2012. június 2., szombat

Vegyes bejegyzés (mai gondolattermés)

A szellemi jellegű munkavégzéssel van egy aprócska probléma: nem lehet csakúgy abbahagyni. Ha az ember olvas valamit, azt bizony elég nagy valószínűséggel tovább is fogja gondolni. Így jártam én is: eszembe jutott pár dolog, amit még így időszűkében is leírásra érdemesnek tartok. Lássuk, mik is ezek:

Egyrészt a tegnapi bejegyzésem nyomán újra elkezdte piszkálni az elmémet az a gondolat, hogy milyen hihetetlenül kívülállónak is érzem magam a környezetemhez képest. Ez persze nem nagy csoda, figyelembe véve, hogy mások által soha meg nem kérdőjelezett normákat veszek semmibe. A kérdés csak az, hogy kinek van igaza, már ha egyáltalán van értelme ilyen kérdésekben igazságról beszélni. Némi töprengés után a következőre jutottam a társadalmi normákkal és a hozzájuk való viszonyulásommal kapcsolatban:
A normákhoz valószínűleg azért ragaszkodik az emberek többsége, azért ismerik el a tartalmukat "igazságként", mert nincs jobb, amibe kapaszkodhatnának/kapaszkodhatnánk. Annak pedig, ha valamit mindenki csinál, ilyen kilátástalan helyzetben mintegy megerősítő ereje lehet a dolog helyességét illetően.
Én magam, hogy, hogy nem, agnosztikus lettem. Ezzel - mint talán már kiderült - nagyon sok minden együtt jár, nem is csak a metafizikai megfontolások, hanem az életelvek szintjén is. Például nem tartanám helyesnek, ha vakon, gondolkodás nélkül követném a társadalmi normákat. Lehet, hogy egyszer - talán ésszerűtlenül (?) - mégis be fogok hódolni nekik. Nagyon is elképzelhető, hogy az igazolhatatlan dolgok igazként való elfogadása mások esetében is tudattalan folyamatokon keresztül történik, és végül tényleg hisznek abban, amit nem tudnak igazolni. Nem tudnám megmondani, hogy ez természetes dolog-e, vagy csupán merő ostobaság. Amíg/ha azonban ez velem nem történik meg, meg szeretnék próbálni a saját tapasztalataimból építkezve ismereteket szerezni, ennek alapján alakítani az életemet - a normáktól függetlenül, végső soron csak magamra támaszkodva. Nem tudom, hogy egy ilyen magatartásnak mennyire van jövője, vagy hogy mennyire "jó", a szó legtágabb értelmében. Úgy gondolom azonban, hogy az utóbbi kérdés a normakövető életvitellel kapcsolatban is ugyanilyen jogosan felvethető. Az is kérdés, hogy nem sajnálandó-e az, aki nem "gondolkodik", nem képes vagy nem hajlandó megkérdőjelezni a társadalom elvárásait. Én mindenesetre jelenleg nem tudok jobbat, lelkiismereti szempontból megnyugtatóbbat, mint úgy élni, ahogy az előbb leírtam.

A másik, szerencsére jóval kellemesebb mai gondolatmenetem a matematika nagyszerűségére való rácsodálkozásról szólt. Bizonyos okokból mostanában több időt töltök matematikai problémák tanulmányozásával - a következők is ennek során fogalmazódtak meg bennem:
A matematika, amíg műveleteit számokkal fejezi ki, tekinthető úgy, mint egy olyan tudomány, ami puszta mennyiségekkel foglalkozik. Így felfogva valóban sivárnak, unalmasnak tűnhet. Érdemes azonban ezt egy kicsit továbbgondolni. A matematika igenis képes levetni magáról a száraz számítások köntösét: igazi, tisztán szellemi világa akkor bontakozik ki, amikor számok helyett betűket vagy más szimbólumokat használunk. Ezek a szimbólumok bármit jelenthetnek, vagy állhatnak akár magukban, rajtuk túlmutató jelentés nélkül is - és ha ezeken végzünk matematikai műveleteket, az már egészen más, mint az egyszerű összeadás-kivonás. Ha így használjuk, a matematika segítségével "bármit" átalakíthatunk "bármivé", "bármit" kapcsolatba hozhatunk "bármivel". Így nézve a matematika egy csodálatos absztrakt konstrukció - nem csoda, hogy Platón is az ideák utáni legmagasabb szintnek tekintette a matematika világát.

