Bár a blog névtelensége érdekében nem szokásom a fizikai megjelenésemről írni, annyit elárulhatok, hogy igen-igen fehér és anyajegyes bőrrel áldott meg az ég. Aki találkozott már a problémával, tudja, hogy ez mit jelent: egy bizonyos típusú rákbetegség fokozott veszélyét. Mielőtt bárki megijedne, gyorsan megírom, hogy szerencsére egyelőre nem tudok arról, hogy ez utóbbi realizálódott volna nálam. Nem is szoktam sokat törni a fejem a dolgon; bár a jelenlegi környezeti hatások mellett a fizikai adottságaim nem feltétlenül a legelőnyösebbek, talán némi elővigyázatossággal a kilátások javíthatók. (Ehm, igen, ez egyben némi burkolt figyelemfelhívás is volt a témával kapcsolatos odafigyelés fontosságára. Szerintem nagyon érdemes ennek utánaolvasni - kis segítségképpen egy borzasztóan hasznos oldal (angolul; a kezdeményezés gyakorlati része kis hazánkban persze elhalt): http://www.euromelanoma.org/).
De vissza a tárgyra: egy, a fentiekkel kapcsolatos szűrővizsgálat és egy azt követő beszélgetés eszembe juttatott néhány nem igazán új, de megosztásra talán érdemes gondolatot a rákkal kapcsolatban. Azt hiszem, ez a betegség olyasmi, amire a mai civilizációs hatások mellett ha direkt módon készülni nem is, de valamennyire felkészülni, vele kapcsolatban önmagunkkal valamilyen megegyezésre jutni meglehetősen fontossá vált. Nem számít, hány évesek vagyunk, hogyan élünk, milyen terveink vannak - a dolog bármelyikünket érintheti. Van azonban ennek a betegségnek egy érdekes sajátossága: az, hogy viszonylag hosszú lefolyású. És ez az, ami egyszerre teszi iszonyúvá és, valahol, potenciális értékhordozóvá is.
Tisztában vagyok azzal, hogy az, amit az ember egy adott, a jövőben esetlegesen bekövetkező helyzetet illetően elképzel vagy leír, nem feltétlenül fedi majd azt, ami az adott esemény megvalósulásakor ténylegesen lejátszódik majd benne. Azt is érzem, hogy a most leírandókból sugárzik a vigaszkeresés, talán az objektivitás rovására. Mégis, jelenleg, ha megkérdeznék, hogyan viszonyulok a rákbetegség lehetőségéhez, a következőt tudnám válaszolni:
A gondolat, hogy egyszer egy ilyen diagnózist kapok, elrémiszt. Az első reakcióm valószínűleg a pánik lenne, esetleg az érzéketlenné tevő letompulás. De mi lenne utána? Természetesen ott van az a lehetőség, hogy meggyógyulnék. A rákból való gyógyulás útja persze finoman szólva is emberpróbáló feladat: az embernek az életre, az élni akarásra kell koncentrálnia úgy, hogy közben Damoklész kardja folyamatosan a feje fölött lebeg. Azonban van még egy lehetőség is: hogy nincs visszaút. Hogy az emberrel közlik, hogy ennyi és ennyi ideje van hátra, ami esetleg bizonyos módszerekkel valamelyest meghosszabbítható és/vagy valamennyire fájdalommentessé tehető, de ez a kiszabott idő néhány héten-hónapon belül biztosan lejár. Mi a helyzet ilyenkor?!
Még egyszer jelzem, hogy az, amit írni fogok, csupán egy (egyelőre) kívülálló szemével leírt sejtés. Bőven lehet, hogy azt, amit most gondolok, a valóság adott esetben ezerszer módosítaná, netán egyszer módosítani is fogja. Azonban a fenti lehetőséget végiggondolva a kétségbeesés jogos feltételezése mellett egy másik gondolat is végigszalad a tudatomon: a tanulásé. Tanulni sok forrásból lehet: könyvekből, művészetből, meditációból, emberi kapcsolatokból, az életből - és talán az élet vége felé vezető útból is. Különösen, ha ez az út viszonylag hosszú és előre ismert kimenetelű. Azt gondolom, bizonyos szempontból kegyelmi állapot az, ha az ember tudja, hogy egy bizonyos időn belül meg fog halni. Egyrészt, mert sok mindent van ideje átgondolni, ledobva magáról minden olyan terhet, ami az adott helyzetben már csupán felesleges sallangnak, illúziónak tűnik; másrészt pedig tanulhat abból is, hogy megfigyelheti önmagát végighaladni a halálhoz vezető úton.
Ez utóbbi lehetőség sejtésem szerint korántsem olyan értelmetlen és üres, mint amilyennek elsőre látszik. Agnosztikusként az életen túl semmilyen értékre nem tudok rámutatni, mert nem tudom, hogy van-e "ott" egyáltalán valami (érzelmi szempontból egyébként afelé hajlok, hogy van - racionális szempontból pedig arra, hogy nincs). Ilyen világnézettel számomra az élet, ha egyáltalán, úgy kizárólag mint önmagába zárt egység hordozhat bármilyen kézzelfogható értéket. Lehet, hogy van érték az életen túl, az után is - de hogy ez valóság-e vagy csupán vágyálom, arról a jelenlegi pozíciómból nem tudok nyilatkozni. Ha viszont az élet mint zárt egység értékhordozó lehet, akkor erre az utolsó lélegzetvételig lehetőség van. Az a tapasztalat, amit a saját haldoklásunk átélése során szerzünk, ebben az értelemben nem a semmibe fut, mert magának a tapasztalatnak az értékéről is csupán addig van értelme beszélnünk, amíg élünk. Az élet keretein belül a tapasztalat érték marad, azután pedig nem a tapasztalat értéke, hanem az élet maga válik semmivé(?). Egy ilyen, a megismerhetőség jelenleg rendelkezésre álló keretei mellett önmagába zártként felfogható életben azonban igenis sok értelemben messzire vezető lehet, ha átéljük azt, hogy milyen meghalni. Ebből az útból, az így átélt érzelmekből, saját reakcióinkból, változásainkból talán többet tanulhatunk, mint gondolnánk. A rákbetegség jelentette hosszú haldoklás tehát, legalábbis ebből a szempontból nézve, talán ténylegesen képes lehet valós értéket hordozni.
A rákra mint lehetőségre gondolva tehát a félelem mellett a haldoklásból való tanulás az, ami eszembe jut. Utólag visszaolvasva amolyan egzisztencialista gondolatok ezek, talán nem véletlenül. Hit nélkül, mindazonáltal az életben lehetőséget, értéket keresve, számomra a fent leírt út emelt fővel járhatónak tűnik. Kérdés, hogy ténylegesen megvalósítható-e, és ha igen, saját magam (vagy akár mások), ha az élet úgy adná, mennyire lennék képes megvalósítani azt.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: félelem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: félelem. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. január 9., szerda
2012. december 9., vasárnap
Komolyzene
Őszintén szólva nem vagyok egy nagy zenehallgató, komolyzenéhez pedig a lehető legritkább esetben van szerencsém. Nem, mintha erre különösebb okom lenne - egyszerűen bármilyen külső hangforrás zavar, ha dolgozom, amikor pedig más tevékenységet végzek, többnyire csak az első Beatles-cédéig, esetleg a Youtube-ig jutok el. A nálam néhány évvel fiatalabb testvérem viszont a komolyzene művelésének készül szentelni az életét. Ma délután alkalmam volt egy kis ideig hallgatni, ahogy gyakorol, ez esetben zongorán.
Miközben igyekeztem a figyelmemet az egymást követő daraboknak szentelni, egy ismerős, mindazonáltal nagyon furcsa érzés kerített a hatalmába. A komolyzene, az ide sorolható darabok, maguk a felhasznált hangszerek mintha egy nagyon sajátos atmoszférát árasztanának magukból. Érződik rajtuk a gyökereiket elfedő évszázadok (különösen, ha mint most, klasszicista zenéről van szó) sejtelmessége, ezen túl pedig egy egészen meghatározhatatlan nemesség, pátosz, fájdalom.
