A következő címkéjű bejegyzések mutatása: József Attila. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: József Attila. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. január 1., kedd

Kedvenc idézetek mostanában

Az alábbi idézetek már mind szerepeltek valahol a blogon, de most szükségét éreztem, hogy a hozzám legközelebb álló darabokat egy kis csokorba gyűjtsem. Ha értelmét látnám az ilyesminek, mondhatnám, hogy ezeket a sorokat szánom a 2013-as év mottójának; de egyrészt nem látom be, miért kellene éppen december 31-ét cezúrának tekinteni (van még 364-365 nap az évben...), másrészt úgyis csak leghamarabb jövő ilyenkor tudom majd megmondani, hogy vajon illettek-e ezek az idézetek a ma megkezdődött évhez. Úgyhogy nem mottók.:) Az első két idézet ismeretelméleti, a harmadik szubjektív tartalmát tekintve ragadott meg. Nézzük, melyek is ezek:

  1.  “Reménytelenül továbbra is egymás ellen feszül az ember kérdése és a világ hallgatása.” (Albert Camus)

  2. “Egy olyan felelethez, amelyet nem lehet kimondani, nem lehet kimondani a kérdést sem. A rejtély nem létezik. Ha egy kérdést egyáltalán fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni azt.” (...) “Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” (Ludwig Wittgenstein)

  3. “A semmi ágán ül szívem,/kis teste hangtalan vacog,/köréje gyűlnek szeliden/s nézik, nézik a csillagok.” (József Attila)

2012. október 9., kedd

"Fecseg a felszín, hallgat a mély..."

Hogy miért kezdem olyan sok bejegyzésemet valamilyen idézettel, annak az oka egyszerű: humán tagozatos gimnáziumba jártam, ahol hihetetlen mennyiségben kellett gyártanunk a műelemzéseket. Ennek köszönhetően máig rengeteg helyzettel kapcsolatban jutnak eszembe különböző irodalmi művek sorai, szókapcsolatai stb. Mivel ez utóbbiak sokszor utánozhatatlan zsenialitással fogalmazódtak meg, többnyire szó szerint vissza is adom őket.

Na de térjünk a lényegre! Nem tudok napirendre térni az előző bejegyzés egyik fő gondolata fölött: miért is kell nekünk éppen a mélységet kutatnunk, miért nem elégedhetünk meg a felszínnel?! Csupán azért, mert "a felszín fecseg, a mély hallgat" (ahogyan azt József Attila A Dunánál c. versében olvashatjuk); mert a felszín elérhető, a mélység elérhetetlen? Csak azért, mert a mélységben, éppen elérhetetlensége folytán, titkokat, ráébredést, megvilágosodást sejtünk; vagy mert a kíváncsi emberi természetet eleve vonzza minden, ami feltérképezetlen? Vajon tényleg van-e létjogosultsága annak, amikor a felszín helyett a mélységre összpontosítunk, amikor innen várjuk a válaszokat? Nem siklunk-e el valami felett, ha így teszünk?

A kérdés, bár (legalábbis az én szememben) önmagában is hihetetlen súllyal nehezedik ránk, még annál is messzebbre vezet, mint ahogyan első látásra gondolnánk. Évezredek óta kiváltságosnak tekintjük a "mélység" (a természeti erők, az istenek/Isten, a tudomány stb.) ismerőit  - őket tesszük meg vezetőknek, kezükbe adva a testek és a lelkek feletti hatalmat (gyakran a szó legszorosabb értelmében). A társadalom gyakorlati működése alapvetően éppen úgy az ő kezükben van, ahogy a szépség, a jóság és más alapvető emberi kategóriák meghatározása is. Tevékenységüket megbecsüléssel és a legkülönbözőbb privilégiumokkal jutalmazzuk. De vajon helyesen tesszük-e mindezt? Valóban többet ér-e az, aki a felszín helyett a mélységre szegezi a tekintetét? Valóban közelebb járnak-e ezek az emberek az igazsághoz? Nem szeretném eltagadni a kérdés önkritikus élét sem: vajon (leendő) értelmiségiként én magam követelhetek-e tiszteletet, elismerést pusztán a tevékenységem, a gondolkodásom szerkezete okán?!

Úgy érzem, az igazság - ha egyáltalán van értelme ilyesmiről beszélni - nem feltétlenül kell, hogy a mélységben rejtőzzön. Hogy ténylegesen hol is van, az magának az igazságnak a része. Mintha ugyanazzal a helyzettel állnánk szemben, mint az igazsággal kapcsolatos kérdés megfogalmazására tett kísérletek kudarcba fulladásánál: az igazság megismerése előtt sem kérdést feltenni, sem állításokat megfogalmazni nem vagyunk képesek vele kapcsolatban. Az pedig, hogy az igazság a "hallgató mélységben" vagy a "fecsegő felszínen" keresendő-e, az ilyen kérdések közé tartozik.

Ismét csak annak a sejtésemnek tudok hangot adni, hogy a minket körülvevő ismeretelméleti vákuum áthatolhatatlanabb, mint amilyennek elsőre gondolnánk. A mélység és a felszín közötti választás pedig alighanem nem több, mint egyszerű döntés és/vagy megszokás kérdése.

2012. április 30., hétfő

"Reménytelenül"

Ez a bejegyzés nem kifejezetten a saját gondolataimról fog szólni - illetve csak annyiban, amennyiben pár mondatot fűznék az alább közölt vershez. Nagyon rövid leszek: szerintem ez a néhány sor maga a papírra vetett zsenialitás. József Attila "Reménytelenül" című verséről van szó, ami számomra tökéletes kifejezője annak, amit az ember néha a megfejt(het)etlen világot szemlélve érez. Ezért is kap helyet itt. Jöjjön tehát a vers:


József Attila: Reménytelenül

Lassan, tünődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Vas-színű égboltban...
Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -
Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -
Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - - 


Egyébként, ha van, akit érdekel, szívesen írnék valami elemzés-félét is arról, hogy számomra mit jelent ez a vers. Addig is jó emésztgetést kívánok hozzá (szerintem nem könnyű feldolgozni)!