Kíváncsi vagyok, mikor fogok rájönni, hogy a világ valószínűleg nem tökéletes. Legalábbis számunkra, emberek számára nem. És nem csupán azért, mert mi magunk tökéletlenné tesszük - hanem mert nem az. Olyan könnyen meg tudom tenni ezt a kijelentést, de nem, nem tudok hinni benne.
(Az elmúlt pár hétben csak ilyen kis szösszenetekre futja. Ennek az oka nem az érdeklődés hiánya, hanem a bizonyosságaim egyre teljesebb feloldódása. Nem tudom, hova vezet mindez.)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: illúzió. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: illúzió. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. február 18., hétfő
2013. február 16., szombat
Kérdés magamhoz
Vajon sikerül-e egyszer kimásznom ebből az egészből? Vajon lehetek-e belátható időn belül békés, nyugodt? Vajon elcsendesül-e majd bennem ez a ki tudja, merre sodró vihar?
Ne kergess illúziókat. A nyugtalanságod nem egy átmeneti válság eredménye. Ez, legalábbis jelenleg, az életed maga.
Ne kergess illúziókat. A nyugtalanságod nem egy átmeneti válság eredménye. Ez, legalábbis jelenleg, az életed maga.
2012. december 21., péntek
Babits, ómega, alfa
Finoman szólva nem a legjobb időszakomat élem mostanában, ami a blogírásra is kihat: írnék, mert tudom, hogy megkönnyebbülést okoz, de nehezemre esik az érzéseimet szavakba önteni. Ezért nyúlok most is egy vershez; ezt legalább megfogalmaznom nem kell, csak értelmeznem.
Jó dolog-e vagy sem, a gimnáziumi éveimet humán tagozaton vészeltem át (tényleg szörnyűek voltak, bár persze nem a magyartanulás miatt), így a mai napig rengeteg mindenről eszembe jutnak kósza verssorok vagy másféle irodalmi művek töredékei. A helyzeten csak ront, hogy néhanapján még olvasni is szoktam.:) A lenti vers egy tegnap véletlenül újra a kezembe került könyv, John Barrow "A semmi könyve" című munkája hatására ugrott be. A kötet maga, címéhez hűen, a semmi fogalmát járja körül, filozófiai, kultúrtörténeti és természettudományi szempontokból is. Érdekesség, hogy ugyanezen szerző korábban már egy másik, hasonló koncepciójú, a most említettnek mintegy ellenpontját képező művet is kiadott, ez "A végtelen könyve" címet viseli.
A kötetek lapozgatása során elgondolkodtam, hogy vajon milyen hasonló témájú könyveket tudnék még elképzelni. Készülhetne például egy "Az abszolútum könyve", "Istenek könyve" és még hihetetlen számú egyéb írás is. Az induktív gondolkodás (és a koncepciótlanság) mintapéldájaként csak mindezek végiggondolása után kérdeztem meg magamtól, hogy vajon mi is a közös mindezekben a valós és elképzelt címekben. A válasz egyszerű: olyan írások viselik/viselnék őket, amelyeknek célja a saját magunk alkotta fogalmak mélyére ásni. Nem ellentmondásos ez kissé?! Fogalmakat alkotunk, amelyek aztán igen hamar önálló életre kelnek, és végül mi magunk sem leszünk tisztában a mibenlétükkel, jelentésükkel, jelentőségükkel? Abszurd, de számomra (és rengeteg, nálam a témához sokkal jobban értő személy számára) úgy tűnik, hogy csakugyan ez a helyzet. Talán páran ismeritek Clifford Geertz amerikai antropológus viszonylag híressé vált megállapítását, miszerint "az ember a jelentések maga szőtte hálójában függő állat." Pontosan erről van szó. A végtelen, a semmi, az abszolútum, az isten(ek) stb. mind emberi konstrukciók, amikről ontológiai tartalmú állításokat (léteznek-e? ha igen, hogyan, hol, mikor? stb.), legalábbis szerintem, nemigen lehet tenni, ennek ellenére egy életet is rá lehet áldozni arra, hogy a titkaikat kutassuk. A magunk alkotta fogalmak titkait. Van ebben valami tragikomikus, nem?!