Kétségtelen, hogy az ember, ha értelmez valamit - bármit -, azzal egyben önmagát is értelmezi. Könnyen lehet, hogy másokban nem kelt ilyen érzéseket néhány klasszikus zenéből származó akkord. Számomra azonban, ahogy ültem és figyeltem a testvérem keze alatt kibontakozó dallamokat, valahogy úgy tűnt, hogy ebben a műfajban végső soron nem is lehet úgy alkotni, hogy az mentes legyen a fájdalomtól. A "világfájdalomtól", ha tetszik - éppen attól a félelem és tehetetlenség keverékeként előálló furcsa érzéstől, ami az emberi állapot ősi és talán elkerülhetetlen velejárója.
Miközben igyekeztem a figyelmemet az egymást követő daraboknak szentelni, egy ismerős, mindazonáltal nagyon furcsa érzés kerített a hatalmába. A komolyzene, az ide sorolható darabok, maguk a felhasznált hangszerek mintha egy nagyon sajátos atmoszférát árasztanának magukból. Érződik rajtuk a gyökereiket elfedő évszázadok (különösen, ha mint most, klasszicista zenéről van szó) sejtelmessége, ezen túl pedig egy egészen meghatározhatatlan nemesség, pátosz, fájdalom.
Kétségtelen, hogy az ember, ha értelmez valamit - bármit -, azzal egyben önmagát is értelmezi. Könnyen lehet, hogy másokban nem kelt ilyen érzéseket néhány klasszikus zenéből származó akkord. Számomra azonban, ahogy ültem és figyeltem a testvérem keze alatt kibontakozó dallamokat, valahogy úgy tűnt, hogy ebben a műfajban végső soron nem is lehet úgy alkotni, hogy az mentes legyen a fájdalomtól. A "világfájdalomtól", ha tetszik - éppen attól a félelem és tehetetlenség keverékeként előálló furcsa érzéstől, ami az emberi állapot ősi és talán elkerülhetetlen velejárója.
2012. szeptember 30., vasárnap
Az ateizmus iszonyata (sokadszorra)
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, a józan megfontolások mellett van azért valami önáltatás (is) abban, hogy nem vagyok ateista. Elképzelhetőnek tartom ugyanis, hogy lehetségesek olyan megfejtések is a világ rejtélyére, amelyeket nem igazán szeretnék igaznak tudni. Korábban már írtam a hasonló aggályaimról, most egy kicsit tovább szeretném vinni az akkori gondolataimat. Eddig csupán a megsemmisülés elkerülhetetlenségét vetettem fel, mint a potenciálisan a következetes ateista elé tornyosuló legsúlyosabb nehézségek egyikét. Most a kiszámíthatatlanság gondolata következik.
Annak feltételezése, hogy nem létezik sem Isten, sem bármilyen más, a világot transzcendens módon összetartó princípium, magába foglalja a világ "nyitott" voltának elfogadását is. A "nyitott" szón ebben az esetben azt értem, hogy az univerzum előre meghatározott terv vagy külső felügyelet nélkül, irányítatlanul és irányíthatatlanul fejlődik tovább és tovább. Persze, a fizikai törvények ennek a fejlődésnek az útját bizonyos szempontból keretek közé szorítják, de ezeknek a tudatossághoz hasonló különleges képződményekre gyakorolt hatása egyelőre aligha megjósolható, pláne nem befolyásolható.
A tudatot azért helyezem az itt boncolgatott kérdés középpontjába, mert, ha nem tévedek, ez az egyetlen olyan szubjektum, amely képes a szó szoros értelmében elszenvedni a világ változásait. Na már most: ha a természet az általunk tapasztalható jelenségek szintjén nem állandó jellegű, elképzelhető, hogy a jövőben olyan változások is végbemennek benne, melyek magát a tudatosságot is érintik. Lehet, hogy a tudat mint olyan egy idő után egészen más jellegű lesz, mint amilyennek most érzékeljük. Hogy ez a felvetés nem tökéletesen irreális, elég, ha belegondolunk, milyen hatalmas a különbség az alkotó, érző, szenvedő emberi tudatosság és a vegetatív funkciókra beállított, kezdetleges állati "tudat" között. Kétségtelen, hogy az előbbi kialakulásához olyan evolúciós változások vezettek, amelyek (legalábbis) a túlélés szempontjából hasznosnak bizonyultak. De elképzelhetetlen-e, hogy ez a fejlődés előbb vagy utóbb kontraszelektívvé váljon? Hogy a tudatosság olyan formái váljanak általánosság, melyeket ma inkább az elmebetegség kórképeiként tartunk számon? Mi lesz, ha egyszer skizoid, hasadt személyiségű vagy ma még más okokból "deviánsként" kezelt tudatú emberek népesítik be a földet?! Nem vagyok biztos abban, hogy evolúciós szempontból ez a variáns annyival előnytelenebb lenne a jelenleginél. Egy nem integrált személyiségű illető például kiválóan külön tudná választani egymástól az élete különböző területeit, nem zavartatva magát az egyes tevékenységek közben a más területeken esetleg jelentkező nehézségektől. Az emberi élet bőven rejt olyan kihívásokat, amelyek egy idő után azt eredményezhetnék, hogy végül a "betegség" váljon normalitássá. Sőt, könnyen lehet, hogy már jelenleg is egy efelé tartó tudatosság rabjai vagyunk (gondoljunk csak az ún. "túlélési ösztön", "életszeretet" jelenségeire egy egyébként igencsak kilátástalan és végül mindenképpen a megsemmisülés felé tartó életben - mik ezek, ha nem kényszerképzetek?!). A tudatosság sokféleképpen torzulhat az evolúció kiszámíthatatlan útjain. Ami azonban objektíve, a nyers túlélés szempontjából előnyösnek számít, nem feltétlenül az annak a hatalmas komplexumnak a szempontjából, amit jelenleg "emberinek", "tudatosságnak" stb. tartunk. Az így előálló helyzeten viszont, éppen az előbb említett, talán beteges életvágy miatt egyszerű kihalással aligha tudnánk segíteni, más módszerek alkalmazása pedig talán még lehetetlenebb vállalkozást jelentene. Hasadt, átláthatatlan, torz önmagunk rabjaivá válhatnánk.
Ha nincs Isten, nemigen hiszem, hogy lenne abszolút, elvi akadálya az ilyen jellegű változásoknak. Az út nyitott az ember és tudatossága kiszámíthatatlan elfajzása felé.
Annak feltételezése, hogy nem létezik sem Isten, sem bármilyen más, a világot transzcendens módon összetartó princípium, magába foglalja a világ "nyitott" voltának elfogadását is. A "nyitott" szón ebben az esetben azt értem, hogy az univerzum előre meghatározott terv vagy külső felügyelet nélkül, irányítatlanul és irányíthatatlanul fejlődik tovább és tovább. Persze, a fizikai törvények ennek a fejlődésnek az útját bizonyos szempontból keretek közé szorítják, de ezeknek a tudatossághoz hasonló különleges képződményekre gyakorolt hatása egyelőre aligha megjósolható, pláne nem befolyásolható.
