Szóval: tegnap este újra nekiültem egy korábban már félbehagyott (és igen vaskos, bár a kettő között kevés az összefüggés:)) könyvnek az indiai filozófiáról. Bár még csak a bevezetésig jutottam, az olvasott gondolatok hatására egy számomra nagyon érdekes gondolat kezdett kibontakozni a fejemben. Nem tudom, hogy ez a gondolat mennyiben helyes vagy helytelen, mindenesetre engem nagyon komolyan felcsigázott.
A könyv szerzőjének állítása szerint az indiai filozófia alapvetően spirituális jellegű - fő fókusza a lélekre irányul. Ezen túlmenően aztán igen nagy szabadságot hagy a legkülönbözőbb megközelítéseknek (legyenek azok bár valamilyen abszolútumot feltételezők, szabadgondolkodók, kifejezetten materialisták stb.), a lényeg azonban mindig ugyanaz: a lélekre koncentráltság. Ezen az állításon komolyan elgondolkodtam. A lélek, az egyéni tudat középpontba állítása alighanem egyike a filozófiai problémák legtermészetesebben adódó megközelítési módjainak; szélsőséges esetben akár a szolipszizmusig (annak állításáig, hogy csak az egyéni tudat létezik) is elmehetünk anélkül, hogy álláspontunk logikailag ténylegesen kifogásolhatóvá válna. Van azonban egy bökkenő: az önvalón kívül más, szintén nagyon természetesnek tűnő vezérmotívumokat is állíthatunk a gondolkodásunk középpontjába. És a különböző vallások pontosan ezt is teszik!
Nem ismerek igazán sok vallást, de a legnagyobbak tanaival nagy vonalakban (legalább az általános műveltség szintjén) tisztában vagyok. Nézzük, mit is találunk, ha elkezdjük keresni az egyes vallási rendszerek vezérmotívumait - az a "dolgot", amire az adott vallás teljes gondolatköre felfűzhető:
- Kereszténység - emberi kapcsolatok/szeretet: Ha az "én"-en kívül - jóllehet, talán nem tökéletesen megindokolhatóan - feltételezem a "te" létezését is, máris fontossá válik, hogy "mi" hogyan viszonyulhatunk egymáshoz. A kereszténység középpontjában ez a viszonyulás, annak is egyik minőségében magasabb rendűnek ítélt formája, a szeretet áll.
- Zsidó vallás - közösség/nép: A zsidó vallás szintén az egyén és egyén közötti viszonyulás egy speciális formájára, mégpedig a nép mint tágabb közösség eszméjére épül. Jó példát nyújtanak erre az ünnepek, amennyiben valamennyi a közösség történetének egy-egy fejezetére, annak újraélésére épül.
- Iszlám: Bevallom, erről a vallásról tudok a legkevesebbet. Eddigi ismereteim alapján annyit tudok mondani, hogy a központi motívum ebben az esetben a szolgálat, azonban az, hogy ez a szolgálat végső soron kire irányul, nem igazán tisztázott. Ez a tisztázatlanság nemsokára fontos lesz.
- Kínai eredetű vallások (taoizmus, konfucionizmus) - rend: Noha tudtommal a kínai eredetű vallásosság az általam említett két irányzatnál jóval gazdagabb, a két legismertebb vallást kiragadva ezek vezérmotívumát a rend fogalmában találjuk meg. A rend, a világ működésében felfedezni vélhető törvényszerűségek ugyanolyan természetes alapelemei az emberi létezésnek, mint bármelyik a fent felsoroltak közül.
Furcsa, ugye? Van azonban itt más is. Miközben a fent felsorolt vallások mindegyike rendelkezik valamilyen vezérmotívummal (az iszlám esetében nem tudtam ilyet megnevezni, de ennek oka alighanem a saját ismereteim hiányos voltában keresendő), az indiai vallásokat is beleértve (ezek esetében egyébként az említett könyv szerzője külön is ír a most következőkről) valamennyi vallásról megállapítható, hogy magáról a vallási kultusz tárgyáról, az istenségről, az abszolútumról viszonylag kevés és meglehetősen zavaros szó esik. Más szóval: a vallásos hagyományokban ritka a tiszta metafizikai kijelentés. Különböző példákon, történeteken, metaforákon stb. keresztül persze rendkívüli gazdagságban tárulnak elénk valamennyi vallás elképzelései arról, amire tulajdonképpen irányulnak, ezek azonban nem többek, amik: elképzelések. Hogy kulturálisan ne túl messzi példát hozzak, a keresztény Biblia "Vagyok, aki vagyok", "Én vagyok az Alfa és az Ómega", "Én vagyok az igazság és az élet" kijelentéseiből nem tudhatunk meg túl sokat az istenség tényleges (miben)létéről. A példaként hozott vallások, úgy tűnik, mind valami olyasmire támaszkodnak, ami a közvetlen földi tapasztalat számára elérhető: az egóba, a szeretetbe, a közösségbe, a rendbe stb. Az érdemi, tételes metafizikai állításokat hiába várjuk a vallásoktól - ha ilyesmire vágyunk, azt az európai gondolkodás egy viszonylag modern hajtása, a (milyen meglepő) metafizika háza táján kell keresnünk. Szembetűnő ugyanakkor, és ezzel most többet nem is szeretnék foglalkozni, hogy a metafizika keretén belül tett "metafizikai" állítások állandó ellentmondásokba kerülnek egymással, a metafizika mint terület alapvetően polemikus jellegű (hogy ez szükségszerű-e vagy sem, nem tudom).