Igazság szerint lenne még néhány dolog, ami a mai nap során felmerült bennem, de erőt veszek magamon, és ezeket inkább majd fokozatosan leírogatom. Lássuk be, nem könnyű a grafomán élete...:)

2012. június 1., péntek

A főnix és a rózsabokor: hányszor halunk meg, mielőtt végül csakugyan meghalnánk?

Néhány napja kikristályosodott bennem egy furcsa gondolat: azt hiszem, bizonyos értelemben már kétszer túlestem egyfajta "kis halálon". Nem hinném, hogy ezzel egyedül vagyok. Hogy mindezzel pontosan mire is gondolok, azt két metaforára építve fogom bemutatni: a főnixén és a rózsabokorén.
Az a fajta halálélmény, amiben már nekem magamnak is részem volt, a főnix halálához és újjászületéséhez hasonlítható. Régi történetek szerint a főnixmadár élete végén saját magából meglobbanó tűzben ég el, majd hamvaiból új, még csodásabb formában éled újjá. Valami ilyesmi történik velünk, emberekkel is olyankor, amikor lelkünk valamilyen, addig alapvetően meghatározó része megsemmisül, és helyére egy általunk jobbnak, tisztábbnak vélt tartalom lép.
Az első ilyen kis halálélményem tizennégy éves koromban ért, és a jövővel kapcsolatos termeimet alakította át gyökeresen. Addig, úgymond, teljesen normakövető módon képzeltem el a "felnőtt" életemet: férjhez szerettem volna menni, családot alapítani, ahogyan azt a környezetemtől hallottam. Egy napon aztán (erre meglehetősen tisztán emlékszem) egy séta során szinte rámszakadt a felismerés: mindazt, amit a leendő gyermekeimnek tervezek, valójában magamnak tervezem; magamnak szeretnék olyan jövőt, amit, mivel a saját életemben megvalósíthatatlan, nekik képzelek el. Mindemellett soha nem tudhatnám meg biztosan, hogy az élet, amit a gyermekeimnek adnék, végső soron jót hozna-e számukra. Nem fognak-e ők is - hozzám hasonlóan - éjszakákat átzokogni a halál, az ismeretlennel való szembesülés elkerülhetetlenségétől remegve? És mikor mindezt végiggondoltam - meghaltam, és tisztább formában újraéledtem. A racionalitás darabokra tépte és elégette bennem a jövőbeli anyát, és a hamvaiból megalkotta a lázadót. Azóta eltelt néhány év: a tizenéveim elmúltak, az élet elleni lázadás nem. Hogy el fog-e múlni valaha? Nem tudom.
A második "kis halálélményemet" néhány évvel az első után, tizennyolc éves koromban tapasztaltam meg. Abban az időben nagyon aktív hitéletet éltem egy kisebb vallási közösségben, de igazából az életem egész megelőző szakasza során is kisebb-nagyobb mértékben hittem Istenben. A hitemet elemésztő tűz is egy vallási szertartáson lobbant fel: emlékszem, a templomban ültem, figyeltem, és egyszerre megszólalt bennem az el nem hallgattatható kérdés, hogy ugyan minek is. Tudom-e bármilyen módon bizonyítani azt, aminek az életemet, a lelki-szellemi szabadságomat áldozom? Mi értelme bezárkózni olyasvalamibe, amit a vágyaimon kívül semmi sem támaszt alá? Ekkor újra haldokolni kezdtem: a ráció ismét lángra lobbantott bennem valamit, ezúttal a hitet, de meg kell mondanom, ennek hosszabb ideig tartott elégnie, mint a családalapítási