A szimulált világegyetem elméleteihez

A napokban egy érdekes cikk (ez) elgondolkodtatott a szimulált világegyetemekről. Nagyon szeretem az ilyesmit - egészen pontosan az olyan gondolatmeneteket, melyek a megszokott keretekből (például az istenkérdés által befolyásolt elmélkedésekből) kilépve új, jellegükben is más modelleket adnak arra, hogy hogyan is működhet a világ. Isten számomra egy hipotézis, egy a sok közül. A szimulált világegyetemek és a mögöttük álló ismeretlen ágensek ennek a hipotézistérnek egy másik(? - végső soron Isten is szimulálhat...) szegmensét jelölik ki.

Visszatérve magára a szimulált világegyetem kérdésére: először is leszögezném, hogy egyáltalán nem értek ehhez a problémakörhöz, ahogy azt sem gondolnám, hogy bárki, legyen szó akár a hivatkozott cikket ihlető tudósokról is, különösebben értenének hozzá. Az egész csupán feltételezés, azonban mint ilyen, számomra hihetetlenül érdekes. Érdekes többek között azért, mert, ha jobban belegondolunk, potenciálisan tökéletesen ellehetetleníti a "végső" kérdések megválaszolásába vetett hitünket, reményeinket. Amennyiben mi magunk csupán szimulációk vagyunk, azok, akik minket szimulálnak, maguk is lehetnek szimulációk. Sőt, a minket szimuláló szimulációk szimulálói is lehetnek szimulációk... nem folytatom a sort, azt hiszem, így is érthető, hogy, legalábbis elméletileg, a sor akármeddig visszavezethető. Ha pedig így van, azt is könnyen elképzelhetjük, hogy  a szimulációs láncolat valamennyi eleme önmagától többé vagy kevésbé eltérő újabb szimulált rendszereket is létrehozhatott, lényegében az evolúciós folyamatnak megfelelően. Feltételezve, hogy mi magunk a szimulációs láncolat n. elemét jelentjük, könnyen lehetséges, hogy a szimulálásunkhoz vezető nagyszámú lépés a kiindulási állapottól (ha egyáltalán volt ilyesmi) annyira messzire vezetett, hogy a kezdeti láncszemek egészen egyszerűen fogalmilag, sőt, minden más módon is megragadhatatlanok a számunkra. Ez esetben pedig még az esélyünk sincs meg arra, hogy a "végső" kérdésekre adható válaszokat (ha egyáltalán van értelme ilyesmiről beszélni) valaha is megszerezzük; reálisan végiggondolva a dolgot, legfeljebb saját szimulálóinkat fürkészhetjük, bár az eddigi tapasztalatok szerint ez sem kecsegtet túl nagy sikerrel.

A fenti gondolatmenet leginkább a saját szellemi kalandozásom dokumentálására szolgál. A  leírtak meglehetősen emberarcúak, mi több, a modern, 21. századi ember arcát tükrözik vissza. Egyáltalán nem állítom, hogy a valóságban akár csupán egyetlen szó is helytálló belőlük; ugyanakkor azt sem érzem, hogy bármely ponton ténylegesen cáfolni lehetne az ilyen típusú képzetek valóságosságát.

Haláltánc 2. - A pillanat csodája

"Haláltánc". Végre találtam egy megfelelő címet a halál gondolatával foglalkozó bejegyzéseimre. Noha korábban, ha jól emlékszem, írtam már egy posztot ezzel a címmel, úgy döntöttem, újrahasznosítom a szót, ezentúl ezt használva a témába vágó írásaimnál. Elvégre nem sok különbség mutatkozik a középkori haláltánc-műfaj és a saját gondolataim blogra vetésének motivációi között: mindkettőt a haláltól való iszonyodás, félelem, a vele való óvatos ismerkedés és a tőle való ijedt visszahúzódás között váltakozó magatartásformák hajtják.

A most következőket néhány, időben egymáshoz igen közeli, hasonló motívumokra épülő gondolati élmény alapozta meg:

