A szokásosnál kissé kevésbé elvont fejtegetés következik. Előrebocsátom, hogy az alább írtak - sajnos - valós eseménysoron alapulnak, ezért talán nem érdektelen elgondolkodni rajtuk.
Hol volt, hol nem volt, egy világvégi kis falu szélén élt egyszer egy Úriember. Úriember - tudta ezt az egész falu - a semmirekellő ember mintapéldánya volt: "lopott, csalt, hazudott", ahogy mondani szokás. Meg ivott is, de azt sokat. Az ismerősök sokszor - gyakran Úriember feleségével együtt - napokig nem tudták átlépni emberünk kis házának ajtaját, mivel Úriember az alkoholmámor elmúltáig nem volt hajlandó látogatókat fogadni. A házhoz tartozó hatalmas kertet felvetette a fű, az elvadult növényzet: Úriember sajnos nehezen viselte a munka terheit. Nem is próbálkozott vele sokat, sem otthon, sem máshol. Hogy a falu népe mennyire tisztában volt mindezzel, mi sem bizonyítja jobban, minthogy többen nyakkitekerést és egyéb kezeléseket ígértek neki arra az esetre, ha netán egyes ténykedései a környéken élők ellen irányulnának.
Aztán egy napon Úriembert elvitte a májzsugor. Kínos halál, a falu népének szíve rögtön meg is esett rajta. Noha az utóbbi időben már egyre kevesebben szóltak Úriemberhez, a búcsúztatón bizony csapatostul jelentek meg a falubeliek. A búcsúbeszédet, mely egy élet idő előtti és értelmetlen kihunyásáról szólt, meghatódva hallgatták végig. A szertartás végén az emberek mély együttérzésükről biztosították Úriember özvegyét, hogy nem lesz többé ki miatt két műszakban dolgoznia, és az éjszakát a szomszédban töltenie. Szomorú dolgok ezek.
Engem csak egy dolog érdekel: hogy lehet az, hogy a halál ilyen mértékben megváltoztat mindent?! Mondjuk, egy ember megítélését. Két lehetőség van:
1. A halál valami csoda folytán valóban eltöröl minden bűnt, minden rossz cselekedet semmissé válik a nyomában. Ezzel három probléma van: egyrészt senkinek nincs bizonyítéka rá, hogy így lenne (akinek netán mégis van, kérem, hogy velem is ossza meg). Másrészt, ha netán tényleg így lenne, nem sokat kellene törődnünk azzal, hogy mit is teszünk az életben, mert halálunk után tetteink negatív következményei számunkra és mások számára is teljes mértékben megsemmisülnének, megjavulnának. Harmadrészt, ha így állnának a dolgok, nyugodt lelkiismerettel megölhetnénk bárkit, aki megítélésünk szerint mások kárára van - hiszen mennyivel egyszerűbb és hatásosabb módja lenne ez a problémamegoldásnak, mint a meggyőzés, a nehézségek közös enyhítése és egyéb, kevés sikerrel kecsegtető próbálkozások.
2. Sokan rendkívüli hajlandóságot mutatnak a képmutatásra, szebben mondva a színjátékra. Bár mi is tisztában vagyunk a helyzettel, a szokás azt diktálja, hogy a halottakról csak jó véleményt alkothassunk. "Halottról vagy jót, vagy semmit" - hangzik a mondás is. Mi ennek az alapja? Semmi, ha csak nem az, hogy ők már átléptek egy olyan határt, amit mi még nem. Ez azonban mit sem változtat az életnek nevezett furcsa állapot tapasztalatain: kissé durván szólva, aki életében sz*rházi volt, annak az emlékét nem szépíti meg a halál. Ha mégis hajlamosak vagyunk valakit csupán azon az alapon jobban megítélni, hogy már nincs köztünk - nos, azzal saját, jelenlegi erkölcsi szabályainkat ássuk alá. Hogyan állítsunk magunk elé normákat, ha mi magunk sem hiszünk bennük? Ha pusztán egy olyan történés miatt, amit előbb-utóbb valamennyiünk elszenved, hajlandóak vagyunk megváltoztatni az embertársainkról és tetteikről alkotott véleményünket, mihez viszonyítsunk mi magunk, akik egyelőre még életben vagyunk?
