A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Isten. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Isten. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. december 11., kedd

Filozofikus kockulás

Az a baj Istennel, hogy Ő is csak egy a világra vonatkozó lehetséges hipotézisek közül.

H : = {H1; H2; H3; …; Hn}

H1: Isten

És a többi?!


(A fentiekből is látszik, milyen ijesztő tempóban haladok az elkockulás felé...;) Mindazonáltal a leírtakat komolyan gondolom.)

2012. november 30., péntek

Agnosztikus vagy ignosztikus?

Mielőtt nekilátnék a címben szereplő, a blogon nem először tárgyalt kérdés taglalásának, hadd írjak pár szót arról, hogy miért is látom értelmét egy efféle szőrszálhasogató gondolatmenet "papírra" vetésének. Egyre erősebb benyomásom az, hogy a fogalmaink az objektív megalapozottság minimális fokával vagy még azzal sem rendelkeznek. Az absztrakt fogalmak, úgy tűnik, nem az egyértelmű valóság emberi nyelvre fordításával keletkeznek, hanem vagy úgy, hogy a saját legjobb belátásunk szerint összerakosgatjuk őket a világról szerzett töredékes információnk alapján, vagy úgy, hogy eleve kész állapotban, kulturális hatások révén ránk erőszakolják magukat. Az, hogy létezik "jó" és "rossz", "sok" és "kevés", "élet" és "halál" - mind csupán így vagy úgy összerakosgatott képek sugallatai, és nem többek. Ha ezt az állítást érvényesnek érezzük az előbbi, igen alapvető képzeteinkre, úgy nem látom akadályát, hogy egyes világnézettel kapcsolatos fogalmakkal kapcsolatban is hasonló álláspontot foglaljunk el.

Agnoszticizmus és ignoszticizmus. Két szó, meglehetősen hasonló hangzással és egymáshoz közel álló jelentéssel. Az első, az "agnoszticizmus" jelentése: az Isten létével kapcsolatos tudás hiánya. A másodiké, az "ignoszticizmusé": az Isten létével kapcsolatos kérdés értelmetlennek nyilvánítása, Isten fogalmának tisztázatlansága okán. A két fogalom azért fontos a számomra, mert mindkettő olyan tartalommal rendelkezik, ami igen közel áll az általam jelenleg vallott világnézethez. Ahhoz, hogy a világnézetemet fogalmi szempontból kellő pontossággal körül tudjam határolni, először is képesnek kellene lennem a két lehetőség közötti választásra.

A bejegyzés bevezetőjében írtak alapján a kérdés első közelítésben irreleváns: ha egyszer a fogalmaink csupán a világ kisebb-nagyobb mértékben tökéletlen leképeződései, úgy nem túlságosan fontos, hogy ezek közül a nem kellően tisztázott "dobozok" közül az ember melyikbe helyezi el magát. Nos, ez a megállapítás igaz lehet, számomra azonban - szubjektív indíttatásból - mégis fontos, hogy legalább a meglévő lehetőségeim közül a lehető legpontosabb meghatározást válasszam ki.

De mégis hogyan lehet a fent leírt és értelmezett két fogalom közül választani? Valószínűleg többféleképpen. Az a szempont, amit ebben a bejegyzésben én magam érvényesíteni fogok, abban áll, hogy sem az "agnosztikus", sem az "ignosztikus" megjelölés nem kellően pontos, mivel a róluk szóló legáltalánosabban elfogadott definíció nem azt a kérdést helyezi e fogalmak középpontjába, amit kellene. Többször írtam már arról, hogy nézetem szerint a világra vonatkozó legfontosabb kérdés nem Isten létével vagy mibenlétével áll kapcsolatban, hanem azzal hogy "mi is van tulajdonképpen?" Isten az én szememben nem több és nem kevesebb, mint egy a világ magyarázatára alkotott lehetséges hipotézisek közül - ugyanilyen súlyú, de más tartalmú hipotéziseket azonban meghatározhatatlan számmal megfogalmazhatunk. Éppen ezért lényegében érthetetlen számomra, hogy miért kellene mind az agnoszticizmus, mind az ignoszticizmus középpontjába Istent állítanunk. Persze, vannak az emögött álló motivációegyüttesnek könnyen kivehető elemei: a kulturális hagyomány, az emberarcúság és emberközpontúság, az Isten nyújtotta válasz érzelmileg kielégítő volta stb. Mindezeknek azonban nincs ismeretelméleti súlyuk. Ismeretelméleti súlya (legalábbis szerintem) annak az információs vákuumnak van, amiben a világot faggatva kapálódzunk. Ha pedig így van, akkor hagyományos, Isten-központú jelentését tekintve mind az agnoszticizmus, mind az ignoszticizmus értelmetlen. A feladat tehát a két megnevezés közül kiválasztani a számunkra rokonszenvesebbet, majd ezt felruházni az előbb sejtetett általánosabb jelentéssel. Mivel a "gnosztikus" szóval játszó szkeptikus tartalmú kifejezések első változata a Huxley-féle "agnoszticizmus" volt, így jómagam az egyszerűség mellett kiálló Ockham borotváját kölcsönvéve lenyesegetem az ignoszticizmus kifejezést, és maradok továbbra is az, aki voltam: (gyenge) agnosztikus.

Teszem ezt annak ellenére, hogy az elterjedt értelmezés szerint vett "agnoszticizmus" és "ignoszticizmus" közül éppen a fogalmi tisztázatlanságra építő utóbbi állt hozzám közelebb. Mivel azonban ez a fogalmi tisztázatlanság maga is az Isten-hipotézis köré épül, így könnyű szívvel megválok tőle. Ahogy a bevezetésben említettem, úgy érzem, a fogalmaink általunk is alakítható konstrukciók. Ha pedig egy ilyen fogalmat hibásnak találunk (ahogy én most a címben szereplőket csakugyan annak találtam), éppen mesterséges jellegéből fakadóan jogunk van venni a bátorságot, hogy átalakítsuk. Ezt teszem most én is - ha nagyobb hatásfokkal nem is, de legalább saját használatra.