• Az első élményem néhány napja, elalvás előtt ért. Számomra az elalvás előtti percek a halálfélelem átélése szempontjából mindig veszélyesek, mert a sötét, a csend, a teendők ideiglenes hiánya könnyebben utat enged az efféle gondolatoknak. Az élmény kezdetben a szokásos volt: a halál elkerülhetetlenségének átélése, páni félelem, végül vágy arra, hogy a teljes világból kirohanhassak, és a kétségbeesés fokozódása azáltal, hogy nincs hová. Az új felismerés ebből a "nincs hová"-ból eredt: az adott pillanatba lehetett menekülni. Abba, amikor mindezt átgondoltam; oda, annak az aprócska belvárosi lakásnak az egyetlen szobájába, a fal mellé, a meleg takaró alá. Az valóság volt. Úgy éreztem, hogy, ha más nem is, az adott pillanat élménye a valóság egy olyan kézzelfogható morzsáját nyújtotta, amibe kapaszkodni lehet a legsúlyosabb félelmek közepette is. Azóta rájöttem, hogy minden más pillanat is ilyen, amit lehetőségünk van megélni.
• A második élményt egy édesapámmal lefolytatott beszélgetés jelentette. Azt hiszem, többször írtam már, hogy felfordul a gyomrom a pusztán vérségi alapokra épített érzelmi kapcsolatoktól - minket azonban, azt hiszem, szerencsére nem ez, hanem a gondolkodásmódunk bizonyos fontos hasonlatosságai kötnek össze. Beszélgettünk. Néztem ezt az ötvenes évei végét taposó embert, és az életet, az élet egyfajta bölcs szeretetét láttam benne. Nem azt az életszeretet, amely figyelmen kívül hagyja az emberi létezés biológiai törvényszerűségeit, amely fittyet hány arra a lehetőségre, hogy akár már a holnapi naptól kezdve is megváltozhat minden. Egy olyan ember élet iránti szeretetét éreztem meg, akinek fáj a saját sorsát takaró bizonytalanság, azonban, amíg csak lehet, szívja magába annak az örömét, hogy létezik, mozog, érez, ért. Azt az örömöt, amit, ha csak néhány pillalat erejéig is, én is átéreztem azon az előbb leírt estén.
• Végül a harmadik élményt a nagypapám adta. A vonzalom alapját részemről az ő irányában sem a vérségi kapcsolat jelenti; sokkal inkább a tisztelet és a belőle áradó gyengédség viszonzása. Kilencven fölött jár. Ha édesapámban az átélhető pillanatok iránti szeretetet véltem felfedezni, úgy benne még inkább. Egy nagyon idős, ám szellemileg ép embert láttam, aki, hívőként talán kisebb félelemmel, de a pillanatot élvezve nem a jövőn bánkódik, hanem a jelennek, az adott pillanatban "megadatott" létezés derűs élvezetének él.

A fenti élmények tanulsága számomra minden esetben egy irányba mutatott: a pillanat átélésének jelentősége felé egy camus-i értelemben abszurd módon hallgató, egy "bűvös körnél"[1] távolabbra elérő ismeretszerzést lehetővé nem tévő világban, mely világ emberi értelemmel felfogható kereteit csak a fantázia meséi révén tágíthatjuk tovább. A fantázia világa, legalábbis egy bizonyos értelemben, menekülés a sokszor idegennek tűnő valóság elől. Az adott pillanat tudatos átélése is lehet menekülés: a valóság egyetlen kézzelfogható szeletébe. A menekülés egyik formája sem gyávaság, hiszen a világgal szemben végletesen kiszolgáltatott - mert halálra, ismerethiányra ítélt - állapotban nincs is értelme gyávaságról vagy bátorságról beszélni. 

[1] Babits Mihálytól idéztem, A lirikus epilógja című, kissé eltérő témájú versből.

A vallások létjogosultságáról

Gondolkodási kényszerem van. Máskor is, de most nagyon; az okok pár bejegyzéssel korábban megtalálhatók.

Most éppen a vallások létjogosultságán morfondírozom. A velük kapcsolatos eddigi liberális álláspontomról lassan kezdek elmozdulni a keményebb vonalas ellenérzések felé - éppen ezért bennem is fokozottabban felmerül a kérdés, hogy, noha a vallások ma is az egyéni és társas élet részei, de ugyan minek...

A kérdést két, egymásra következő szempont szerint tudnám körüljárni. A primer szintet azok a vágyak jelentik, melyek az emberek egy jelentős részében a túlvilági életre irányulnak. Hogy miért ez az elsődleges szempont, azt az emberi igények hierarchiájának elméleteivel tudnám alátámasztani: prózaian szólva tehát azzal, hogy az emberek mindenekelőtt élni akarnak (akár a halál után is), és fontosságban csak ezt követően jelenhet meg az az óhaj, hogy igazuk legyen. A túlvilági, halál utáni élet szempontjából szemlélődve nagyon is komoly problémának tűnik, hogy vallási-világnézeti szempontból helyes döntéseket hozunk-e; különös súlyt ad a kérdésnek az, hogy a jelenleg elérhető vallási rendszerek egy jelentős része túlvilági ígéreteket is magába foglal. A mai világnézeti opciókból kiindulva arra a következtetésre juthatunk, hogy, amennyiben jól választunk, a jutalmunk akár az örök, boldog élet is lehet; rossz választás esetén ugyanakkor egy örökkévalóságig szívhatjuk a fogunkat.