terveimnek. Talán, mert fontosabb volt. A hívő hónapokig kínlódott bennem: fuldoklott a füsttől, marták a lángok, de mégis menekülni próbált. Közben sok dolog történt, míg végül az élet megajándékozott valamivel, ami segített elengedni a korábbi önmagam talán legfontosabb szeletét: meghalt bennem a hívő, és hamvaiból, tisztán, őszintén és kíváncsian, feléledt az agnosztikus. Azzal kapcsolatban, hogy világnézet szempontjából lehetségesnek tartok-e még további változást, megintcsak nem tudok válaszolni. Amíg azonban egyik érintett kérdés szempontjából sem fogyatkozik meg bennem a főnix életereje, maradok az, aki vagyok: egy lázadó agnosztikus.
A most írtak tehát arról a fajta "kis halálról" szólnak, amikor lelkünk a saját erejéből változik meg. Az ilyen átalakulások lehetnek teljesek, és nem kell, hogy fájdalmat hagyjanak maguk után. A  "kis halál" második típusáról, amiről most szeretnék írni, mindez nem mondaható el. Ezt a típust a rózsabokor példáján fogom szemléltetni.
A "kis halál" második típusán az olyan eseményeket értem, amikor valami rajtunk kívül álló, de hozzánk nagyon szorosan kapcsolódó dolgot veszítünk el - ez lehet ember, kapcsolat, akár hozzánk közel álló tárgy is. Olyasmi hal meg bennünk ilyenkor, ami bár nem lényünk integráns eleme, de belénk ivódott, részünkké vált - és ezt a halált nem követi újjászületés. Viszonylag szerencsésnek érzem magam abból a szempontból, hogy eddigi életem során ezt a halálélményt még nem tapasztaltam meg igazán, de tisztában vagyok azzal, hogy ez sajnos csak idő kérdése. Mindazonáltal az eddigi, kisebb horderejű saját élményeim és mások tapasztalatai alapján a következőt gondolom erről a típusú "kis halálról": az ember az ilyen események során olyanná válik, mint egy rózsabokor, aminek letépik valamelyik virágját. A virág elvesztése súlyos fájdalmat okoz a rózsabokornak, mégpedig minél szebb, minél jobban szeretett virágjáról volt szó, annál jobban. A letépett virág helyén seb marad: a seb kezdetben csúnya, mély - majd idővel beheged, de a helye mindig megmarad. A későbbiek során lehetséges, hogy a letépett virág közelében új, talán még az előbbinél is szebb, nagyobb rózsa jelenik meg, ez azonban az elvesztett helyét csak takarni, árnyékolni tudja, eltüntetni soha. A főnix és a rózsabokor közötti különbség éppen ebben rejlik: az előbbi saját akaratából, a megújulás reményében adja át magát a halálnak - megsemmisülése teljes és valami jobbhoz vezet; a utóbbi vesztesége azonban, bár nem teljes, külső és erőszakos hatások eredménye, melyet kezelhetünk, mely talán még szebb bimbóknak teremt helyet, a teljes gyógyulás azonban nem lehetséges.
Nem tudom, vannak-e más formái is a "kis halálnak". Az sem érdektelen kérdés, hogy vajon a tényleges halál egyszer nem csupán valamilyen nagyobb átalakulást jelent-e majd. Furcsa azonban belegondolni, hogy míg a valódi haláltól rettegünk, menekülünk, addig már életünk során is - hasonló elkerülhetetlenséggel - többször vagy kevesebbszer talán valamennyien meghalunk egy kicsit.