2012. október 16., kedd

Megint Ady

Kezdek intellektuálisan (újra) beleszeretni Adyba. Camus mellett ez már igazi szellemi biandria, hehe...:D Ennek jegyében jöjjön ismét egy zseniális Ady-idézet, kis kiegészítéssel a saját ízlésemre formálva:

"Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten."

/Ady Endre: Álmom: az Isten/

És akkor a kiegészítés: a Nihilt vegyük ismeretelméleti értelemben, Istent pedig tekintsük az ismeretlen metaforájának. Tökéletes.

2012. szeptember 30., vasárnap

"Hiszek hitetlenül Istenben..." 2.

Még egy kis adalék az előző bejegyzés és általában az agnoszticizmus mint menekülési lehetőség témájához. Egy (pár napja már idézett) Ady-vers következik - fogyasszátok, emésszétek. Ha tehetném, a magam részéről a Jézusról szóló részeket cenzúráznám a szövegből, mivel a keresztény jellegű vallásossághoz soha nem volt, és igen valószínűnek tartom, hogy soha nem is lesz közöm - Adynak mint kálvinistának keresztelt embernek és zseniális költőnek azonban megbocsátom az ilyen irányú utalásokat. Jöjjön tehát a vers:


Ady Endre: Hiszek hitetlenül Istenben

 

Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.

Szinte ömölnek tört szivemből
A keserű igék,
Melyek tavaly még holtak voltak,
Cifrázott semmiség.

Most minden-minden imává vált,
Most minden egy husáng,
Mely veri szívem, testem, lelkem
S mely kegyes szomjuság.

Szépség, tisztaság és igazság,
Lekacagott szavak,
Óh, bár haltam volna meg akkor,
Ha lekacagtalak.

Szüzesség, jóság, bölcs derékség,
Óh, jaj, be kellettek.
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,
Beteg vagyok, beteg.

Meg-megállok, mint alvajáró
S eszmélni akarok
S szent káprázatokban előttem
Száz titok kavarog.

Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény, hajszolt magam.

Isten, Krisztus, Erény és sorban
Minden, mit áhitok
S mért áhitok? - ez magamnál is,
Óh, jaj, nagyobb titok.

Az ateizmus iszonyata (sokadszorra)

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, a józan megfontolások mellett van azért valami önáltatás (is) abban, hogy nem vagyok ateista. Elképzelhetőnek tartom ugyanis, hogy lehetségesek olyan megfejtések is a világ rejtélyére, amelyeket nem igazán szeretnék igaznak tudni. Korábban már írtam a hasonló aggályaimról, most egy kicsit tovább szeretném vinni az akkori gondolataimat. Eddig csupán a megsemmisülés elkerülhetetlenségét vetettem fel, mint a potenciálisan a következetes ateista elé tornyosuló legsúlyosabb nehézségek egyikét. Most a kiszámíthatatlanság gondolata következik.

Annak feltételezése, hogy nem létezik sem Isten, sem bármilyen más, a világot transzcendens módon összetartó princípium, magába foglalja a világ "nyitott" voltának elfogadását is. A "nyitott" szón ebben az esetben azt értem, hogy az univerzum előre meghatározott terv vagy külső felügyelet nélkül, irányítatlanul és irányíthatatlanul fejlődik tovább és tovább. Persze, a fizikai törvények ennek a fejlődésnek az útját bizonyos szempontból keretek közé szorítják, de ezeknek a tudatossághoz hasonló különleges képződményekre gyakorolt hatása egyelőre aligha megjósolható, pláne nem befolyásolható.

A tudatot azért helyezem az itt boncolgatott kérdés középpontjába, mert, ha nem tévedek, ez az egyetlen olyan szubjektum, amely képes a szó szoros értelmében elszenvedni a világ változásait. Na már most: ha a természet az általunk tapasztalható jelenségek szintjén nem állandó jellegű, elképzelhető, hogy a jövőben olyan változások is végbemennek benne, melyek magát a tudatosságot is érintik. Lehet, hogy a tudat mint olyan egy idő után egészen más jellegű lesz, mint amilyennek most érzékeljük. Hogy ez a felvetés nem tökéletesen irreális, elég, ha belegondolunk, milyen hatalmas a különbség az alkotó, érző, szenvedő emberi tudatosság és a vegetatív funkciókra beállított, kezdetleges állati "tudat" között. Kétségtelen, hogy az előbbi kialakulásához olyan evolúciós változások vezettek, amelyek (legalábbis) a túlélés szempontjából hasznosnak bizonyultak. De elképzelhetetlen-e, hogy ez a fejlődés előbb vagy utóbb kontraszelektívvé váljon? Hogy a tudatosság olyan formái váljanak általánosság, melyeket ma inkább az elmebetegség kórképeiként tartunk számon? Mi lesz, ha egyszer skizoid, hasadt személyiségű vagy ma még más okokból "deviánsként" kezelt tudatú emberek népesítik be a földet?! Nem vagyok biztos abban, hogy evolúciós szempontból ez a variáns annyival előnytelenebb lenne a jelenleginél. Egy nem integrált személyiségű illető például kiválóan külön tudná választani egymástól az élete különböző területeit, nem zavartatva magát az egyes tevékenységek közben a más területeken esetleg jelentkező nehézségektől. Az emberi élet bőven rejt olyan kihívásokat, amelyek egy idő után azt eredményezhetnék, hogy végül a "betegség" váljon normalitássá. Sőt, könnyen lehet, hogy már jelenleg is egy efelé tartó tudatosság rabjai vagyunk (gondoljunk csak az ún. "túlélési ösztön", "életszeretet" jelenségeire egy egyébként igencsak kilátástalan és végül mindenképpen a megsemmisülés felé tartó életben - mik ezek, ha nem kényszerképzetek?!). A tudatosság sokféleképpen torzulhat az evolúció kiszámíthatatlan útjain. Ami azonban objektíve, a nyers túlélés szempontjából előnyösnek számít, nem feltétlenül az annak a hatalmas komplexumnak a szempontjából, amit jelenleg "emberinek", "tudatosságnak" stb. tartunk. Az így előálló helyzeten viszont, éppen az előbb említett, talán beteges életvágy miatt egyszerű kihalással aligha tudnánk segíteni, más módszerek alkalmazása pedig talán még lehetetlenebb vállalkozást jelentene. Hasadt, átláthatatlan, torz önmagunk rabjaivá válhatnánk.

