A következő címkéjű bejegyzések mutatása: etika. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: etika. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. február 18., hétfő

Értetlenség

Elég megrögzött intuícióm, hogy az ember számára, hogy a léte értéket hordozzon, szükséges, hogy legalább részben a szellem szférájában éljen.

Értetlenül állok azon kijelentés előtt, hogy valakinek ilyesmire "nincs ideje" - bár persze, az értetlenségem ellenére még bőven lehetséges, hogy ezek a kijelentések a helyesek, én pedig tévedek. De csakugyan így lenne?! Az eddigi tapasztalatom az, hogy az embernek mindig az adott lehetőségek között, azokhoz alkalmazkodva kell megtalálnia az elmélyülésre alkalmas perceket. Talán még rendjén is van ez így. Ami viszont fontos: ezeket az időket ténylegesen ki lehetne és ki kellene használnunk. Hogy ne pazaroljuk el a szellemet, ami "megadatott" nekünk.

2013. február 4., hétfő

"Jól élni"

Magamon látom, milyen furcsa és érdekes, ahogy az ember érdeklődése az idő múlásával alakul, változik.

Bárkinek, aki már valaha akár csak egy bejegyzést is elolvasott ezen a blogon, feltűnhetett, hogy imádok olvasni. Ez így is van. Egy ideje azonban bizonyos nehézségeim támadtak az olvasnivalóimmal kapcsolatban - kissé nehezemre esik a megválasztásuk.

Nem is olyan régen a választás még egyértelmű volt: a kérdésem a "hogyan működik a világ?" volt, az olvasmányaim pedig erre a kérdésre voltak hivatottak válaszolni. Azt hiszem, az évek során sikerült megtalálnom a magam számára kielégítő választ. Nem ott, nem úgy, ahol és ahogyan sejtettem, de végre az enyém. A válaszom az ismeretelméleti tagadás. Nem tudok semmit. És ez a felfedezés és a felfedezés eredményével való megbékélés bizonyos szempontból teljessé tett. Nem, nem tűnt el belőlem a kíváncsiság, korántsem. Az eredeti kérdéseim ma is élőek, válasz után kiáltanak, de már megvan az a jelen pillanatban biztosnak tűnő háttér, ami előtt feltehetem őket. A kérdések és a mögöttük meghúzódó elméleti megfontolások mára szerves egységet alkotnak a tudatomban; azok a tudattartalmaim, amik korábban, eredetileg elkülönülten léteztek, mostanra összekapcsolódtak. Hitté váltak, ha úgy tetszik. A hit sem valami befejezett dolog, nem. De a háttér, ami előtt tovább építkezhet, többé-kevésbé szilárd. Én a nemtudásban "hiszek".

Az eddig jelzett kérdéseken túl azonban van még valami, ami mostanában talán az előbbieknél is sürgetőbben, akutan foglalkoztat. Ez a "hogyan éljünk?" kérdése. A kérdés az előző bekezdésben írtaktól cseppet sem független: úgy érzem, elérkezett az idő, amikor meg kell hoznom a "hitem" további építgetéséhez szükséges feltételeket. Ez rengeteg kérdést vet fel. Vajon milyen feltételek szükségesek ehhez? Merre építhető tovább ez a hit? Milyen eszközökkel? Mi az, amit ehhez fontosnak kell tekinteni, és mi az, amire nem érdemes figyelmet szentelni? Ha úgy tetszik, ezek mind etikai, erkölcsi kérdések: hogyan lehetséges jól - természetesen a saját "hitem" értelmében "jól" - élni? Lehetséges-e egyáltalán? És így tovább, és így tovább...

Mostanában, ha olvasok, az ilyen kérdésekre válaszlehetőségeket kínáló írásokat keresem. Nem, nem kész válaszokat, mert az eddigi tapasztalataim azt súgják, hogy ilyenek nincsenek; közhelyesnek hangzik, de úgy érzem, válaszul igazán csak az szolgálhat a kérdéseinkre, amit belsővé tudunk tenni, ehhez pedig minden külső forrásból érkező válaszon alakítanunk kell valamennyit. Amit keresek - olvasmányokban, beszélgetésekben, itt-ott - az az inspiráció az ilyen válaszok megfogalmazásához. Nem tudom, hogy ez az út hová vezet - noha, mint bebizonyosodott, az "út" előző stádiumának végkimenetelét sem sejtettem. Szeretném, ha sikerülne az, amit egy bekezdéssel korábban megfogalmaztam: megteremteni a megfelelő feltételeket ahhoz, hogy a - úgy érzem - lényegemmé vált "hitemet" tovább építgethessem.

Hogy ehhez hol, mikor, hogyan találok, vagy találok-e egyáltalán fogódzót, nem tudom.

2012. október 21., vasárnap

Szelídség, türelem

Ezt a bejegyzést eredetileg csak magamnak szántam, nem állt szándékomban közszemlére tenni, de aztán meggondoltam magam. Két olyan tulajdonságról lesz most szó, amiket az elmúlt évek során mintha elvesztettem volna, és amelyek hiányát egyre fájóbban érzem: a szelídségről és a türelemről.

Nem hiszek abban, hogy az ember a múltja rabja lenne - azt gondolom, alapvetően képesek vagyunk nagyon nagy változásokra, épülésre vagy éppen romlásra. Ennek ellenére az én életemnek is voltak időszakai, amelyek hatását ma is érzem, ha másképp nem, visszatérő gondolatok, nosztalgia formájában. Az aktívan vallásos periódusom ezek közé az időszakok közé tartozik.

Ahogy arról már írtam, az én késő-kamaszkori vallásosságom egy bizonyos távol-keleti kultuszhoz kapcsolódott. Máig azt gondolom, hogy nekünk, európaiaknak, sok tanulnivalónk lenne a Kelet társadalmaitól (bár az állításom fordítottját is igaznak érzem: valószínűleg a keletiek is gazdagabbá válhatnának a nyugati kultúra bizonyos elemeinek felszívásával). Különösen, ami az élet filozófiai megalapozottságát hirdeti.

Az európai kultúrát megalapozó kereszténység sajnos olyan rövidlátó jellegű, annyira csak az egyéntől egyénig terjedő viszonyokat ("szeretet") látja, olyannyira idegen tőle az, amit Hamvas Béla "éberségként" (a dolgok mögött rejlő valóság iránti érzékenységként) emleget, hogy az itteni gondolati klímához szokott ember számára hihetetlen nehézségeket okoz a Keleten oly általános holisztikus látásmód gyakorlása. A keleti gondolkodásból sem hiányzik az "én", a "te" és a "szeretet" - csak éppen az egész eltörpül a valóság iránti vágyakozás mellett. A nyugati ember görcsösen ragaszkodik saját magához, a társaihoz, az eszméihez, az - ilyen vagy olyan értelemben vett - "üdvözüléshez". A keleti szellem számára mindez puszta álom, jelentéktelenség. Ami fontos, az a látható, hallható, tapintható világ mögött van. Hogy pontosan mi az, ami fontos, arról a keleti szentírások ellentmondásos és lényegben egy helyben toporgó válaszokat adnak (ebben nem különbözve a kereszténységtől, ld. "Vagyok, aki vagyok." - hát, ezt éppen bármelyikünk mondhatná...). Ami a sokszínű és nemegyszer nehezen érthető szövegekből kibontakozik, az csupán egy sejtelem - egy sejtelem arról, hogy talán mégis vannak válaszok a kérdéseinkre, és ezek a válaszok (megfelelő életvitel, erkölcsi tartás stb. mellett) esetleg nem is tökéletesen elérhetetlenek.