Úgy gondolom, az elmúlás nem mentség arra, amit életünkben tettünk. Hogy hova leszünk, miután meghalunk, nem tudom: lehet, hogy valaki elbírálja a tetteinket, lehet, hogy nem. Ez azonban az evilági etika szempontjából talán nem is annyira érdekes. Nem azért kell "jónak" lennünk, mert a túlvilágon majd megjárjuk, ha nem így teszünk. A "jóság" azért követelmény, mert a többiek - feltételezhetően - ugyanolyan éntudattal rendelkeznek, mint mi. Azért, mert ezzel tisztában vagyunk, és ennek tudatában él bennünk valami, amit úgy hívnak: lelkiismeret. Ezt pedig nem szabad becsapnunk azzal, hogy az elmúlás nyomán elfelejthetőnek, megbocsáthatónak tartjuk mások - és saját magunk - bűneit. A halál kétségkívül határkő, sok szempontból - de erkölcsileg nem az.
2012. május 6., vasárnap
2012. május 5., szombat
Kognitív disszonancia
A kognitív disszonancia annál elviselhetetlenebb, minél közelebbi a forrása. Ez egyrészt jó, mert segít fejlődni a gondolkodás terén. Másrészt rossz, mert lehetetlenné teszi a megnyugvást.
A látszat ellenére tudom, hogy a fentiek leírása nem segít azon, hogy aktívan elcs*szem az életem.
A látszat ellenére tudom, hogy a fentiek leírása nem segít azon, hogy aktívan elcs*szem az életem.
Amikor fáj a magány...
Mert ilyen is van. Különösen, ha nem magányos magányról van szó, hanem társas magányról. Az az előbbinél is pokolibban tud fájni.
Félreértés ne essék, nem vagyok egy szociálisan függő típus. Remekül bírom, sőt, nagyon sokszor igénylem is az egyedüllétet, ugyanakkor gond nélkül képes vagyok a másokkal való személyközi kommunikációra is. Külső szemlélő számára közelítőleg "normális" életet élek, legalábbis nem olyat, ami bármilyen szempontból is súlyosabban kifogásolható lenne.
Ahogy a dolgok egy jelentős részéről, a társas kapcsolatokról is "sikerült" kialakítanom egy meglehetősen markáns és egyedi véleményt. Azt gondolom, hogy az embernek képesnek kell lennie a függetlenségre: először a környezetét, majd saját magát is meg kell tanulnia a kemény valóságnak megfelelően kezelni. A "másik" lelkébe, bárkiről is legyen szó, sosem láthatunk bele igazán, ezért nem várhatjuk, hogy az mindig a várakozásainknak, vágyainknak megfelelően viselkedjen. Az úgynevezett "szeretet" nem több, mint a másik birtoklására, a vele való valamilyen egybeolvadásra irányuló vágy (vagy a másikat szeretnénk magunkba, vagy magunkat a másikba olvasztani), és mint ilyen, eleve hibás képleten alapul. Ettől függetlenül még persze valamennyien fogunk szeretni, de jobb, ha tisztában vagyunk vele, hogy érzésünk, ha jobban és nagyobb távlatban megnézzük, puszta illúzió. Ideális, valóban emberhez méltó esetben képesnek kellene lennünk belülről függetlenné válni mindenki mástól, és helyén kezelni a "szeretet" kérdését. Talán új szeretet-fogalomra lenne szükségünk.
És, bár kellemetlen, hasonló gondolatokat fogalmazhatunk meg a saját magukkal való viszonyukkal kapcsolatban is. Az az "én", ami érzésünk szerint kizárólagos tulajdonunk, még egy "valakié": az időé. Az én, amíg fennáll, nem változik. De egyszer csak nem áll fenn tovább. És akkor nem tudni, mi történik vele. Éppen ezért függetlenné kell tudnunk válni a saját lényünkhöz való ragaszkodástól, önmagunk "szeretetétől" is. Éreznünk kell, hogy énünk nem több, mint egy homokba rajzolt kép, amit egyszer egy nagy vihar szele szerteszét fúj, és nem tudni, mivé rak össze újra, vagy egyáltalán összerak-e valamivé. Nem szabad ragaszkodnunk önmagunkhoz. Ahogy másokhoz sem.
Meg kell mondanom, a fentieket leírni sem könnyű, megélni azonban még annál is nehezebb. Önmagamtól függetlenné válni: ez valahol a halálfélelem leküzdésének és azon törekvés sikerességének a kérdése, hogy megtanuljam saját megsemmisülésemet nem mint helyrehozhatatlan veszteséget kezelni. Ez egy magányos játszma. De ez előző?! A másoktól való függetlenség elérése valahogy még nehezebbnek tűnik, talán mert az ember alapvetően csoportban élő állat (vagy az volt). Pedig el kellene érnem; legalábbis, ha nem akarom, hogy az állandó megértetlenség - a társas magány - folyamatos fájdalmat okozzon.