Ha nincs Isten, nemigen hiszem, hogy lenne abszolút, elvi akadálya az ilyen jellegű változásoknak. Az út nyitott az ember és tudatossága kiszámíthatatlan elfajzása felé.

2012. szeptember 27., csütörtök

"Hiszek hitetlenül Istenben..."

Én mondjuk még hitetlenül sem, de annyira illett a most következő bejegyzéshez a fenti Ady-idézet, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ezt válasszam címül. Ha másra esetleg nem is, arra biztosan jó ez a blog, hogy segít tisztáznom magamban néhány nem jelentéktelen világnézeti kérdést. Tegnap este (elalvás előtt/helyett, ehemm...) valahogy beugrott, hogy milyen megnyugtató is volt az, amikor, még jópár évvel ezelőtt, minden este imádsággal zártam a napot. Az Istenben való hitem teljes elvesztését kb. négy éve az tette kézzelfogható valósággá számomra, amikor észrevettem, hogy képtelenné váltam az imádkozásra. Azóta sem tudok - sem elalvás előtt, sem máskor, pedig sokszor mintha késztetést éreznék rá. Mindennek alapján a tegnap felmerült gondolataimból végül egy furcsa következtetést sikerült levonnom: a mai napig imádkozom. Mégpedig azzal, hogy tudatosan nem imádkozom.

Írtam már arról, hogy vannak az életvitelemnek a most említetthez hasonló, általam kvázi-vallásosnak nevezett jellegzetességei. Sőt, jobban belegondolva, az életem (szinte) teljes egészét ilyen "maradványtünetek" hálózzák be. Úgy veszem észre, hogy az elmúlt évek során csak a hittől sikerült megszabadulnom, a vallásosság egyéb jegyeitől nem. Az jutott eszembe, hogy érdekes lenne listaszerűen összeszedni ezeket - csak hogy lássam, mennyire kísér tovább a múltamnak ez a talán legfontosabb szelete. Nézzük, mik is jutnak eszembe:
  • Anti-imádság. Az imádság tudatos elutasításával definiálható hitetlen imádkozásról már az előbb szóltam - ennek felfedezése volt az, ami a mostani bejegyzés megírásához vezetett.
  • Ha (isten)hitem már nincs is, egy, a gondolataim vezérfonalát képző fogalom ma is "uralkodik" az elmémen: az ismeretlenségé. Ebben nem kell hinni, nem kell tisztelni, viszont lehet törekedni a megismerésére. Ebben pedig már benne rejlik a gondolkodásom következő kvázi-vallásos jellegzetessége, az
  • Elkötelezettség. Feladatomnak, életcélomnak tekintem az ismeretlenség kutatását. Ahogy a hívőnek Isten szolgálata, számomra az ismeretlenség fürkészése jelent az életprogramot, a cselekedeteim mögötti legfontosabb mozgatórugót. És mellesleg - sokszor - az elérhető legnagyobb örömöt is. Ez sem idegen a vallásosságtól.
  • Erkölcs. A hívő számára az erkölcs legfontosabb forrása Isten szava, melyet többnyire valamilyen szentnek tekintett könyv vagy élő ember közvetít számára. Az én szememben az erkölcs legfőbb forrása a megismerésre törekvő ember lelkiismerete. Ez utóbbinak, miközben feltérképezni igyekszik a világot, számolnia kell azzal, hogy rajta kívül (esetleg) mások is létezhetnek. Hogy velük kapcsolatban mi a helyes bánásmód, arra a hit hiánya semmilyen útmutatást nem ad. A válaszokat - melyek eredetükből és jellegükből fakadóan folyton instabilak maradnak és gyakran változhatnak - a hitetlen csak a saját lelkiismeretétől várhatja. Ahogy igazából az esetleges "bűnök" alóli feloldozást is (lévén az ilyen értelemben vett erkölcs valahol mindig privát jellegű marad).
  • Szent könyvek. Számomra nincsenek. Ellenben vannak olyan írásművek, amelyektől a "közönséges" könyveknél több, hasznosabb segítséget remélek a világ megismerésével kapcsolatban - ezért fogyasztom nagy érdeklődéssel a filozófiai és újabban a különböző tudományos vizsgálódások eredményképp keletkező (és, bevallom, lehetőleg az én szintemre leegyszerűsített) írásműveket. De ilyen kvázi-"szentírás" lehet az szépirodalom, a művészet, de akár egy táj vagy egy helyzet is, ha megfelelő nyitottsággal közelítünk feléjük.
  • Akkor jöjjön az első kiegészítés: alázat. Nem, igazán nem tudnám megmondani, hogy ez az érzés helyénvaló-e, a racionalitással való kapcsolatát pedig végképp megfoghatatlannak érzem. "Alázat" alatt ebben az esetben éppen azt értem, amit az általam ismert vallások jelentős része is: főhajtást a világ megfoghatatlansága, kiszámíthatatlansága, fölöttünk való hatalma előtt. Annak elismerését, hogy a mindenséget (jó eséllyel) nem az én akaratom irányítja; hogy az engem körülvevő kavargáson semmilyen módon nem tehetek erőszakot, legyen szó akár szellemi, akár fizikai törekvéseimről. Alárendelődést a "sorsnak", a véletlennek; a saját semmisségem megsejtését a világgal szemben. Nem kell túlságosan elmélyülni a vallásfilozófiában ahhoz, hogy ezeknek a gondolatoknak a vallásos jellegét (és talán gyökerét is) felfedezzük.
Azt hiszem, a fenti listát a későbbiekben még bővíteni fogom, első nekifutásra ennyi jutott eszembe. Arra azonban már ez a néhány pont is elég volt, hogy megerősítse a saját kvázi-vallásosságommal kapcsolatban eddig felmerült, időközben egyre jobban körvonalazódó sejtéseimet. Hogy bajnak tartom-e, ha ezek a sejtések helyesek? Azt hiszem, nem, de ezen a kérdésen még, úgy érzem, nem ártana alaposabban elgondolkodnom.