Ez a "sejtelem" minden ízében áthatja a keleti gondolkodást - és azokét is, akik más kulturális környezetben ugyan, de szintén a Távol-Kelet eszméit vallják. Az én hajdani közösségem ilyen volt. Az ő köreikben megtapasztaltam, milyen ennek a "sejtelemnek" az oltalma alatt élni - hogyan lehet derűsen szemlélni a nem mindig szép arcát mutató világot, hogyan lehet türelemmel és szelíd szeretettel közelíteni azokhoz is, akiknek az életét, az érzéseit, a gondolatait nem hatja át a számukra mindent megalapozó "sejtelem". Az ilyen viselkedés összeférhetetlen az erőszakossággal, a haraggal, az önteltséggel, a gyűlölettel. Békés, szelíd sodródás ez, mint a szélé, a folyóké - mindig a legkisebb ellenállás irányába halad, de a célt soha szem elől nem téveszti.

Ez a hozzáállás veszett ki belőlem, mióta "felnőttem" (mind életkoromat, mind világnézetemet tekintve). Az évek múlásával egyre súlyosabban érzem a vállamra nehezedő felelősséget, amit mások iránt vállalnom kell. A felelősségérzet türelmetlenséget eredményez. Talán, mert már nem él bennem aktív hit arról, hogy az idő végtelensége áll a rendelkezésünkre, hogy a hibáinkat helyrehozzuk. Mert agnosztikus világnézetű emberként csak ezt az egyetlen életet tudom megkérdőjelezhetetlen alapul venni ahhoz, hogy mi, emberek, valami értékeset érhessünk el. A "sejtelem", bár a "díszlet" más, máig bennem él, csak a rá épített élet- és gondolkodásmód változott. Fájdalmat és lelkiismeret-furdalást érzek mások tönkretett élete láttán. Az én felelősségem, hogy nem segítek, amikor (talán) még lehetne. Az én hibám, ha azok, akiknek segíthettem volna, annak idején majd egy lényegében üres, az állaténál nem sokkal különb életet hagynak maguk mögött. Ha egyáltalán van valami a gondolkodásomat máig megalapozó "sejtelemben", abból következik, hogy az emberi élet többet ér, többre hivatott, mint amit jelenleg is magam körül látok. Nem az "élet" maga a cél, hanem valami több, valami más. Hogy mi ez, arról nem tudok többet mondani. Sőt, talán nincs is semmi a "sejtelem" mögött, csak a "sejtelem" maga - egy fantazmagória, ami azonban még úgy, ahogy van, önmagában, téves feltételezésként is több, értékesebb, magasabb rendű, mint az egyszerű biológiai lét. Hiszem, hogy jobb az életet egy emberhez méltó álomra építeni, mint disznóként hemperegni a sárban, bármilyen kellemes is az utóbbi. A magam részéről próbálok az előbbi módon élni.

Egy gond van csak: ha él is bennem a "sejtelem" és a belőle fakadó elhivatottság, ha érzem is a mások iránti felelősség súlyát, vajon azzal érek-e többet, ha "erőszakkal" próbálok másokat is egy értékesebb élet felé húzni, vagy azzal, ha - mint azt a hajdani vallásos közösségemben láttam - csak szelíden, türelemmel terelgetem a körülöttem élőket, hátha számukra is értéket képvisel majd az a sejtés, az az álom, ami számomra (hiszem: jogosan) mindennél fontosabb. Sok szempontból nehéz kérdés ez. Egyrészt a türelem és a szelídség gyakorlása kétségkívül nehezebb, mint az erőszaké - de ezt a nehézséget, amennyiben az út helyes, vállalni kell, bármilyen erőfeszítéseket igényeljen is. De vajon célravezető-e a türelmesség? Vajon nem vezet-e ahhoz, hogy a törekvéseim oly gyengék és észrevétlenek maradnak, hogy mások még csak az átgondolásukig sem jutnak majd el?  Vajon nem eredményezi-e végül éppen azt, ami annyira aggaszt: az egyszerű biológiai lényekénél többre nem vágyó és nem törekvő, a hétköznapi létben reménytelenül elvesző és feloldódó, arc-és gondolattalan embereket, éppen azok körében, akiknek a legtöbbet adhatnám, ha lenne hozzá bátorságom és erőm? Akkor teszek-e jobbat, ha "lerohanok", vagy akkor, ha csupán "sodródom", és a sodrásba másokat is megpróbálok belevonni? Vajon annak a valakinek a viselkedése-e a helyénvaló, aki akkor voltam, amikor testestül-lelkestül magába szippantott a Kelet - vagy azé, aki ma vagyok, valahol a Kelet és a Nyugat határán?

Íme egy újabb kérdés, amire képtelen vagyok megnyugtató választ adni. Mivel azonban ebben az esetben nem csupán rólam van szó, a leírtak szinte fullasztó súllyal nehezednek rám.


2012. szeptember 27., csütörtök

"Hiszek hitetlenül Istenben..."

Én mondjuk még hitetlenül sem, de annyira illett a most következő bejegyzéshez a fenti Ady-idézet, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ezt válasszam címül. Ha másra esetleg nem is, arra biztosan jó ez a blog, hogy segít tisztáznom magamban néhány nem jelentéktelen világnézeti kérdést. Tegnap este (elalvás előtt/helyett, ehemm...) valahogy beugrott, hogy milyen megnyugtató is volt az, amikor, még jópár évvel ezelőtt, minden este imádsággal zártam a napot. Az Istenben való hitem teljes elvesztését kb. négy éve az tette kézzelfogható valósággá számomra, amikor észrevettem, hogy képtelenné váltam az imádkozásra. Azóta sem tudok - sem elalvás előtt, sem máskor, pedig sokszor mintha késztetést éreznék rá. Mindennek alapján a tegnap felmerült gondolataimból végül egy furcsa következtetést sikerült levonnom: a mai napig imádkozom. Mégpedig azzal, hogy tudatosan nem imádkozom.