A tudatot azért helyezem az itt boncolgatott kérdés középpontjába, mert, ha nem tévedek, ez az egyetlen olyan szubjektum, amely képes a szó szoros értelmében elszenvedni a világ változásait. Na már most: ha a természet az általunk tapasztalható jelenségek szintjén nem állandó jellegű, elképzelhető, hogy a jövőben olyan változások is végbemennek benne, melyek magát a tudatosságot is érintik. Lehet, hogy a tudat mint olyan egy idő után egészen más jellegű lesz, mint amilyennek most érzékeljük. Hogy ez a felvetés nem tökéletesen irreális, elég, ha belegondolunk, milyen hatalmas a különbség az alkotó, érző, szenvedő emberi tudatosság és a vegetatív funkciókra beállított, kezdetleges állati "tudat" között. Kétségtelen, hogy az előbbi kialakulásához olyan evolúciós változások vezettek, amelyek (legalábbis) a túlélés szempontjából hasznosnak bizonyultak. De elképzelhetetlen-e, hogy ez a fejlődés előbb vagy utóbb kontraszelektívvé váljon? Hogy a tudatosság olyan formái váljanak általánosság, melyeket ma inkább az elmebetegség kórképeiként tartunk számon? Mi lesz, ha egyszer skizoid, hasadt személyiségű vagy ma még más okokból "deviánsként" kezelt tudatú emberek népesítik be a földet?! Nem vagyok biztos abban, hogy evolúciós szempontból ez a variáns annyival előnytelenebb lenne a jelenleginél. Egy nem integrált személyiségű illető például kiválóan külön tudná választani egymástól az élete különböző területeit, nem zavartatva magát az egyes tevékenységek közben a más területeken esetleg jelentkező nehézségektől. Az emberi élet bőven rejt olyan kihívásokat, amelyek egy idő után azt eredményezhetnék, hogy végül a "betegség" váljon normalitássá. Sőt, könnyen lehet, hogy már jelenleg is egy efelé tartó tudatosság rabjai vagyunk (gondoljunk csak az ún. "túlélési ösztön", "életszeretet" jelenségeire egy egyébként igencsak kilátástalan és végül mindenképpen a megsemmisülés felé tartó életben - mik ezek, ha nem kényszerképzetek?!). A tudatosság sokféleképpen torzulhat az evolúció kiszámíthatatlan útjain. Ami azonban objektíve, a nyers túlélés szempontjából előnyösnek számít, nem feltétlenül az annak a hatalmas komplexumnak a szempontjából, amit jelenleg "emberinek", "tudatosságnak" stb. tartunk. Az így előálló helyzeten viszont, éppen az előbb említett, talán beteges életvágy miatt egyszerű kihalással aligha tudnánk segíteni, más módszerek alkalmazása pedig talán még lehetetlenebb vállalkozást jelentene. Hasadt, átláthatatlan, torz önmagunk rabjaivá válhatnánk.
Ha nincs Isten, nemigen hiszem, hogy lenne abszolút, elvi akadálya az ilyen jellegű változásoknak. Az út nyitott az ember és tudatossága kiszámíthatatlan elfajzása felé.
2012. augusztus 16., csütörtök
Is there a place...? - A személyiség integritásáról
Nem tudom, ismeritek-e a Bealtes "There's a place" című számát. Valamilyen okból az ebben szereplő refrén első sorait éveken keresztül a következőképpen értettem: "There is a place/Where I can go,/Where I feel 'lone,/ Where I feel blue./ And it's my mind..." Csak nemrég ért utol a keresű felismerés, hogy a félkövéren szedett szó valójában "low", maga a versszak pedig a következőképpen végződik: "And there's no time when I'm alone." Úgy tűnik, sikerült a dalt a saját ízlésemre alakítanom.
Mindezt magyarul: a szám eredeti szövege a magány hiányáról, az általam gyártott verzió pedig az egyén önmagába zártságáról szól. Hát, nem mindegy. Ha már az elmúlt napokban annyira belemerültem a különböző félelmeim világgá kürtölésébe, úgy gondoltam, a mostanában legaktuálisabbat is megosztom Veletek: a személyiség integritásával, önmagába zártságával és mások általi megbonthatatlanságával kapcsolatosat.
Sokat gondolkodom az utóbbi időben azon, hogy vajon ez utóbbiak tényleg fennállnak-e. Hogy az egyénnek tényleg csak saját magához van-e hozzáférése, ill. hogy másoknak csakugyan nincs-e lehetőségük behatolni az egyén világába. Hm, ez azért önmagában nem tűnik ijesztő kérdésnek, csupán filozófiainak, nemde? Nos, a dolog félelmetességét számomra az adja, hogy a magam részéről nagyon szeretném tudni, hogy ez az elszigeteltség fennáll - mégis úgy érzem, a bizonyosság elérése ezzel a kérdéssel kapcsolatban (is) problémás. Számomra az a megoldás lenne jobb szó híján "kényelmes", ha az egyén csakugyan önmagába zártan létezne. Több oka is van annak, amiért ezt így gondolom és érzem. Egyrészt számomra az ego (nem a freudi értelemben), az "én" önérték. Önérték azért, mert biztos pont a bizonytalanságban; mert állandóság a folyamatos változások közepette; mert saját magamban bármikor, bármilyen körülmények között menedékre találhatok. Legalább önmagamban hadd legyek biztos, ha már semmi másban nem. Másrészt pedig az "én"-nek még további, az előbbieken túlmutató szerepet is tulajdonítok, ami a szememben képviselt fontosságát még tovább növeli: az ego a megismerés ágense. Ha nincs ego, nincs megismerés. Ha az ego egysége megbomlik, bizonytalanná válik, ugyanezt mondhatjuk el a megismerés lehetőségéről is. Sokszor nagyonis úgy érzem, hogy a világ megértésével kapcsolatos esélyeink finoman szólva csekélyek - ha viszont ehhez még a megfelelő eszközünk, saját egységes, megbonthatatlan tudatunk sem áll rendelkezésre, annak következményei a megismerés szempontjából felbecsülhetetlenek.
Számomra tehát az egyéni integritás felbomlásának lehetősége azért félelmetes, mert a legalapvetőbb értékeimet veszélyeztetni. A tapasztalataim persze azt súgják, hogy ilyesmitől félni ésszerűtlen, hiszen az személyiség egysége egyike a legalapvetőbb tényeknek. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű. Az extrém esetektől (pl. a skizofrénia okozta személyiségtorzulásoktól) eltekintve többek között az indiai kultúra egy jelentős része (ha nem az egésze) valamilyen módon az egyéniség felolvasztására, felszámolására épül. Csak hogy egy - tulajdonképpen elég üdítő - példát említsek: a tantrikus hagyomány szerint a testi szerelem célja a pár tagjainak egymásba olvadása, nem csupán fizikai, hanem "lelki", tudati szinten is. De kevésbé kellemes példák is akadnak: a hinduizmus több ága az Isten iránti önfeladó szeretetet, a buddhizmus egyes irányzatai pedig a személytelen abszolútumba való beleolvadást tekinti az létezés céljának. És bár a felebaráti szeretet eszméjén ("szeresd felebarátodat, mint tenmagadat" - ahol tehát az egyén önmagához való viszonya marad a másokkal való kapcsolatok kiindulási pontja) nevelkedett "mainstream" európai kultúrától ez a gondolat viszonylag idegen, többek között a saját nyelvünkben is találhatunk az egyéniség felbomlását implikáló kifejezéseket (pl.: "egy test, egy lélek" - szokták mondani a nagyon szoros érzelmi kapcsolatban álló emberekre). Az tehát a helyzet, hogy bár a hétköznapi gondolkodás (legalábbis Európában) többnyire természetesnek tekinti a személyiség egységét, az emberiség kultúrkincsét alaposabban megvizsgálva rá kell jönnünk, hogy korántsem az.
És tulajdonképpen tényleg így van: ahogy nincs igazi okunk Isten vagy az istenek, a lélek, az objektív "jó" és még sok más dolog létezését feltételezni, azzal kapcsolatban sem lehetünk biztosak, hogy "én"-ünk felbonthatatlan. Mint írtam, a felbomlás több irányban is lehetséges: elképzelhető, hogy mások képesek behatolni a mi lelki működéseinkbe, mint ahogy az is, hogy nekünk magunknak válik lehetségessé az ego-ból való ki-, és a mások "lelkébe" való belépés. Ahogyan az sem kizárt, hogy (bizonyos) emberi lények képesek a tudatuk összekapcsolására, egybeolvasztására. Egyszóval: az eredeti zárt egység felbontására.
Csak azért, mert a személyes tapasztalataink esetleg ellenük szólnak, nemigen tehetjük meg, hogy a fenti lehetőségeket elvessük. Sajnos. Pedig milyen jó lenne, ha a helyzet legalább saját magunkkal kapcsolatban - egyszerű lenne!