2012. szeptember 26., szerda

Apológia a vallástalanság mellett

Hulla fáradt vagyok, úgyhogy nem ígérem, hogy nyelvileg tökéletes bejegyzést fogok alkotni, de egy ma délután lefolytatott beszélgetésem hatására egyszerűen muszáj vagyok írni a témáról.:)

Tehát: apológia a vallástalanság mellett. Ugyan minek? Talán rossznak, elítélendőnek tartom a vallásosságot? Nem, a magam részéről erről egyáltalán nincs szó. Az én életemnek is voltak olyan időszakai (sőt, a tizenéveim végéig gyakorlatilag folyamatosan ilyen állapotban éltem), amikor különböző okokból szükségem volt a vallásra. Utólagos önkritikaként azonban megfogalmazhatok egy nagyon általános és, meglehet, kissé túlzottan is általánosító következtetést a vallásosság természetével kapcsolatban: bár sok kérdésre választ adhat, a vallásosság intellektuális szempontból nem korrekt.

A fenti állítás melletti érveimet két pontban szeretném összefoglalni: az elsőben a vallásosság ismeretelméleti, a másodikban az etikai inkorrektségére próbálom meg felhívni a figyelmet.

Első körben nézzük az ismeretelméleti inkorrektség kérdését. Mivel a klasszikusnak nevezhető istenérveket - amik alkalmasak lehetnének a vallásosság legitimálására - mára, úgy gondolom, meghaladottnak tekinthetjük, egy kissé modernebb elgondolást helyeznék az ezzel kapcsolatos elmélkedés középpontjába: Blaise Pascalét. Pascal gondolatmenetét kissé parafrázisszerűen visszaadva azt mondhatjuk, hogy egyszerűen célszerű hinnünk Istenben: hiszen, ha Isten létezik, értékelni fogja az imádatára fordított igyekezetünket; ha pedig mégsem létezik, legalább a saját életünket kellemesebbé tehetjük a reménytelenségérzet kiküszöbölésével.

Nos, úgy gondolom, ez az eszmefuttatás két pontos is hibás. Egyrészt nehezen tudom elképzelni azt az Istent, aki jó szemmel nézné a teremtményei haszonleső viselkedését. Gondoljunk csak bele, mit éreznénk az iránt, aki csak érdekből tesz a kedvünkre?! A másik problémám azonban ennél sokkal mélyebb tartalmú: röviden arról van szó, hogy a "célszerűség" önmagában képtelen ontológiai státuszt adni annak, amire irányul. Az, hogy Istenben talán célszerű, hasznos hinni, még egyáltalán nem teszi valószínűbbé (vagy valószínűtlenebbé) azt, hogy Ő maga létezik. A két szempont tökéletesen független egymástól. Az "Isten létét célszerű feltételezni, ezért hiszek Benne" kijelentés fényévnyi távolságokból szemet szúró intellektuális következetlenség. Jobban mondva inkorrektség - önmagunkkal és mindazokkal szemben, akiket megpróbálunk meggyőzni a saját ilyen módon felépített hitünk megalapozottságáról.

A vallásosság intellektuális inkorrektségének másik forrása etikai jellegű. Röviden arról van szó, hogy a vallásos megalapozottság önmagában nem képes magasabb rendű értékrendek kialakítására. Amennyiben saját etikai állásfoglalásainkat csupán annak alapján nyilvánítunk helyesnek, hogy azt valamely vallás legitimálja, úgy gondolom, helytelenül járunk el.