Írtam már arról, hogy vannak az életvitelemnek a most említetthez hasonló, általam kvázi-vallásosnak nevezett jellegzetességei. Sőt, jobban belegondolva, az életem (szinte) teljes egészét ilyen "maradványtünetek" hálózzák be. Úgy veszem észre, hogy az elmúlt évek során csak a hittől sikerült megszabadulnom, a vallásosság egyéb jegyeitől nem. Az jutott eszembe, hogy érdekes lenne listaszerűen összeszedni ezeket - csak hogy lássam, mennyire kísér tovább a múltamnak ez a talán legfontosabb szelete. Nézzük, mik is jutnak eszembe:
  • Anti-imádság. Az imádság tudatos elutasításával definiálható hitetlen imádkozásról már az előbb szóltam - ennek felfedezése volt az, ami a mostani bejegyzés megírásához vezetett.
  • Ha (isten)hitem már nincs is, egy, a gondolataim vezérfonalát képző fogalom ma is "uralkodik" az elmémen: az ismeretlenségé. Ebben nem kell hinni, nem kell tisztelni, viszont lehet törekedni a megismerésére. Ebben pedig már benne rejlik a gondolkodásom következő kvázi-vallásos jellegzetessége, az
  • Elkötelezettség. Feladatomnak, életcélomnak tekintem az ismeretlenség kutatását. Ahogy a hívőnek Isten szolgálata, számomra az ismeretlenség fürkészése jelent az életprogramot, a cselekedeteim mögötti legfontosabb mozgatórugót. És mellesleg - sokszor - az elérhető legnagyobb örömöt is. Ez sem idegen a vallásosságtól.
  • Erkölcs. A hívő számára az erkölcs legfontosabb forrása Isten szava, melyet többnyire valamilyen szentnek tekintett könyv vagy élő ember közvetít számára. Az én szememben az erkölcs legfőbb forrása a megismerésre törekvő ember lelkiismerete. Ez utóbbinak, miközben feltérképezni igyekszik a világot, számolnia kell azzal, hogy rajta kívül (esetleg) mások is létezhetnek. Hogy velük kapcsolatban mi a helyes bánásmód, arra a hit hiánya semmilyen útmutatást nem ad. A válaszokat - melyek eredetükből és jellegükből fakadóan folyton instabilak maradnak és gyakran változhatnak - a hitetlen csak a saját lelkiismeretétől várhatja. Ahogy igazából az esetleges "bűnök" alóli feloldozást is (lévén az ilyen értelemben vett erkölcs valahol mindig privát jellegű marad).
  • Szent könyvek. Számomra nincsenek. Ellenben vannak olyan írásművek, amelyektől a "közönséges" könyveknél több, hasznosabb segítséget remélek a világ megismerésével kapcsolatban - ezért fogyasztom nagy érdeklődéssel a filozófiai és újabban a különböző tudományos vizsgálódások eredményképp keletkező (és, bevallom, lehetőleg az én szintemre leegyszerűsített) írásműveket. De ilyen kvázi-"szentírás" lehet az szépirodalom, a művészet, de akár egy táj vagy egy helyzet is, ha megfelelő nyitottsággal közelítünk feléjük.
  • Akkor jöjjön az első kiegészítés: alázat. Nem, igazán nem tudnám megmondani, hogy ez az érzés helyénvaló-e, a racionalitással való kapcsolatát pedig végképp megfoghatatlannak érzem. "Alázat" alatt ebben az esetben éppen azt értem, amit az általam ismert vallások jelentős része is: főhajtást a világ megfoghatatlansága, kiszámíthatatlansága, fölöttünk való hatalma előtt. Annak elismerését, hogy a mindenséget (jó eséllyel) nem az én akaratom irányítja; hogy az engem körülvevő kavargáson semmilyen módon nem tehetek erőszakot, legyen szó akár szellemi, akár fizikai törekvéseimről. Alárendelődést a "sorsnak", a véletlennek; a saját semmisségem megsejtését a világgal szemben. Nem kell túlságosan elmélyülni a vallásfilozófiában ahhoz, hogy ezeknek a gondolatoknak a vallásos jellegét (és talán gyökerét is) felfedezzük.
Azt hiszem, a fenti listát a későbbiekben még bővíteni fogom, első nekifutásra ennyi jutott eszembe. Arra azonban már ez a néhány pont is elég volt, hogy megerősítse a saját kvázi-vallásosságommal kapcsolatban eddig felmerült, időközben egyre jobban körvonalazódó sejtéseimet. Hogy bajnak tartom-e, ha ezek a sejtések helyesek? Azt hiszem, nem, de ezen a kérdésen még, úgy érzem, nem ártana alaposabban elgondolkodnom.

2012. szeptember 26., szerda

Apológia a vallástalanság mellett

Hulla fáradt vagyok, úgyhogy nem ígérem, hogy nyelvileg tökéletes bejegyzést fogok alkotni, de egy ma délután lefolytatott beszélgetésem hatására egyszerűen muszáj vagyok írni a témáról.:)

Tehát: apológia a vallástalanság mellett. Ugyan minek? Talán rossznak, elítélendőnek tartom a vallásosságot? Nem, a magam részéről erről egyáltalán nincs szó. Az én életemnek is voltak olyan időszakai (sőt, a tizenéveim végéig gyakorlatilag folyamatosan ilyen állapotban éltem), amikor különböző okokból szükségem volt a vallásra. Utólagos önkritikaként azonban megfogalmazhatok egy nagyon általános és, meglehet, kissé túlzottan is általánosító következtetést a vallásosság természetével kapcsolatban: bár sok kérdésre választ adhat, a vallásosság intellektuális szempontból nem korrekt.

A fenti állítás melletti érveimet két pontban szeretném összefoglalni: az elsőben a vallásosság ismeretelméleti, a másodikban az etikai inkorrektségére próbálom meg felhívni a figyelmet.

Első körben nézzük az ismeretelméleti inkorrektség kérdését. Mivel a klasszikusnak nevezhető istenérveket - amik alkalmasak lehetnének a vallásosság legitimálására - mára, úgy gondolom, meghaladottnak tekinthetjük, egy kissé modernebb elgondolást helyeznék az ezzel kapcsolatos elmélkedés középpontjába: Blaise Pascalét. Pascal gondolatmenetét kissé parafrázisszerűen visszaadva azt mondhatjuk, hogy egyszerűen célszerű hinnünk Istenben: hiszen, ha Isten létezik, értékelni fogja az imádatára fordított igyekezetünket; ha pedig mégsem létezik, legalább a saját életünket kellemesebbé tehetjük a reménytelenségérzet kiküszöbölésével.

Nos, úgy gondolom, ez az eszmefuttatás két pontos is hibás. Egyrészt nehezen tudom elképzelni azt az Istent, aki jó szemmel nézné a teremtményei haszonleső viselkedését. Gondoljunk csak bele, mit éreznénk az iránt, aki csak érdekből tesz a kedvünkre?! A másik problémám azonban ennél sokkal mélyebb tartalmú: röviden arról van szó, hogy a "célszerűség" önmagában képtelen ontológiai státuszt adni annak, amire irányul. Az, hogy Istenben talán célszerű, hasznos hinni, még egyáltalán nem teszi valószínűbbé (vagy valószínűtlenebbé) azt, hogy Ő maga létezik. A két szempont tökéletesen független egymástól. Az "Isten létét célszerű feltételezni, ezért hiszek Benne" kijelentés fényévnyi távolságokból szemet szúró intellektuális következetlenség. Jobban mondva inkorrektség - önmagunkkal és mindazokkal szemben, akiket megpróbálunk meggyőzni a saját ilyen módon felépített hitünk megalapozottságáról.

