A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vallás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vallás. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. február 3., vasárnap

Sannyasa

Az utóbbi időben sokszor eszembe jut az öregség. Nem, nem azért, mert túlzottan közel lenne, sőt. Viszont jelenleg éppen olyan időszakomat élem, amikor rendszeresen és komolyan el kell gondolkodnom azon, hogy vajon mit is szeretnék kezdeni az életemmel, ezen elmélkedve pedig megkerülhetetlen problémának érzékelem az időskorét. Nem tudom, milyen lesz; sőt, azt sem, hogy egyáltalán elélek-e addig. Arról, hogy az életem "végeredményét" hogyan képzelem, egy korábbi bejegyzésben már rögzítettem egy pillanatképet: ez lenne az az állapot, amikor már bizonyos megnyugvással tudnék igent mondani a halálra. Most arról a folyamatról szeretnék írni, ami elképzelésem szerint végső soron az előbbi állapothoz vezet - az öregségről mint folyamatról alkotott ideálomat szeretném megosztani veletek.

Mert az öregség, legalábbis ha jól kezeljük, akár előremutató folyamat is lehet. Ezt írva természetesen nem arra az időszakra gondolok, amikor az ember már magatehetetlen (ha tehetném, bármikor szívesen aláírnám, hogy ilyen állapotba kerülve valaki legyen kedves átsegíteni arra a bizonyos másik oldalra...), hanem arra, amikor már sok idő áll mögöttünk, de a gondolkodásunk (ha lassult, nehézkesebbé vált is talán) még ép. A gondolatmenet, amit közölni fogok, a legkevésbé sem új, sőt, többek között a nagy ókori kultúrákban a lehető legtermészetesebb és legnemesebb dolognak tekintették.

Az elképzelésem és a történeti előzmények összecsengése miatt ez utóbbiak egyikét fogom felhasználni a saját vízióm illusztrálására is. Az egyik legkézenfekvőbb és ma is élő példa a hindu sannyasiké. Ebben a kultúrában bizonyos (kb. 50 éves) kor után a férfiak (a nők tudtommal kevésbé...) elkezdik felszámolni minden kapcsolódásukat a külvilággal, és életüket fokozatosan egyre inkább a vallásnak szentelik. A hindu vallásosság nagyon érdekes abból az szempontból, hogy itt a hit és a filozófia nem vált szét egymástól, mint Nyugaton. Így a világi feladataikat, kapcsolataikat felszámoló, majd a világtól végül teljesen visszavonuló sannyasik előtt hihetetlen spirituális-szellemi út nyílik meg, mely életük hátralévő évtizedeit feladattal, mi több, küldetéssel látja el. A küldetés: átadni magukat Istennek. Hogy kicsoda Isten? Senki sem tudja. A hindu filozófia másik roppantul figyelemreméltó vonása, hogy - legalábbis a hagyomány egészét, nem csupán egy-egy kultuszt figyelembe véve - Istenről szinte semmi konkrétat nem állít. Bizonyos "istenszerű" vonásokkal természetesen ez a kultúra is felruházza azt, akinek a világ fölötti uralmat tulajdonítják, de az így kirajzolódó (különböző neveken megnevezett) Isten sokkal inkább egy ismeretlen Abszolútum, mint egy konkrét, antropomorf Mindenható. Ezt az Abszolútumot megismerni, a személyt magát Neki áldozatul átnyújtani, összekapcsolódni Vele: ez a sannyasi feladata. Hogy mindezt konkrétan hogyan érje el, azt a különböző kultuszok másképp szabályozzák, de nem is ez a lényeg. Az, ami fontos, csupán ennyi: hogy az időskor közeledtével, majd beköszöntével eljön az ideje annak, hogy az ember, lerázva magáról korábbi élete terheit, valami magasabb rendű felé forduljon.

Mivel nem hiszek Istenben (ezt jelenleg teljes őszinteséggel állíthatom), ellenben nem is tagadom Isten létét, számomra nem egyértelmű, hogy ténylegesen van-e értelme a fentebb leírtaknak. Ezen elgondolkodva rögtön felmerül azonban egy másik, az előzőhöz kapcsolódó kérdés is - hogy ti. mit nyer vagy veszít az ember, ha nem így tesz. Azt, hogy van-e valami nálunk magasabb rendű, amit kutatni érdemes, nem tudom; sőt, talán senki sem tudja. Az erre irányuló kérdésekre adandó válasz iránti igény azonban ugyanolyan mélyről fakadó és végső soron indokolatlan, mint az élet fenntartására és/vagy élvezetére irányulók. Ha az előző évtizedeinket ez utóbbiak művelésére szenteltük, bizony ostoba módon megfosztjuk magunkat valamitől, ha az élet derekán túl nem szánunk időt az előbbire is.

*

Zárásként hadd utaljak még egy érdekes dologra: az ókori kultúrák egy nagyon szembetűnő vonása - amit a bejegyzés során én is felhasználtam - az, hogy az életnek egy teljes, szabályozott rendet adtak. Ebben a rendben mindennek helye volt: a fejlődésnek-tanulásnak, a világi tevékenységeknek, végül pedig a tiszta szellemi létezésnek, a vallásnak, a spiritualitásnak. Az embernek nem kellett türelmetlennek lennie, mert tudhatta, hogy ha megéli, minderre ideje és lehetősége lesz (ha pedig nem, az csupán a sors maga irányította játéka, de az elvi lehetőség megvolt rá). Amíg a rend előírta, az ember teljes odaadással tehette, amit tennie kellett; majd eljött a nap, ami után már nem tartozott senkinek semmivel, csupán "Istennek." Úgy érzem, az életnek ez a harmonikus teljessége (amit csak mi, emberek tudunk biztosítani egymásnak - vagyis tudnánk, ha meglenne hozzá a közös akarat) nagyon hiányzik a mai életünkből.