Miután előzetes szándékaim ellenére sikerült a mondanivalómat kissé bő lére ereszteni, végre közölném, hogy melyik vers is adja a bejegyzés lelkét. Babits Mihály "A lirikus epilógja" című művéről van szó, ami az általam fent kifejtettekhez nagyon hasonló tapasztalatokat foglal verses formába. Babitsról annyit, hogy míg (mint talán észrevettétek) bizonyos szerzőkért (elsősorban Camus-ért és Adyért) szinte szenvedélyesen tudok rajongani, addig Babits személye és legtöbb műve csupán távolságtartó tiszteletet ébreszt bennem. Camus-höz és Adyhoz képest Babits igazi "jófiú" volt, számomra azonban ez utóbbi tulajdonság képtelen olyan vonzerőt jelenteni, mint a másik két szerző (műveikben is visszatükröződő) "életművészete". Így van ez.:) Az alább idézett Babits-verset azonban a szerzővel kapcsolatos fenntartásaim ellenére is igazi remekműnek tartom, mely érzésemet jelen esetben csak fokozza, hogy igen nagy mértékben illik a saját fentebb fejtegetett gondolataimhoz. Lássuk tehát:
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
Jó dolog-e vagy sem, a gimnáziumi éveimet humán tagozaton vészeltem át (tényleg szörnyűek voltak, bár persze nem a magyartanulás miatt), így a mai napig rengeteg mindenről eszembe jutnak kósza verssorok vagy másféle irodalmi művek töredékei. A helyzeten csak ront, hogy néhanapján még olvasni is szoktam.:) A lenti vers egy tegnap véletlenül újra a kezembe került könyv, John Barrow "A semmi könyve" című munkája hatására ugrott be. A kötet maga, címéhez hűen, a semmi fogalmát járja körül, filozófiai, kultúrtörténeti és természettudományi szempontokból is. Érdekesség, hogy ugyanezen szerző korábban már egy másik, hasonló koncepciójú, a most említettnek mintegy ellenpontját képező művet is kiadott, ez "A végtelen könyve" címet viseli.
A kötetek lapozgatása során elgondolkodtam, hogy vajon milyen hasonló témájú könyveket tudnék még elképzelni. Készülhetne például egy "Az abszolútum könyve", "Istenek könyve" és még hihetetlen számú egyéb írás is. Az induktív gondolkodás (és a koncepciótlanság) mintapéldájaként csak mindezek végiggondolása után kérdeztem meg magamtól, hogy vajon mi is a közös mindezekben a valós és elképzelt címekben. A válasz egyszerű: olyan írások viselik/viselnék őket, amelyeknek célja a saját magunk alkotta fogalmak mélyére ásni. Nem ellentmondásos ez kissé?! Fogalmakat alkotunk, amelyek aztán igen hamar önálló életre kelnek, és végül mi magunk sem leszünk tisztában a mibenlétükkel, jelentésükkel, jelentőségükkel? Abszurd, de számomra (és rengeteg, nálam a témához sokkal jobban értő személy számára) úgy tűnik, hogy csakugyan ez a helyzet. Talán páran ismeritek Clifford Geertz amerikai antropológus viszonylag híressé vált megállapítását, miszerint "az ember a jelentések maga szőtte hálójában függő állat." Pontosan erről van szó. A végtelen, a semmi, az abszolútum, az isten(ek) stb. mind emberi konstrukciók, amikről ontológiai tartalmú állításokat (léteznek-e? ha igen, hogyan, hol, mikor? stb.), legalábbis szerintem, nemigen lehet tenni, ennek ellenére egy életet is rá lehet áldozni arra, hogy a titkaikat kutassuk. A magunk alkotta fogalmak titkait. Van ebben valami tragikomikus, nem?!