A vallásosság intellektuális inkorrektségének másik forrása etikai jellegű. Röviden arról van szó, hogy a vallásos megalapozottság önmagában nem képes magasabb rendű értékrendek kialakítására. Amennyiben saját etikai állásfoglalásainkat csupán annak alapján nyilvánítunk helyesnek, hogy azt valamely vallás legitimálja, úgy gondolom, helytelenül járunk el.

Az ezzel kapcsolatos állásfoglalásom bevezetéseként hadd szóljak pár szót a kultúránkat meghatározó egyik legfontosabb vallási eredetű viselkedésszabályzatról, a Tízparancsolatról. Noha ennek tartalmát gyakran még a magukat szigorúan ateistának vallók is nagyrészt elfogadhatónak és követendőnek tartják, azt gondolom, ez csupán végiggondolatlan társadalmi beidegződések eredménye. A parancsolatok egy része a vallástalan elme számára komikus, más pontjai pedig egyszerűen nem olyan abszolút érvényűek, mint amit egy "szent" szövegrészlet tanításaitól elvárnánk. Ami viszont még súlyosabbá teszi a vallás - és ezen belül ebben az esetben természetesen leginkább a kereszténység - etikai felsőbbrendűségét, az a Tízparancsolat és általában a teljes Biblia morális merevsége. Lássuk be, Isten nem lehetett túlságosan előrelátó, amikor a biológiai és társadalmi evolúció révén folyamatosan alakuló teremtményei elé évezredeken keresztül érvényesnek tekintendő erkölcsi etalont állított. Úgy gondolom, a Biblia - legalábbis a kevésbé véres Újszövetség - által előírt viselkedési szabályok teljessége ténylegesen megvalósítható a gyakorlatban, nehezen tudom azonban elképzelni, hogy az ilyen életvitel különösebb szeretetteljességről vagy együttérzésről tenne tanúbizonyságot a hozzá ragaszkodó emberrel kapcsolatban (hogy az ésszerűség nagyfokú hiányáról már ne is beszéljünk). Lehet szeretni a felebarátainkat, de ez az illető felebarátokat (és talán minket magunkat sem) nem fogja visszatartani attól, hogy vétlen embereket bántalmazzanak, kínozzanak, tönkretegyenek. Lehet őrizkedni az élet elvételétől, de ez vajon feledteti-e az éveken keresztül morfiumon élő beteg fájdalmát? Lehet a "hitnek, a reménynek és a szeretetnek" élni, csak éppen az életünk hazug lesz és ostoba. Egyszóval, lehet a Bibliának és a Biblia szerint élni, ám az emberi világ (ma már) nem konform az ott leírtakkal. A vallásosság tehát etikai szempontból sem ad kielégítő választ az élet kihívásaira. A készen kapott erkölcsi szabályok gondolkodás nélküli elfogadása pedig nem más, mint intellektuális inkorrektség.

A fenti érvek ismertetése után lássuk, mit kínál a vallástalanság a vallásos élet inkorrektségével szemben. Első közelítésben: semmit. A vallástalan világnézet önmagában nem mond többet az őt megélő ágensről, mint azt, hogy az illető nem kötődik egyetlen vallásos hagyományhoz sem. Második közelítésben aztán már kissé többet mondhatnánk a vallástalanság intellektuális korrektségének/inkorrektségének kérdésével kapcsolatban, azonban mivel magának a jelentéségnek (ti. a vallástalanságnak) is szinte végtelen számú változatát kellene a kérdés alapos megítéléséhez figyelembe vennünk, az alábbiakat csupán egy lehetséges variáns, az általam is képviselt agnoszticizmus vizsgálatára szűkítem le.

Önmagában persze maga az agnoszticizmus sem jelent intellektuális korrektséget. Az ember mondhatja azt, hogy nincs kedve elvont, filozófiai jellegű dolgokkal bíbelődni, ezért agnosztikus lesz (egyéni beállítottságtól függően a "nem tudom"-ot akár könnyebb is lehet kimondani a "hiszek"-nél). Megfelelő - intellektuális erőfeszítésekre hajlandó - hozzáállás esetén azonban az agnoszticizmus többet ad ennél. Amennyiben a nemtudás kinyilvánítása összekapcsolódik a helyes nézetek keresésével, az intellektuális korrektség igényével, ez utóbbival kapcsolatban sokkal messzebbre juthat, mint bármely vallásos jellegű világnézet. Az önmagát komolyan vevő agnosztikus két legfőbb jellemzője a szkepszis és a változásra való hajlandóság - úgy az ismeretelméletben, mint az etikában. Az agnosztikus, ha nem akar ellentmondani a tudás meglétét tagadó önmagának, nagyon komolyan fontolóra vesz minden, az előbbi területekkel kapcsolatban (is) általa hozzáférhető lehetőséget, és korábbi tapasztalatai és szellemi eredményei alapján dönt azok helyességének vagy helytelenségének feltételezhetőségéről. Az agnosztikus számára nincs készen rendelkezésre álló bizonyosság. Ennek eredményeképpen a világnézetet valló egyén ismeretelméleti és etikai állásfoglalása dinamikus. Lehetséges, hogy a magát agnosztikusnak valló ember is eljuthat egyszer valamilyen nyugvópontig, bizonyosságig az előbb megjelölt kérdéskörökkel kapcsolatban (bár én még sosem találkoztam agnosztikussal, akinek ilyesmi sikerült volna), addig azonban kötelességének érzi azt, hogy nézeteit folyamatosan felülvizsgálja. Nyilván, ha így gondolkodunk, nemigen számíthatunk a tetteink, gondolataink abszolút megalapozottságára: könnyen lehet, hogy tévedünk, és ha így van, képesnek kell lennünk belátni a tévedésünket. Mi több, képesnek kell lennünk bocsánatot kérni. Az agnosztikus gondolkodás mind ismeretelméletileg, mind etikailag vezethet később megcáfolódó nézetekhez, az utóbbi esetében akár katasztrófához is - ezektől azonban a vallásos világnézet sem mentes. A különbség abban van, hogy a vallástalan agnosztikus ténylegesen tudomásul veszi a saját emberi korlátait: a megismerésre törekszik, de ha ebben valahol hibát vétett, igyekezni fog azt kijavítani, vagy legalább valahogy kompenzálni. A vallásos világnézet esetében, ha az azt követő egyén tetteit az általa szentnek tartott vallás tanaival legitimálja, ilyesmi nem lehetséges. Az agnosztikus tévedhet, okozhat szenvedést, ölhet embert - a vallásos is (gondoljunk csak a számos tévesnek bizonyult bibliai állításra, a vallási szabályok betarthatatlanságából fakadó állandó frusztrációra, a vallási háborúkra stb.). A különbség abban áll, hogy az agnosztikus felelősen felülvizsgálja az ilyen jellegű tetteit (aminek eredményeként legjobb belátása szerint vagy elítéli őket, vagy nem) - a vallásos (lévén szerinte mindez Isten akaratából és esetleg az ember eredendő [figyeljük csak a felelősség elhárítását!] bűnösségéből ered) nem vagy csak igen torz módon. Ha nem így tesz, önmagával kerül ellentmondásba - ami pedig egy újabb, harmadik érv a vallásosság intellektuális inkorrektsége mellett.