(A fenti problémakör, bár talán meglehetősen elvontnak és irreálisnak tűnik, valóban komolyan foglalkoztat. Ha valakinek van ezzel kapcsolatban bármilyen gondolata, ötlete, nagyon örülnék, ha hozzászólásként megosztaná velünk.)
Mindezt magyarul: a szám eredeti szövege a magány hiányáról, az általam gyártott verzió pedig az egyén önmagába zártságáról szól. Hát, nem mindegy. Ha már az elmúlt napokban annyira belemerültem a különböző félelmeim világgá kürtölésébe, úgy gondoltam, a mostanában legaktuálisabbat is megosztom Veletek: a személyiség integritásával, önmagába zártságával és mások általi megbonthatatlanságával kapcsolatosat.
Sokat gondolkodom az utóbbi időben azon, hogy vajon ez utóbbiak tényleg fennállnak-e. Hogy az egyénnek tényleg csak saját magához van-e hozzáférése, ill. hogy másoknak csakugyan nincs-e lehetőségük behatolni az egyén világába. Hm, ez azért önmagában nem tűnik ijesztő kérdésnek, csupán filozófiainak, nemde? Nos, a dolog félelmetességét számomra az adja, hogy a magam részéről nagyon szeretném tudni, hogy ez az elszigeteltség fennáll - mégis úgy érzem, a bizonyosság elérése ezzel a kérdéssel kapcsolatban (is) problémás. Számomra az a megoldás lenne jobb szó híján "kényelmes", ha az egyén csakugyan önmagába zártan létezne. Több oka is van annak, amiért ezt így gondolom és érzem. Egyrészt számomra az ego (nem a freudi értelemben), az "én" önérték. Önérték azért, mert biztos pont a bizonytalanságban; mert állandóság a folyamatos változások közepette; mert saját magamban bármikor, bármilyen körülmények között menedékre találhatok. Legalább önmagamban hadd legyek biztos, ha már semmi másban nem. Másrészt pedig az "én"-nek még további, az előbbieken túlmutató szerepet is tulajdonítok, ami a szememben képviselt fontosságát még tovább növeli: az ego a megismerés ágense. Ha nincs ego, nincs megismerés. Ha az ego egysége megbomlik, bizonytalanná válik, ugyanezt mondhatjuk el a megismerés lehetőségéről is. Sokszor nagyonis úgy érzem, hogy a világ megértésével kapcsolatos esélyeink finoman szólva csekélyek - ha viszont ehhez még a megfelelő eszközünk, saját egységes, megbonthatatlan tudatunk sem áll rendelkezésre, annak következményei a megismerés szempontjából felbecsülhetetlenek.
Számomra tehát az egyéni integritás felbomlásának lehetősége azért félelmetes, mert a legalapvetőbb értékeimet veszélyeztetni. A tapasztalataim persze azt súgják, hogy ilyesmitől félni ésszerűtlen, hiszen az személyiség egysége egyike a legalapvetőbb tényeknek. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű. Az extrém esetektől (pl. a skizofrénia okozta személyiségtorzulásoktól) eltekintve többek között az indiai kultúra egy jelentős része (ha nem az egésze) valamilyen módon az egyéniség felolvasztására, felszámolására épül. Csak hogy egy - tulajdonképpen elég üdítő - példát említsek: a tantrikus hagyomány szerint a testi szerelem célja a pár tagjainak egymásba olvadása, nem csupán fizikai, hanem "lelki", tudati szinten is. De kevésbé kellemes példák is akadnak: a hinduizmus több ága az Isten iránti önfeladó szeretetet, a buddhizmus egyes irányzatai pedig a személytelen abszolútumba való beleolvadást tekinti az létezés céljának. És bár a felebaráti szeretet eszméjén ("szeresd felebarátodat, mint tenmagadat" - ahol tehát az egyén önmagához való viszonya marad a másokkal való kapcsolatok kiindulási pontja) nevelkedett "mainstream" európai kultúrától ez a gondolat viszonylag idegen, többek között a saját nyelvünkben is találhatunk az egyéniség felbomlását implikáló kifejezéseket (pl.: "egy test, egy lélek" - szokták mondani a nagyon szoros érzelmi kapcsolatban álló emberekre). Az tehát a helyzet, hogy bár a hétköznapi gondolkodás (legalábbis Európában) többnyire természetesnek tekinti a személyiség egységét, az emberiség kultúrkincsét alaposabban megvizsgálva rá kell jönnünk, hogy korántsem az.
És tulajdonképpen tényleg így van: ahogy nincs igazi okunk Isten vagy az istenek, a lélek, az objektív "jó" és még sok más dolog létezését feltételezni, azzal kapcsolatban sem lehetünk biztosak, hogy "én"-ünk felbonthatatlan. Mint írtam, a felbomlás több irányban is lehetséges: elképzelhető, hogy mások képesek behatolni a mi lelki működéseinkbe, mint ahogy az is, hogy nekünk magunknak válik lehetségessé az ego-ból való ki-, és a mások "lelkébe" való belépés. Ahogyan az sem kizárt, hogy (bizonyos) emberi lények képesek a tudatuk összekapcsolására, egybeolvasztására. Egyszóval: az eredeti zárt egység felbontására.
Csak azért, mert a személyes tapasztalataink esetleg ellenük szólnak, nemigen tehetjük meg, hogy a fenti lehetőségeket elvessük. Sajnos. Pedig milyen jó lenne, ha a helyzet legalább saját magunkkal kapcsolatban - egyszerű lenne!
(A fenti problémakör, bár talán meglehetősen elvontnak és irreálisnak tűnik, valóban komolyan foglalkoztat. Ha valakinek van ezzel kapcsolatban bármilyen gondolata, ötlete, nagyon örülnék, ha hozzászólásként megosztaná velünk.)
2012. augusztus 15., szerda
Gondolatok az éjszaka közepéről
Őszintén érdekel, vajon hány olyan ember van, aki következetesen komolyan veszi az egyén halál utáni megsemmisülésének lehetőségét. Aki képes erre, akinek van mersze ehhez. Tegnap éjjel - noha tulajdonképpen aludni szerettem volna - rá kellett jönnöm, hogy én nem hozzájuk tartozom. Félig rettegve, félig derűsen elfilozofálgatok arról, hogy ugyan milyen lehetőségei vannak a halál utáni létezésnek - a másik lehetőséggel, a semmivé válással azonban nagyon ritkán számolok igazán.
A megsemmisülés... Ha a vele kapcsolatos, nem teljesen indokolt félelmeimet - hiszen, ha megszűnünk, már semmit sem fogunk érezni - félre tudom tolni egy időre, nem érzek mást, csak kimondhatatlan űrt. Ürességet. Amire nem lehet szavakat találni, hiszen a semmiben semmi sincs, amit szóvá formálhatnánk. A semmiben nincs semmi. Mi sem leszünk, ha egyszer magába szippant bennünket.
Ilyenkor szeretném hinni, hogy létezik az Isten. De ugyan mi keresnivalója lenne Istennek ebben a világban?! Bár kétségbeesett pillanataimban az Ő gondolatához menekülök, valójában egyre kevésbé tartom elképzelhetőnek, hogy Isten áll a világ mögött. Akkor már inkább a merő, személytelen véletlen. Abszurd elképzelés? Istené is az. Csak az előbbi valahogy valószínűbbnek tűnik.
Egy Isten nélküli világban szembenézni a megsemmisülés elkerülhetetlenségével - tudom, hogy nem kellene, de ez a gondolat iszonyatos félelemmel tölt el.
A megsemmisülés... Ha a vele kapcsolatos, nem teljesen indokolt félelmeimet - hiszen, ha megszűnünk, már semmit sem fogunk érezni - félre tudom tolni egy időre, nem érzek mást, csak kimondhatatlan űrt. Ürességet. Amire nem lehet szavakat találni, hiszen a semmiben semmi sincs, amit szóvá formálhatnánk. A semmiben nincs semmi. Mi sem leszünk, ha egyszer magába szippant bennünket.