2012. december 15., szombat

Gondolatok hitről és meggyőződésről

A napokban egy beszélgetés hatására elgondolkodtam azon, hogy vajon mi a különbség a címben szereplő két fogalom között.

A téma, ami miatt a kérdés felmerült, a vallásosság volt. Miután a kikerekedett szemű évfolyamtárssal megosztottam a "szektás" éveim néhány részletét (amit egyébként érdekes módon egyre kevésbé érzek kompromittálónak, talán az azóta eltelt idő miatt), a szó a szellemi szabadság fontosságára terelődött. A saját tapasztalatom ezzel kapcsolatban, amit a beszélgetés során közöltem is, a vallásosság megszűnése utáni szellemi szabadság csodás érzése - immáron évek óta, folyamatosan.

Ez az öröm valószínűleg nem  jutna osztályrészemül, ha nincs, ami legitimálja a magam számára engedélyezett szabadságot. A legitimáció egy hit megszűnésére és egy meggyőződés kialakulására épül. Alapvetően egyre inkább azt gondolom, hogy mind a hit, mind a meggyőződés végső soron intuitív jellegű (és egyébként éppen ezért mind a két megnevezés kissé megtévesztő is); a kettő mégis különbözik egymástól, mégpedig szubjektív szempontból. Az én hajdanvolt istenhitemet a vágyaim táplálták: akartam, hogy Isten létezzen, mert magát a létet láttam kilátástalannak az Ő hiányában. Hogy ez utóbbi sejtés mindenképpen hamis, ma sem állítom - de elfogadtam, beletörődtem, hogy a világ ilyen is lehet. A hit hiánya és ennek a hiánynak a helyeslése ugyanakkor új távlatokat nyitott előttem: a meggyőződését.

Aki ismeri Hegelt (meg Marxot;)), annak lehetnek fogalmai arról, hogy hogyan juthatunk el a tézistől az antitézisen át a szintézisig (azért sem írom le, hogy ezek micsodák - nem, mintha nem tudnám, de tessék szépen utánaolvasni :D). Valami hasonló történik olyankor is, amikor az ember a hittől a hit tárgyának tagadásán keresztül végül kialakít magában egy meggyőződést. Ilyen meggyőződés lehet például a hit minden formájának elvetése, ami a legkevésbé sem azonos az előző stádiummal, azaz a hit tárgyának a tagadásával. A meggyőződés fő jellemzője valamilyen szubjektív szempontból ténylegesen szilárd pont, kapaszkodó megtalálása az általános bizonytalanságban. Ennek kiépítése úgy történik (vagy legalábbis történhet úgy is), hogy az ember egy súlyos válságon keresztül kénytelen minden korábbi nézetét - hitét - megvizsgálni, értékelni, ha kell, felül is bírálni, majd a romokon egy új nézetrendszert felépíteni, felhasználva a rombolás során szerzett tapasztalatait. Míg a hit inkább önáltatás vagy vakhit (és mint ilyen, meglehetősen ostoba), addig a meggyőződés egy hosszas gondolati folyamatból levont következtetéseink eredménye.

A kettő közötti különbségről objektív igazságtartalmuk szempontjából nem sokat mondhatunk - intenzitás, szubjektív megalapozottság szempontjából azonban annál többet.

2012. október 5., péntek

A Maya fátyla

A hindu vallásosság egyik központi eleme a Maya - az illúzió. Az ősi szentírások szerint az anyagi világ nem más, mint álomkép, mely az Istenségtől való elfordulásunk büntetéseként ejtett foglyul minket. A Maya-ból való kitörés csak az anyagi világgal való kapcsolat felszámolásával, teljes lelki megtisztulással, az Istenségnek való abszolút önátadással érhető el.

A fenti sorok számomra rendkívül mély jelentés hordoznak, több szempontból is. Egyrészt korábban évekig gyakoroltam egy vallást, melynek éppen ezek a gondolatok képezték az alapját, és amit metafizikai szempontból ma is a kultúrtörténet egyik legcsodálatosabb alkotásának tartok. Másrészt, bár Istenben mára már nem hiszek, az világ rejtélyes, (részben) illuzórikus voltának elképzelése most is izgalommal tölt el. Egyáltalán nem tudom kizárni, hogy így legyen - a kérdés csak az, hogy vajon mi az, ami csakugyan illúzió.