Amikor tehát vallási keretek között gondolkodunk a világ működéséről, mindig valamilyen általunk is elérhető vezérmotívumba kapaszkodunk; a tevékenységünk végső soron inkább erre, nem pedig a vallás tényleges "tárgyára" irányul. Hogy ennek mi lehet az oka, arra kétféle magyarázatot tudok elképzelni. Az egyik lehetőség az, hogy maguknak a vallások megalapítóinak sem volt "lövése sem" a világ tényleges természetéről, így valami könnyen megragadhatóba próbáltak támaszkodni a világgal szembeni általános kiszolgáltatottságukat érzékelve. Ez a lehetőség, azt hiszem, elég hihetőnek tűnik. Elképzelhető azonban még egy, egészen izgalmas lehetőség is: lehet, hogy a megismerésről, annak lehetőségeiről, formáiról alkotott elképzeléseink eleve hibásak, legalábbis ami a világ metafizikai jellegű kutatását illeti. Nem elképzelhetetlen, hogy a fent felsorolt vezérmotívumok, melyeket a vallások mintegy a tényleges középpontjukat alkotó "valami" helyére állítanak, helyette tisztelnek, nem mások, mint a megismerés eszközei. Lehetséges, hogy tényleges metafizikai ismerethez (jelentsen ez bármit) csak a tapasztalati világ valamely jelenségének megragadásával, annak minél alaposabb megismerésével és művelésével, minél magasabb szintre fejlesztésével, a benne való minél teljesebb elmélyüléssel juthatunk. Vagy, ha nem is juthatunk hozzá, legalább közelebb kerülhetünk a hozzájutáshoz... Ez a kérdés az, ami engem két napja állandó izgalomban tart, és feltételezem, hogy ez az állapot még jó ideig fenn is fog maradni.
Mivel a koncentrációm így éjjel fél kettőkor egyre csökken, az írást itt abbahagyom. Mint írtam, elképzelhető, hogy a fentieket a későbbiekben javítani, folytatni fogom, kiegészítésekkel látom el stb. De erre előbb aludnom kell egyet...
"Lehetséges, hogy tényleges metafizikai ismerethez (jelentsen ez bármit) csak a tapasztalati világ valamely jelenségének megragadásával, annak minél alaposabb megismerésével és művelésével, minél magasabb szintre fejlesztésével, a benne való minél teljesebb elmélyüléssel juthatunk."
VálaszTörlésAzt hiszem, ebben tökéletesen egyetértek veled, csak előbb még hadd kérdezzem meg, mit értesz "tapasztalati világ" alatt,
Egyébként van még más magyarázat is arra, miért olyan homályosak, illetve "képletesek" az egyes vallások Isten tekintetében - mert a kialakulásuk idején a vallásoknak komoly politikai és közösségirányító szerepük volt, segítségükkel egész tömegeket, népeket akartak megszólítani, sőt irányítani is. A tömegek pedig nem értenek a metafizika nyelvén, és csakis az mozgatja meg őket, ami közvetlen hatással van rájuk és szűk környezetükre, vagyis olyan egyszerűen érthető témákat kellett nekik felkínálni, amiket ráadásul még közel is éreznek magukhoz - emberi, társas együttélési problémák -, nem pedig egy olyan Isten képét, akihez rögös út vezet, melyen csak néhány arra érdemes ember tud végighaladni.
Szia!
TörlésAzt kérdezed, mit értek "tapasztalati világ" alatt, és igazad van, a fogalmat valóban nem definiáltam kellő pontossággal. A baj az, hogy sajnos, azt hiszem, nem is vagyok képes erre: nem mernék megkockáztatni egy egyértelmű választ arra, hogy hol érnek véget a tapasztalás határai. Mondhatnám, hogy ott, ahol a széles értelemben vett mindennapi tapasztalat (ebbe beleértve a tudományos stb. munka keretében szerzetteket is) véget ér, de ez elégtelen megfogalmazás, mert kérdés, hogy kinek a mindennapi tapasztalatairól van szó. Tehát hiába szeretném, nem tudom pontosan körülhatárolni a "tapasztalati világ" fogalmát. Azt meg tudom mondani, hogy jelen esetben mit értettem rajta: olyan élményeket, amelyek az adott kulturális keretek között természetesnek, maguktól értetődőnek tűnnek. Itt persze rögtön adódik a jogos kritika, hogy az általam felsorolt vallásos hagyományok korántsem azonos kulturális klíma termékei...
Van némi kellemetlen érzésem azzal kapcsolatban, amit a hozzászólásod második felében írtál. Pontosabban: általában sikamlós terepnek érzem azt, amikor a tudás útját csak néhány ember előtt érezzük nyitottnak. Mivel, mint arról már írtam, nem hiszem és nem is tagadom Isten létét, csak annyit tudok mondani, hogy nem gondolom, hogy egy átlagos intelligenciával rendelkező egyén számára az elmélyült filozófiai gondolkodás elérhetetlen lenne. Azt viszont igaznak gondolom, hogy a szellemi építkezés előtt rendkívül súlyos kulturális akadályok állnak, amelyeket csak néhány, a társadalomból - talán az átlagnál magasabb intelligencia vagy visszahúzódóbb természet, talán egyéb tényezők okán - valamilyen mértékben eleve "kiszakadt" embernek van bátorsága átlépni. Ha az emberek többsége a szellemi értékek felé fordulna, az szélsőséges esetben akár az emberiség pusztulásához is vezethetne. Más kérdés, hogy szerintem megérné (egy teljes életet megvalósító generáció az én szememben többet ér, mint a csupán arra vágyakozó generációk egész sora). Az Isten-fogalmak homályos volta tehát szerintem nem a "plebejus" népelemek felfogóképességét, hanem a társadalom (biológiai okokra visszavezethető) alapvetően túlélés-központú működését tükrözi.