Ilyenkor szeretném hinni, hogy létezik az Isten. De ugyan mi keresnivalója lenne Istennek ebben a világban?! Bár kétségbeesett pillanataimban az Ő gondolatához menekülök, valójában egyre kevésbé tartom elképzelhetőnek, hogy Isten áll a világ mögött. Akkor már inkább a merő, személytelen véletlen. Abszurd elképzelés? Istené is az. Csak az előbbi valahogy valószínűbbnek tűnik.
Egy Isten nélküli világban szembenézni a megsemmisülés elkerülhetetlenségével - tudom, hogy nem kellene, de ez a gondolat iszonyatos félelemmel tölt el.
2012. augusztus 13., hétfő
Metafizikai félelmeim
Elképzelhetőek a világnak olyan lehetséges működési módjai, amelyeket még véletlenül sem szeretnék igaznak tudni. A mostani bejegyzésben ezek közül fogok ismertetni néhányat. A dolgot igazán nyugtalanítóvá azt teszi, hogy - ahogy ezt a metafizikában már megszokhattuk - egyik lehetőséget sem tudjuk kizárni. Ha valaki úgy gondolja, hogy ilyen gondolatok olvasása kibillentené a lelki egyensúlyából, annak javaslom, hogy ugorjon inkább a következő bejegyzésre.
Ami abszurd, az lehetséges. Ez az, ami igazán ijesztő.
- "Egyedül-lét": Meglehetősen régi gondolat, a filozófiatörténet során már többen kísérleteztek vele. Arról van szó, hogy az ember sosem lehet biztos abban, hogy rajta, egészen pontosan a saját tudatán kívül bármi is létezik a világon (bár igazából a tudatunk létezésében sem lehetünk teljesen biztosak, de ebbe most nem szeretnék belemenni, a dolog így is éppen elég ijesztő). Természetesen érdekes kérdés, hogy hogyan állhatna az egész mindenség egyetlen, illúziókat gyártó tudatból (és hogy miből épülne fel ez a tudat, honnan származnának a képzetei stb.); azonban, mivel az abszurd világmagyarázatok - legalábbis szerintem - pusztán abszurditásuk okán nem zárhatók ki, így sajnos csakugyan nem lehetünk biztosak abban, hogy nem a tudatunk az egyetlen létező. Ugyancsak nincs okunk elvetni azt az ötletet, hogy ilyen egyedüli létezőként egész működésünket holmi véletlen szabályozza: a véletlen szabja meg, vajon örökké létezünk-e vagy egyszer semmivé válunk, ahogyan képzeteink tartalmát is. Mindemellett, mivel rajtunk kívül csak a semmi "nem-létezne", létünket a totális magány állapota jellemezné. Az eddigiek alapján, azt hiszem, nem szorul különösebb magyarázatra, hogy miért okozott nekem ez a lehetőség már oly sok nehéz percet (régebben meglehetősen búskomor napokat is).
- A végtelen idő megtapasztalása: Tudom, tudom. Az idő jó talán egyáltalán nem úgy működik, ahogyan a saját mindennapi lineáris időtapasztalatunk alapján elképzeljük. Vessük most el azonban a fizika erre vonatkozó megállapításait, és ragaszkodjunk az abszurditások lehetőségéhez (miért ne tennénk?)! Tegyük fel először is, hogy az idő pontosan olyan módon működik, ahogyan életünk során természetesnek tekintjük: a múlttól a jövő felé, egy irányban halad előre, a múltbeli végtelentől a jövőbeni végtelenig. (Itt most feltételezzük az idő abszolút végtelenségét, ami tehát mind "visszafelé", mind "előrefelé" végtelen. Lehetséges, hogy a "valós" fizikai idő nem így működik, de mivel ezen pontban egy a fizikaitól egészen eltérő létszféra létezését is feltételezni fogjuk, nem lesz nehéz elképzelnünk, hogy ez utóbbiban ténylegesen a leírt módon működő lineáris idő uralkodik.). Tegyük fel továbbá, hogy az emberben van egy bizonyos nem-anyagi jellegű szubsztancia, amit vallásos körökben leggyakrabban léleknek neveznek. És tegyük fel azt is, hogy az előbb definiált lélek a halál után is fennmarad és tehetetlenül vár a sorsára. A kérdés a következő: mi van, ha a lélek sorsa az idő végtelenségének megtapasztalása, anélkül azonban, hogy az életünk során is alkalmazott időszemléletből ki tudna vetkőzni? Ez ugyanazt jelentené, mintha valamelyikünkkel hirtelen közölnék, hogy ő bizony örökké fog élni. Szeretnénk egy ilyen ember helyében lenni? Valószínűleg nem, én legalábbis biztosan nem. A végtelen gondolata a véges léthez "szokott" ember számára iszonytató, feldolgozhatatlan, megérthetetlen. Ha ilyen tudatállapotban kellene szembenéznünk saját végtelen létünk tényével, az... nos, az kimondhatatlanul borzalmas lenne. Az elképzelés elviselhetetlensége még fokozható, ha arra gondolunk: lehet, hogy igazuk van a lélekvándorlást hirdető keleti tanoknak, azonban az egymást követő életek, az időhöz kötött létbe való ismételt "leszállás" nem más, mint kétségbeesett menekülés saját öröklétünk tudatától. A felejtés, a figyelemelterelés eszköze, kábítószer. Kérdések persze ezen elképzelés esetében is felmerülnek: ha így is van, mi vagy ki rendezi úgy a világot, hogy a "lelkeknek" ilyen elviselhetetlen sorssal kelljen szembenézniük? Ez is a véletlen műve? "Megélt-e" már a lélek egy végtelenségnyi időt a múltban, és ha igen, vajon miért retteg saját örökké tartó jövőjétől? Ha ellenben a lélek nem létezett mindig, mi garantálja, hogy jövőbeli létezése örök lesz? A feltehető kérdéseket, bizonyítékok híján, tetszés szerint megválaszolhatjuk. Ahogyan azt is, hogy elképzelhetőnek tartjuk-e a világ ilyetén működését. Bizonyítékunk sem mellette, sem ellene nincs. Az abszurditás, jellegéből fakadóan, ellenáll a racionális megértési törekvéseknek.
- Tudattalan lélekvándorlás: Az utolsó elképzelés, amit most ismertetni szeretnék, némiképp kapcsolódik az előző pontban leírtakhoz. Itt is feltételeznünk kell az "anyagtalan" lélek - legalább a jövő irányában - örök létezését, valamint a lélekvándorlás tanának igaz voltát. Eszerint azonban az egymást követő életek nem valamiféle menekülési útvonalat jelentenek, hanem csupán egyfajta tehetetlenségi erőből fakadnak. A lélek tudattalanul, ismeretlen eredetű mechanizmusoknak kiszolgáltatva kerül egyik életéből a másikba - miközben sosem fogja megtudni, hogy ő maga örökké létezik, és hogy előtte-mögötte végtelen számú élet volt, van és lesz. A három közül talán ez a gondolatkísérlet tűnik elsőre a legkevésbé ijesztőnek, számomra azonban mégis hátborzongató érzés belegondolni, hogy esetleg így is lehet. A kellemetlen érzést fokozza, ha az ember - hozzám hasonlóan - nem igazán van oda a létezés folyamatos kiszolgáltatottságot "garantáló" intézményéért - az események kiszámíthatatlanságáért, a veszteség folyamatos lehetőségéért, a halál (jelen elképzelés szerint számunkra soha nem megismerhető, így örökre szólóan félelmetes) gondolatáért. Az előző gondolatkísérleteknél látottakhoz hasonló kérdések természetesen jelen esetben is feltehetőek, ezeket itt az önismétlés elkerülése érdekében külön nem részletezem. Ahogy már eddig is láttuk-elfogadtuk, végső soron úgysem tehetünk fel olyan kérdést, ami az abszurditást ellehetetlenítené - hiszen önmagában lehetetlen, azonban ennek ellenére nem kizárható.
Ami abszurd, az lehetséges. Ez az, ami igazán ijesztő.
2012. július 10., kedd
Öregszem, vagy mi...