A problémafelvetés messzire vezet, így a mostani bejegyzésben csupán a téma egyetlen aspektusára szeretném felhívni a figyelmet: a mélység kérdésére. A kérdésem az, hogy vajon jól érzékeljük-e a mélység mibenlétét, a szó filozófiai értelmében. Vajon helyesek-e azok a fogalmak, amelyekkel megpróbáljuk körülhatárolni a világ "mély" titkainak mibenlétét: az örökkévalóság, a végtelenség, az abszolútum, a lét és a semmi, az egység és így tovább? (Személy szerint egyébként a legutóbbit, az egység gondolatát a legkevésbé sem tartom megalapozottnak, ennek ellenére rengeteget hallhatunk a világ, az igazság, a létezés stb. egységéről.) Nem csupán a gondolati hagyományokban gyökerező megszokásokról van-e szó, amikor ezeket a fogalmakat állítjuk a világ milyenségét mérlegelő gondolataink középpontjába? Nem csupán azért tiszteljük-e ezeket az elképzeléseket, mert tartalmuk felfoghatatlan, értelmetlen a számunkra? Egyáltalán, miért a "mély"-ben keressük a választ a kérdéseinkre? Miért feltételezzük, hogy az elérhetetlen mélység többet mondhat nekünk, mint a szemünk előtt nyüzsgő felszín? A kérdések - ahogy a filozófiai jellegű gondolkodás során szinte mindig - nagyon hosszan folytathatók lennének.

A fenti probléma mostanában igen nagy súllyal nehezedik rám. Tudatos döntéssel ráléptem egy útra (gondolati és ettől nem független gyakorlati szempontból egyaránt), melyen hosszú távon haladni szeretnék. A választásom alapja a mélység fontosságának feltételezése. Egy, egyelőre nem túlságosan hatalmas, de fejlődésre szánt építményt emelek olyan talajra, amelyről nem tudom, mennyire ingoványos. A talaj a mélységgel kapcsolatos gondolataim összessége - az építmény az életem. Vajon biztos alapokon áll? Vagy tartanom kell az összeomlástól (ez alatt itt természetesen nem a "külső" hatások okozta, pl. fizikai összeomlást értem, ami nyilván megjósolhatatlan és elkerülhetetlen, hanem a "belső" okokból bekövetkező, kiábrándulásból, a korábbi feltételezések helytelen voltára való ráébredésből eredő összeomlást)? Bízhatok-e legalább az alapok szilárdságában, és ami még fontosabb, helyességében?!

Nagyon nehéz kérdések ezek, a megválaszolásukra tett kísérletek pedig, megfelelő információ híján, önmagukba hullanak vissza.

2012. szeptember 27., csütörtök

"Hiszek hitetlenül Istenben..."

Én mondjuk még hitetlenül sem, de annyira illett a most következő bejegyzéshez a fenti Ady-idézet, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ezt válasszam címül. Ha másra esetleg nem is, arra biztosan jó ez a blog, hogy segít tisztáznom magamban néhány nem jelentéktelen világnézeti kérdést. Tegnap este (elalvás előtt/helyett, ehemm...) valahogy beugrott, hogy milyen megnyugtató is volt az, amikor, még jópár évvel ezelőtt, minden este imádsággal zártam a napot. Az Istenben való hitem teljes elvesztését kb. négy éve az tette kézzelfogható valósággá számomra, amikor észrevettem, hogy képtelenné váltam az imádkozásra. Azóta sem tudok - sem elalvás előtt, sem máskor, pedig sokszor mintha késztetést éreznék rá. Mindennek alapján a tegnap felmerült gondolataimból végül egy furcsa következtetést sikerült levonnom: a mai napig imádkozom. Mégpedig azzal, hogy tudatosan nem imádkozom.

