Ne, könyörgöm, ezt ne. Bánts, törj össze, dobj el magadtól, de ne kínozz. Megőrülök...

A művész

Fájdalmat érzek, ha találkozik a tekintetünk. Mert vak voltam, mert nem is sejtettem.

Meghatódva néz a saját művére. Olyasmit alkotott, amit nagyon kevesen. Ezt ő is tudja. Ahogy azt is, hogy mindez csak egy szikra, egy villanás. Egy kis csoda, egy kis áldozat. Mert alkotni valahol szent dolog. Hogy miért, hogy kinek? Ez is a titok része. És ezért szép, ezért emberi.

Azt szokták mondani: csepp a tengerben. Ez is az. De köszönöm, hogy részese lehettem annak a néhány pillanatnak, amíg szilánkokra törte, majd újraalkotta a víztükröt. A tükröt - a titkot.

Néha szinte sajnálom, hogy befelé élünk. Te is, én is. Sosem fogod megtudni, de azért leírom. Becsüllek. Értelek. Szeretlek.

Egy idős hölgy ül előttem. Nyolcan év körüli, talán még több. Alakja még mindig magas, szikár; méltóságteljesen, egyenes derékkal ül, noha a válla, háta hajlott már kissé. Arca csontos, szigorú - szemei azonban élénken, kíváncsian csillognak. Fehérre fakult, kontyba fogott haja ibolyaillattal tölti meg a levegőt. Nem, igazán szép talán sosem volt, de büszke, erős teremtés lehetett valaha. Ahogy, úgy tűnik, még most is az.

A szeme... A szeme rabul ejtett. Olyan ismerős, olyan nagyon ismerős. Mintha láttam volna már őket valahol, de akkor nem voltak ilyen derűsek, nyoma sem volt bennük annak a kiegyensúlyozottságnak, békének, amit ez a szempár áraszt. Egy bölcs ember szemei ezek. Valakié, aki már régen nem vár semmit, mert tudja, hogy nincsen semmi, amit várnia kellene. Valaha nem így gondolta. Kutatott, követelt, tudni akart... Ma már nem bánja, hogy nem találta meg, amit keresett. Hogy a titok titok maradt. Talán ezért is olyan nyugodt, olyan derűs. Mert átadja magát a titoknak; nem próbál benne megkapaszkodni, fogást találni rajta, csak lebeg rajta, benne. Nem boldog és nem boldogtalan; nem tud semmit, és mégis annyi mindent tud. Ma még van, holnap talán már nem lesz. Hogy fél-e a haláltól? Ki nem fél... Ő sem mentes a félelemtől, de nem ágál ellene, nem lázad, csak elfogad. Nem tudja, hogy lesz-e "ott" valami - ha nem lesz, jó, ha lesz, hát úgy is jó. Legalább azt tudja, kiért szeretne odamenni. De mindez nem számít. Ahogy semmi sem.

Újra a szemébe nézek: pillantásában az ókori bölcsek nyugalma néz vissza rám. A görögöké, a Prédikátoré, a keleti tanítóké... és néhány mai vagy csak nem túl régen élt emberé is. Évezredek lemondása tükröződik a tekintetében - az, hogy minden mindegy. Minden; csak a titok az, ami számít. A titok azonban megőrzi magát annak, ami. Nem baj. De jó volt érte élni, most pedig jó egyszerűen belesimulni, felolvadni benne. Ma még csak kicsit. Egyszer - talán hamarosan - majd teljesen.

Nézem az idős hölgyet. Hirtelen rájövök, miért ismerős a szeme. Elfordulok, nem bírok tovább ránézni. De már tudom: egyszer talán - én leszek Ő...

Spanyolviasz 2.

Ami nem öl meg, az megerősít.

Vagy megőrít.

Esetleg mindkettőt.

Éberség

Nem tudom, van-e itt valaki rajtam kívül, aki időnként Hamvas Béla olvasására vetemedik. Ebben a bejegyzésben a Scientia Sacra egyik számomra nagyon érdekes gondolatáról szeretnék írni: az éberségről. Mielőtt azonban belekezdenék...