Miután előzetes szándékaim ellenére sikerült a mondanivalómat kissé bő lére ereszteni, végre közölném, hogy melyik vers is adja a bejegyzés lelkét. Babits Mihály "A lirikus epilógja" című művéről van szó, ami az általam fent kifejtettekhez nagyon hasonló tapasztalatokat foglal verses formába. Babitsról annyit, hogy míg (mint talán észrevettétek) bizonyos szerzőkért (elsősorban Camus-ért és Adyért) szinte szenvedélyesen tudok rajongani, addig Babits személye és legtöbb műve csupán távolságtartó tiszteletet ébreszt bennem. Camus-höz és Adyhoz képest Babits igazi "jófiú" volt, számomra azonban ez utóbbi tulajdonság képtelen olyan vonzerőt jelenteni, mint a másik két szerző (műveikben is visszatükröződő) "életművészete". Így van ez.:) Az alább idézett Babits-verset azonban a szerzővel kapcsolatos fenntartásaim ellenére is igazi remekműnek tartom, mely érzésemet jelen esetben csak fokozza, hogy igen nagy mértékben illik a saját fentebb fejtegetett gondolataimhoz. Lássuk tehát:
Babits Mihály: A lírikus epilógja
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
2012. október 5., péntek
A Maya fátyla
A hindu vallásosság egyik központi eleme a Maya - az illúzió. Az ősi szentírások szerint az anyagi világ nem más, mint álomkép, mely az Istenségtől való elfordulásunk büntetéseként ejtett foglyul minket. A Maya-ból való kitörés csak az anyagi világgal való kapcsolat felszámolásával, teljes lelki megtisztulással, az Istenségnek való abszolút önátadással érhető el.
A fenti sorok számomra rendkívül mély jelentés hordoznak, több szempontból is. Egyrészt korábban évekig gyakoroltam egy vallást, melynek éppen ezek a gondolatok képezték az alapját, és amit metafizikai szempontból ma is a kultúrtörténet egyik legcsodálatosabb alkotásának tartok. Másrészt, bár Istenben mára már nem hiszek, az világ rejtélyes, (részben) illuzórikus voltának elképzelése most is izgalommal tölt el. Egyáltalán nem tudom kizárni, hogy így legyen - a kérdés csak az, hogy vajon mi az, ami csakugyan illúzió.
A problémafelvetés messzire vezet, így a mostani bejegyzésben csupán a téma egyetlen aspektusára szeretném felhívni a figyelmet: a mélység kérdésére. A kérdésem az, hogy vajon jól érzékeljük-e a mélység mibenlétét, a szó filozófiai értelmében. Vajon helyesek-e azok a fogalmak, amelyekkel megpróbáljuk körülhatárolni a világ "mély" titkainak mibenlétét: az örökkévalóság, a végtelenség, az abszolútum, a lét és a semmi, az egység és így tovább? (Személy szerint egyébként a legutóbbit, az egység gondolatát a legkevésbé sem tartom megalapozottnak, ennek ellenére rengeteget hallhatunk a világ, az igazság, a létezés stb. egységéről.) Nem csupán a gondolati hagyományokban gyökerező megszokásokról van-e szó, amikor ezeket a fogalmakat állítjuk a világ milyenségét mérlegelő gondolataink középpontjába? Nem csupán azért tiszteljük-e ezeket az elképzeléseket, mert tartalmuk felfoghatatlan, értelmetlen a számunkra? Egyáltalán, miért a "mély"-ben keressük a választ a kérdéseinkre? Miért feltételezzük, hogy az elérhetetlen mélység többet mondhat nekünk, mint a szemünk előtt nyüzsgő felszín? A kérdések - ahogy a filozófiai jellegű gondolkodás során szinte mindig - nagyon hosszan folytathatók lennének.