Igen ám, de hogy lehet itt jól választani? Előrebocsátom: a túlvilági kedvező helyzetre bazírozva sehogy. A lehetséges világmagyarázatok száma, mint arra korábban már sokszor utaltam, rendkívül magas. Csupán a ma létező és gyakorolható vallások is olyan mennyiségben ontják a lehetséges magyarázatokat, hogy azokkal (szó szerint) könyvtárakat lehet(ne) megtölteni; ha ehhez még hozzávesszük a nem-vallásos lehetséges világmagyarázatok rendkívül gazdag tárházát, végül átláthatatlan bőséghez jutunk. Ezen magyarázatok mindegyike - már amennyiben nem nyilvánvaló blődségről van szó, noha egyes esetekben ez sem jelent akadályt - legalábbis elképzelhető, nem kizárható. Bökkenő, persze, mindenhol van: a valamilyen hitet magukba foglaló nézetek mind valamely fantazmagória igazként való elfogadásán alapulnak; a hittől mentes, tisztán tudományos eredményekre épülő magyarázatok pedig még nem képesek minden felmerülő kérdést megválaszolni. Az opciók közötti választáson, amennyiben a halál utáni tudatos létezés lehetőségét figyelembe vesszük, rendkívül sok múlik. A gond csak az, hogy ott, ahova a mai tudásunk még nem lát el, bármi lehet. Gondolhatjuk úgy, hogy saját halál utáni életünk "bebiztosítása" érdekében megéri valamely vallást követni, sőt, ilyen alapon elfordulhatunk minden ún. materialista, a transzcendenciával nem foglalkozó világmagyarázattól is. De mi a biztosíték arra, hogy így téve képesek leszünk megtalálni azt a világmagyarázatot és a rá épülő vallási rendszer, amire a túlvilági boldogság érdekében szükségünk van?! A választási lehetőségeink száma még így is óriási - ahogy a mellényúlásé is.

Ezen a ponton csúszik félre az az érv, ami rám (és sok más emberre) érdekes módon sokáig bizonyos vonzerővel bírt: a pascali fogadásé. Azé a gondolaté, hogy, bár nem lehetünk biztosak Isten létében, legjobb, ha követjük őt: ha ugyanis Isten létezik, ilyen módon biztosíthatjuk a magunk számára az üdvözülést; ha pedig nem létezik, akkor egyrészt úgyis minden mindegy, másrészt legalább erkölcsösen éljük le az életünket. Ha az érvelés utolsó szakaszának szembekiáltóan hibás volta ellen most nem is szívesen emelném fel külön is a szavamat, a teljes érvelésre mégis adnék egy, a fentiek értelmében már sejthető tartalmú választ. Ugyan hogyan kövessük az Istent? Melyiket? Miért pont Istent, nem pedig más (fantázia)lényt? A pascali fogadás nagyon kellemesen és logikusan hangzik mindaddig, amíg figyelembe nem vesszük azt a számtalan választási lehetőséget, melyekkel akkor szembesülünk, ha valamilyen tanokat követni akarunk. A kérdés, valós tartalmán kissé elgondolkodva, végső soron ugyanoda vezet vissza, ahonnan elindultunk.

Megtehetjük persze, hogy a számtalan lehetőség közül (véletlenszerűen, érzelmi megfontolás alapján vagy máshogy) kiválasztunk egyetlen lehetőséget, és "lesz, ami lesz", illetve "hátha" alapon ezt követjük egész életünkben. Azt hiszem, ha a vallásoknak egyáltalán lenne létjogosultsága, azt ez a rendkívül vakmerő és komoly rizikókat is vállaló magatartás adná. Itt is szembe kell azonban néznünk néhány kis bibivel: egyrészt a bizonytalanságból egy ilyen döntés által még nem tudunk kitörni, csupán a lelkiismeretünket hallgattatjuk el azzal, hogy mi legalább megpróbáltunk tenni valamit magunkért; másrészt ki mondta, hogy az esetleges Isten, ha van, nem pont a hitetlen élet- és gondolkodásmódot preferálja? Ha így van, halála után valamennyi vallás hívei meglehetősen kellemetlen helyzetbe kerülhetnek, miközben a "hitetlenek" vidáman lóbálhatják a lábukat a napsütötte bárányfelhőkön...

A fentieket figyelembe véve pedig talán nem indokolatlan, ha a vallások létjogosultságával kapcsolatos másik megfontolással is megismerkedjünk. Ez az egyszerű igazságigényből táplálkozik: abból a vágyból, hogy helyes tudásunk lehessen a világról, vagy legalábbis ne vagy minél kevesebbet tévedjünk. Így szemlélve a dolgot, azt hiszem, nem sok magyarázatot igényel, miért állok ki - immáron kb. ezredszer is - a (gyenge vagy erős, de a magam részéről inkább gyenge) agnoszticizmus mellett. A rendelkezésünkre álló hihetetlenül nagy számú világnézet közül választani úgy, hogy korántsem vagyunk minden szükséges információ birtokában, vastag szemellenzőre és/vagy (az előbbiek értelmében) végletes félelemre vall - ez motiválhatja például azt az elszánt döntést is valamely vallás mellett, amire az előző bekezdésben utaltam. Valamely kész magyarázatrendszer után nyúlni végső soron annyit jelent, hogy nem vagyunk képesek elfogadni a tudásunk (jelenleg) korlátos voltát és az abból mindenki  számára (a vallások hívei számára is, ld. fent) elkerülhetetlenül fakadó kockázatokat, sem megbékélni azzal a rendkívül komolyan veendő lehetőséggel, hogy ez a helyzet a saját életünkben már nem fog megváltozni. A túlvilági élet bizonytalan "bebiztosítása" és az utóbbi felismerések tudatosítása közül számomra mindenképpen az utóbbi tűnik a valósággal nagyobb kompatibilitást mutatónak, indokoltabbnak, magunkkal szemben őszintébbnek.