2012. május 26., szombat

Mottóm

Csak egy gyors bejegyzés, mert a most következőket már egy ideje szeretném leírni, ellenben ténylegesen "szabad" időm csak nagyon sokára lesz...
Tehát a mottóm: "Nem tudok." Ebben az egy mondatban szoktam a magam számára összegezni a világnézetemet - mindazt, amit a világról gondolok, aminek a jegyében élek. Amikor a most jelzett célra ezt a rövid formulát használom, azt két okból teszem:
1. Hogy kifejezzem azt, hogy úgy érzem, egyáltalán semmit sem tudok, nem rendelkezem tudással.
2. A formula leírásakor vagy kimondásakor egy olyan mondatban, ahol tárgyas igeragozást kellene használnom, szándékosan alanyi ragozást alkalmazok. A nyelvtani szerkezet így ugyan torzul, de nem véletlenül. Azt akarom ezzel kifejezni, hogy a nem-tudásomat nem vagyok képes tárgyhoz kötni; nem tudom, mi az, amit tudnom lehetne; nem tudom, mit nem tudok. Így lesz a
"nem tudom (azt)"-ból "nem tudok". A tárgyas ragozás "m"-jét tanácstalanságomban váltom "k"-ra, miközben a tárgyasan ragozhatóság hiánya kiáltó űrt hagy maga után.
Mindezt összegezve tehát még egyszer: NEM TUDOK.
(És ez tényleg csak egy gyors bejegyzés volt:))

2012. május 20., vasárnap

Agnoszticizmus szimbólumokban

Az alábbi ábra két fő jellegzetességgel bír: egyrészt a létrehozásakor a különböző vallások szimbólumhasználatát irigyeltem el; másrészt gyakorlatilag csak negatív megállapításokat közöl - arról szól, mi mindent nem tudunk.



A középen lévő kérdés az, ami engem magamat is egész életemben foglalkoztat: mi lehet az "igazság?". Az "igazság" szó idézőjelbe tételének az oka az, hogy jelen esetben kifejezetten annak logikai jelentését szeretném felhasználni, mindenfajta értékítéletet mellőzve.
A három elágazás a lehetséges válaszok általam elképzelhetőnek tartott három csoportját jelölik.
Fordított irányból kezdve az értelmezést, a jobb alsó sarokban lévő áthúzott nulla az "üres világmindenséget", lényegében a materializmus álláspontjának helyességét jelképezi. Eszerint az univerzum nem tartalmaz mást, mint azt az anyagból, energiából vagy más fizikai entitásból összeálló kavargást, amit mi magunk is érzékelünk. Egy ilyen világegyetem természetesen önmagában is érdekes lehet, pszichésen viszont éppen "lelketlen" - szó szerint lélek nélküli - volta miatt talán ezt a lehetőséget a legnehezebb elfogadni. (Az ide sorolható lehetőségek további fejtegetésébe elégséges fizikai ismeretek hiányában nem mennék bele. Ismeretbővítés folyamatban...)
A bal alsó sarokban elhelyezkedő nagy X-szel a világ lehetséges magyarázatainak azokat a lehetőségeit jelölöm, amelyeket itt összefoglalóan "megnevezhető ismeretlenségeknek" fogok nevezni. Azokat a világmagyarázatokat sorolom ide, amelyeket, ha pontosan definiálni nem is, de legalább megnevezni képesek vagyunk - gondoljunk csak Isten fogalmára! Az előző, áthúzott nullával jelölt csoporttól ezek a lehetőségek abban különböznek, hogy a puszta "anyagon" kívül valami mást is tartalmaznak; ennek leggyakoribb formája a valamilyen abszolútumra vonatkozó elképzelés, de vannak másféle, szintén idesorolható alternatívák is (annak, aki ilyenekről szeretne olvasni, javaslom Paul Davies "A megbundázott világegyetem" című munkáját).
A harmadik, az ábra tetején elhelyezett kérdőjellel jelzett csoportot "megnevezhetetlen ismeretlenségeknek" nevezem. Ezek azok az alternatívák, amelyekhez egyszerűen semmilyen hozzáférésünk nincs; mindazonáltal a logika megkívánja, hogy a két előző, gondolkodásunkban gyakran megjelenő lehetőségcsoport számbavétele mellett ne zárjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy létezhetnek még senki által meg nem közelített világmagyarázatok is.
A gond az, hogy a három felsorolt lehetőség egyszerre kétszeres bizonytalanságot is képvisel. Egyrészt nehéz lenne teljesen őszintén letennünk a voksunkat bármelyik alternatíva mellett is - én legalábbis jelenleg képtelen vagyok erre. Másrészt mindhárom megoldás közös vonása, hogy ezek tartalma egyelőre külön-külön sem tisztázott. Az utoljára tárgyalt "megnevezhetetlen ismeretlenségek" csoportjában ez nem meglepő; a másik két esetben viszont már esetleg vitákra adhat okot a előbb tett megállapításom. Mindazonáltal sem a "megnevezhető ismeretlenségek", sem az "üres világmindenség" körébe sorolható magyarázatok közül nem tudnék egyetlen egyet sem megnevezni, amely teljesen önellentmondásmentes és megcáfolhatatlan magyarázatot adna a mindenség működésére. Ha lenne ilyen, valószínűleg már mindannyian ezt az elképzelést vallanánk a magunkénak.
A bejegyzés zárásaként még egy apró észrevétel: a fenti ábra "ijesztően" hasonlít a kereszténység Szentháromság-tanának ábrázolásához. Ezt annyiban érzékelem bajnak, amennyiben újabb példáját adja az emberi gondolkodási folyamatok kultúrához kötöttségének: ha egyszer a nyugati zsidó-keresztény kultúrkörben a hármassághoz szokás alkalmazkodni, akkor ez bizony még az elvileg ilyen hatásoktól függetlennek szánt gondolatmenetekben is meg fog jelenni. Ennyit a gondolkodás szabadságáról... De erről még szeretnék bővebben is írni.:)