Az ezzel kapcsolatos állásfoglalásom bevezetéseként hadd szóljak pár szót a kultúránkat meghatározó egyik legfontosabb vallási eredetű viselkedésszabályzatról, a Tízparancsolatról. Noha ennek tartalmát gyakran még a magukat szigorúan ateistának vallók is nagyrészt elfogadhatónak és követendőnek tartják, azt gondolom, ez csupán végiggondolatlan társadalmi beidegződések eredménye. A parancsolatok egy része a vallástalan elme számára komikus, más pontjai pedig egyszerűen nem olyan abszolút érvényűek, mint amit egy "szent" szövegrészlet tanításaitól elvárnánk. Ami viszont még súlyosabbá teszi a vallás - és ezen belül ebben az esetben természetesen leginkább a kereszténység - etikai felsőbbrendűségét, az a Tízparancsolat és általában a teljes Biblia morális merevsége. Lássuk be, Isten nem lehetett túlságosan előrelátó, amikor a biológiai és társadalmi evolúció révén folyamatosan alakuló teremtményei elé évezredeken keresztül érvényesnek tekintendő erkölcsi etalont állított. Úgy gondolom, a Biblia - legalábbis a kevésbé véres Újszövetség - által előírt viselkedési szabályok teljessége ténylegesen megvalósítható a gyakorlatban, nehezen tudom azonban elképzelni, hogy az ilyen életvitel különösebb szeretetteljességről vagy együttérzésről tenne tanúbizonyságot a hozzá ragaszkodó emberrel kapcsolatban (hogy az ésszerűség nagyfokú hiányáról már ne is beszéljünk). Lehet szeretni a felebarátainkat, de ez az illető felebarátokat (és talán minket magunkat sem) nem fogja visszatartani attól, hogy vétlen embereket bántalmazzanak, kínozzanak, tönkretegyenek. Lehet őrizkedni az élet elvételétől, de ez vajon feledteti-e az éveken keresztül morfiumon élő beteg fájdalmát? Lehet a "hitnek, a reménynek és a szeretetnek" élni, csak éppen az életünk hazug lesz és ostoba. Egyszóval, lehet a Bibliának és a Biblia szerint élni, ám az emberi világ (ma már) nem konform az ott leírtakkal. A vallásosság tehát etikai szempontból sem ad kielégítő választ az élet kihívásaira. A készen kapott erkölcsi szabályok gondolkodás nélküli elfogadása pedig nem más, mint intellektuális inkorrektség.

A fenti érvek ismertetése után lássuk, mit kínál a vallástalanság a vallásos élet inkorrektségével szemben. Első közelítésben: semmit. A vallástalan világnézet önmagában nem mond többet az őt megélő ágensről, mint azt, hogy az illető nem kötődik egyetlen vallásos hagyományhoz sem. Második közelítésben aztán már kissé többet mondhatnánk a vallástalanság intellektuális korrektségének/inkorrektségének kérdésével kapcsolatban, azonban mivel magának a jelentéségnek (ti. a vallástalanságnak) is szinte végtelen számú változatát kellene a kérdés alapos megítéléséhez figyelembe vennünk, az alábbiakat csupán egy lehetséges variáns, az általam is képviselt agnoszticizmus vizsgálatára szűkítem le.

Önmagában persze maga az agnoszticizmus sem jelent intellektuális korrektséget. Az ember mondhatja azt, hogy nincs kedve elvont, filozófiai jellegű dolgokkal bíbelődni, ezért agnosztikus lesz (egyéni beállítottságtól függően a "nem tudom"-ot akár könnyebb is lehet kimondani a "hiszek"-nél). Megfelelő - intellektuális erőfeszítésekre hajlandó - hozzáállás esetén azonban az agnoszticizmus többet ad ennél. Amennyiben a nemtudás kinyilvánítása összekapcsolódik a helyes nézetek keresésével, az intellektuális korrektség igényével, ez utóbbival kapcsolatban sokkal messzebbre juthat, mint bármely vallásos jellegű világnézet. Az önmagát komolyan vevő agnosztikus két legfőbb jellemzője a szkepszis és a változásra való hajlandóság - úgy az ismeretelméletben, mint az etikában. Az agnosztikus, ha nem akar ellentmondani a tudás meglétét tagadó önmagának, nagyon komolyan fontolóra vesz minden, az előbbi területekkel kapcsolatban (is) általa hozzáférhető lehetőséget, és korábbi tapasztalatai és szellemi eredményei alapján dönt azok helyességének vagy helytelenségének feltételezhetőségéről. Az agnosztikus számára nincs készen rendelkezésre álló bizonyosság. Ennek eredményeképpen a világnézetet valló egyén ismeretelméleti és etikai állásfoglalása dinamikus. Lehetséges, hogy a magát agnosztikusnak valló ember is eljuthat egyszer valamilyen nyugvópontig, bizonyosságig az előbb megjelölt kérdéskörökkel kapcsolatban (bár én még sosem találkoztam agnosztikussal, akinek ilyesmi sikerült volna), addig azonban kötelességének érzi azt, hogy nézeteit folyamatosan felülvizsgálja. Nyilván, ha így gondolkodunk, nemigen számíthatunk a tetteink, gondolataink abszolút megalapozottságára: könnyen lehet, hogy tévedünk, és ha így van, képesnek kell lennünk belátni a tévedésünket. Mi több, képesnek kell lennünk bocsánatot kérni. Az agnosztikus gondolkodás mind ismeretelméletileg, mind etikailag vezethet később megcáfolódó nézetekhez, az utóbbi esetében akár katasztrófához is - ezektől azonban a vallásos világnézet sem mentes. A különbség abban van, hogy a vallástalan agnosztikus ténylegesen tudomásul veszi a saját emberi korlátait: a megismerésre törekszik, de ha ebben valahol hibát vétett, igyekezni fog azt kijavítani, vagy legalább valahogy kompenzálni. A vallásos világnézet esetében, ha az azt követő egyén tetteit az általa szentnek tartott vallás tanaival legitimálja, ilyesmi nem lehetséges. Az agnosztikus tévedhet, okozhat szenvedést, ölhet embert - a vallásos is (gondoljunk csak a számos tévesnek bizonyult bibliai állításra, a vallási szabályok betarthatatlanságából fakadó állandó frusztrációra, a vallási háborúkra stb.). A különbség abban áll, hogy az agnosztikus felelősen felülvizsgálja az ilyen jellegű tetteit (aminek eredményeként legjobb belátása szerint vagy elítéli őket, vagy nem) - a vallásos (lévén szerinte mindez Isten akaratából és esetleg az ember eredendő [figyeljük csak a felelősség elhárítását!] bűnösségéből ered) nem vagy csak igen torz módon. Ha nem így tesz, önmagával kerül ellentmondásba - ami pedig egy újabb, harmadik érv a vallásosság intellektuális inkorrektsége mellett.