Most látom, hogy kissé hosszúra nyúlt ez a gondolatmenet, ráadásul talán nem is a legkönnyebben követhető. Remélem azonban, hogy ha mást nem is, azt sikerül elérnem vele, hogy az erre járók legalább egy percre elmerengjenek saját nézeteik jellegén. Nem, nem felülírni kell - csupán őszintén, előítéletektől mentesen gondolkodni.

2012. június 9., szombat

Nem szeretem, mikor hirtelen feladatok nélkül maradok. Még egy rövid időre sem. Számomra egy-egy kemény munkával töltött időszak vége nem a megkönnyebbülést hozza el, hanem a kétségbeesést.
Hirtelen nincs, ami szabályozott mederbe terelje a gondolataimat. Ilyenkor pedig még a szokásosnál is gyakrabban felsejlik közöttük az a gondolat, ami elől csaknem két évtizede menekülni próbálok: a halálé. Iszonyodom tőle. És iszonyodom az élettől is, amelynek minden pillanata mögött ott susog a halál lehelete. A halálé - az ismeretlené. Talán nem is érdekelne, hogy egyszer vége lesz az életnek, ha tudnám, mi vár utána.
Életemnek eddig mindössze egyetlen olyan szakasza volt, amikor ideiglenesen meg tudtam szabadulni a halálfélelemtől - amikor hívő voltam. Emlékszem az akkori estékre: hazafele tartva a templomból, olyan megnyugtatónak, olyan könnyűnek tűnt minden. Isten tekintetét éreztem a városon, a házakon, a többi emberen, magamon. Boldog voltam, hogy Ő van, és hogy szolgálhatom.
Mára sok minden világosabb lett a számomra, én magam pedig sokkal szomorúbb. Rájöttem, hogy Istent én teremtettem a magam vigasztalására. A világ megfejtése mostanra egy matematikai problémává vált a számomra: vagy van "ott" valami, vagy nincs, vagy olyasmi a világ problémájának megoldása, amit még ilyen nagyon általánosan sem tudok megragadni. A három lehetőség közül egy irányába sincs egy porszemnyi bizonyítékom sem. Rettenetesen félek.
Azt hiszem, az egyetlen értelmes dolog, amit az ember tehet, hogy amint képessé válik a gondolkodásra és átlátja a helyzetét, megöli magát. Végülis csak az elkerülhetetlent hozza közelebb ezzel, néhány évnyi-évtizednyi halál-meghatározta felesleges létet kiiktatva. Tudom, hogy ez a helyes, de én ehhez gyáva vagyok. Cserébe - ha hinnék bármiben is, azt mondanám, talán büntetésül - élni sem merek. Az eddigi huszonyegynéhány évem jelentős része rettegésben telt, és ez alighanem így is fog maradni. Meglehet, meg is érdemlem. Viszont, bár talán nevetséges, hogy ezzel próbálom védeni magam, még mindig kevésbé vagyok gyáva, mint az emberek többsége. Én be merem látni az élet értelmetlenségét, mások ellenben eljátsszák, hogy az övéknek van értelme. Ez sajnos nevetséges és aljas hazugság, bármennyire is bele tudják élni magukat az emberek. Sajnos bármit teszünk, azt a nem-lét ellenében, ahhoz viszonyítva tesszük: így szeretünk, így alkotunk, így próbálunk életben maradni és életben tartani. Gátlástalanul élőködünk a saját nyomorúságunkon, noha jól tudjuk, hogy egyszer (talán a következő percben) nem lesz más választásunk, mint átadni magunkat - és mindent, amiért éltünk - az ismeretlennek. Nem, nem a megsemmisülésnek: nagy megkönnyebbülésemre szolgálna, ha biztosan kijelenthetném, hogy a semmivé válás ránk, de hol a bizonyíték arra, hogy így lesz? Csakis a vaksötét ismeretlennek, amit jelenlegi helyzetünkben fantáziánkon és reményeinken kívül semmivel sem közelíthetünk meg.
Azt kívánom, bár sohasem születtem volna meg. Az, amit így veszítenék, messze elmaradna attól a szenvedéstől, amit az ismeretlentől az ismeretlenig tartó életem okoz. Ha pedig már létezem, elég bátornak kellene lennem ahhoz, hogy ennek az állapotnak azonnal véget vessek, hogy méltósággal szembenézzek azzal, amivel egyszer úgyis szembe kell nézni. Ehhez képest itt vagyok, ha másoknál talán kevésbé is, de részt veszek a közös élet-hazugságban, és mindezzel magamnak is, másoknak is csak ártok. Undorító, gyáva, nyomorult féreg vagyok magam is.

2012. június 2., szombat

Vegyes bejegyzés (mai gondolattermés)

A szellemi jellegű munkavégzéssel van egy aprócska probléma: nem lehet csakúgy abbahagyni. Ha az ember olvas valamit, azt bizony elég nagy valószínűséggel tovább is fogja gondolni. Így jártam én is: eszembe jutott pár dolog, amit még így időszűkében is leírásra érdemesnek tartok. Lássuk, mik is ezek:

Egyrészt a tegnapi bejegyzésem nyomán újra elkezdte piszkálni az elmémet az a gondolat, hogy milyen hihetetlenül kívülállónak is érzem magam a környezetemhez képest. Ez persze nem nagy csoda, figyelembe véve, hogy mások által soha meg nem kérdőjelezett normákat veszek semmibe. A kérdés csak az, hogy kinek van igaza, már ha egyáltalán van értelme ilyen kérdésekben igazságról beszélni. Némi töprengés után a következőre jutottam a társadalmi normákkal és a hozzájuk való viszonyulásommal kapcsolatban:
A normákhoz valószínűleg azért ragaszkodik az emberek többsége, azért ismerik el a tartalmukat "igazságként", mert nincs jobb, amibe kapaszkodhatnának/kapaszkodhatnánk. Annak pedig, ha valamit mindenki csinál, ilyen kilátástalan helyzetben mintegy megerősítő ereje lehet a dolog helyességét illetően.
Én magam, hogy, hogy nem, agnosztikus lettem. Ezzel - mint talán már kiderült - nagyon sok minden együtt jár, nem is csak a metafizikai megfontolások, hanem az életelvek szintjén is. Például nem tartanám helyesnek, ha vakon, gondolkodás nélkül követném a társadalmi normákat. Lehet, hogy egyszer - talán ésszerűtlenül (?) - mégis be fogok hódolni nekik. Nagyon is elképzelhető, hogy az igazolhatatlan dolgok igazként való elfogadása mások esetében is tudattalan folyamatokon keresztül történik, és végül tényleg hisznek abban, amit nem tudnak igazolni. Nem tudnám megmondani, hogy ez természetes dolog-e, vagy csupán merő ostobaság. Amíg/ha azonban ez velem nem történik meg, meg szeretnék próbálni a saját tapasztalataimból építkezve ismereteket szerezni, ennek alapján alakítani az életemet - a normáktól függetlenül, végső soron csak magamra támaszkodva. Nem tudom, hogy egy ilyen magatartásnak mennyire van jövője, vagy hogy mennyire "jó", a szó legtágabb értelmében. Úgy gondolom azonban, hogy az utóbbi kérdés a normakövető életvitellel kapcsolatban is ugyanilyen jogosan felvethető. Az is kérdés, hogy nem sajnálandó-e az, aki nem "gondolkodik", nem képes vagy nem hajlandó megkérdőjelezni a társadalom elvárásait. Én mindenesetre jelenleg nem tudok jobbat, lelkiismereti szempontból megnyugtatóbbat, mint úgy élni, ahogy az előbb leírtam.