Félreértés ne essék, nem vagyok egy szociálisan függő típus. Remekül bírom, sőt, nagyon sokszor igénylem is az egyedüllétet, ugyanakkor gond nélkül képes vagyok a másokkal való személyközi kommunikációra is. Külső szemlélő számára közelítőleg "normális" életet élek, legalábbis nem olyat, ami bármilyen szempontból is súlyosabban kifogásolható lenne.
Ahogy a dolgok egy jelentős részéről, a társas kapcsolatokról is "sikerült" kialakítanom egy meglehetősen markáns és egyedi véleményt. Azt gondolom, hogy az embernek képesnek kell lennie a függetlenségre: először a környezetét, majd saját magát is meg kell tanulnia a kemény valóságnak megfelelően kezelni. A "másik" lelkébe, bárkiről is legyen szó, sosem láthatunk bele igazán, ezért nem várhatjuk, hogy az mindig a várakozásainknak, vágyainknak megfelelően viselkedjen. Az úgynevezett "szeretet" nem több, mint a másik birtoklására, a vele való valamilyen egybeolvadásra irányuló vágy (vagy a másikat szeretnénk magunkba, vagy magunkat a másikba olvasztani), és mint ilyen, eleve hibás képleten alapul. Ettől függetlenül még persze valamennyien fogunk szeretni, de jobb, ha tisztában vagyunk vele, hogy érzésünk, ha jobban és nagyobb távlatban megnézzük, puszta illúzió. Ideális, valóban emberhez méltó esetben képesnek kellene lennünk belülről függetlenné válni mindenki mástól, és helyén kezelni a "szeretet" kérdését. Talán új szeretet-fogalomra lenne szükségünk.
És, bár kellemetlen, hasonló gondolatokat fogalmazhatunk meg a saját magukkal való viszonyukkal kapcsolatban is. Az az "én", ami érzésünk szerint kizárólagos tulajdonunk, még egy "valakié": az időé. Az én, amíg fennáll, nem változik. De egyszer csak nem áll fenn tovább. És akkor nem tudni, mi történik vele. Éppen ezért függetlenné kell tudnunk válni a saját lényünkhöz való ragaszkodástól, önmagunk "szeretetétől" is. Éreznünk kell, hogy énünk nem több, mint egy homokba rajzolt kép, amit egyszer egy nagy vihar szele szerteszét fúj, és nem tudni, mivé rak össze újra, vagy egyáltalán összerak-e valamivé. Nem szabad ragaszkodnunk önmagunkhoz. Ahogy másokhoz sem.
Meg kell mondanom, a fentieket leírni sem könnyű, megélni azonban még annál is nehezebb. Önmagamtól függetlenné válni: ez valahol a halálfélelem leküzdésének és azon törekvés sikerességének a kérdése, hogy megtanuljam saját megsemmisülésemet nem mint helyrehozhatatlan veszteséget kezelni. Ez egy magányos játszma. De ez előző?! A másoktól való függetlenség elérése valahogy még nehezebbnek tűnik, talán mert az ember alapvetően csoportban élő állat (vagy az volt). Pedig el kellene érnem; legalábbis, ha nem akarom, hogy az állandó megértetlenség - a társas magány - folyamatos fájdalmat okozzon.
Az a bizonyos bögre...
"Alig" nárcisztikus módon, de kicsit megtetszett az az egyik korábbi bejegyzés írása során megfogalmazott gondolatom, miszerint a világ lényege akár az asztal sarkán hagyott teásbörge is lehet... Na most: bár úgy tűnik, mintha ezt a pár szót csak a fricska kedvéért írtam volna le, a bennük rejlő tartalom nem is olyan értelmetlen, mint amilyennek elsőre tűnhet. A valószínűség-számítás nyelvén úgy mondhatnánk, hogy annak, hogy a mindenség csakugyan egy teásbörge kedvéért létezzen, jelenlegi tudásunk alapján a 0 és 1 közötti tartományban helyezhetjük el a valószínűségét, a két szélső értéket kihagyva. Nem lehetünk biztosak abban, hogy így van (ezt jelentené az 1-es valószínűség), ugyanakkor abban sem, hogy nem így van (ilyenkor lenne a valószínűség 0). Ez a nagy helyzet - bármilyen abszurdnak tűnjön is. Mivel egyetlen válaszalternatívával kapcsolatban sem rendelkezünk megcáfolhatatlan bizonyítékkal, a mindenségre vonatkozó kérdés megoldása továbbra is a rejtélyek rejtélye marad.