Már többször eszembe jutott, hogy írni kéne erről a témáról egyet s mást. Van azonban egy bizonyos kellemetlen érzés bennem, amikor Hamvas szóba kerül. Mikor elkezdtem komolyabban foglalkozni az írásaival, eldöntöttem, hogy szokásommal ellentétben nem (azaz nem) fogok utánanézni az ezekre írt reflexióknak. Ez utóbbi döntésemnek két oka volt: egyrészt én magam is éreztem, hogy Hamvas filozófiája, bár önmagában roppant elgondolkodtató és tanulságos, könnyen szolgálhat táptalajul bizonyos politikai nézetek számára; másrészt, az előbbi sejtésemet erősítve és esetleg csak véletlenül, de a szerző műveinek olvasásáról nekem többnyire olyanok számoltak be, akik egyébként Wass Albertet is szívesen forgatják (akit én soha, elvből nem... upsz, most elszóltam magam). Amikor tehát Hamvas Béla filozófiájáról írok, abba kéretik nem beleérteni esetleges politikai jellegű konnotációkat. Köszönöm.

Tehát Hamvas és a Scientia Sacra. A könyv címe magyarul, ha bízhatunk a fordítóprogramban (sajnos nem tudok latinul, csak amennyi itt-ott rám ragadt) és a saját angoltudásomban, "szent tudományt" jelent. Hamvas ebben az írásában bizonyos módon szintetizálni próbálja a kultúrtörténet számos elemét, ezzel egy nagyon összetett, mély, egyes vonásaiban ugyanakkor kissé populizmusra hajló keretbe foglalva azt, amit a különböző, elsősorban spirituális-vallásos hagyományok a világról tudni vélnek. Ha valaki olvasott már Coelho-t, viszonylag könnyen képet kaphat ennek a világábrázolásnak a jellegéről - bár, legalábbis szerintem, ez utóbbi esetében a mélyebb tartalmakat az olvasottság növelése érdekében alkalmazott technikák már túlontúl vastagon borítják be. Hehe, kritikus kedvemben vagyok ma este...:)

Az ember, állítja Hamvas Béla, egykor képes volt hozzáférni a világ valódi természetéhez. Ez a képesség azonban mintegy fél évezreddel a keresztény időszámítás kezdete előtt bomlásnak indult, és a mai ember számára szinte semmi sem maradt belőle. Ez volt az "aranykor" vége - írja Hamvas. Hogy mi az, amit veszítettünk, jól illusztrálja többek között a nyelvek változása (itt azért ezt a példát hozom, mert számomra az összes közül ez volt a legérzékletesebb; a könyvben egyébként több is található). A szanszkrit, az ógörög, a latin - tehát a nagy ókori kultúrák nyelvei - még képesek voltak a valóság mélységében való megragadására. Ezekben a nyelvekben egy-egy kifejezés a modern gondolkodás számára hihetetlen jelentésgazdagsággal bírt és - a lehetőségekhez mérten - azzal bír ma is. Nagyon jellegzetes példája ennek az ógörög "logosz" szó. A Scientia Sacra vonatkozó lapjain a kifejezés következő jelentéseit olvashatjuk: "a logosz persze nemcsak szó, hanem értelem, ige, szellem, szabály, mérték, jel, jelkép, törvény, ítélet, s még egyéb is." Ahhoz, hogy ezt a roppant tág jelentéskört a maga hihetetlen összetettségében és egyben csodás egyszerűségében ténylegesen be tudjuk fogadni, meg tudjuk érteni, Hamvas szerint a világgal a miénknél sokkal mélyebb kapcsolatra van szükség. Hogy ez utóbbi számunkra már nem elérhető, jól mutatja, hogy a mai nyelvek legfeljebb az ókoriaktól átvett szavaikban képesek az előbb bemutatott komplexitásra, saját kifejezéseik legfeljebb néhány jelentést bírnak el.

Azzal, amit Hamvas az emberiség történetéről, az aranykorról és annak végéről ír, a legkevésbé sem értek egyet. Annak az oka, ha ma nem érezzük magunkat az ókoriakéhoz hasonló szerves kapcsolatban a valósággal, véleményem szerint abban keresendő, hogy az azóta végbement tudományos, filozófiai és egyéb fejlődés az évezredekkel ezelőtti, viszonylag naiv felfogáshoz képest már sokkal bonyolultabbnak láttatja velünk a világot. Ebben a világban már nem olyan egyszerű egyértelmű kapcsolatokra bukkanni, "megérteni", "befogadni" - sőt, egyáltalán biztonságra találni sem. A mai kor kétségkívül nem az intellektuális megnyugvás ideje. Ettől azonban még nem hinném, hogy a régmúlthoz képest alacsonyabb szintűnek kellene tekintenünk. Ezen egyet nem értésem ellenére azonban van valami Hamvas gondolatmenetében, ami nagyon komolyan felkeltette az érdeklődésemet: ez az eddig nevén nem nevezett "éberség" fogalma. Hamvas Béla szerint az éberség: "az ember metafizikai érzékenysége." Nem tudás, mivel a célja nem egyszerűen a kézzelfogható dolgok megismerése, hanem a világ valósága felé való nyitottság. Ez az, ami az "aranykor" elmúltával - Hamvas szerint - elvesztett az emberben.