2012. május 13., vasárnap

Törekedjünk pontosságra! - a "gyenge ignoszticizmus"

Nos, ha netán valakit még nem rémisztett volna el a bejegyzés címe, elárulom, hogy semmi másról nem lesz itt szó, mint az agnoszticizmus általam (is) képviselt típusáról, aminek végre sikerült nevet is találnom. A név - hát, olyan, amilyen; nehezen érthető, de legalább pontos. Így hangzik: "gyenge ignoszticizmus". Nézzük, mi fán is terem ez a fura elnevezés:
A szókapcsolatot a "gyenge agnosztikus" és az "ignosztikus" szavakból sikerült összeraknom, mely szavak, bár az angol weben (és, gondolom, az angolszász filozófiában) elterjedtek, a magyaron sajnos nagyon kevéssé. A kifejezés elemei közül a "gyenge agnosztikus" olyan emberre utal, aki a metafizikai jellegű tudás hiányát időlegesen és csak önmagára mondja ki, tehát aki elképzelhetőnek tartja, hogy lehetnek olyan emberek és/vagy korok, akik előtt és/vagy amelyekben a világ titkai feltárulkoznak. A második elem, az "ignosztikus" még egzotikusabban hangzik, de tartalmilag ez sem jelent nagy kihívást. Olyan emberre utal, aki szerint Isten létezéséről - ill. az én értelmezésemben: a világ mint olyan természetéről - bármilyen nyilatkozatot tenni azért eleve lehetetlen, mert nem áll rendelkezésünkre az ehhez szükséges fogalmi keret; tehát, ahogy már korábban is írtam, azt sem tudjuk, hogy mivel kapcsolatban szeretnénk állításokat tenni.
Összességében tehát a "gyenge ignosztikus" kifejezés körülbelül ezt jelenti: "Jelenleg nem tudom, hogy hogyan működik a világ, különösen, mivel még a megfelelő fogalmak sem állnak a rendelkezésemre." Hm, ez azért a korábbi firkálmányaim tükrében nem tűnik olyan nagy újdonságnak, mint ahogy nem is az. Örömöt számomra mindennek leírása azért jelentett, mert végre találtam egy filozófiai szempontból is elfogadható nevet az eddig megnevezhetetlen világnézetemnek. Éljen-éljen!:)

Egy kis adag Camus

"Reménytelenül továbbra is egymás ellen feszül az ember kérdése és a világ hallgatása." - De én azért folytatom a faggatózást.