A másik, szerencsére jóval kellemesebb mai gondolatmenetem a matematika nagyszerűségére való rácsodálkozásról szólt. Bizonyos okokból mostanában több időt töltök matematikai problémák tanulmányozásával - a következők is ennek során fogalmazódtak meg bennem:
A matematika, amíg műveleteit számokkal fejezi ki, tekinthető úgy, mint egy olyan tudomány, ami puszta mennyiségekkel foglalkozik. Így felfogva valóban sivárnak, unalmasnak tűnhet. Érdemes azonban ezt egy kicsit továbbgondolni. A matematika igenis képes levetni magáról a száraz számítások köntösét: igazi, tisztán szellemi világa akkor bontakozik ki, amikor számok helyett betűket vagy más szimbólumokat használunk. Ezek a szimbólumok bármit jelenthetnek, vagy állhatnak akár magukban, rajtuk túlmutató jelentés nélkül is - és ha ezeken végzünk matematikai műveleteket, az már egészen más, mint az egyszerű összeadás-kivonás. Ha így használjuk, a matematika segítségével "bármit" átalakíthatunk "bármivé", "bármit" kapcsolatba hozhatunk "bármivel". Így nézve a matematika egy csodálatos absztrakt konstrukció - nem csoda, hogy Platón is az ideák utáni legmagasabb szintnek tekintette a matematika világát.

Igazság szerint lenne még néhány dolog, ami a mai nap során felmerült bennem, de erőt veszek magamon, és ezeket inkább majd fokozatosan leírogatom. Lássuk be, nem könnyű a grafomán élete...:)

2012. június 1., péntek

A főnix és a rózsabokor: hányszor halunk meg, mielőtt végül csakugyan meghalnánk?

Néhány napja kikristályosodott bennem egy furcsa gondolat: azt hiszem, bizonyos értelemben már kétszer túlestem egyfajta "kis halálon". Nem hinném, hogy ezzel egyedül vagyok. Hogy mindezzel pontosan mire is gondolok, azt két metaforára építve fogom bemutatni: a főnixén és a rózsabokorén.
Az a fajta halálélmény, amiben már nekem magamnak is részem volt, a főnix halálához és újjászületéséhez hasonlítható. Régi történetek szerint a főnixmadár élete végén saját magából meglobbanó tűzben ég el, majd hamvaiból új, még csodásabb formában éled újjá. Valami ilyesmi történik velünk, emberekkel is olyankor, amikor lelkünk valamilyen, addig alapvetően meghatározó része megsemmisül, és helyére egy általunk jobbnak, tisztábbnak vélt tartalom lép.
Az első ilyen kis halálélményem tizennégy éves koromban ért, és a jövővel kapcsolatos termeimet alakította át gyökeresen. Addig, úgymond, teljesen normakövető módon képzeltem el a "felnőtt" életemet: férjhez szerettem volna menni, családot alapítani, ahogyan azt a környezetemtől hallottam. Egy napon aztán (erre meglehetősen tisztán emlékszem) egy séta során szinte rámszakadt a felismerés: mindazt, amit a leendő gyermekeimnek tervezek, valójában magamnak tervezem; magamnak szeretnék olyan jövőt, amit, mivel a saját életemben megvalósíthatatlan, nekik képzelek el. Mindemellett soha nem tudhatnám meg biztosan, hogy az élet, amit a gyermekeimnek adnék, végső soron jót hozna-e számukra. Nem fognak-e ők is - hozzám hasonlóan - éjszakákat átzokogni a halál, az ismeretlennel való szembesülés elkerülhetetlenségétől remegve? És mikor mindezt végiggondoltam - meghaltam, és tisztább formában újraéledtem. A racionalitás darabokra tépte és elégette bennem a jövőbeli anyát, és a hamvaiból megalkotta a lázadót. Azóta eltelt néhány év: a tizenéveim elmúltak, az élet elleni lázadás nem. Hogy el fog-e múlni valaha? Nem tudom.
A második "kis halálélményemet" néhány évvel az első után, tizennyolc éves koromban tapasztaltam meg. Abban az időben nagyon aktív hitéletet éltem egy kisebb vallási közösségben, de igazából az életem egész megelőző szakasza során is kisebb-nagyobb mértékben hittem Istenben. A hitemet elemésztő tűz is egy vallási szertartáson lobbant fel: emlékszem, a templomban ültem, figyeltem, és egyszerre megszólalt bennem az el nem hallgattatható kérdés, hogy ugyan minek is. Tudom-e bármilyen módon bizonyítani azt, aminek az életemet, a lelki-szellemi szabadságomat áldozom? Mi értelme bezárkózni olyasvalamibe, amit a vágyaimon kívül semmi sem támaszt alá? Ekkor újra haldokolni kezdtem: a ráció ismét lángra lobbantott bennem valamit, ezúttal a hitet, de meg kell mondanom, ennek hosszabb ideig tartott elégnie, mint a családalapítási terveimnek. Talán, mert fontosabb volt. A hívő hónapokig kínlódott bennem: fuldoklott a füsttől, marták a lángok, de mégis menekülni próbált. Közben sok dolog történt, míg végül az élet megajándékozott valamivel, ami segített elengedni a korábbi önmagam talán legfontosabb szeletét: meghalt bennem a hívő, és hamvaiból, tisztán, őszintén és kíváncsian, feléledt az agnosztikus. Azzal kapcsolatban, hogy világnézet szempontjából lehetségesnek tartok-e még további változást, megintcsak nem tudok válaszolni. Amíg azonban egyik érintett kérdés szempontjából sem fogyatkozik meg bennem a főnix életereje, maradok az, aki vagyok: egy lázadó agnosztikus.
A most írtak tehát arról a fajta "kis halálról" szólnak, amikor lelkünk a saját erejéből változik meg. Az ilyen átalakulások lehetnek teljesek, és nem kell, hogy fájdalmat hagyjanak maguk után. A  "kis halál" második típusáról, amiről most szeretnék írni, mindez nem mondaható el. Ezt a típust a rózsabokor példáján fogom szemléltetni.
A "kis halál" második típusán az olyan eseményeket értem, amikor valami rajtunk kívül álló, de hozzánk nagyon szorosan kapcsolódó dolgot veszítünk el - ez lehet ember, kapcsolat, akár hozzánk közel álló tárgy is. Olyasmi hal meg bennünk ilyenkor, ami bár nem lényünk integráns eleme, de belénk ivódott, részünkké vált - és ezt a halált nem követi újjászületés. Viszonylag szerencsésnek érzem magam abból a szempontból, hogy eddigi életem során ezt a halálélményt még nem tapasztaltam meg igazán, de tisztában vagyok azzal, hogy ez sajnos csak idő kérdése. Mindazonáltal az eddigi, kisebb horderejű saját élményeim és mások tapasztalatai alapján a következőt gondolom erről a típusú "kis halálról": az ember az ilyen események során olyanná válik, mint egy rózsabokor, aminek letépik valamelyik virágját. A virág elvesztése súlyos fájdalmat okoz a rózsabokornak, mégpedig minél szebb, minél jobban szeretett virágjáról volt szó, annál jobban. A letépett virág helyén seb marad: a seb kezdetben csúnya, mély - majd idővel beheged, de a helye mindig megmarad. A későbbiek során lehetséges, hogy a letépett virág közelében új, talán még az előbbinél is szebb, nagyobb rózsa jelenik meg, ez azonban az elvesztett helyét csak takarni, árnyékolni tudja, eltüntetni soha. A főnix és a rózsabokor közötti különbség éppen ebben rejlik: az előbbi saját akaratából, a megújulás reményében adja át magát a halálnak - megsemmisülése teljes és valami jobbhoz vezet; a utóbbi vesztesége azonban, bár nem teljes, külső és erőszakos hatások eredménye, melyet kezelhetünk, mely talán még szebb bimbóknak teremt helyet, a teljes gyógyulás azonban nem lehetséges.
Nem tudom, vannak-e más formái is a "kis halálnak". Az sem érdektelen kérdés, hogy vajon a tényleges halál egyszer nem csupán valamilyen nagyobb átalakulást jelent-e majd. Furcsa azonban belegondolni, hogy míg a valódi haláltól rettegünk, menekülünk, addig már életünk során is - hasonló elkerülhetetlenséggel - többször vagy kevesebbszer talán valamennyien meghalunk egy kicsit.