Noha, mint írtam, az emberiség romlásáról szóló hamvasi gondolatok meglehetőségen távol állnak tőlem, és így az "éberségnek" az "aranykorral" való kapcsolatával sem igazán tudok mit kezdeni, az "éberséget" mint fogalmat nagyonis alkalmazhatónak érzem a mindenkori emberi létezés értelmezéséhez. Az éberséget mint egyébként remek kifejezést (a szónak, ha elmerengünk rajta egy percre, önmagában is elképesztő kifejezőerejét fedezhetjük fel) a mai nyelvhasználó számára a "kíváncsiság", még inkább a "szenvedélyes kíváncsiság" szinonimájaként megadva tudnám befogadhatóbbá tenni - még egyszer hozzátéve azonban, hogy az "éberség" szót zseniálisnak tartom, így a két utóbbi kifejezés használatát valóban csak az egyszerűbb érthetőség és az aktualizálás megkönnyítése céljából javaslom. Így értelmezve ugyanis az "éberség" valami egészen időtlenül emberit takar: a megismerés vágyát. Nem kapcsolatot a "valósággal", hiszen az ilyen kapcsolat lehetőségének feltételezése már önmagában is többet feltételez az emberről, mint ami jogosnak tűnik. A "kíváncsiság" szó nem mutat túl az emberen, nem szalad bele az ismeretlenbe - egyszerűen leír valamit, ami az ember, azt hiszem, legbelső lényege. Az, hogy érteni akarja a világot, bármilyen legyen is az, csak mert, a világért magáért. Nem állíthatjuk, hogy az ember ténylegesen kapcsolatban állna a valósággal, azt azonban igen, hogy vágyik erre a kapcsolatra. Hogy ezt a vágyat "kíváncsiságnak" vagy "éberség"-nek nevezzük-e, leginkább árnyalatbeni kérdésnek tűnik: a "kíváncsiság" egyértelműbb, az "éberség" mélyebb. A magam részéről hálás vagyok Hamvas Bélának az utóbbi kifejezésért.

A kérdés mindezek után már csak az: ha nem is az aranykor befejeződése miatt, de beszélhetünk-e bármilyen okból az "éberség"/"kíváncsiság" eltűnéséről? Jelen bejegyzés keretei között tartózkodnék a kérdésre adandó, a tényszerűség szándékával megírt (és valószínűleg minden igyekezetem ellenére is sok helyütt kritikára okot adó) választól. A válasz, amit a kérdésre adni tudok, erősen normatív, és érdekes módon minden ágálásom ellenére is egy fontos szólamában egybecseng Hamvas Béla mondanivalójával. Azt gondolom, hogy az emberi létezés odáig tart, ameddig az "éberség". Ahol és amikor az "éberség", a "kíváncsiság" meghal bennünk, ott pusztul el bennünk az ember is. Ha ez megtörténik, megszűnünk a szó szoros értelmében egyének ("egy" + "én"-ek) lenni, és csupán egy "egyed" marad belőlünk. Hamvas Béla szerint ez a pillanat jelenti a valóságtól való elszakadást - én ilyen messzemenő kijelentéseket nem mernék megkockáztatni, abban azonban a legteljesebb mértékben egyetértek Hamvassal, hogy ez a veszteség egyben az értelmes emberi létezés végét is jelenti.

Őszintén kívánom, hogy ez utóbbit minél kevesebbeknek kelljen megtapasztalniuk.

Egzisztencialista gondolatok a rákbetegségről

Bár a blog névtelensége érdekében nem szokásom a fizikai megjelenésemről írni, annyit elárulhatok, hogy igen-igen fehér és anyajegyes bőrrel áldott meg az ég. Aki találkozott már a problémával, tudja, hogy ez mit jelent: egy bizonyos típusú rákbetegség fokozott veszélyét. Mielőtt bárki megijedne, gyorsan megírom, hogy szerencsére egyelőre nem tudok arról, hogy ez utóbbi realizálódott volna nálam. Nem is szoktam sokat törni a fejem a dolgon; bár a jelenlegi környezeti hatások mellett a fizikai adottságaim nem feltétlenül a legelőnyösebbek, talán némi elővigyázatossággal a kilátások javíthatók. (Ehm, igen, ez egyben némi burkolt figyelemfelhívás is volt a témával kapcsolatos odafigyelés fontosságára. Szerintem nagyon érdemes ennek utánaolvasni - kis segítségképpen egy borzasztóan hasznos oldal (angolul; a kezdeményezés gyakorlati része kis hazánkban persze elhalt): http://www.euromelanoma.org/).