Most látom, hogy kissé hosszúra nyúlt ez a gondolatmenet, ráadásul talán nem is a legkönnyebben követhető. Remélem azonban, hogy ha mást nem is, azt sikerül elérnem vele, hogy az erre járók legalább egy percre elmerengjenek saját nézeteik jellegén. Nem, nem felülírni kell - csupán őszintén, előítéletektől mentesen gondolkodni.

2012. augusztus 15., szerda

Gondolatok az éjszaka közepéről

Őszintén érdekel, vajon hány olyan ember van, aki következetesen komolyan veszi az egyén halál utáni megsemmisülésének lehetőségét. Aki képes erre, akinek van mersze ehhez. Tegnap éjjel - noha tulajdonképpen aludni szerettem volna - rá kellett jönnöm, hogy én nem hozzájuk tartozom. Félig rettegve, félig derűsen elfilozofálgatok arról, hogy ugyan milyen lehetőségei vannak a halál utáni létezésnek - a másik lehetőséggel, a semmivé válással azonban nagyon ritkán számolok igazán.

A megsemmisülés... Ha a vele kapcsolatos, nem teljesen indokolt félelmeimet - hiszen, ha megszűnünk, már semmit sem fogunk érezni - félre tudom tolni egy időre, nem érzek mást, csak kimondhatatlan űrt. Ürességet. Amire nem lehet szavakat találni, hiszen a semmiben semmi sincs, amit szóvá formálhatnánk. A semmiben nincs semmi. Mi sem leszünk, ha egyszer magába szippant bennünket.

Ilyenkor szeretném hinni, hogy létezik az Isten. De ugyan mi keresnivalója lenne Istennek ebben a világban?! Bár kétségbeesett pillanataimban az Ő gondolatához menekülök, valójában egyre kevésbé tartom elképzelhetőnek, hogy Isten áll a világ mögött. Akkor már inkább a merő, személytelen véletlen. Abszurd elképzelés? Istené is az. Csak az előbbi valahogy valószínűbbnek tűnik.

Egy Isten nélküli világban szembenézni a megsemmisülés elkerülhetetlenségével - tudom, hogy nem kellene, de ez a gondolat iszonyatos félelemmel tölt el.

2012. július 7., szombat

Pár mondat Istenhez

Úgy érzem, alkalmas a perc arra, hogy néhány dolgot megköszönjek Neked, Istenem.

Köszönöm, hogy már nem hiszek Benned. Nem tudok és nem is akarok.
Köszönöm, hogy sosem tudok már Hozzád fordulni: sem örömömben, sem bánatomban, sem tanácstalanságomban, sem kétségbeesésemben. Köszönöm, hogy az életemért engem terhel a felelősség, és azt is, hogy - legalább néha - elég erőt érzek magamban mindezt emelt fővel viselni.
Köszönöm, hogy ha most kellene meghalnom, azonnal el is kárhoznék. Tíz parancsolatodból hetet nem tartok be, nem sok reményt fűzhetnék a végítélethez.
Köszönöm, hogy olyan idegennek érzem magam az emberek között, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna. Köszönöm az undort, a haragot, a gyűlöletet, amit érezni tudok. És köszönöm, ha néha, bár ésszerűtlenül, mégis hagysz megnyílni egy keskeny és veszélyes ösvényt "lélektől lélekig".
Köszönöm, hogy érthetetlen helyeken és időkben ismertettél meg érthetetlen emberekkel, hogy aztán érhetetlen fájdalmakat és érthetetlen csodákat élhessek át velük.

És köszönöm, hogy mindennek ellenére nem tudok szabadulni Tőled, mert az általad hagyott űrt kitöltő kérdés ott van velem minden percemben. Köszönöm Neked a vágyat és a nyugtalanságot, ami betölti az életemet.

2012. június 25., hétfő

Isten nélkül

Nos, miután egy nemrégen készült bejegyzésem lezárásaként tisztáztam, hogy jelenleg nem készülök öngyilkosságra, ezt a posztot már a legelső mondatban azzal kezdeném, hogy tudtommal egyelőre nem szenvedek semmilyen skizoid jellegű elmezavarban. (Kis megjegyzés: nem véletlen az óvatos fogalmazás, az ilyen betegségek nagyon gyakran felnőttkorban alakulnak ki. Többek között az egyik kedvenc külföldi bloggeremről tudtam meg nemrég, hogy bizony így járt.) Remélem, ennek leszögezése segít majd, hogy az alábbiak még véletlenül se váljanak félreérthetővé.

Még mindig Istenről illetve az Ő hiányáról lesz szó. Tudom, hogy nem tűnik túlságosan értelmes dolognak, hogy minden szempontból hitetlen agnosztikusként elég gyakran boncolgatom ezt a témát, de el kell ismernem, hogy érzelmileg időnként szükségem van erre. Túl sokáig tudtam őszintén bízni Benne ahhoz, hogy így középtávon teljesen ki tudjam iktatni a gondolkodásomból (vagy hogy kisbetűvel tudjam írni a Rá vonatkozó személyes névmásokat...).