Írtam már arról, hogy vannak az életvitelemnek a most említetthez hasonló, általam kvázi-vallásosnak nevezett jellegzetességei. Sőt, jobban belegondolva, az életem (szinte) teljes egészét ilyen "maradványtünetek" hálózzák be. Úgy veszem észre, hogy az elmúlt évek során csak a hittől sikerült megszabadulnom, a vallásosság egyéb jegyeitől nem. Az jutott eszembe, hogy érdekes lenne listaszerűen összeszedni ezeket - csak hogy lássam, mennyire kísér tovább a múltamnak ez a talán legfontosabb szelete. Nézzük, mik is jutnak eszembe:
  • Anti-imádság. Az imádság tudatos elutasításával definiálható hitetlen imádkozásról már az előbb szóltam - ennek felfedezése volt az, ami a mostani bejegyzés megírásához vezetett.
  • Ha (isten)hitem már nincs is, egy, a gondolataim vezérfonalát képző fogalom ma is "uralkodik" az elmémen: az ismeretlenségé. Ebben nem kell hinni, nem kell tisztelni, viszont lehet törekedni a megismerésére. Ebben pedig már benne rejlik a gondolkodásom következő kvázi-vallásos jellegzetessége, az
  • Elkötelezettség. Feladatomnak, életcélomnak tekintem az ismeretlenség kutatását. Ahogy a hívőnek Isten szolgálata, számomra az ismeretlenség fürkészése jelent az életprogramot, a cselekedeteim mögötti legfontosabb mozgatórugót. És mellesleg - sokszor - az elérhető legnagyobb örömöt is. Ez sem idegen a vallásosságtól.
  • Erkölcs. A hívő számára az erkölcs legfontosabb forrása Isten szava, melyet többnyire valamilyen szentnek tekintett könyv vagy élő ember közvetít számára. Az én szememben az erkölcs legfőbb forrása a megismerésre törekvő ember lelkiismerete. Ez utóbbinak, miközben feltérképezni igyekszik a világot, számolnia kell azzal, hogy rajta kívül (esetleg) mások is létezhetnek. Hogy velük kapcsolatban mi a helyes bánásmód, arra a hit hiánya semmilyen útmutatást nem ad. A válaszokat - melyek eredetükből és jellegükből fakadóan folyton instabilak maradnak és gyakran változhatnak - a hitetlen csak a saját lelkiismeretétől várhatja. Ahogy igazából az esetleges "bűnök" alóli feloldozást is (lévén az ilyen értelemben vett erkölcs valahol mindig privát jellegű marad).
  • Szent könyvek. Számomra nincsenek. Ellenben vannak olyan írásművek, amelyektől a "közönséges" könyveknél több, hasznosabb segítséget remélek a világ megismerésével kapcsolatban - ezért fogyasztom nagy érdeklődéssel a filozófiai és újabban a különböző tudományos vizsgálódások eredményképp keletkező (és, bevallom, lehetőleg az én szintemre leegyszerűsített) írásműveket. De ilyen kvázi-"szentírás" lehet az szépirodalom, a művészet, de akár egy táj vagy egy helyzet is, ha megfelelő nyitottsággal közelítünk feléjük.
  • Akkor jöjjön az első kiegészítés: alázat. Nem, igazán nem tudnám megmondani, hogy ez az érzés helyénvaló-e, a racionalitással való kapcsolatát pedig végképp megfoghatatlannak érzem. "Alázat" alatt ebben az esetben éppen azt értem, amit az általam ismert vallások jelentős része is: főhajtást a világ megfoghatatlansága, kiszámíthatatlansága, fölöttünk való hatalma előtt. Annak elismerését, hogy a mindenséget (jó eséllyel) nem az én akaratom irányítja; hogy az engem körülvevő kavargáson semmilyen módon nem tehetek erőszakot, legyen szó akár szellemi, akár fizikai törekvéseimről. Alárendelődést a "sorsnak", a véletlennek; a saját semmisségem megsejtését a világgal szemben. Nem kell túlságosan elmélyülni a vallásfilozófiában ahhoz, hogy ezeknek a gondolatoknak a vallásos jellegét (és talán gyökerét is) felfedezzük.
Azt hiszem, a fenti listát a későbbiekben még bővíteni fogom, első nekifutásra ennyi jutott eszembe. Arra azonban már ez a néhány pont is elég volt, hogy megerősítse a saját kvázi-vallásosságommal kapcsolatban eddig felmerült, időközben egyre jobban körvonalazódó sejtéseimet. Hogy bajnak tartom-e, ha ezek a sejtések helyesek? Azt hiszem, nem, de ezen a kérdésen még, úgy érzem, nem ártana alaposabban elgondolkodnom.

2012. szeptember 26., szerda

Apológia a vallástalanság mellett

Hulla fáradt vagyok, úgyhogy nem ígérem, hogy nyelvileg tökéletes bejegyzést fogok alkotni, de egy ma délután lefolytatott beszélgetésem hatására egyszerűen muszáj vagyok írni a témáról.:)

Tehát: apológia a vallástalanság mellett. Ugyan minek? Talán rossznak, elítélendőnek tartom a vallásosságot? Nem, a magam részéről erről egyáltalán nincs szó. Az én életemnek is voltak olyan időszakai (sőt, a tizenéveim végéig gyakorlatilag folyamatosan ilyen állapotban éltem), amikor különböző okokból szükségem volt a vallásra. Utólagos önkritikaként azonban megfogalmazhatok egy nagyon általános és, meglehet, kissé túlzottan is általánosító következtetést a vallásosság természetével kapcsolatban: bár sok kérdésre választ adhat, a vallásosság intellektuális szempontból nem korrekt.

A fenti állítás melletti érveimet két pontban szeretném összefoglalni: az elsőben a vallásosság ismeretelméleti, a másodikban az etikai inkorrektségére próbálom meg felhívni a figyelmet.

Első körben nézzük az ismeretelméleti inkorrektség kérdését. Mivel a klasszikusnak nevezhető istenérveket - amik alkalmasak lehetnének a vallásosság legitimálására - mára, úgy gondolom, meghaladottnak tekinthetjük, egy kissé modernebb elgondolást helyeznék az ezzel kapcsolatos elmélkedés középpontjába: Blaise Pascalét. Pascal gondolatmenetét kissé parafrázisszerűen visszaadva azt mondhatjuk, hogy egyszerűen célszerű hinnünk Istenben: hiszen, ha Isten létezik, értékelni fogja az imádatára fordított igyekezetünket; ha pedig mégsem létezik, legalább a saját életünket kellemesebbé tehetjük a reménytelenségérzet kiküszöbölésével.

Nos, úgy gondolom, ez az eszmefuttatás két pontos is hibás. Egyrészt nehezen tudom elképzelni azt az Istent, aki jó szemmel nézné a teremtményei haszonleső viselkedését. Gondoljunk csak bele, mit éreznénk az iránt, aki csak érdekből tesz a kedvünkre?! A másik problémám azonban ennél sokkal mélyebb tartalmú: röviden arról van szó, hogy a "célszerűség" önmagában képtelen ontológiai státuszt adni annak, amire irányul. Az, hogy Istenben talán célszerű, hasznos hinni, még egyáltalán nem teszi valószínűbbé (vagy valószínűtlenebbé) azt, hogy Ő maga létezik. A két szempont tökéletesen független egymástól. Az "Isten létét célszerű feltételezni, ezért hiszek Benne" kijelentés fényévnyi távolságokból szemet szúró intellektuális következetlenség. Jobban mondva inkorrektség - önmagunkkal és mindazokkal szemben, akiket megpróbálunk meggyőzni a saját ilyen módon felépített hitünk megalapozottságáról.