De vissza a tárgyra: egy, a fentiekkel kapcsolatos szűrővizsgálat és egy azt követő beszélgetés eszembe juttatott néhány nem igazán új, de megosztásra talán érdemes gondolatot a rákkal kapcsolatban. Azt hiszem, ez a betegség olyasmi, amire a mai civilizációs hatások mellett ha direkt módon készülni nem is, de valamennyire felkészülni, vele kapcsolatban önmagunkkal valamilyen megegyezésre jutni meglehetősen fontossá vált. Nem számít, hány évesek vagyunk, hogyan élünk, milyen terveink vannak - a dolog bármelyikünket érintheti. Van azonban ennek a betegségnek egy érdekes sajátossága: az, hogy viszonylag hosszú lefolyású. És ez az, ami egyszerre teszi iszonyúvá és, valahol, potenciális értékhordozóvá is.

Tisztában vagyok azzal, hogy az, amit az ember egy adott, a jövőben esetlegesen bekövetkező helyzetet illetően elképzel vagy leír, nem feltétlenül fedi majd azt, ami az adott esemény megvalósulásakor ténylegesen lejátszódik majd benne. Azt is érzem, hogy a most leírandókból sugárzik a vigaszkeresés, talán az objektivitás rovására. Mégis, jelenleg, ha megkérdeznék, hogyan viszonyulok a rákbetegség lehetőségéhez, a következőt tudnám válaszolni:

A gondolat, hogy egyszer egy ilyen diagnózist kapok, elrémiszt. Az első reakcióm valószínűleg a pánik lenne, esetleg az érzéketlenné tevő letompulás. De mi lenne utána? Természetesen ott van az a lehetőség, hogy meggyógyulnék. A rákból való gyógyulás útja persze finoman szólva is emberpróbáló feladat: az embernek az életre, az élni akarásra kell koncentrálnia úgy, hogy közben Damoklész kardja folyamatosan a feje fölött lebeg. Azonban van még egy lehetőség is: hogy nincs visszaút. Hogy az emberrel közlik, hogy ennyi és ennyi ideje van hátra, ami esetleg bizonyos módszerekkel valamelyest meghosszabbítható és/vagy valamennyire fájdalommentessé tehető, de ez a kiszabott idő néhány héten-hónapon belül biztosan lejár. Mi a helyzet ilyenkor?!

Még egyszer jelzem, hogy az, amit írni fogok, csupán egy (egyelőre) kívülálló szemével leírt sejtés. Bőven lehet, hogy azt, amit most gondolok, a valóság adott esetben ezerszer módosítaná, netán egyszer módosítani is fogja. Azonban a fenti lehetőséget végiggondolva a kétségbeesés jogos feltételezése mellett egy másik gondolat is végigszalad a tudatomon: a tanulásé. Tanulni sok forrásból lehet: könyvekből, művészetből, meditációból, emberi kapcsolatokból, az életből - és talán az élet vége felé vezető útból is. Különösen, ha ez az út viszonylag hosszú és előre ismert kimenetelű. Azt gondolom, bizonyos szempontból kegyelmi állapot az, ha az ember tudja, hogy egy bizonyos időn belül meg fog halni. Egyrészt, mert sok mindent van ideje átgondolni, ledobva magáról minden olyan terhet, ami az adott helyzetben már csupán felesleges sallangnak, illúziónak tűnik; másrészt pedig tanulhat abból is, hogy megfigyelheti önmagát végighaladni a halálhoz vezető úton.