Szebben úgy lehetne mondani: érek; a megnevezés azonban mit sem változtat azon, amit közölni próbálok. Bár még nem találtam ősz szálat a hajamban, az utóbbi időben észrevettem magamon egy kezdődő, de fontosnak ígérkező változást: mintha kevésbé félnék a haláltól. Pontosabban, mintha kezdeném átértékelni a halál tényét. Az összefeszültség-mennyiségem ("feszültség", hű, de jó szó - erről még szeretnék írni, bár már biztos nem ma este) ezzel ugyan nem csökken, de a hangsúly mintha mostanában a korábbiakhoz képest eltolódott volna. Mondhatni, egy csöppet talán intellektualizálódott a halálfelfogásom. Hm...
Két dolog történt az utóbbi időben, ami ebbe az irányba hathatott: egyrészt több, általam ismert ember földi útja is véget ért, másrészt elkezdtem blogot olvasni és írni. Elég bizarr kombináció.
Bár kifejezetten utálok gyerekkori emlékeket idézgetni, egy furcsa jelenetsorozat jutott eszembe a napokban: régi-régi átsírt esték és éjszakák, amikor a haláltól való félelmemben próbáltam anyám szavaiban vigaszt találni, sikertelenül. Bár nagyon jól tudom, hogy a mai napig anyám szinte az egyetlen, aki érti (mert maga is nagyon jól ismeri) azt a gyomorforgató, jéghideg, őrjítő félelmet, amit a meghalással kapcsolatban érezni tudok, mindig olyasmivel próbált vigasztalni, ami számomra nem sokat jelentett: hogy majd akkor fogok elkezdeni kevésbé félni a haláltól, ha már egyre többen kezdenek elmenni a környezetemből. És furcsa, de mintha bizonyos szempontból tényleg így lenne. Hihetetlenül szerencsésnek tartom magam, hogy úgy érhettem el a felnőttkort, hogy senki sem halt meg azok közül, akik közel(ebb) állnak hozzám. Természetesen tudom, hogy ilyesmi bármelyik pillanatban bekövetkezhet, de talán ma már könnyebben fogom tudni mindezt kezelni, mint korábban tudtam volna. Az elmúlt egy-két évben viszont sorozatosan értek az élet végéhez olyan emberek, akiket, ha nem is közelről, de látásból, lépcsőházi-utcai beszélgetésekből, írásaikból ismertem. Három szomszédom, egy tanárom, néhány kedvelt íróm - ők jutnak eszembe elsőként. És valahogy, ha rájuk gondolok, az a gondolat férkőzik be az elmémbe, hogy lám, ők már túl vannak rajta. Hogy túl lehet lenni rajta. Mint egy vizsgán, egy műtéten, egy kellemetlen beszélgetésen. Csak a halálnak, az utóbbiakkal ellentétben, talán emléke sem marad az "átélő" szubjektumban. Legalábbis, ha az öntudat megsemmisül, akkor biztosan nem. Ha nem semmisül meg, akkor... - nos, akkor majd kiderül, milyen emléket hagy maga után a meghalás, a "túl vagyunk rajta" azonban ekkor is érvényes marad, sőt, ekkor érvényes igazán. Amikor úgy érzem, mintha csökkenne bennem a halálfélelem, ezek gondolatok éltetik bennem az enyhülés sejtelmét. Racionalizálok. Elsőre olyan furcsa ez a felismerés, mintha nem is én lennék az, aki ezt leírja. Aztán rájövök, hogy nagyon is én vagyok. Még inkább én vagyok, mint az a rettegő kislány, aki lassan hátrálni kezd az elmém egy távoli zugába, hogy átadja a helyét valaki másnak - valakinek, akit még én sem ismerek igazán. De akinek barnás fürtjei között már megcsillan néhány ezüstös tincs. Aki képes a világot, mint számára érthetetlen, örvénylésében is hallgató kavargást szemlélni, és aki lassan rájön, hogy ez a hallgatás nem változik sem akkor, ha ő maga - a Valaki - él, sem akkor, ha meghal. Hogy ugyanaz a néma megfoghatatlanság veszi körül már most, mint ami majd akkor is, ha földi útja egyszer véget ér. Hogy nem a halál - a "vizsga", a "műtét", a "kínos beszélgetés" - ad igazi okot a rémületre, hanem a világ maga. Hogy valójában ez az ismeretlenség az, amivel kezdenie kell valamit (de vajon mit?), nem pedig a halál.
Hogy mi köze mindehhez a blogolvasásnak-írásnak? Meglepően sok. Amióta közelebbről elkezdtem ismerkedni a műfajjal, két dologgal gazdagodtam. Egyrészt folyamatosan értesülök mások témába vágó véleményéről, ami a hétköznapi kommunikáció során, lássuk be, nehezen érhető el ilyen koncentrált formában. Mások gondolatai pedig - tanítanak. Nem kioktatnak, nem becsmérelnek, hanem egyszerűen átgondolásra kínálják magukat, kíváncsi és némi intellektuális önmarcangolásra hajlamos emberként pedig nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy csakugyan így is tegyek.:) Ez a "blogolás" egyik nagy előnye. A másik az, hogy, mivel szeretném, ha az eszmefuttatásaimat mások számára is többé-kevésbé fogyasztható formában sikerülne közölnöm, rákényszerülök arra, hogy a mondanivalómat logikusan végigvezessem magamban (is). Mert a nyelv már csak ilyen: ha értelmes kommunikációra akarjuk használni, legalább egy minimális szinten alkalmazkodnunk kell a logika szabályaihoz - nem csak olyan értelemben, hogy a mondatainknak legyen egy ésszerű szerkezete, hanem úgy is, hogy a mondandónk lehetőség szerint ne legyen önellentmondásos, legyen eleje és vége, egyszóval logikus legyen. Egy ilyen szövegszerkezet felépítése pedig egyszerűen kényszerítő erőként hat azirányba, hogy azt, amit leírunk, újra és újra átgondoljuk. Az, hogy hol többé, hol kevésbé élvezhető irományokat rakosgatok fel egy Isten háta mögötti (úgy szó szerint:D) blogra, segít, hogy rendszerezettebben legyenek a gondolataim, hogy jobban fel tudjam dolgozni az élményeimet, benyomásaimat. Akár a halállal kapcsolatosakat is.
Két dolog történt az utóbbi időben, ami ebbe az irányba hathatott: egyrészt több, általam ismert ember földi útja is véget ért, másrészt elkezdtem blogot olvasni és írni. Elég bizarr kombináció.