Ebből kiindulva azonban a világ lényege a szó legszorosabb értelmében bármi lehet. Még egy teásbörge is. Ez azért ijesztő.
Ebből kiindulva azonban a világ lényege a szó legszorosabb értelmében bármi lehet. Még egy teásbörge is. Ez azért ijesztő.
2012. május 3., csütörtök
...
A kimondott szó torzít. A leírt túl egyszerű. Az őszinte kommunikáció puszta utópia. Nincs, nem lehetséges a híd két lélek között.
2012. május 2., szerda
Az élet értelme?
Nem tudom, más is érzi-e úgy, mintha az élete már nagyon régóta egy bizonyos vezérmotívum körül forogna. Talán nem teljesen szokványos, ha ez így van, nem tudom - nálam mindenesetre éppen ez a helyzet.
Fogok még írni erről, de gyakorlatilag onnantól kezdve, hogy képessé váltam a gondolkodásra, szenvedélyem a valóság keresése. Talán - nem túlzok - négy éves lehettem, amikor beférkőzött az elmémbe a végtelenség és a halál gondolata - azoké a dolgoké, amelyeknél ijesztőbbet azóta sem igen tudok elképzelni. Nem sokkal ezután már egyrészt elkezdtem remélni, hogy Isten létezik, másrészt ettől a reménytől félig-meddig függetlenül nekiláttam az igazság keresésének is. A két kérdés közül az elsőnek mára már nem tudok kiemelt jelentőséget tulajdonítani - a második azonban azóta is változatlan erővel él bennem és hat rám. Nincs nap - sőt, valószínűleg óra sem - hogy ne gondolnék a valóság kérdésére. Amikor csak lehetőségem van, olvasással, beszélgetéssel, önálló elmélkedéssel próbálom kitapogatni az általam keresett válaszokat. Ha dolgozom, azért teszem, hogy biztosítani tudjam a magam számára a keresés nyugodt perceit; néha pedig a munkám szemléletében is az állandó kutatás egy fejezetét élem át. Tudok szeretni, tudok örülni, de mindez semmivé törpül ahhoz a vágyhoz képest, hogy megismerjem a világ magyarázatát. Jó dolognak tartom a kényelmet, az anyagi biztonságot - de egy minimális szinten túl valójában nem számít, hogy ezek biztosítottak-e vagy sem. A megismerés vágya éltet, irányít, önmagam fölé emel. És valahol értelmet is ad annak, hogy élnem kell. Ha nem élne bennem az az eleve haldokolva született remény, hogy egyszer, talán, egyelőre számomra ismeretlen módon mégiscsak közelebb kerülhetek a valóság megismeréséhez, meglehet, hogy már megkerestem volna azt a bizonyos "kijáratot". (Bár az is igaz, hogy biztosnak lenni abban, hogy a tudás lehetetlen, már önmagában is tudást jelent - akkor talán mégsem lenne olyan kilátástalan a helyzet?!) Így viszont élek, küzdök, szenvedek, szeretek - mindezt azonban őszintébben ajánlom az Ismeretlennek, mint ahogy bármi mást képes vagyok megtenni.
