Éberség

Nem tudom, van-e itt valaki rajtam kívül, aki időnként Hamvas Béla olvasására vetemedik. Ebben a bejegyzésben a Scientia Sacra egyik számomra nagyon érdekes gondolatáról szeretnék írni: az éberségről. Mielőtt azonban belekezdenék...

Már többször eszembe jutott, hogy írni kéne erről a témáról egyet s mást. Van azonban egy bizonyos kellemetlen érzés bennem, amikor Hamvas szóba kerül. Mikor elkezdtem komolyabban foglalkozni az írásaival, eldöntöttem, hogy szokásommal ellentétben nem (azaz nem) fogok utánanézni az ezekre írt reflexióknak. Ez utóbbi döntésemnek két oka volt: egyrészt én magam is éreztem, hogy Hamvas filozófiája, bár önmagában roppant elgondolkodtató és tanulságos, könnyen szolgálhat táptalajul bizonyos politikai nézetek számára; másrészt, az előbbi sejtésemet erősítve és esetleg csak véletlenül, de a szerző műveinek olvasásáról nekem többnyire olyanok számoltak be, akik egyébként Wass Albertet is szívesen forgatják (akit én soha, elvből nem... upsz, most elszóltam magam). Amikor tehát Hamvas Béla filozófiájáról írok, abba kéretik nem beleérteni esetleges politikai jellegű konnotációkat. Köszönöm.

Tehát Hamvas és a Scientia Sacra. A könyv címe magyarul, ha bízhatunk a fordítóprogramban (sajnos nem tudok latinul, csak amennyi itt-ott rám ragadt) és a saját angoltudásomban, "szent tudományt" jelent. Hamvas ebben az írásában bizonyos módon szintetizálni próbálja a kultúrtörténet számos elemét, ezzel egy nagyon összetett, mély, egyes vonásaiban ugyanakkor kissé populizmusra hajló keretbe foglalva azt, amit a különböző, elsősorban spirituális-vallásos hagyományok a világról tudni vélnek. Ha valaki olvasott már Coelho-t, viszonylag könnyen képet kaphat ennek a világábrázolásnak a jellegéről - bár, legalábbis szerintem, ez utóbbi esetében a mélyebb tartalmakat az olvasottság növelése érdekében alkalmazott technikák már túlontúl vastagon borítják be. Hehe, kritikus kedvemben vagyok ma este...:)

Az ember, állítja Hamvas Béla, egykor képes volt hozzáférni a világ valódi természetéhez. Ez a képesség azonban mintegy fél évezreddel a keresztény időszámítás kezdete előtt bomlásnak indult, és a mai ember számára szinte semmi sem maradt belőle. Ez volt az "aranykor" vége - írja Hamvas. Hogy mi az, amit veszítettünk, jól illusztrálja többek között a nyelvek változása (itt azért ezt a példát hozom, mert számomra az összes közül ez volt a legérzékletesebb; a könyvben egyébként több is található). A szanszkrit, az ógörög, a latin - tehát a nagy ókori kultúrák nyelvei - még képesek voltak a valóság mélységében való megragadására. Ezekben a nyelvekben egy-egy kifejezés a modern gondolkodás számára hihetetlen jelentésgazdagsággal bírt és - a lehetőségekhez mérten - azzal bír ma is. Nagyon jellegzetes példája ennek az ógörög "logosz" szó. A Scientia Sacra vonatkozó lapjain a kifejezés következő jelentéseit olvashatjuk: "a logosz persze nemcsak szó, hanem értelem, ige, szellem, szabály, mérték, jel, jelkép, törvény, ítélet, s még egyéb is." Ahhoz, hogy ezt a roppant tág jelentéskört a maga hihetetlen összetettségében és egyben csodás egyszerűségében ténylegesen be tudjuk fogadni, meg tudjuk érteni, Hamvas szerint a világgal a miénknél sokkal mélyebb kapcsolatra van szükség. Hogy ez utóbbi számunkra már nem elérhető, jól mutatja, hogy a mai nyelvek legfeljebb az ókoriaktól átvett szavaikban képesek az előbb bemutatott komplexitásra, saját kifejezéseik legfeljebb néhány jelentést bírnak el.