Ez utóbbi lehetőség sejtésem szerint korántsem olyan értelmetlen és üres, mint amilyennek elsőre látszik. Agnosztikusként az életen túl semmilyen értékre nem tudok rámutatni, mert nem tudom, hogy van-e "ott" egyáltalán valami (érzelmi szempontból egyébként afelé hajlok, hogy van - racionális szempontból pedig arra, hogy nincs). Ilyen világnézettel számomra az élet, ha egyáltalán, úgy kizárólag mint önmagába zárt egység hordozhat bármilyen kézzelfogható értéket. Lehet, hogy van érték az életen túl, az után is - de hogy ez valóság-e vagy csupán vágyálom, arról a jelenlegi pozíciómból nem tudok nyilatkozni. Ha viszont az élet mint zárt egység értékhordozó lehet, akkor erre az utolsó lélegzetvételig lehetőség van. Az a tapasztalat, amit a saját haldoklásunk átélése során szerzünk, ebben az értelemben nem a semmibe fut, mert magának a tapasztalatnak az értékéről is csupán addig van értelme beszélnünk, amíg élünk. Az élet keretein belül a tapasztalat érték marad, azután pedig nem a tapasztalat értéke, hanem az élet maga válik semmivé(?). Egy ilyen, a megismerhetőség jelenleg rendelkezésre álló keretei mellett önmagába zártként felfogható életben azonban igenis sok értelemben messzire vezető lehet, ha átéljük azt, hogy milyen meghalni. Ebből az útból, az így átélt érzelmekből, saját reakcióinkból, változásainkból talán többet tanulhatunk, mint gondolnánk. A rákbetegség jelentette hosszú haldoklás tehát, legalábbis ebből a szempontból nézve, talán ténylegesen képes lehet valós értéket hordozni.

A rákra mint lehetőségre gondolva tehát a félelem mellett a haldoklásból való tanulás az, ami eszembe jut. Utólag visszaolvasva amolyan egzisztencialista gondolatok ezek, talán nem véletlenül. Hit nélkül, mindazonáltal az életben lehetőséget, értéket keresve, számomra a fent leírt út emelt fővel járhatónak tűnik. Kérdés, hogy ténylegesen megvalósítható-e, és ha igen, saját magam (vagy akár mások), ha az élet úgy adná, mennyire lennék képes megvalósítani azt.

Az egyedüllétről

Van valami furcsa abban, ha az ember egyedül van. Főleg, ha sokáig (napokig) és többé vagy kevésbé kényszerűen.

Ilyenkor a gondolatok szokásos rendje felbomlik. Nincs, ami vagy aki egy adott mederben tartsa őket; szabadon folynak, előre kiszámíthatatlan módon, olyan pontokhoz is elérve, amelyeket egyébként gondosan elrejtünk saját magunk elől. A máskor oly világos tudattartalmak lassan új formát öltenek: oda lesz az egyértelműség, a letisztultság, a kényelem. Ami marad: egy amorf, átláthatatlanul kavargó gondolattömeg, melyben tapasztalat és idea máskor sosem látott sűrűségben, a köztük lévő kapcsolatokat cseppfolyóssá olvasztva örvénylik megállíthatatlanul. Az álcázás ezekben az időszakokban nehézzé, töredezetté válik; a tisztánlátás és/vagy a tisztánlátásra való képtelenség felismerése pedig tűrhetetlenül fáj, fojtogat.

Az egyedüllét - a magamfajtának legalábbis biztosan - létszükséglet, öröm, a kreativitás legfontosabb közege. De néha, ha túl mélyre süllyedünk benne, pokollá válik. Tanulni, ezt komolyan hiszem, ilyenkor is tudunk belőle, ez azonban nem teszi könnyebben viselhetővé. Mindezt csak most látom igazán, amikor (azt hiszem) - vége. Egy időre.

*

Egyedül nyomasztóbban nehezedik rám az élet súlya is. Hiszen még ezt sem ismerem. Ismerhető-e egyáltalán? Lehet-e "jól" ismerni?...

Úgy fázom az élettől.

Kedvenc idézetek mostanában

Az alábbi idézetek már mind szerepeltek valahol a blogon, de most szükségét éreztem, hogy a hozzám legközelebb álló darabokat egy kis csokorba gyűjtsem. Ha értelmét látnám az ilyesminek, mondhatnám, hogy ezeket a sorokat szánom a 2013-as év mottójának; de egyrészt nem látom be, miért kellene éppen december 31-ét cezúrának tekinteni (van még 364-365 nap az évben...), másrészt úgyis csak leghamarabb jövő ilyenkor tudom majd megmondani, hogy vajon illettek-e ezek az idézetek a ma megkezdődött évhez. Úgyhogy nem mottók.:) Az első két idézet ismeretelméleti, a harmadik szubjektív tartalmát tekintve ragadott meg. Nézzük, melyek is ezek:

1.  “Reménytelenül továbbra is egymás ellen feszül az ember kérdése és a világ hallgatása.” (Albert Camus)
   
   
2. “Egy olyan felelethez, amelyet nem lehet kimondani, nem lehet kimondani a kérdést sem. A rejtély nem létezik. Ha egy kérdést egyáltalán fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni azt.” (...) “Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” (Ludwig Wittgenstein)
   
   
3. “A semmi ágán ül szívem,/kis teste hangtalan vacog,/köréje gyűlnek szeliden/s nézik, nézik a csillagok.” (József Attila)