Fogok még írni erről, de gyakorlatilag onnantól kezdve, hogy képessé váltam a gondolkodásra, szenvedélyem a valóság keresése. Talán - nem túlzok - négy éves lehettem, amikor beférkőzött az elmémbe a végtelenség és a halál gondolata - azoké a dolgoké, amelyeknél ijesztőbbet azóta sem igen tudok elképzelni. Nem sokkal ezután már egyrészt elkezdtem remélni, hogy Isten létezik, másrészt ettől a reménytől félig-meddig függetlenül nekiláttam az igazság keresésének is. A két kérdés közül az elsőnek mára már nem tudok kiemelt jelentőséget tulajdonítani - a második azonban azóta is változatlan erővel él bennem és hat rám. Nincs nap - sőt, valószínűleg óra sem - hogy ne gondolnék a valóság kérdésére. Amikor csak lehetőségem van, olvasással, beszélgetéssel, önálló elmélkedéssel próbálom kitapogatni az általam keresett válaszokat. Ha dolgozom, azért teszem, hogy biztosítani tudjam a magam számára a keresés nyugodt perceit; néha pedig a munkám szemléletében is az állandó kutatás egy fejezetét élem át. Tudok szeretni, tudok örülni, de mindez semmivé törpül ahhoz a vágyhoz képest, hogy megismerjem a világ magyarázatát. Jó dolognak tartom a kényelmet, az anyagi biztonságot - de egy minimális szinten túl valójában nem számít, hogy ezek biztosítottak-e vagy sem. A megismerés vágya éltet, irányít, önmagam fölé emel. És valahol értelmet is ad annak, hogy élnem kell. Ha nem élne bennem az az eleve haldokolva született remény, hogy egyszer, talán, egyelőre számomra ismeretlen módon mégiscsak közelebb kerülhetek a valóság megismeréséhez, meglehet, hogy már megkerestem volna azt a bizonyos "kijáratot". (Bár az is igaz, hogy biztosnak lenni abban, hogy a tudás lehetetlen, már önmagában is tudást jelent - akkor talán mégsem lenne olyan kilátástalan a helyzet?!) Így viszont élek, küzdök, szenvedek, szeretek - mindezt azonban őszintébben ajánlom az Ismeretlennek, mint ahogy bármi mást képes vagyok megtenni.
2012. május 1., kedd
Szenvedhet-e Isten?
Van egy (sok:) kérdés, ami időről időre felmerül bennem: ha, teszem azt, létezik Isten, vajon milyen érzései lehetnek?
Sokszor elképzelem, milyen lenne, ha én magam
lennék Isten. Az igazat megvallva, ilyenkor nem egy meglehetősen
elszomorító lehetőség is felmerül bennem: lehet, hogy szomorúság,
szenvedés, magány lenne az osztályrészem? Igen, Isten magányának a
gondolata az, ami a legjobban megérint. Gondoljunk csak bele: sokak
szerint Isten a maga képére teremtett bennünket, ahhoz pedig, hogy mi,
emberek, képesek vagyunk a szenvedésre, kétség sem fér. Lehetséges, hogy
Ő a mi szenvedéseink abszolút formáját hordozza?! Lehetséges, hogy a
végtelenség iszonyata, a lét általános negativitása (nincs jobb szavam
erre) csak az ő vállát nyomja - most és mindig, minden ok nélkül,
"csak"? Önmagát nem változtathatja meg (már ha valóban mindentudó és
mindenható, ezeket a tulajdonságait ugyanis nem adhatja fel anélkül,
hogy a létezése önellentmondásossá ne válna), nem szűnhet meg létezni (mivel öngyilkossága az örökkévalóság tulajdonságának feladását jelentené), és mindezen terheket teljesen egyedül viseli. Nincs senki, akivel megoszthatná a fájdalmát; senki, aki hozzá hasonló. A mindenség nem más, mint az Ő unalmas játékszere, esetleg az egész világ Ő maga. Rajta kívül nincs abszolút létező. Abszolút lét - abszolút magány - abszolút fájdalom. Ez "jutott" Istennek.
Ne legyen igazam. Nem is állítom, hogy így lenne, ennek ellenére hangot szerettem volna adni ezeknek az aggodalmaimnak. Ugyanakkor arra az esetre, ha a gondolatmenetemnek netán mégis köze lenne a valósághoz, azt kell mondanom: nem akarom, hogy Isten létezzen. Ha a fent írtak igazak lennének, Isten szenvedéseit nem lehetne szavakba önteni, Ő pedig maga lenne a legszerencsétlenebb létező a világon - akinek a fájdalmához képest a mieink egyszerűen eltörpülnének.
Mit gondoltok? Képes lehet Isten a szenvedésre?
Ne legyen igazam. Nem is állítom, hogy így lenne, ennek ellenére hangot szerettem volna adni ezeknek az aggodalmaimnak. Ugyanakkor arra az esetre, ha a gondolatmenetemnek netán mégis köze lenne a valósághoz, azt kell mondanom: nem akarom, hogy Isten létezzen. Ha a fent írtak igazak lennének, Isten szenvedéseit nem lehetne szavakba önteni, Ő pedig maga lenne a legszerencsétlenebb létező a világon - akinek a fájdalmához képest a mieink egyszerűen eltörpülnének.
Mit gondoltok? Képes lehet Isten a szenvedésre?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)