott eszembe, hogy érdekes lenne listaszerűen összeszedni ezeket - csak hogy lássam, mennyire kísér tovább a múltamnak ez a talán legfontosabb szelete. Nézzük, mik is jutnak eszembe:
- Anti-imádság. Az imádság tudatos elutasításával definiálható hitetlen imádkozásról már az előbb szóltam - ennek felfedezése volt az, ami a mostani bejegyzés megírásához vezetett.
- Ha (isten)hitem már nincs is, egy, a gondolataim vezérfonalát képző fogalom ma is "uralkodik" az elmémen: az ismeretlenségé. Ebben nem kell hinni, nem kell tisztelni, viszont lehet törekedni a megismerésére. Ebben pedig már benne rejlik a gondolkodásom következő kvázi-vallásos jellegzetessége, az
- Elkötelezettség. Feladatomnak, életcélomnak tekintem az ismeretlenség kutatását. Ahogy a hívőnek Isten szolgálata, számomra az ismeretlenség fürkészése jelent az életprogramot, a cselekedeteim mögötti legfontosabb mozgatórugót. És mellesleg - sokszor - az elérhető legnagyobb örömöt is. Ez sem idegen a vallásosságtól.
- Erkölcs. A hívő számára az erkölcs legfontosabb forrása Isten szava, melyet többnyire valamilyen szentnek tekintett könyv vagy élő ember közvetít számára. Az én szememben az erkölcs legfőbb forrása a megismerésre törekvő ember lelkiismerete. Ez utóbbinak, miközben feltérképezni igyekszik a világot, számolnia kell azzal, hogy rajta kívül (esetleg) mások is létezhetnek. Hogy velük kapcsolatban mi a helyes bánásmód, arra a hit hiánya semmilyen útmutatást nem ad. A válaszokat - melyek eredetükből és jellegükből fakadóan folyton instabilak maradnak és gyakran változhatnak - a hitetlen csak a saját lelkiismeretétől várhatja. Ahogy igazából az esetleges "bűnök" alóli feloldozást is (lévén az ilyen értelemben vett erkölcs valahol mindig privát jellegű marad).
- Szent könyvek. Számomra nincsenek. Ellenben vannak olyan írásművek, amelyektől a "közönséges" könyveknél több, hasznosabb segítséget remélek a világ megismerésével kapcsolatban - ezért fogyasztom nagy érdeklődéssel a filozófiai és újabban a különböző tudományos vizsgálódások eredményképp keletkező (és, bevallom, lehetőleg az én szintemre leegyszerűsített) írásműveket. De ilyen kvázi-"szentírás" lehet az szépirodalom, a művészet, de akár egy táj vagy egy helyzet is, ha megfelelő nyitottsággal közelítünk feléjük.
- Akkor jöjjön az első kiegészítés: alázat. Nem, igazán nem tudnám megmondani, hogy ez az érzés helyénvaló-e, a racionalitással való kapcsolatát pedig végképp megfoghatatlannak érzem. "Alázat" alatt ebben az esetben éppen azt értem, amit az általam ismert vallások jelentős része is: főhajtást a világ megfoghatatlansága, kiszámíthatatlansága, fölöttünk való hatalma előtt. Annak elismerését, hogy a mindenséget (jó eséllyel) nem az én akaratom irányítja; hogy az engem körülvevő kavargáson semmilyen módon nem tehetek erőszakot, legyen szó akár szellemi, akár fizikai törekvéseimről. Alárendelődést a "sorsnak", a véletlennek; a saját semmisségem megsejtését a világgal szemben. Nem kell túlságosan elmélyülni a vallásfilozófiában ahhoz, hogy ezeknek a gondolatoknak a vallásos jellegét (és talán gyökerét is) felfedezzük.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)