A vallásosság intellektuális inkorrektségének másik forrása etikai jellegű. Röviden arról van szó, hogy a vallásos megalapozottság önmagában nem képes magasabb rendű értékrendek kialakítására. Amennyiben saját etikai állásfoglalásainkat csupán annak alapján nyilvánítunk helyesnek, hogy azt valamely vallás legitimálja, úgy gondolom, helytelenül járunk el.

Az ezzel kapcsolatos állásfoglalásom bevezetéseként hadd szóljak pár szót a kultúránkat meghatározó egyik legfontosabb vallási eredetű viselkedésszabályzatról, a Tízparancsolatról. Noha ennek tartalmát gyakran még a magukat szigorúan ateistának vallók is nagyrészt elfogadhatónak és követendőnek tartják, azt gondolom, ez csupán végiggondolatlan társadalmi beidegződések eredménye. A parancsolatok egy része a vallástalan elme számára komikus, más pontjai pedig egyszerűen nem olyan abszolút érvényűek, mint amit egy "szent" szövegrészlet tanításaitól elvárnánk. Ami viszont még súlyosabbá teszi a vallás - és ezen belül ebben az esetben természetesen leginkább a kereszténység - etikai felsőbbrendűségét, az a Tízparancsolat és általában a teljes Biblia morális merevsége. Lássuk be, Isten nem lehetett túlságosan előrelátó, amikor a biológiai és társadalmi evolúció révén folyamatosan alakuló teremtményei elé évezredeken keresztül érvényesnek tekintendő erkölcsi etalont állított. Úgy gondolom, a Biblia - legalábbis a kevésbé véres Újszövetség - által előírt viselkedési szabályok teljessége ténylegesen megvalósítható a gyakorlatban, nehezen tudom azonban elképzelni, hogy az ilyen életvitel különösebb szeretetteljességről vagy együttérzésről tenne tanúbizonyságot a hozzá ragaszkodó emberrel kapcsolatban (hogy az ésszerűség nagyfokú hiányáról már ne is beszéljünk). Lehet szeretni a felebarátainkat, de ez az illető felebarátokat (és talán minket magunkat sem) nem fogja visszatartani attól, hogy vétlen embereket bántalmazzanak, kínozzanak, tönkretegyenek. Lehet őrizkedni az élet elvételétől, de ez vajon feledteti-e az éveken keresztül morfiumon élő beteg fájdalmát? Lehet a "hitnek, a reménynek és a szeretetnek" élni, csak éppen az életünk hazug lesz és ostoba. Egyszóval, lehet a Bibliának és a Biblia szerint élni, ám az emberi világ (ma már) nem konform az ott leírtakkal. A vallásosság tehát etikai szempontból sem ad kielégítő választ az élet kihívásaira. A készen kapott erkölcsi szabályok gondolkodás nélküli elfogadása pedig nem más, mint intellektuális inkorrektség.

A fenti érvek ismertetése után lássuk, mit kínál a vallástalanság a vallásos élet inkorrektségével szemben. Első közelítésben: semmit. A vallástalan világnézet önmagában nem mond többet az őt megélő ágensről, mint azt, hogy az illető nem kötődik egyetlen vallásos hagyományhoz sem. Második közelítésben aztán már kissé többet mondhatnánk a vallástalanság intellektuális korrektségének/inkorrektségének kérdésével kapcsolatban, azonban mivel magának a jelentéségnek (ti. a vallástalanságnak) is szinte végtelen számú változatát kellene a kérdés alapos megítéléséhez figyelembe vennünk, az alábbiakat csupán egy lehetséges variáns, az általam is képviselt agnoszticizmus vizsgálatára szűkítem le.