Mára Isten elméleti szempontból éppen nulla hatást képes tenni rám - egyszerűen nem értem, hogyan tudtam hinni valamiben, aminek még a fogalma is elkerülhetetlenül önellentmondásos, legalábbis emberi elme számára az (tudom, hogy elcsépelt példa, de aki rá tudja venni az örökkévaló Istent az öngyilkosságra, a vendégem egy fagyira). Ennek ellenére egyre világosabban látom, hogy az Isten után maradt érzelmi űr nem tudott bennem kitöltetlenül maradni. Az Istenre irányuló tovatűnt vonzódásomat az Ismeretlen iránt érzett szenvedélyem váltotta fel. És ez az igazán abszurd: hogy képes vagyok úgy érezni, hogy az életem teljességét ez az érzés adja, hogy ezt elveszítve mindent elveszítenék, hogy ezt mindentől és mindenkitől védenem kell. Hogy végső soron ez a szenvedély ad értelmet az életemnek. Nem tudom, mi a válasz, ha a kérdés a "világ". Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha is választ találni erre. Nem tudom, hogy egyáltalán lehetséges-e a választ megtalálása, akár számomra, akár bárki más számára. De, szigorúan érzelmi szempontból, ez nem is tud igazán zavarni. Az Ismeretlen vonz, mint a mágnes; ott van minden napban és éjszakában, minden leírt szóban, minden ölelésben, minden fájdalomban, minden lélegzetvételben. Nem Isten az, aki vonz. "Isten meghalt", hogy Nietzschét idézzem, de legalábbis úgy elbújt, hogy én sehol sem találom. És őrült sem vagyok, nincsenek láthatatlan barátaim, nem hallok nem létező hangokat és egyáltalán semmi efféle furcsaságom nincsen. De tudom, miért állnak halmokban a csillagászati témájú könyvek az egyébként egészen mással megtömött könyvespolcomon; tudom, miért élem a fél életemet a könyvtárban; tudom, miért írom most le mindezt... Valahol azt hiszem, nagyjából tudom, miért élek. Az Isten helyét a szívemben és az elmémben átvevő Ismeretlenért, amit talán örökké keresni fogok.

Az életem a keresésé.

2012. június 12., kedd

Szabad vagyok!

...legalábbis, ami a régvolt vallásomat illeti. Hogy, hogy nem, úgy alakult, hogy ma az évekkel ezelőtt odahagyott közösségem temploma közelében akadt dolgom. Már régóta érdekelt, mit váltana ki belőlem egy ilyen viszontlátás. Nos, ma megtudtam: semmit. Totális közönyt.
Meg kell mondanom, nagyon meglepődtem a saját reakcióimon. Ugyan már több éve annak, hogy elméleti szinten elvágtam magamban az ex-vallásomhoz és általában a valláshoz fűződő szálakat, de nem lehettem biztos abban, hogy ezt érzelmileg is sikerült véghezvinnem. A saját helyzetem megkönnyítése érdekében ezért inkább kerültem mindent, ami a közösséghez tartozik - templomot, hívőket, könyveket egyaránt. Ilyen ingerek híján nem volt nehéz kitartani amellett, amit racionálisan már jó ideje beláttam - vagyis a saját semmiben lebegő hitetlenségem mellett. Azt, hogy az utóbbi évek során szinte teljesen kikopott belőlem a más vallások vonzereje iránti érzékenység, már ezelőtt is tudtam. Jóllehet, míg vallásos voltam, ellenállhatatlan vágyat éreztem a legkülönbözőbb templomok meglátogatására, művészetük, tanításaik megismerésére, ez a szenvedélyem a "kitérésemet" követően hamarosan megszűnt. A saját vallásom azonban - a maga idejében - rendkívül sokat jelentett nekem. Menekvés volt, vigasz, küldetés - menekvés az életem elől, vigasz a halál rettenetére, küldetés az akkori jelenemre és jövőmre nézve. A többi hívőre mint legközelebbi barátaimra tekintettem. Mindössze tizennyolc éves voltam, mikor szembe kellett néznem mindennek a megszűnésével, és el kellett fogadnom azt, hogy a racionalitás átvette az uralmat a gondolataim fölött. Nem gondoltam volna, hogy az átalakulásom ennyire sikeres volt.
A mai események tükrében voltaképpen büszke vagyok magamra: a magam lábán állok, nem vagyok hajlandó az őszinte és ésszerű gondolkodást feladni az érzelmi támogatásért cserébe. Ugyanakkor nem tagadhatom, hogy valahol, egy egészen kicsit, szomorúság is vegyül a büszkeségembe: számomra már csakugyan nem létezik menekvést nyújtó fantáziavilág. Nietzsche szerint a mi modern kultúránk nagy kihívása, hogy megöltük Istent, és immár nélküle kell léteznünk. Úgy tűnik, ez az én személyes kihívásom is - és talán, ha sivárabbnak is látom a világot Isten érezhető jelenléte nélkül, sikerül is megküzdenem vele.