Az idézet Albert Camus-től származik (ha minden igaz, a Sziszüphosz mítoszából, de ebben már nem vagyok biztos). Róla valószínűleg lesz még szó a későbbiekben:)

2012. május 8., kedd

"Ne ölj!"

Furcsa dolog az emberi élet védelmének a kérdése. Jóllehet, ez sokak erkölcsi érzékének ellentmondhat, a magam részéről logikailag egyáltalán nem vagyok képes érveket felhozni az emberi élet kioltása ellen. Onnantól kezdve, hogy kinyilvánítottam saját "nem-tudásomat" a világ egészével kapcsolatban, nincs semmi, amibe ezen - vagy bármely más - kérdésben kapaszkodhatnék. De álljunk meg itt egy pillanatra.
Ahhoz, hogy az élet elvétele elleni - hangsúlyozottan erkölcsi jellegű - érveimnek hangot adhassak, először az állatok megöléséről kell szólnom néhány szót. Nem állítom, hogy a példám követendő, de évek óta nem fogyasztok semmit, ami valaha élt állatokból készült. Ennek oka - az ízlésbeli sajátosságok mellett - a következő: úgy gondolom, hogy még egy állati élet kioltása során is olyan határokat lépünk át, amelyeknek legalábbis elgondolkodásra kellene késztetniük bennünket. Egyszerűen szólva: nem tudjuk, hogy mit teszünk egy állat megölésével. Mondhatni, persze, hogy azzal kapcsolatban sem igazán lehetnek feltételezéseink, hogy milyen következményekkel jár az adott állat életben hagyása, de az utóbbi azért mégis csak "hazai pályán" hagyja az adott élőlényt, tehát nagyjából tudjuk, hogy amíg él, mi történik vele. Ha meghal - mert, mondjuk, megöljük -, ez már nem lesz igaz. Újabb érv lehet a fent írtak ellen, hogy az efféle gondolatmenetek csak a felelősség elhárítására szolgálnak, és ebben, bevallom, kétségtelenül van is valami igazság. Mindenesetre jobb szeretek nem áttuszkolni nálam gyengébb lényeket egy általam sem ismert határon.
Az emberi élet elvételének kérdése azonban már jóval kevesebb szubjektív elemet tartalmaz. Egy általam nagyon kedvelt, egyébként mélyen vallásos professzorom mondta egyszer, hogy az ember és az állat között a fő különbség a reflexivitás (öntudat, én-tudat) megléte ill. hiánya. Az ember onnantól számít embernek, hogy tud magáról és a világról, és a felmerülő jelenségekre, ezen túlmenően pedig az egész világra, reagálni képes. A kérdés egyébként az abortusz kérdésével kapcsolatban hangzott el, és én magam is tisztában vagyok vele, hogy az itt írtak magukba foglalják az élet korai (nem csak születés előtti, hanem ugyanúgy újszülöttkori) elvételének a jóváhagyását is. Ez engem azonban cseppet sem zavar, sőt. Amíg egy ember-szerű élőlényben nem alakul ki az emberi tudat, addig igenis úgy gondolom, hogy nekünk, tudatos lényeknek jogunk van rendelkezni felette. Az emberi élet - éppen a csak fajunkra jellemző gondolkodási képesség miatt - számos, sokkal nagyobb kellemetlenséggel jár, mint az állatoké, így alapos mérlegelés után a fentebb írtak ellenében is dönthetünk úgy, hogy elutasítjuk, felesleges szenvedéseket előzve meg ezzel. Attól a pillanattól fogva azonban, hogy egy ember meg tudja fogalmazni saját élni akarását (bármi legyen is ennek az érzésnek az oka), többé nincs jogunk elvenni tőle az életét, tehát nincs jogunk megölni őt. Ettől a perctől kezdve az ember léte két dolgon kellene, hogy múljon: az élet személytelen sodrásán (nem jó, hogy így van, de ez kivédhetetlen) és a saját akaratán. Azzal, hogy az embernek joga van lemondani a saját életéről, a legmélyebben egyetértek. De mások ezt a jogot nem bitorolhatják.