Önmagában persze maga az agnoszticizmus sem jelent intellektuális korrektséget. Az ember mondhatja azt, hogy nincs kedve elvont, filozófiai jellegű dolgokkal bíbelődni, ezért agnosztikus lesz (egyéni beállítottságtól függően a "nem tudom"-ot akár könnyebb is lehet kimondani a "hiszek"-nél). Megfelelő - intellektuális erőfeszítésekre hajlandó - hozzáállás esetén azonban az agnoszticizmus többet ad ennél. Amennyiben a nemtudás kinyilvánítása összekapcsolódik a helyes nézetek keresésével, az intellektuális korrektség igényével, ez utóbbival kapcsolatban sokkal messzebbre juthat, mint bármely vallásos jellegű világnézet. Az önmagát komolyan vevő agnosztikus két legfőbb jellemzője a szkepszis és a változásra való hajlandóság - úgy az ismeretelméletben, mint az etikában. Az agnosztikus, ha nem akar ellentmondani a tudás meglétét tagadó önmagának, nagyon komolyan fontolóra vesz minden, az előbbi területekkel kapcsolatban (is) általa hozzáférhető lehetőséget, és korábbi tapasztalatai és szellemi eredményei alapján dönt azok helyességének vagy helytelenségének feltételezhetőségéről. Az agnosztikus számára nincs készen rendelkezésre álló bizonyosság. Ennek eredményeképpen a világnézetet valló egyén ismeretelméleti és etikai állásfoglalása dinamikus. Lehetséges, hogy a magát agnosztikusnak valló ember is eljuthat egyszer valamilyen nyugvópontig, bizonyosságig az előbb megjelölt kérdéskörökkel kapcsolatban (bár én még sosem találkoztam agnosztikussal, akinek ilyesmi sikerült volna), addig azonban kötelességének érzi azt, hogy nézeteit folyamatosan felülvizsgálja. Nyilván, ha így gondolkodunk, nemigen számíthatunk a tetteink, gondolataink abszolút megalapozottságára: könnyen lehet, hogy tévedünk, és ha így van, képesnek kell lennünk belátni a tévedésünket. Mi több, képesnek kell lennünk bocsánatot kérni. Az agnosztikus gondolkodás mind ismeretelméletileg, mind etikailag vezethet később megcáfolódó nézetekhez, az utóbbi esetében akár katasztrófához is - ezektől azonban a vallásos világnézet sem mentes. A különbség abban van, hogy a vallástalan agnosztikus ténylegesen tudomásul veszi a saját emberi korlátait: a megismerésre törekszik, de ha ebben valahol hibát vétett, igyekezni fog azt kijavítani, vagy legalább valahogy kompenzálni. A vallásos világnézet esetében, ha az azt követő egyén tetteit az általa szentnek tartott vallás tanaival legitimálja, ilyesmi nem lehetséges. Az agnosztikus tévedhet, okozhat szenvedést, ölhet embert - a vallásos is (gondoljunk csak a számos tévesnek bizonyult bibliai állításra, a vallási szabályok betarthatatlanságából fakadó állandó frusztrációra, a vallási háborúkra stb.). A különbség abban áll, hogy az agnosztikus felelősen felülvizsgálja az ilyen jellegű tetteit (aminek eredményeként legjobb belátása szerint vagy elítéli őket, vagy nem) - a vallásos (lévén szerinte mindez Isten akaratából és esetleg az ember eredendő [figyeljük csak a felelősség elhárítását!] bűnösségéből ered) nem vagy csak igen torz módon. Ha nem így tesz, önmagával kerül ellentmondásba - ami pedig egy újabb, harmadik érv a vallásosság intellektuális inkorrektsége mellett.

Most látom, hogy kissé hosszúra nyúlt ez a gondolatmenet, ráadásul talán nem is a legkönnyebben követhető. Remélem azonban, hogy ha mást nem is, azt sikerül elérnem vele, hogy az erre járók legalább egy percre elmerengjenek saját nézeteik jellegén. Nem, nem felülírni kell - csupán őszintén, előítéletektől mentesen gondolkodni.

2012. június 12., kedd

Szabad vagyok!

...legalábbis, ami a régvolt vallásomat illeti. Hogy, hogy nem, úgy alakult, hogy ma az évekkel ezelőtt odahagyott közösségem temploma közelében akadt dolgom. Már régóta érdekelt, mit váltana ki belőlem egy ilyen viszontlátás. Nos, ma megtudtam: semmit. Totális közönyt.
Meg kell mondanom, nagyon meglepődtem a saját reakcióimon. Ugyan már több éve annak, hogy elméleti szinten elvágtam magamban az ex-vallásomhoz és általában a valláshoz fűződő szálakat, de nem lehettem biztos abban, hogy ezt érzelmileg is sikerült véghezvinnem. A saját helyzetem megkönnyítése érdekében ezért inkább kerültem mindent, ami a közösséghez tartozik - templomot, hívőket, könyveket egyaránt. Ilyen ingerek híján nem volt nehéz kitartani amellett, amit racionálisan már jó ideje beláttam - vagyis a saját semmiben lebegő hitetlenségem mellett. Azt, hogy az utóbbi évek során szinte teljesen kikopott belőlem a más vallások vonzereje iránti érzékenység, már ezelőtt is tudtam. Jóllehet, míg vallásos voltam, ellenállhatatlan vágyat éreztem a legkülönbözőbb templomok meglátogatására, művészetük, tanításaik megismerésére, ez a szenvedélyem a "kitérésemet" követően hamarosan megszűnt. A saját vallásom azonban - a maga idejében - rendkívül sokat jelentett nekem. Menekvés volt, vigasz, küldetés - menekvés az életem elől, vigasz a halál rettenetére, küldetés az akkori jelenemre és jövőmre nézve. A többi hívőre mint legközelebbi barátaimra tekintettem. Mindössze tizennyolc éves voltam, mikor szembe kellett néznem mindennek a megszűnésével, és el kellett fogadnom azt, hogy a racionalitás átvette az uralmat a gondolataim fölött. Nem gondoltam volna, hogy az átalakulásom ennyire sikeres volt.
A mai események tükrében voltaképpen büszke vagyok magamra: a magam lábán állok, nem vagyok hajlandó az őszinte és ésszerű gondolkodást feladni az érzelmi támogatásért cserébe. Ugyanakkor nem tagadhatom, hogy valahol, egy egészen kicsit, szomorúság is vegyül a büszkeségembe: számomra már csakugyan nem létezik menekvést nyújtó fantáziavilág. Nietzsche szerint a mi modern kultúránk nagy kihívása, hogy megöltük Istent, és immár nélküle kell léteznünk. Úgy tűnik, ez az én személyes kihívásom is - és talán, ha sivárabbnak is látom a világot Isten érezhető jelenléte nélkül, sikerül is megküzdenem vele.