Azzal, amit Hamvas az emberiség történetéről, az aranykorról és annak végéről ír, a legkevésbé sem értek egyet. Annak az oka, ha ma nem érezzük magunkat az ókoriakéhoz hasonló szerves kapcsolatban a valósággal, véleményem szerint abban keresendő, hogy az azóta végbement tudományos, filozófiai és egyéb fejlődés az évezredekkel ezelőtti, viszonylag naiv felfogáshoz képest már sokkal bonyolultabbnak láttatja velünk a világot. Ebben a világban már nem olyan egyszerű egyértelmű kapcsolatokra bukkanni, "megérteni", "befogadni" - sőt, egyáltalán biztonságra találni sem. A mai kor kétségkívül nem az intellektuális megnyugvás ideje. Ettől azonban még nem hinném, hogy a régmúlthoz képest alacsonyabb szintűnek kellene tekintenünk. Ezen egyet nem értésem ellenére azonban van valami Hamvas gondolatmenetében, ami nagyon komolyan felkeltette az érdeklődésemet: ez az eddig nevén nem nevezett "éberség" fogalma. Hamvas Béla szerint az éberség: "az ember metafizikai érzékenysége." Nem tudás, mivel a célja nem egyszerűen a kézzelfogható dolgok megismerése, hanem a világ valósága felé való nyitottság. Ez az, ami az "aranykor" elmúltával - Hamvas szerint - elvesztett az emberben.

Noha, mint írtam, az emberiség romlásáról szóló hamvasi gondolatok meglehetőségen távol állnak tőlem, és így az "éberségnek" az "aranykorral" való kapcsolatával sem igazán tudok mit kezdeni, az "éberséget" mint fogalmat nagyonis alkalmazhatónak érzem a mindenkori emberi létezés értelmezéséhez. Az éberséget mint egyébként remek kifejezést (a szónak, ha elmerengünk rajta egy percre, önmagában is elképesztő kifejezőerejét fedezhetjük fel) a mai nyelvhasználó számára a "kíváncsiság", még inkább a "szenvedélyes kíváncsiság" szinonimájaként megadva tudnám befogadhatóbbá tenni - még egyszer hozzátéve azonban, hogy az "éberség" szót zseniálisnak tartom, így a két utóbbi kifejezés használatát valóban csak az egyszerűbb érthetőség és az aktualizálás megkönnyítése céljából javaslom. Így értelmezve ugyanis az "éberség" valami egészen időtlenül emberit takar: a megismerés vágyát. Nem kapcsolatot a "valósággal", hiszen az ilyen kapcsolat lehetőségének feltételezése már önmagában is többet feltételez az emberről, mint ami jogosnak tűnik. A "kíváncsiság" szó nem mutat túl az emberen, nem szalad bele az ismeretlenbe - egyszerűen leír valamit, ami az ember, azt hiszem, legbelső lényege. Az, hogy érteni akarja a világot, bármilyen legyen is az, csak mert, a világért magáért. Nem állíthatjuk, hogy az ember ténylegesen kapcsolatban állna a valósággal, azt azonban igen, hogy vágyik erre a kapcsolatra. Hogy ezt a vágyat "kíváncsiságnak" vagy "éberség"-nek nevezzük-e, leginkább árnyalatbeni kérdésnek tűnik: a "kíváncsiság" egyértelműbb, az "éberség" mélyebb. A magam részéről hálás vagyok Hamvas Bélának az utóbbi kifejezésért.

A kérdés mindezek után már csak az: ha nem is az aranykor befejeződése miatt, de beszélhetünk-e bármilyen okból az "éberség"/"kíváncsiság" eltűnéséről? Jelen bejegyzés keretei között tartózkodnék a kérdésre adandó, a tényszerűség szándékával megírt (és valószínűleg minden igyekezetem ellenére is sok helyütt kritikára okot adó) választól. A válasz, amit a kérdésre adni tudok, erősen normatív, és érdekes módon minden ágálásom ellenére is egy fontos szólamában egybecseng Hamvas Béla mondanivalójával. Azt gondolom, hogy az emberi létezés odáig tart, ameddig az "éberség". Ahol és amikor az "éberség", a "kíváncsiság" meghal bennünk, ott pusztul el bennünk az ember is. Ha ez megtörténik, megszűnünk a szó szoros értelmében egyének ("egy" + "én"-ek) lenni, és csupán egy "egyed" marad belőlünk. Hamvas Béla szerint ez a pillanat jelenti a valóságtól való elszakadást - én ilyen messzemenő kijelentéseket nem mernék megkockáztatni, abban azonban a legteljesebb mértékben egyetértek Hamvassal, hogy ez a veszteség egyben az értelmes emberi létezés végét is jelenti.

Őszintén kívánom, hogy ez utóbbit minél kevesebbeknek kelljen megtapasztalniuk.