A fenti probléma mostanában igen nagy súllyal nehezedik rám. Tudatos döntéssel ráléptem egy útra (gondolati és ettől nem független gyakorlati szempontból egyaránt), melyen hosszú távon haladni szeretnék. A választásom alapja a mélység fontosságának feltételezése. Egy, egyelőre nem túlságosan hatalmas, de fejlődésre szánt építményt emelek olyan talajra, amelyről nem tudom, mennyire ingoványos. A talaj a mélységgel kapcsolatos gondolataim összessége - az építmény az életem. Vajon biztos alapokon áll? Vagy tartanom kell az összeomlástól (ez alatt itt természetesen nem a "külső" hatások okozta, pl. fizikai összeomlást értem, ami nyilván megjósolhatatlan és elkerülhetetlen, hanem a "belső" okokból bekövetkező, kiábrándulásból, a korábbi feltételezések helytelen voltára való ráébredésből eredő összeomlást)? Bízhatok-e legalább az alapok szilárdságában, és ami még fontosabb, helyességében?!
Nagyon nehéz kérdések ezek, a megválaszolásukra tett kísérletek pedig, megfelelő információ híján, önmagukba hullanak vissza.
A fenti sorok számomra rendkívül mély jelentés hordoznak, több szempontból is. Egyrészt korábban évekig gyakoroltam egy vallást, melynek éppen ezek a gondolatok képezték az alapját, és amit metafizikai szempontból ma is a kultúrtörténet egyik legcsodálatosabb alkotásának tartok. Másrészt, bár Istenben mára már nem hiszek, az világ rejtélyes, (részben) illuzórikus voltának elképzelése most is izgalommal tölt el. Egyáltalán nem tudom kizárni, hogy így legyen - a kérdés csak az, hogy vajon mi az, ami csakugyan illúzió.
A problémafelvetés messzire vezet, így a mostani bejegyzésben csupán a téma egyetlen aspektusára szeretném felhívni a figyelmet: a mélység kérdésére. A kérdésem az, hogy vajon jól érzékeljük-e a mélység mibenlétét, a szó filozófiai értelmében. Vajon helyesek-e azok a fogalmak, amelyekkel megpróbáljuk körülhatárolni a világ "mély" titkainak mibenlétét: az örökkévalóság, a végtelenség, az abszolútum, a lét és a semmi, az egység és így tovább? (Személy szerint egyébként a legutóbbit, az egység gondolatát a legkevésbé sem tartom megalapozottnak, ennek ellenére rengeteget hallhatunk a világ, az igazság, a létezés stb. egységéről.) Nem csupán a gondolati hagyományokban gyökerező megszokásokról van-e szó, amikor ezeket a fogalmakat állítjuk a világ milyenségét mérlegelő gondolataink középpontjába? Nem csupán azért tiszteljük-e ezeket az elképzeléseket, mert tartalmuk felfoghatatlan, értelmetlen a számunkra? Egyáltalán, miért a "mély"-ben keressük a választ a kérdéseinkre? Miért feltételezzük, hogy az elérhetetlen mélység többet mondhat nekünk, mint a szemünk előtt nyüzsgő felszín? A kérdések - ahogy a filozófiai jellegű gondolkodás során szinte mindig - nagyon hosszan folytathatók lennének.
A fenti probléma mostanában igen nagy súllyal nehezedik rám. Tudatos döntéssel ráléptem egy útra (gondolati és ettől nem független gyakorlati szempontból egyaránt), melyen hosszú távon haladni szeretnék. A választásom alapja a mélység fontosságának feltételezése. Egy, egyelőre nem túlságosan hatalmas, de fejlődésre szánt építményt emelek olyan talajra, amelyről nem tudom, mennyire ingoványos. A talaj a mélységgel kapcsolatos gondolataim összessége - az építmény az életem. Vajon biztos alapokon áll? Vagy tartanom kell az összeomlástól (ez alatt itt természetesen nem a "külső" hatások okozta, pl. fizikai összeomlást értem, ami nyilván megjósolhatatlan és elkerülhetetlen, hanem a "belső" okokból bekövetkező, kiábrándulásból, a korábbi feltételezések helytelen voltára való ráébredésből eredő összeomlást)? Bízhatok-e legalább az alapok szilárdságában, és ami még fontosabb, helyességében?!