2012. június 9., szombat

Nem szeretem, mikor hirtelen feladatok nélkül maradok. Még egy rövid időre sem. Számomra egy-egy kemény munkával töltött időszak vége nem a megkönnyebbülést hozza el, hanem a kétségbeesést.
Hirtelen nincs, ami szabályozott mederbe terelje a gondolataimat. Ilyenkor pedig még a szokásosnál is gyakrabban felsejlik közöttük az a gondolat, ami elől csaknem két évtizede menekülni próbálok: a halálé. Iszonyodom tőle. És iszonyodom az élettől is, amelynek minden pillanata mögött ott susog a halál lehelete. A halálé - az ismeretlené. Talán nem is érdekelne, hogy egyszer vége lesz az életnek, ha tudnám, mi vár utána.
Életemnek eddig mindössze egyetlen olyan szakasza volt, amikor ideiglenesen meg tudtam szabadulni a halálfélelemtől - amikor hívő voltam. Emlékszem az akkori estékre: hazafele tartva a templomból, olyan megnyugtatónak, olyan könnyűnek tűnt minden. Isten tekintetét éreztem a városon, a házakon, a többi emberen, magamon. Boldog voltam, hogy Ő van, és hogy szolgálhatom.
Mára sok minden világosabb lett a számomra, én magam pedig sokkal szomorúbb. Rájöttem, hogy Istent én teremtettem a magam vigasztalására. A világ megfejtése mostanra egy matematikai problémává vált a számomra: vagy van "ott" valami, vagy nincs, vagy olyasmi a világ problémájának megoldása, amit még ilyen nagyon általánosan sem tudok megragadni. A három lehetőség közül egy irányába sincs egy porszemnyi bizonyítékom sem. Rettenetesen félek.
Azt hiszem, az egyetlen értelmes dolog, amit az ember tehet, hogy amint képessé válik a gondolkodásra és átlátja a helyzetét, megöli magát. Végülis csak az elkerülhetetlent hozza közelebb ezzel, néhány évnyi-évtizednyi halál-meghatározta felesleges létet kiiktatva. Tudom, hogy ez a helyes, de én ehhez gyáva vagyok. Cserébe - ha hinnék bármiben is, azt mondanám, talán büntetésül - élni sem merek. Az eddigi huszonyegynéhány évem jelentős része rettegésben telt, és ez alighanem így is fog maradni. Meglehet, meg is érdemlem. Viszont, bár talán nevetséges, hogy ezzel próbálom védeni magam, még mindig kevésbé vagyok gyáva, mint az emberek többsége. Én be merem látni az élet értelmetlenségét, mások ellenben eljátsszák, hogy az övéknek van értelme. Ez sajnos nevetséges és aljas hazugság, bármennyire is bele tudják élni magukat az emberek. Sajnos bármit teszünk, azt a nem-lét ellenében, ahhoz viszonyítva tesszük: így szeretünk, így alkotunk, így próbálunk életben maradni és életben tartani. Gátlástalanul élőködünk a saját nyomorúságunkon, noha jól tudjuk, hogy egyszer (talán a következő percben) nem lesz más választásunk, mint átadni magunkat - és mindent, amiért éltünk - az ismeretlennek. Nem, nem a megsemmisülésnek: nagy megkönnyebbülésemre szolgálna, ha biztosan kijelenthetném, hogy a semmivé válás ránk, de hol a bizonyíték arra, hogy így lesz? Csakis a vaksötét ismeretlennek, amit jelenlegi helyzetünkben fantáziánkon és reményeinken kívül semmivel sem közelíthetünk meg.
Azt kívánom, bár sohasem születtem volna meg. Az, amit így veszítenék, messze elmaradna attól a szenvedéstől, amit az ismeretlentől az ismeretlenig tartó életem okoz. Ha pedig már létezem, elég bátornak kellene lennem ahhoz, hogy ennek az állapotnak azonnal véget vessek, hogy méltósággal szembenézzek azzal, amivel egyszer úgyis szembe kell nézni. Ehhez képest itt vagyok, ha másoknál talán kevésbé is, de részt veszek a közös élet-hazugságban, és mindezzel magamnak is, másoknak is csak ártok. Undorító, gyáva, nyomorult féreg vagyok magam is.

2012. május 1., kedd

Szenvedhet-e Isten?

Van egy (sok:) kérdés, ami időről időre felmerül bennem: ha, teszem azt, létezik Isten, vajon milyen érzései lehetnek?
Sokszor elképzelem, milyen lenne, ha én magam lennék Isten. Az igazat megvallva, ilyenkor nem egy meglehetősen elszomorító lehetőség is felmerül bennem: lehet, hogy szomorúság, szenvedés, magány lenne az osztályrészem? Igen, Isten magányának a gondolata az, ami a legjobban megérint. Gondoljunk csak bele: sokak szerint Isten a maga képére teremtett bennünket, ahhoz pedig, hogy mi, emberek, képesek vagyunk a szenvedésre, kétség sem fér. Lehetséges, hogy Ő a mi szenvedéseink abszolút formáját hordozza?! Lehetséges, hogy a végtelenség iszonyata, a lét általános negativitása (nincs jobb szavam erre) csak az ő vállát nyomja - most és mindig, minden ok nélkül, "csak"? Önmagát nem változtathatja meg (már ha valóban mindentudó és mindenható, ezeket a tulajdonságait ugyanis nem adhatja fel anélkül, hogy a létezése önellentmondásossá ne válna), nem szűnhet meg létezni (mivel öngyilkossága az örökkévalóság tulajdonságának feladását jelentené), és mindezen terheket teljesen egyedül viseli. Nincs senki, akivel megoszthatná a fájdalmát; senki, aki hozzá hasonló. A mindenség nem más, mint az Ő unalmas játékszere, esetleg az egész világ Ő maga. Rajta kívül nincs abszolút létező. Abszolút lét - abszolút magány - abszolút fájdalom. Ez "jutott" Istennek.
Ne legyen igazam. Nem is állítom, hogy így lenne, ennek ellenére hangot szerettem volna adni ezeknek az aggodalmaimnak. Ugyanakkor arra az esetre, ha a gondolatmenetemnek netán mégis köze lenne a valósághoz, azt kell mondanom: nem akarom, hogy Isten létezzen. Ha a fent írtak igazak lennének, Isten szenvedéseit nem lehetne szavakba önteni, Ő pedig maga lenne a legszerencsétlenebb létező a világon - akinek a fájdalmához képest a mieink egyszerűen eltörpülnének.

Mit gondoltok? Képes lehet Isten a szenvedésre?