2012. június 9., szombat

Nem szeretem, mikor hirtelen feladatok nélkül maradok. Még egy rövid időre sem. Számomra egy-egy kemény munkával töltött időszak vége nem a megkönnyebbülést hozza el, hanem a kétségbeesést.
Hirtelen nincs, ami szabályozott mederbe terelje a gondolataimat. Ilyenkor pedig még a szokásosnál is gyakrabban felsejlik közöttük az a gondolat, ami elől csaknem két évtizede menekülni próbálok: a halálé. Iszonyodom tőle. És iszonyodom az élettől is, amelynek minden pillanata mögött ott susog a halál lehelete. A halálé - az ismeretlené. Talán nem is érdekelne, hogy egyszer vége lesz az életnek, ha tudnám, mi vár utána.
Életemnek eddig mindössze egyetlen olyan szakasza volt, amikor ideiglenesen meg tudtam szabadulni a halálfélelemtől - amikor hívő voltam. Emlékszem az akkori estékre: hazafele tartva a templomból, olyan megnyugtatónak, olyan könnyűnek tűnt minden. Isten tekintetét éreztem a városon, a házakon, a többi emberen, magamon. Boldog voltam, hogy Ő van, és hogy szolgálhatom.
Mára sok minden világosabb lett a számomra, én magam pedig sokkal szomorúbb. Rájöttem, hogy Istent én teremtettem a magam vigasztalására. A világ megfejtése mostanra egy matematikai problémává vált a számomra: vagy van "ott" valami, vagy nincs, vagy olyasmi a világ problémájának megoldása, amit még ilyen nagyon általánosan sem tudok megragadni. A három lehetőség közül egy irányába sincs egy porszemnyi bizonyítékom sem. Rettenetesen félek.
Azt hiszem, az egyetlen értelmes dolog, amit az ember tehet, hogy amint képessé válik a gondolkodásra és átlátja a helyzetét, megöli magát. Végülis csak az elkerülhetetlent hozza közelebb ezzel, néhány évnyi-évtizednyi halál-meghatározta felesleges létet kiiktatva. Tudom, hogy ez a helyes, de én ehhez gyáva vagyok. Cserébe - ha hinnék bármiben is, azt mondanám, talán büntetésül - élni sem merek. Az eddigi huszonyegynéhány évem jelentős része rettegésben telt, és ez alighanem így is fog maradni. Meglehet, meg is érdemlem. Viszont, bár talán nevetséges, hogy ezzel próbálom védeni magam, még mindig kevésbé vagyok gyáva, mint az emberek többsége. Én be merem látni az élet értelmetlenségét, mások ellenben eljátsszák, hogy az övéknek van értelme. Ez sajnos nevetséges és aljas hazugság, bármennyire is bele tudják élni magukat az emberek. Sajnos bármit teszünk, azt a nem-lét ellenében, ahhoz viszonyítva tesszük: így szeretünk, így alkotunk, így próbálunk életben maradni és életben tartani. Gátlástalanul élőködünk a saját nyomorúságunkon, noha jól tudjuk, hogy egyszer (talán a következő percben) nem lesz más választásunk, mint átadni magunkat - és mindent, amiért éltünk - az ismeretlennek. Nem, nem a megsemmisülésnek: nagy megkönnyebbülésemre szolgálna, ha biztosan kijelenthetném, hogy a semmivé válás ránk, de hol a bizonyíték arra, hogy így lesz? Csakis a vaksötét ismeretlennek, amit jelenlegi helyzetünkben fantáziánkon és reményeinken kívül semmivel sem közelíthetünk meg.
Azt kívánom, bár sohasem születtem volna meg. Az, amit így veszítenék, messze elmaradna attól a szenvedéstől, amit az ismeretlentől az ismeretlenig tartó életem okoz. Ha pedig már létezem, elég bátornak kellene lennem ahhoz, hogy ennek az állapotnak azonnal véget vessek, hogy méltósággal szembenézzek azzal, amivel egyszer úgyis szembe kell nézni. Ehhez képest itt vagyok, ha másoknál talán kevésbé is, de részt veszek a közös élet-hazugságban, és mindezzel magamnak is, másoknak is csak ártok. Undorító, gyáva, nyomorult féreg vagyok magam is.

2012. június 1., péntek

A főnix és a rózsabokor: hányszor halunk meg, mielőtt végül csakugyan meghalnánk?