Bár kifejezetten utálok gyerekkori emlékeket idézgetni, egy furcsa jelenetsorozat jutott eszembe a napokban: régi-régi átsírt esték és éjszakák, amikor a haláltól való félelmemben próbáltam anyám szavaiban vigaszt találni, sikertelenül. Bár nagyon jól tudom, hogy a mai napig anyám szinte az egyetlen, aki érti (mert maga is nagyon jól ismeri) azt a gyomorforgató, jéghideg, őrjítő félelmet, amit a meghalással kapcsolatban érezni tudok, mindig olyasmivel próbált vigasztalni, ami számomra nem sokat jelentett: hogy majd akkor fogok elkezdeni kevésbé félni a haláltól, ha már egyre többen kezdenek elmenni a környezetemből. És furcsa, de mintha bizonyos szempontból tényleg így lenne. Hihetetlenül szerencsésnek tartom magam, hogy úgy érhettem el a felnőttkort, hogy senki sem halt meg azok közül, akik közel(ebb) állnak hozzám. Természetesen tudom, hogy ilyesmi bármelyik pillanatban bekövetkezhet, de talán ma már könnyebben fogom tudni mindezt kezelni, mint korábban tudtam volna. Az elmúlt egy-két évben viszont sorozatosan értek az élet végéhez olyan emberek, akiket, ha nem is közelről, de látásból, lépcsőházi-utcai beszélgetésekből, írásaikból ismertem. Három szomszédom, egy tanárom, néhány kedvelt íróm - ők jutnak eszembe elsőként. És valahogy, ha rájuk gondolok, az a gondolat férkőzik be az elmémbe, hogy lám, ők már túl vannak rajta. Hogy túl lehet lenni rajta. Mint egy vizsgán, egy műtéten, egy kellemetlen beszélgetésen. Csak a halálnak, az utóbbiakkal ellentétben, talán emléke sem marad az "átélő" szubjektumban. Legalábbis, ha az öntudat megsemmisül, akkor biztosan nem. Ha nem semmisül meg, akkor... - nos, akkor majd kiderül, milyen emléket hagy maga után a meghalás, a "túl vagyunk rajta" azonban ekkor is érvényes marad, sőt, ekkor érvényes igazán. Amikor úgy érzem, mintha csökkenne bennem a halálfélelem, ezek gondolatok éltetik bennem az enyhülés sejtelmét. Racionalizálok. Elsőre olyan furcsa ez a felismerés, mintha nem is én lennék az, aki ezt leírja. Aztán rájövök, hogy nagyon is én vagyok. Még inkább én vagyok, mint az a rettegő kislány, aki lassan hátrálni kezd az elmém egy távoli zugába, hogy átadja a helyét valaki másnak - valakinek, akit még én sem ismerek igazán. De akinek barnás fürtjei között már megcsillan néhány ezüstös tincs. Aki képes a világot, mint számára érthetetlen, örvénylésében is hallgató kavargást szemlélni, és aki lassan rájön, hogy ez a hallgatás nem változik sem akkor, ha ő maga - a Valaki - él, sem akkor, ha meghal. Hogy ugyanaz a néma megfoghatatlanság veszi körül már most, mint ami majd akkor is, ha földi útja egyszer véget ér. Hogy nem a halál - a "vizsga", a "műtét", a "kínos beszélgetés" - ad igazi okot a rémületre, hanem a világ maga. Hogy valójában ez az ismeretlenség az, amivel kezdenie kell valamit (de vajon mit?), nem pedig a halál.
Hogy mi köze mindehhez a blogolvasásnak-írásnak? Meglepően sok. Amióta közelebbről elkezdtem ismerkedni a műfajjal, két dologgal gazdagodtam. Egyrészt folyamatosan értesülök mások témába vágó véleményéről, ami a hétköznapi kommunikáció során, lássuk be, nehezen érhető el ilyen koncentrált formában. Mások gondolatai pedig - tanítanak. Nem kioktatnak, nem becsmérelnek, hanem egyszerűen átgondolásra kínálják magukat, kíváncsi és némi intellektuális önmarcangolásra hajlamos emberként pedig nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy csakugyan így is tegyek.:) Ez a "blogolás" egyik nagy előnye. A másik az, hogy, mivel szeretném, ha az eszmefuttatásaimat mások számára is többé-kevésbé fogyasztható formában sikerülne közölnöm, rákényszerülök arra, hogy a mondanivalómat logikusan végigvezessem magamban (is). Mert a nyelv már csak ilyen: ha értelmes kommunikációra akarjuk használni, legalább egy minimális szinten alkalmazkodnunk kell a logika szabályaihoz - nem csak olyan értelemben, hogy a mondatainknak legyen egy ésszerű szerkezete, hanem úgy is, hogy a mondandónk lehetőség szerint ne legyen önellentmondásos, legyen eleje és vége, egyszóval logikus legyen. Egy ilyen szövegszerkezet felépítése pedig egyszerűen kényszerítő erőként hat azirányba, hogy azt, amit leírunk, újra és újra átgondoljuk. Az, hogy hol többé, hol kevésbé élvezhető irományokat rakosgatok fel egy Isten háta mögötti (úgy szó szerint:D) blogra, segít, hogy rendszerezettebben legyenek a gondolataim, hogy jobban fel tudjam dolgozni az élményeimet, benyomásaimat. Akár a halállal kapcsolatosakat is.
2012. június 9., szombat
Nem szeretem, mikor hirtelen feladatok nélkül maradok. Még egy rövid időre sem. Számomra egy-egy kemény munkával töltött időszak vége nem a megkönnyebbülést hozza el, hanem a kétségbeesést.
Hirtelen nincs, ami szabályozott mederbe terelje a gondolataimat. Ilyenkor pedig még a szokásosnál is gyakrabban felsejlik közöttük az a gondolat, ami elől csaknem két évtizede menekülni próbálok: a halálé. Iszonyodom tőle. És iszonyodom az élettől is, amelynek minden pillanata mögött ott susog a halál lehelete. A halálé - az ismeretlené. Talán nem is érdekelne, hogy egyszer vége lesz az életnek, ha tudnám, mi vár utána.
Életemnek eddig mindössze egyetlen olyan szakasza volt, amikor ideiglenesen meg tudtam szabadulni a halálfélelemtől - amikor hívő voltam. Emlékszem az akkori estékre: hazafele tartva a templomból, olyan megnyugtatónak, olyan könnyűnek tűnt minden. Isten tekintetét éreztem a városon, a házakon, a többi emberen, magamon. Boldog voltam, hogy Ő van, és hogy szolgálhatom.
Mára sok minden világosabb lett a számomra, én magam pedig sokkal szomorúbb. Rájöttem, hogy Istent én teremtettem a magam vigasztalására. A világ megfejtése mostanra egy matematikai problémává vált a számomra: vagy van "ott" valami, vagy nincs, vagy olyasmi a világ problémájának megoldása, amit még ilyen nagyon általánosan sem tudok megragadni. A három lehetőség közül egy irányába sincs egy porszemnyi bizonyítékom sem. Rettenetesen félek.
Azt hiszem, az egyetlen értelmes dolog, amit az ember tehet, hogy amint képessé válik a gondolkodásra és átlátja a helyzetét, megöli magát. Végülis csak az elkerülhetetlent hozza közelebb ezzel, néhány évnyi-évtizednyi halál-meghatározta felesleges létet kiiktatva. Tudom, hogy ez a helyes, de én ehhez gyáva vagyok. Cserébe - ha hinnék bármiben is, azt mondanám, talán büntetésül - élni sem merek. Az eddigi huszonyegynéhány évem jelentős része rettegésben telt, és ez alighanem így is fog maradni. Meglehet, meg is érdemlem. Viszont, bár talán nevetséges, hogy ezzel próbálom védeni magam, még mindig kevésbé vagyok gyáva, mint az emberek többsége. Én be merem látni az élet értelmetlenségét, mások ellenben eljátsszák, hogy az övéknek van értelme. Ez sajnos nevetséges és aljas hazugság, bármennyire is bele tudják élni magukat az emberek. Sajnos bármit teszünk, azt a nem-lét ellenében, ahhoz viszonyítva tesszük: így szeretünk, így alkotunk, így próbálunk életben maradni és életben tartani. Gátlástalanul élőködünk a saját nyomorúságunkon, noha jól tudjuk, hogy egyszer (talán a következő percben) nem lesz más választásunk, mint átadni magunkat - és mindent, amiért éltünk - az ismeretlennek. Nem, nem a megsemmisülésnek: nagy megkönnyebbülésemre szolgálna, ha biztosan kijelenthetném, hogy a semmivé válás ránk, de hol a bizonyíték arra, hogy így lesz? Csakis a vaksötét ismeretlennek, amit jelenlegi helyzetünkben fantáziánkon és reményeinken kívül semmivel sem közelíthetünk meg.
Azt kívánom, bár sohasem születtem volna meg. Az, amit így veszítenék, messze elmaradna attól a szenvedéstől, amit az ismeretlentől az ismeretlenig tartó életem okoz. Ha pedig már létezem, elég bátornak kellene lennem ahhoz, hogy ennek az állapotnak azonnal véget vessek, hogy méltósággal szembenézzek azzal, amivel egyszer úgyis szembe kell nézni. Ehhez képest itt vagyok, ha másoknál talán kevésbé is, de részt veszek a közös élet-hazugságban, és mindezzel magamnak is, másoknak is csak ártok. Undorító, gyáva, nyomorult féreg vagyok magam is.