2012. május 8., kedd

"Ne ölj!"

Furcsa dolog az emberi élet védelmének a kérdése. Jóllehet, ez sokak erkölcsi érzékének ellentmondhat, a magam részéről logikailag egyáltalán nem vagyok képes érveket felhozni az emberi élet kioltása ellen. Onnantól kezdve, hogy kinyilvánítottam saját "nem-tudásomat" a világ egészével kapcsolatban, nincs semmi, amibe ezen - vagy bármely más - kérdésben kapaszkodhatnék. De álljunk meg itt egy pillanatra.
Ahhoz, hogy az élet elvétele elleni - hangsúlyozottan erkölcsi jellegű - érveimnek hangot adhassak, először az állatok megöléséről kell szólnom néhány szót. Nem állítom, hogy a példám követendő, de évek óta nem fogyasztok semmit, ami valaha élt állatokból készült. Ennek oka - az ízlésbeli sajátosságok mellett - a következő: úgy gondolom, hogy még egy állati élet kioltása során is olyan határokat lépünk át, amelyeknek legalábbis elgondolkodásra kellene késztetniük bennünket. Egyszerűen szólva: nem tudjuk, hogy mit teszünk egy állat megölésével. Mondhatni, persze, hogy azzal kapcsolatban sem igazán lehetnek feltételezéseink, hogy milyen következményekkel jár az adott állat életben hagyása, de az utóbbi azért mégis csak "hazai pályán" hagyja az adott élőlényt, tehát nagyjából tudjuk, hogy amíg él, mi történik vele. Ha meghal - mert, mondjuk, megöljük -, ez már nem lesz igaz. Újabb érv lehet a fent írtak ellen, hogy az efféle gondolatmenetek csak a felelősség elhárítására szolgálnak, és ebben, bevallom, kétségtelenül van is valami igazság. Mindenesetre jobb szeretek nem áttuszkolni nálam gyengébb lényeket egy általam sem ismert határon.
Az emberi élet elvételének kérdése azonban már jóval kevesebb szubjektív elemet tartalmaz. Egy általam nagyon kedvelt, egyébként mélyen vallásos professzorom mondta egyszer, hogy az ember és az állat között a fő különbség a reflexivitás (öntudat, én-tudat) megléte ill. hiánya. Az ember onnantól számít embernek, hogy tud magáról és a világról, és a felmerülő jelenségekre, ezen túlmenően pedig az egész világra, reagálni képes. A kérdés egyébként az abortusz kérdésével kapcsolatban hangzott el, és én magam is tisztában vagyok vele, hogy az itt írtak magukba foglalják az élet korai (nem csak születés előtti, hanem ugyanúgy újszülöttkori) elvételének a jóváhagyását is. Ez engem azonban cseppet sem zavar, sőt. Amíg egy ember-szerű élőlényben nem alakul ki az emberi tudat, addig igenis úgy gondolom, hogy nekünk, tudatos lényeknek jogunk van rendelkezni felette. Az emberi élet - éppen a csak fajunkra jellemző gondolkodási képesség miatt - számos, sokkal nagyobb kellemetlenséggel jár, mint az állatoké, így alapos mérlegelés után a fentebb írtak ellenében is dönthetünk úgy, hogy elutasítjuk, felesleges szenvedéseket előzve meg ezzel. Attól a pillanattól fogva azonban, hogy egy ember meg tudja fogalmazni saját élni akarását (bármi legyen is ennek az érzésnek az oka), többé nincs jogunk elvenni tőle az életét, tehát nincs jogunk megölni őt. Ettől a perctől kezdve az ember léte két dolgon kellene, hogy múljon: az élet személytelen sodrásán (nem jó, hogy így van, de ez kivédhetetlen) és a saját akaratán. Azzal, hogy az embernek joga van lemondani a saját életéről, a legmélyebben egyetértek. De mások ezt a jogot nem bitorolhatják.

2012. május 6., vasárnap

"Színház az egész világ"?