Nagyon nehéz kérdések ezek, a megválaszolásukra tett kísérletek pedig, megfelelő információ híján, önmagukba hullanak vissza.
2012. augusztus 1., szerda
Illúzió
Védák, Platón, Descartes, Putnam - négy ismerős tulajdonnév, négy - korántsem közeli - korszak a gondolkodástörténetből. Hogy mi a közös bennük? Az az elképzelés, hogy az általunk tapasztalt világ esetleg teljes egészében pusztán merő illúzió. A gondolat végigkísérte (és továbbra is kíséri) a filozófia történetét, mégis, azt hiszem, viszonylag ritkán vagyunk hajlandóak igazán komolyan venni. Hogy ez így van, annak valószínűleg önvédelmi okai vannak - kevesen merik kockáztatni az őrületet holmi gondolatkísérlet kedvéért. Én sem tenném, ha az elképzelés, bizonyos furcsa módon, nem próbálna már hetek óta újra és újra az elmémbe férkőzni.
Az élményem a következő: megyek az utcán, talán egymagamban, talán nem. Körülöttem minden olyan, mint amilyennek már megszokhattam volna, ha egyáltalán meg akarnám szokni: épületek, fák, emberek. Az utóbbiak többnyire meglehetősen visszataszítóak. Az is megesik, hogy gyaloglás közben beszélek valakihez: értem, amit mond, és tudatában vagyok a saját mondataimnak is. És mégis: egyszerre elkezdem azt érezni, hogy mindaz, ami körülvesz, olyan kimondhatatlanul jelentéktelen és irreális, hogy magam is megdöbbenek. Hirtelen nem tudok megragadni semmit, ami valóságos lenne. Furcsa, de még a torkomat érő forró vagy hűvös levegő az, amit a leginkább kézzelfoghatónak érzek. A lélegzet - a lélek. A kettő analógiába állítása nem új ötlet, számomra mégis a levegőben lóg a felé mutató tapasztalat. Már semmit sem érzek, csak a torkomat és a beáramló levegőt. Ha becsuknám a szemem, elhinném, hogy feloldódott körülöttem a világ. Talán, mert ezt akarom hinni. Feloldódott a város, az épületek, az utca és az emberi lelkek szennye. Nem maradt más, csak a felolvadt világ őrült kavargása - ami azonban cseppet sem érthetetlenebb, mint amikor még formákba rendeződött. És még megmaradt - a torkomat érő fuvallat. Magam számára is megfoghatatlan, éppen csak létező "valamiként" állok a nem-semmi közepén. Ha akarnék, sem találnék kapaszkodót - ám ilyesmit a formák sem adtak.
Nem tudom, rosszabb lett-e a világ "csak" azért, mert feloldódott az irrealitásban. De egyre inkább hiszem, hogy nem.
Az élményem a következő: megyek az utcán, talán egymagamban, talán nem. Körülöttem minden olyan, mint amilyennek már megszokhattam volna, ha egyáltalán meg akarnám szokni: épületek, fák, emberek. Az utóbbiak többnyire meglehetősen visszataszítóak. Az is megesik, hogy gyaloglás közben beszélek valakihez: értem, amit mond, és tudatában vagyok a saját mondataimnak is. És mégis: egyszerre elkezdem azt érezni, hogy mindaz, ami körülvesz, olyan kimondhatatlanul jelentéktelen és irreális, hogy magam is megdöbbenek. Hirtelen nem tudok megragadni semmit, ami valóságos lenne. Furcsa, de még a torkomat érő forró vagy hűvös levegő az, amit a leginkább kézzelfoghatónak érzek. A lélegzet - a lélek. A kettő analógiába állítása nem új ötlet, számomra mégis a levegőben lóg a felé mutató tapasztalat. Már semmit sem érzek, csak a torkomat és a beáramló levegőt. Ha becsuknám a szemem, elhinném, hogy feloldódott körülöttem a világ. Talán, mert ezt akarom hinni. Feloldódott a város, az épületek, az utca és az emberi lelkek szennye. Nem maradt más, csak a felolvadt világ őrült kavargása - ami azonban cseppet sem érthetetlenebb, mint amikor még formákba rendeződött. És még megmaradt - a torkomat érő fuvallat. Magam számára is megfoghatatlan, éppen csak létező "valamiként" állok a nem-semmi közepén. Ha akarnék, sem találnék kapaszkodót - ám ilyesmit a formák sem adtak.