Néhány napja kikristályosodott bennem egy furcsa gondolat: azt hiszem, bizonyos értelemben már kétszer túlestem egyfajta "kis halálon". Nem hinném, hogy ezzel egyedül vagyok. Hogy mindezzel pontosan mire is gondolok, azt két metaforára építve fogom bemutatni: a főnixén és a rózsabokorén.
Az a fajta halálélmény, amiben már nekem magamnak is részem volt, a főnix halálához és újjászületéséhez hasonlítható. Régi történetek szerint a főnixmadár élete végén saját magából meglobbanó tűzben ég el, majd hamvaiból új, még csodásabb formában éled újjá. Valami ilyesmi történik velünk, emberekkel is olyankor, amikor lelkünk valamilyen, addig alapvetően meghatározó része megsemmisül, és helyére egy általunk jobbnak, tisztábbnak vélt tartalom lép.
Az első ilyen kis halálélményem tizennégy éves koromban ért, és a jövővel kapcsolatos termeimet alakította át gyökeresen. Addig, úgymond, teljesen normakövető módon képzeltem el a "felnőtt" életemet: férjhez szerettem volna menni, családot alapítani, ahogyan azt a környezetemtől hallottam. Egy napon aztán (erre meglehetősen tisztán emlékszem) egy séta során szinte rámszakadt a felismerés: mindazt, amit a leendő gyermekeimnek tervezek, valójában magamnak tervezem; magamnak szeretnék olyan jövőt, amit, mivel a saját életemben megvalósíthatatlan, nekik képzelek el. Mindemellett soha nem tudhatnám meg biztosan, hogy az élet, amit a gyermekeimnek adnék, végső soron jót hozna-e számukra. Nem fognak-e ők is - hozzám hasonlóan - éjszakákat átzokogni a halál, az ismeretlennel való szembesülés elkerülhetetlenségétől remegve? És mikor mindezt végiggondoltam - meghaltam, és tisztább formában újraéledtem. A racionalitás darabokra tépte és elégette bennem a jövőbeli anyát, és a hamvaiból megalkotta a lázadót. Azóta eltelt néhány év: a tizenéveim elmúltak, az élet elleni lázadás nem. Hogy el fog-e múlni valaha? Nem tudom.
A második "kis halálélményemet" néhány évvel az első után, tizennyolc éves koromban tapasztaltam meg. Abban az időben nagyon aktív hitéletet éltem egy kisebb vallási közösségben, de igazából az életem egész megelőző szakasza során is kisebb-nagyobb mértékben hittem Istenben. A hitemet elemésztő tűz is egy vallási szertartáson lobbant fel: emlékszem, a templomban ültem, figyeltem, és egyszerre megszólalt bennem az el nem hallgattatható kérdés, hogy ugyan minek is. Tudom-e bármilyen módon bizonyítani azt, aminek az életemet, a lelki-szellemi szabadságomat áldozom? Mi értelme bezárkózni olyasvalamibe, amit a vágyaimon kívül semmi sem támaszt alá? Ekkor újra haldokolni kezdtem: a ráció ismét lángra lobbantott bennem valamit, ezúttal a hitet, de meg kell mondanom, ennek hosszabb ideig tartott elégnie, mint a családalapítási terveimnek. Talán, mert fontosabb volt. A hívő hónapokig kínlódott bennem: fuldoklott a füsttől, marták a lángok, de mégis menekülni próbált. Közben sok dolog történt, míg végül az élet megajándékozott valamivel, ami segített elengedni a korábbi önmagam talán legfontosabb szeletét: meghalt bennem a hívő, és hamvaiból, tisztán, őszintén és kíváncsian, feléledt az agnosztikus. Azzal kapcsolatban, hogy világnézet szempontjából lehetségesnek tartok-e még további változást, megintcsak nem tudok válaszolni. Amíg azonban egyik érintett kérdés szempontjából sem fogyatkozik meg bennem a főnix életereje, maradok az, aki vagyok: egy lázadó agnosztikus.
A most írtak tehát arról a fajta "kis halálról" szólnak, amikor lelkünk a saját erejéből változik meg. Az ilyen átalakulások lehetnek teljesek, és nem kell, hogy fájdalmat hagyjanak maguk után. A  "kis halál" második típusáról, amiről most szeretnék írni, mindez nem mondaható el. Ezt a típust a rózsabokor példáján fogom szemléltetni.
A "kis halál" második típusán az olyan eseményeket értem, amikor valami rajtunk kívül álló, de hozzánk nagyon szorosan kapcsolódó dolgot veszítünk el - ez lehet ember, kapcsolat, akár hozzánk közel álló tárgy is. Olyasmi hal meg bennünk ilyenkor, ami bár nem lényünk integráns eleme, de belénk ivódott, részünkké vált - és ezt a halált nem követi újjászületés. Viszonylag szerencsésnek érzem magam abból a szempontból, hogy eddigi életem során ezt a halálélményt még nem tapasztaltam meg igazán, de tisztában vagyok azzal, hogy ez sajnos csak idő kérdése. Mindazonáltal az eddigi, kisebb horderejű saját élményeim és mások tapasztalatai alapján a következőt gondolom erről a típusú "kis halálról": az ember az ilyen események során olyanná válik, mint egy rózsabokor, aminek letépik valamelyik virágját. A virág elvesztése súlyos fájdalmat okoz a rózsabokornak, mégpedig minél szebb, minél jobban szeretett virágjáról volt szó, annál jobban. A letépett virág helyén seb marad: a seb kezdetben csúnya, mély - majd idővel beheged, de a helye mindig megmarad. A későbbiek során lehetséges, hogy a letépett virág közelében új, talán még az előbbinél is szebb, nagyobb rózsa jelenik meg, ez azonban az elvesztett helyét csak takarni, árnyékolni tudja, eltüntetni soha. A főnix és a rózsabokor közötti különbség éppen ebben rejlik: az előbbi saját akaratából, a megújulás reményében adja át magát a halálnak - megsemmisülése teljes és valami jobbhoz vezet; a utóbbi vesztesége azonban, bár nem teljes, külső és erőszakos hatások eredménye, melyet kezelhetünk, mely talán még szebb bimbóknak teremt helyet, a teljes gyógyulás azonban nem lehetséges.
Nem tudom, vannak-e más formái is a "kis halálnak". Az sem érdektelen kérdés, hogy vajon a tényleges halál egyszer nem csupán valamilyen nagyobb átalakulást jelent-e majd. Furcsa azonban belegondolni, hogy míg a valódi haláltól rettegünk, menekülünk, addig már életünk során is - hasonló elkerülhetetlenséggel - többször vagy kevesebbszer talán valamennyien meghalunk egy kicsit.