Hirtelen nincs, ami szabályozott mederbe terelje a gondolataimat. Ilyenkor pedig még a szokásosnál is gyakrabban felsejlik közöttük az a gondolat, ami elől csaknem két évtizede menekülni próbálok: a halálé. Iszonyodom tőle. És iszonyodom az élettől is, amelynek minden pillanata mögött ott susog a halál lehelete. A halálé - az ismeretlené. Talán nem is érdekelne, hogy egyszer vége lesz az életnek, ha tudnám, mi vár utána.
Életemnek eddig mindössze egyetlen olyan szakasza volt, amikor ideiglenesen meg tudtam szabadulni a halálfélelemtől - amikor hívő voltam. Emlékszem az akkori estékre: hazafele tartva a templomból, olyan megnyugtatónak, olyan könnyűnek tűnt minden. Isten tekintetét éreztem a városon, a házakon, a többi emberen, magamon. Boldog voltam, hogy Ő van, és hogy szolgálhatom.
Mára sok minden világosabb lett a számomra, én magam pedig sokkal szomorúbb. Rájöttem, hogy Istent én teremtettem a magam vigasztalására. A világ megfejtése mostanra egy matematikai problémává vált a számomra: vagy van "ott" valami, vagy nincs, vagy olyasmi a világ problémájának megoldása, amit még ilyen nagyon általánosan sem tudok megragadni. A három lehetőség közül egy irányába sincs egy porszemnyi bizonyítékom sem. Rettenetesen félek.
Azt hiszem, az egyetlen értelmes dolog, amit az ember tehet, hogy amint képessé válik a gondolkodásra és átlátja a helyzetét, megöli magát. Végülis csak az elkerülhetetlent hozza közelebb ezzel, néhány évnyi-évtizednyi halál-meghatározta felesleges létet kiiktatva. Tudom, hogy ez a helyes, de én ehhez gyáva vagyok. Cserébe - ha hinnék bármiben is, azt mondanám, talán büntetésül - élni sem merek. Az eddigi huszonyegynéhány évem jelentős része rettegésben telt, és ez alighanem így is fog maradni. Meglehet, meg is érdemlem. Viszont, bár talán nevetséges, hogy ezzel próbálom védeni magam, még mindig kevésbé vagyok gyáva, mint az emberek többsége. Én be merem látni az élet értelmetlenségét, mások ellenben eljátsszák, hogy az övéknek van értelme. Ez sajnos nevetséges és aljas hazugság, bármennyire is bele tudják élni magukat az emberek. Sajnos bármit teszünk, azt a nem-lét ellenében, ahhoz viszonyítva tesszük: így szeretünk, így alkotunk, így próbálunk életben maradni és életben tartani. Gátlástalanul élőködünk a saját nyomorúságunkon, noha jól tudjuk, hogy egyszer (talán a következő percben) nem lesz más választásunk, mint átadni magunkat - és mindent, amiért éltünk - az ismeretlennek. Nem, nem a megsemmisülésnek: nagy megkönnyebbülésemre szolgálna, ha biztosan kijelenthetném, hogy a semmivé válás ránk, de hol a bizonyíték arra, hogy így lesz? Csakis a vaksötét ismeretlennek, amit jelenlegi helyzetünkben fantáziánkon és reményeinken kívül semmivel sem közelíthetünk meg.
Azt kívánom, bár sohasem születtem volna meg. Az, amit így veszítenék, messze elmaradna attól a szenvedéstől, amit az ismeretlentől az ismeretlenig tartó életem okoz. Ha pedig már létezem, elég bátornak kellene lennem ahhoz, hogy ennek az állapotnak azonnal véget vessek, hogy méltósággal szembenézzek azzal, amivel egyszer úgyis szembe kell nézni. Ehhez képest itt vagyok, ha másoknál talán kevésbé is, de részt veszek a közös élet-hazugságban, és mindezzel magamnak is, másoknak is csak ártok. Undorító, gyáva, nyomorult féreg vagyok magam is.
Címkék:
etika,
félelem,
Isten,
nyavalygás,
öngyilkosság,
vallás
2012. május 1., kedd
Szenvedhet-e Isten?
Van egy (sok:) kérdés, ami időről időre felmerül bennem: ha, teszem azt, létezik Isten, vajon milyen érzései lehetnek?
Sokszor elképzelem, milyen lenne, ha én magam
lennék Isten. Az igazat megvallva, ilyenkor nem egy meglehetősen
elszomorító lehetőség is felmerül bennem: lehet, hogy szomorúság,
szenvedés, magány lenne az osztályrészem? Igen, Isten magányának a
gondolata az, ami a legjobban megérint. Gondoljunk csak bele: sokak
szerint Isten a maga képére teremtett bennünket, ahhoz pedig, hogy mi,
emberek, képesek vagyunk a szenvedésre, kétség sem fér. Lehetséges, hogy
Ő a mi szenvedéseink abszolút formáját hordozza?! Lehetséges, hogy a
végtelenség iszonyata, a lét általános negativitása (nincs jobb szavam
erre) csak az ő vállát nyomja - most és mindig, minden ok nélkül,
"csak"? Önmagát nem változtathatja meg (már ha valóban mindentudó és
mindenható, ezeket a tulajdonságait ugyanis nem adhatja fel anélkül,
hogy a létezése önellentmondásossá ne válna), nem szűnhet meg létezni (mivel öngyilkossága az örökkévalóság tulajdonságának feladását jelentené), és mindezen terheket teljesen egyedül viseli. Nincs senki, akivel megoszthatná a fájdalmát; senki, aki hozzá hasonló. A mindenség nem más, mint az Ő unalmas játékszere, esetleg az egész világ Ő maga. Rajta kívül nincs abszolút létező. Abszolút lét - abszolút magány - abszolút fájdalom. Ez "jutott" Istennek.
Ne legyen igazam. Nem is állítom, hogy így lenne, ennek ellenére hangot szerettem volna adni ezeknek az aggodalmaimnak. Ugyanakkor arra az esetre, ha a gondolatmenetemnek netán mégis köze lenne a valósághoz, azt kell mondanom: nem akarom, hogy Isten létezzen. Ha a fent írtak igazak lennének, Isten szenvedéseit nem lehetne szavakba önteni, Ő pedig maga lenne a legszerencsétlenebb létező a világon - akinek a fájdalmához képest a mieink egyszerűen eltörpülnének.
Mit gondoltok? Képes lehet Isten a szenvedésre?
Ne legyen igazam. Nem is állítom, hogy így lenne, ennek ellenére hangot szerettem volna adni ezeknek az aggodalmaimnak. Ugyanakkor arra az esetre, ha a gondolatmenetemnek netán mégis köze lenne a valósághoz, azt kell mondanom: nem akarom, hogy Isten létezzen. Ha a fent írtak igazak lennének, Isten szenvedéseit nem lehetne szavakba önteni, Ő pedig maga lenne a legszerencsétlenebb létező a világon - akinek a fájdalmához képest a mieink egyszerűen eltörpülnének.
Mit gondoltok? Képes lehet Isten a szenvedésre?
2012. április 30., hétfő
"Reménytelenül"
Ez a bejegyzés nem kifejezetten a saját gondolataimról fog szólni - illetve csak annyiban, amennyiben pár mondatot fűznék az alább közölt vershez. Nagyon rövid leszek: szerintem ez a néhány sor maga a papírra vetett zsenialitás. József Attila "Reménytelenül" című verséről van szó, ami számomra tökéletes kifejezője annak, amit az ember néha a megfejt(het)etlen világot szemlélve érez. Ezért is kap helyet itt. Jöjjön tehát a vers:
József Attila: Reménytelenül
Lassan,
tünődve
Az ember
végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így
próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán
ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Vas-színű
égboltban...
Vas-színű
égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -
Bennem a
mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -
Bajszom mint
telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -
Egyébként, ha van, akit érdekel, szívesen írnék valami elemzés-félét is arról, hogy számomra mit jelent ez a vers. Addig is jó emésztgetést kívánok hozzá (szerintem nem könnyű feldolgozni)!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)