Nem tudom, rosszabb lett-e a világ "csak" azért, mert feloldódott az irrealitásban. De egyre inkább hiszem, hogy nem.
2012. május 5., szombat
Amikor fáj a magány...
Mert ilyen is van. Különösen, ha nem magányos magányról van szó, hanem társas magányról. Az az előbbinél is pokolibban tud fájni.
Félreértés ne essék, nem vagyok egy szociálisan függő típus. Remekül bírom, sőt, nagyon sokszor igénylem is az egyedüllétet, ugyanakkor gond nélkül képes vagyok a másokkal való személyközi kommunikációra is. Külső szemlélő számára közelítőleg "normális" életet élek, legalábbis nem olyat, ami bármilyen szempontból is súlyosabban kifogásolható lenne.
Ahogy a dolgok egy jelentős részéről, a társas kapcsolatokról is "sikerült" kialakítanom egy meglehetősen markáns és egyedi véleményt. Azt gondolom, hogy az embernek képesnek kell lennie a függetlenségre: először a környezetét, majd saját magát is meg kell tanulnia a kemény valóságnak megfelelően kezelni. A "másik" lelkébe, bárkiről is legyen szó, sosem láthatunk bele igazán, ezért nem várhatjuk, hogy az mindig a várakozásainknak, vágyainknak megfelelően viselkedjen. Az úgynevezett "szeretet" nem több, mint a másik birtoklására, a vele való valamilyen egybeolvadásra irányuló vágy (vagy a másikat szeretnénk magunkba, vagy magunkat a másikba olvasztani), és mint ilyen, eleve hibás képleten alapul. Ettől függetlenül még persze valamennyien fogunk szeretni, de jobb, ha tisztában vagyunk vele, hogy érzésünk, ha jobban és nagyobb távlatban megnézzük, puszta illúzió. Ideális, valóban emberhez méltó esetben képesnek kellene lennünk belülről függetlenné válni mindenki mástól, és helyén kezelni a "szeretet" kérdését. Talán új szeretet-fogalomra lenne szükségünk.
És, bár kellemetlen, hasonló gondolatokat fogalmazhatunk meg a saját magukkal való viszonyukkal kapcsolatban is. Az az "én", ami érzésünk szerint kizárólagos tulajdonunk, még egy "valakié": az időé. Az én, amíg fennáll, nem változik. De egyszer csak nem áll fenn tovább. És akkor nem tudni, mi történik vele. Éppen ezért függetlenné kell tudnunk válni a saját lényünkhöz való ragaszkodástól, önmagunk "szeretetétől" is. Éreznünk kell, hogy énünk nem több, mint egy homokba rajzolt kép, amit egyszer egy nagy vihar szele szerteszét fúj, és nem tudni, mivé rak össze újra, vagy egyáltalán összerak-e valamivé. Nem szabad ragaszkodnunk önmagunkhoz. Ahogy másokhoz sem.
