Egzisztencialista gondolatok a rákbetegségről

Bár a blog névtelensége érdekében nem szokásom a fizikai megjelenésemről írni, annyit elárulhatok, hogy igen-igen fehér és anyajegyes bőrrel áldott meg az ég. Aki találkozott már a problémával, tudja, hogy ez mit jelent: egy bizonyos típusú rákbetegség fokozott veszélyét. Mielőtt bárki megijedne, gyorsan megírom, hogy szerencsére egyelőre nem tudok arról, hogy ez utóbbi realizálódott volna nálam. Nem is szoktam sokat törni a fejem a dolgon; bár a jelenlegi környezeti hatások mellett a fizikai adottságaim nem feltétlenül a legelőnyösebbek, talán némi elővigyázatossággal a kilátások javíthatók. (Ehm, igen, ez egyben némi burkolt figyelemfelhívás is volt a témával kapcsolatos odafigyelés fontosságára. Szerintem nagyon érdemes ennek utánaolvasni - kis segítségképpen egy borzasztóan hasznos oldal (angolul; a kezdeményezés gyakorlati része kis hazánkban persze elhalt): http://www.euromelanoma.org/).

De vissza a tárgyra: egy, a fentiekkel kapcsolatos szűrővizsgálat és egy azt követő beszélgetés eszembe juttatott néhány nem igazán új, de megosztásra talán érdemes gondolatot a rákkal kapcsolatban. Azt hiszem, ez a betegség olyasmi, amire a mai civilizációs hatások mellett ha direkt módon készülni nem is, de valamennyire felkészülni, vele kapcsolatban önmagunkkal valamilyen megegyezésre jutni meglehetősen fontossá vált. Nem számít, hány évesek vagyunk, hogyan élünk, milyen terveink vannak - a dolog bármelyikünket érintheti. Van azonban ennek a betegségnek egy érdekes sajátossága: az, hogy viszonylag hosszú lefolyású. És ez az, ami egyszerre teszi iszonyúvá és, valahol, potenciális értékhordozóvá is.

Tisztában vagyok azzal, hogy az, amit az ember egy adott, a jövőben esetlegesen bekövetkező helyzetet illetően elképzel vagy leír, nem feltétlenül fedi majd azt, ami az adott esemény megvalósulásakor ténylegesen lejátszódik majd benne. Azt is érzem, hogy a most leírandókból sugárzik a vigaszkeresés, talán az objektivitás rovására. Mégis, jelenleg, ha megkérdeznék, hogyan viszonyulok a rákbetegség lehetőségéhez, a következőt tudnám válaszolni:

A gondolat, hogy egyszer egy ilyen diagnózist kapok, elrémiszt. Az első reakcióm valószínűleg a pánik lenne, esetleg az érzéketlenné tevő letompulás. De mi lenne utána? Természetesen ott van az a lehetőség, hogy meggyógyulnék. A rákból való gyógyulás útja persze finoman szólva is emberpróbáló feladat: az embernek az életre, az élni akarásra kell koncentrálnia úgy, hogy közben Damoklész kardja folyamatosan a feje fölött lebeg. Azonban van még egy lehetőség is: hogy nincs visszaút. Hogy az emberrel közlik, hogy ennyi és ennyi ideje van hátra, ami esetleg bizonyos módszerekkel valamelyest meghosszabbítható és/vagy valamennyire fájdalommentessé tehető, de ez a kiszabott idő néhány héten-hónapon belül biztosan lejár. Mi a helyzet ilyenkor?!

Még egyszer jelzem, hogy az, amit írni fogok, csupán egy (egyelőre) kívülálló szemével leírt sejtés. Bőven lehet, hogy azt, amit most gondolok, a valóság adott esetben ezerszer módosítaná, netán egyszer módosítani is fogja. Azonban a fenti lehetőséget végiggondolva a kétségbeesés jogos feltételezése mellett egy másik gondolat is végigszalad a tudatomon: a tanulásé. Tanulni sok forrásból lehet: könyvekből, művészetből, meditációból, emberi kapcsolatokból, az életből - és talán az élet vége felé vezető útból is. Különösen, ha ez az út viszonylag hosszú és előre ismert kimenetelű. Azt gondolom, bizonyos szempontból kegyelmi állapot az, ha az ember tudja, hogy egy bizonyos időn belül meg fog halni. Egyrészt, mert sok mindent van ideje átgondolni, ledobva magáról minden olyan terhet, ami az adott helyzetben már csupán felesleges sallangnak, illúziónak tűnik; másrészt pedig tanulhat abból is, hogy megfigyelheti önmagát végighaladni a halálhoz vezető úton.

Ez utóbbi lehetőség sejtésem szerint korántsem olyan értelmetlen és üres, mint amilyennek elsőre látszik. Agnosztikusként az életen túl semmilyen értékre nem tudok rámutatni, mert nem tudom, hogy van-e "ott" egyáltalán valami (érzelmi szempontból egyébként afelé hajlok, hogy van - racionális szempontból pedig arra, hogy nincs). Ilyen világnézettel számomra az élet, ha egyáltalán, úgy kizárólag mint önmagába zárt egység hordozhat bármilyen kézzelfogható értéket. Lehet, hogy van érték az életen túl, az után is - de hogy ez valóság-e vagy csupán vágyálom, arról a jelenlegi pozíciómból nem tudok nyilatkozni. Ha viszont az élet mint zárt egység értékhordozó lehet, akkor erre az utolsó lélegzetvételig lehetőség van. Az a tapasztalat, amit a saját haldoklásunk átélése során szerzünk, ebben az értelemben nem a semmibe fut, mert magának a tapasztalatnak az értékéről is csupán addig van értelme beszélnünk, amíg élünk. Az élet keretein belül a tapasztalat érték marad, azután pedig nem a tapasztalat értéke, hanem az élet maga válik semmivé(?). Egy ilyen, a megismerhetőség jelenleg rendelkezésre álló keretei mellett önmagába zártként felfogható életben azonban igenis sok értelemben messzire vezető lehet, ha átéljük azt, hogy milyen meghalni. Ebből az útból, az így átélt érzelmekből, saját reakcióinkból, változásainkból talán többet tanulhatunk, mint gondolnánk. A rákbetegség jelentette hosszú haldoklás tehát, legalábbis ebből a szempontból nézve, talán ténylegesen képes lehet valós értéket hordozni.

A rákra mint lehetőségre gondolva tehát a félelem mellett a haldoklásból való tanulás az, ami eszembe jut. Utólag visszaolvasva amolyan egzisztencialista gondolatok ezek, talán nem véletlenül. Hit nélkül, mindazonáltal az életben lehetőséget, értéket keresve, számomra a fent leírt út emelt fővel járhatónak tűnik. Kérdés, hogy ténylegesen megvalósítható-e, és ha igen, saját magam (vagy akár mások), ha az élet úgy adná, mennyire lennék képes megvalósítani azt.