A szokásosnál kissé kevésbé elvont fejtegetés következik. Előrebocsátom, hogy az alább írtak - sajnos - valós eseménysoron alapulnak, ezért talán nem érdektelen elgondolkodni rajtuk.
Hol volt, hol nem volt, egy világvégi kis falu szélén élt egyszer egy Úriember. Úriember - tudta ezt az egész falu - a semmirekellő ember mintapéldánya volt: "lopott, csalt, hazudott", ahogy mondani szokás. Meg ivott is, de azt sokat. Az ismerősök sokszor - gyakran Úriember feleségével együtt - napokig nem tudták átlépni emberünk kis házának ajtaját, mivel Úriember az alkoholmámor elmúltáig nem volt hajlandó látogatókat fogadni. A házhoz tartozó hatalmas kertet felvetette a fű, az elvadult növényzet: Úriember sajnos nehezen viselte a munka terheit. Nem is próbálkozott vele sokat, sem otthon, sem máshol. Hogy a falu népe mennyire tisztában volt mindezzel, mi sem bizonyítja jobban, minthogy többen nyakkitekerést és egyéb kezeléseket ígértek neki arra az esetre, ha netán egyes ténykedései a környéken élők ellen irányulnának.
Aztán egy napon Úriembert elvitte a májzsugor. Kínos halál, a falu népének szíve rögtön meg is esett rajta. Noha az utóbbi időben már egyre kevesebben szóltak Úriemberhez, a búcsúztatón bizony csapatostul jelentek meg a falubeliek. A búcsúbeszédet, mely egy élet idő előtti és értelmetlen kihunyásáról szólt, meghatódva hallgatták végig. A szertartás végén az emberek mély együttérzésükről biztosították Úriember özvegyét, hogy nem lesz többé ki miatt két műszakban dolgoznia, és az éjszakát a szomszédban töltenie. Szomorú dolgok ezek.
Engem csak egy dolog érdekel: hogy lehet az, hogy a halál ilyen mértékben megváltoztat mindent?! Mondjuk, egy ember megítélését. Két lehetőség van:
1. A halál valami csoda folytán valóban eltöröl minden bűnt, minden rossz cselekedet semmissé válik a nyomában. Ezzel három probléma van: egyrészt senkinek nincs bizonyítéka rá, hogy így lenne (akinek netán mégis van, kérem, hogy velem is ossza meg). Másrészt, ha netán tényleg így lenne, nem sokat kellene törődnünk azzal, hogy mit is teszünk az életben, mert halálunk után tetteink negatív következményei számunkra és mások számára is teljes mértékben megsemmisülnének, megjavulnának. Harmadrészt, ha így állnának a dolgok, nyugodt lelkiismerettel megölhetnénk bárkit, aki megítélésünk szerint mások kárára van - hiszen mennyivel egyszerűbb és hatásosabb módja lenne ez a problémamegoldásnak, mint a meggyőzés, a nehézségek közös enyhítése és egyéb, kevés sikerrel kecsegtető próbálkozások.
2. Sokan rendkívüli hajlandóságot mutatnak a képmutatásra, szebben mondva a színjátékra. Bár mi is tisztában vagyunk a helyzettel, a szokás azt diktálja, hogy a halottakról csak jó véleményt alkothassunk. "Halottról vagy jót, vagy semmit" - hangzik a mondás is.  Mi ennek az alapja? Semmi, ha csak nem az, hogy ők már átléptek egy olyan határt, amit mi még nem. Ez azonban mit sem változtat az életnek nevezett furcsa állapot tapasztalatain: kissé durván szólva, aki életében sz*rházi volt, annak az emlékét nem szépíti meg a halál. Ha mégis hajlamosak vagyunk valakit csupán azon az alapon jobban megítélni, hogy már nincs köztünk - nos, azzal saját, jelenlegi erkölcsi szabályainkat ássuk alá. Hogyan állítsunk magunk elé normákat, ha mi magunk sem hiszünk bennük? Ha pusztán egy olyan történés miatt, amit előbb-utóbb valamennyiünk elszenved, hajlandóak vagyunk megváltoztatni az embertársainkról és tetteikről alkotott véleményünket, mihez viszonyítsunk mi magunk, akik egyelőre még életben vagyunk?
Úgy gondolom, az elmúlás nem mentség arra, amit életünkben tettünk. Hogy hova leszünk, miután meghalunk, nem tudom: lehet, hogy valaki elbírálja a tetteinket, lehet, hogy nem. Ez azonban az evilági etika szempontjából talán nem is annyira érdekes. Nem azért kell "jónak" lennünk, mert a túlvilágon majd megjárjuk, ha nem így teszünk. A "jóság" azért követelmény, mert a többiek - feltételezhetően - ugyanolyan éntudattal rendelkeznek, mint mi. Azért, mert ezzel tisztában vagyunk, és ennek tudatában él bennünk valami, amit úgy hívnak: lelkiismeret. Ezt pedig nem szabad becsapnunk azzal, hogy az elmúlás nyomán elfelejthetőnek, megbocsáthatónak tartjuk mások - és saját magunk - bűneit. A halál kétségkívül határkő, sok szempontból - de erkölcsileg nem az.

2012. május 5., szombat

Amikor fáj a magány...

Mert ilyen is van. Különösen, ha nem magányos magányról van szó, hanem társas magányról. Az az előbbinél is pokolibban tud fájni.
Félreértés ne essék, nem vagyok egy szociálisan függő típus. Remekül bírom, sőt, nagyon sokszor igénylem is az egyedüllétet, ugyanakkor gond nélkül képes vagyok a másokkal való személyközi kommunikációra is. Külső szemlélő számára közelítőleg "normális" életet élek, legalábbis nem olyat, ami bármilyen szempontból is súlyosabban kifogásolható lenne.
Ahogy a dolgok egy jelentős részéről, a társas kapcsolatokról is "sikerült" kialakítanom egy meglehetősen markáns és egyedi véleményt. Azt gondolom, hogy az embernek képesnek kell lennie a függetlenségre: először a környezetét, majd saját magát is meg kell tanulnia a kemény valóságnak megfelelően kezelni. A "másik" lelkébe, bárkiről is legyen szó, sosem láthatunk bele igazán, ezért nem várhatjuk, hogy az mindig a várakozásainknak, vágyainknak megfelelően viselkedjen. Az úgynevezett "szeretet" nem több, mint a másik birtoklására, a vele való valamilyen egybeolvadásra irányuló vágy (vagy a másikat szeretnénk magunkba, vagy magunkat a másikba olvasztani), és mint ilyen, eleve hibás képleten alapul. Ettől függetlenül még persze valamennyien fogunk szeretni, de jobb, ha tisztában vagyunk vele, hogy érzésünk, ha jobban és nagyobb távlatban megnézzük, puszta illúzió. Ideális, valóban emberhez méltó esetben képesnek kellene lennünk belülről függetlenné válni mindenki mástól, és helyén kezelni a "szeretet" kérdését. Talán új szeretet-fogalomra lenne szükségünk.
És, bár kellemetlen, hasonló gondolatokat fogalmazhatunk meg a saját magukkal való viszonyukkal kapcsolatban is. Az az "én", ami érzésünk szerint kizárólagos tulajdonunk, még egy "valakié": az időé. Az én, amíg fennáll, nem változik. De egyszer csak nem áll fenn tovább. És akkor nem tudni, mi történik vele. Éppen ezért függetlenné kell tudnunk válni a saját lényünkhöz való ragaszkodástól, önmagunk "szeretetétől" is. Éreznünk kell, hogy énünk nem több, mint egy homokba rajzolt kép, amit egyszer egy nagy vihar szele szerteszét fúj, és nem tudni, mivé rak össze újra, vagy egyáltalán összerak-e valamivé. Nem szabad ragaszkodnunk önmagunkhoz. Ahogy másokhoz sem.
Meg kell mondanom, a fentieket leírni sem könnyű, megélni azonban még annál is nehezebb. Önmagamtól függetlenné válni: ez valahol a halálfélelem leküzdésének és azon törekvés sikerességének a kérdése, hogy megtanuljam saját megsemmisülésemet nem mint helyrehozhatatlan veszteséget kezelni. Ez egy magányos játszma. De ez előző?! A másoktól való függetlenség elérése valahogy még nehezebbnek tűnik, talán mert az ember alapvetően csoportban élő állat (vagy az volt). Pedig el kellene érnem; legalábbis, ha nem akarom, hogy az állandó megértetlenség - a társas magány - folyamatos fájdalmat okozzon.