Meg kell mondanom, a fentieket leírni sem könnyű, megélni azonban még annál is nehezebb. Önmagamtól függetlenné válni: ez valahol a halálfélelem leküzdésének és azon törekvés sikerességének a kérdése, hogy megtanuljam saját megsemmisülésemet nem mint helyrehozhatatlan veszteséget kezelni. Ez egy magányos játszma. De ez előző?! A másoktól való függetlenség elérése valahogy még nehezebbnek tűnik, talán mert az ember alapvetően csoportban élő állat (vagy az volt). Pedig el kellene érnem; legalábbis, ha nem akarom, hogy az állandó megértetlenség - a társas magány - folyamatos fájdalmat okozzon.
Félreértés ne essék, nem vagyok egy szociálisan függő típus. Remekül bírom, sőt, nagyon sokszor igénylem is az egyedüllétet, ugyanakkor gond nélkül képes vagyok a másokkal való személyközi kommunikációra is. Külső szemlélő számára közelítőleg "normális" életet élek, legalábbis nem olyat, ami bármilyen szempontból is súlyosabban kifogásolható lenne.
Ahogy a dolgok egy jelentős részéről, a társas kapcsolatokról is "sikerült" kialakítanom egy meglehetősen markáns és egyedi véleményt. Azt gondolom, hogy az embernek képesnek kell lennie a függetlenségre: először a környezetét, majd saját magát is meg kell tanulnia a kemény valóságnak megfelelően kezelni. A "másik" lelkébe, bárkiről is legyen szó, sosem láthatunk bele igazán, ezért nem várhatjuk, hogy az mindig a várakozásainknak, vágyainknak megfelelően viselkedjen. Az úgynevezett "szeretet" nem több, mint a másik birtoklására, a vele való valamilyen egybeolvadásra irányuló vágy (vagy a másikat szeretnénk magunkba, vagy magunkat a másikba olvasztani), és mint ilyen, eleve hibás képleten alapul. Ettől függetlenül még persze valamennyien fogunk szeretni, de jobb, ha tisztában vagyunk vele, hogy érzésünk, ha jobban és nagyobb távlatban megnézzük, puszta illúzió. Ideális, valóban emberhez méltó esetben képesnek kellene lennünk belülről függetlenné válni mindenki mástól, és helyén kezelni a "szeretet" kérdését. Talán új szeretet-fogalomra lenne szükségünk.
És, bár kellemetlen, hasonló gondolatokat fogalmazhatunk meg a saját magukkal való viszonyukkal kapcsolatban is. Az az "én", ami érzésünk szerint kizárólagos tulajdonunk, még egy "valakié": az időé. Az én, amíg fennáll, nem változik. De egyszer csak nem áll fenn tovább. És akkor nem tudni, mi történik vele. Éppen ezért függetlenné kell tudnunk válni a saját lényünkhöz való ragaszkodástól, önmagunk "szeretetétől" is. Éreznünk kell, hogy énünk nem több, mint egy homokba rajzolt kép, amit egyszer egy nagy vihar szele szerteszét fúj, és nem tudni, mivé rak össze újra, vagy egyáltalán összerak-e valamivé. Nem szabad ragaszkodnunk önmagunkhoz. Ahogy másokhoz sem.
Meg kell mondanom, a fentieket leírni sem könnyű, megélni azonban még annál is nehezebb. Önmagamtól függetlenné válni: ez valahol a halálfélelem leküzdésének és azon törekvés sikerességének a kérdése, hogy megtanuljam saját megsemmisülésemet nem mint helyrehozhatatlan veszteséget kezelni. Ez egy magányos játszma. De ez előző?! A másoktól való függetlenség elérése valahogy még nehezebbnek tűnik, talán mert az ember alapvetően csoportban élő állat (vagy az volt). Pedig el kellene érnem; legalábbis, ha nem akarom, hogy az állandó megértetlenség - a társas magány - folyamatos fájdalmat okozzon.
2012. május 3., csütörtök
...
A kimondott szó torzít. A leírt túl egyszerű. Az őszinte kommunikáció puszta utópia. Nincs, nem lehetséges a híd két lélek között.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)